Egyik nap kérdeztem valakitől valamit és nem a valóságot válaszolta. Feltűnt azonnal, hogy 23 év óta először elfogadtam azt, hogy valaki hazudik. Illetve nem elfogadást éreztem, hanem a helyzet elfogadását, miszerint ha valaki hazudik akkor nincs dolgom vele az adott témában.
Sokszor leírtam már, hogy én nagy játékos voltam 28 éves koromig. Akkor változott sok dolog az életemben és a nagy játékosság már nem védekező hazugságokból állt, hanem csupasz és kegyetlen valóságokból. A ló másik oldala... Na nem csak azért lettem ilyen már már sértőn becsületes, mert annyira az akartam lenni, vagy megváltoztam, hanem azon a spirituális úton, amit én választottam, azon az úton, ahol meg szeretném tudni, hogy “ki vagyok”? miképpen jöttem létre és vajon mi célból, nincs játszma.. Csakis a valóság.. Mert ha tagadom az érzéseim, a gondolataim, ha a cselekedeteim nem belső kényszer, hanem színjáték határozza meg, akkor sosem tudom meg mi is az én megnyilvánulásom célja itt ebben a fantáziavilágban.
23 éven át görcsösen küzdöttem azokkal, akik ferdítették a valóságot. A minap elfogadtam, hogy az illető kamuzik. Mindenki azt mond és azt csinál amit akar. Önmagával meg azzal aki hagyja, de velem nem. Csupán ennyi változott. Velem nem csinálhat senki akaratom ellenére semmit. Mert nem tud. Minden kapcsolódáshoz két fél kell. Egy adó és egy fogadó. Unalomig és hányingerig hozott példa az apám, de csak addig bánt, míg van rajtam olyan kapcsolódási pont, ami ezt az energiát amit ő generál befogadja. Tegnap elvágta apám ezt a szálat. 51 éve hazudik nekem. Anyám is hazudott.. Engem a kutya pórázával vertek, ha hazudtam. Hát ki tudja a legjobban, ha a másik ember hazudik? A hazug…
Én a hazugság minden formáját ismerem és felismerem. Ám 23 év óta először nem zavart. És ez nagyon nagy áldás nekem. Tudod miért? Mert nincs érdekem senkiben. Nem baj, ha valaki kamuzik. Mindegy mit… Nincs dolgom vele. Megváltoztatni nem lehet. Minden változás belső kényszer. Kívülről senkit nem lehet megváltoztatni. Az igaz lelkű emberhez nem tud kapcsolódni a hamis. Amikor én az első igaz lelkű Embert megismertem, igen sokáig nem tudtam kapcsolódni hozzá, pedig nagyon szerettem volna. Nem Ő nem akarta, nem működött. Mivel én nem voltam tiszta, nem volt kapcsolódási pont. Ahogy változtam és letisztult a lelkem, úgy gyúltak a fények és lett lehetőségem része lenni az életének bármilyen módon is.
A minap, amikor kérdeztem és hazugság jött válaszképp, nem éreztem más, csak annyit, hogy nincs kapcsolat köztem és a másik ember között. Nem kell belemenni a játékba, mert nem vagyunk egy szinten. Sem jó, sem rossz érzés… Ez már tényleg valamiféle szabadság.
Nem új gondolat, vagyis nem új felismerés, és nem tudom jól megfogalmazni miről is van szó, de mindenképpen megpróbálom, mert kívül akarom tudni
Az életem több pontján jöttek olyan gondolatok, amiben én egy közösség vagy egy személy számára akarok egy szerintem jobb életet teremteni.
Például terveztem egy közeli kastélyban nevelőszülősdit játszani, hogy majd ha sok pénzem lesz én sok gyereknek adok otthont. Aztán terveztem idősek otthonát, luxus körülményekkel kizárólag szegény időseknek . Aztán terveztem nagy Facebook találkozót, terveztem nyaralókat telepíteni a hátsó kertbe és vendégük láttam gondolatban az összes kedves akkori ismerősöm.
Terveztem Osho nyomában kommunát létrehozni…
Kisgyerekkorom óta “emberkézem” aztán a virtuális világ beköltözésével Sims világot építettem.
Minden próbálkozásom elbukott azonban. Nem csak azon, hogy ezek fikciók voltak , nyilván nincs hozzá anyagi háttér. De nem csak anyagi háttér nincs.
Én nem vagyok vezető típus, mégis meghatároznám mások életét. Pontosabban túlságosan is empatikus vagyok és jobban figyelem mások igényeit, mint a sajátom, de nem biztos,hogy mások igenye az amit én neki elkepzelek. Bazi nagyot hibáztam.
Amikor apám ide hoztam elképzeltem, hogy majd ő miképp illeszkedik be a családba. Hogy majd eteti a piciket, mert szereti, a madarakat, hogy majd megteremtem a kényelmét és majd apám az én elképzelésem szerint ettől jól érzi magát.
De nem így lett. Semmitől nem akarja jól érezni magát..
Elfelejtettem hogy az embereknek van saját akaratuk, a szabad akaratuk.. Én totál azt hittem, hogy az én jó akaratom, jó szándékom elegendő lesz másoknak és elfelejtettem, hogy ők nem én.
Hiába egy mindenki. Az ego nevű program nem más mint maga a szabad akarat. És én ezt nem vettem senkinél figyelembe.
Eddig.
Eljött az ideje,hogy hagyjak mindenkit úgy élni ahogy akar. Annak az ideje, hogy ne másoktól függjön az én boldogságom. Ne másokat akarjak megmenteni, hanem magamat.
Nem hittem volna, hogy egyszer kimondhatom, hogy nem érzek kényszert arra, hogy bárki számára jó legyek. Biztosan közé van ennek az elengedésnek ahhoz, hogy elfáradtam, belefáradtam azokba a gondolatokba, amik kétségbeesésbe kergettek, amik megkérdőjeleztek.
A mai nap volt az utolsó kérésem apám felé. Nem teljesítette. Elengedtem. A többieket már rég.
Én semmi többet nem szeretnék már ebben az életemben, csak megélni a világot magam körül. Azt a világot, ami szívesen veszi tőlem, hogy megélem.
Az este feküdtem a sok plédem és takaróm alatt, és igen nagyon hálás voltam azért, mert ágyban fekszem, egy relatív meleg házban ( a hálóban 18 C fok van.. ez elég relatív meleg, de több mint egy aluljáróban, vagy híd alatt) és van puha plédem, meleg takaróm. Ez nem nyálas szentimentalizmus, hanem mélyről feltörő megélése annak, hogy birtokában vagyok a legjobb dolgoknak ( mint a hála érzése, a nyitottság, az egyenesség, a megélés képessége, az, hogy szeretni is tudok, és már érzem ha valaki szeret stb, stb) és nagyon jó az irány, folytatom tovább a világ megélését immár “lélekmély szabadon” .
… oda jutottunk, hogy ezen a Bolygón csak azok az emberek léteznek, akik hajlandóak jelen lenni a Facebook szent homokozójában a kisvödörrel és kislapátjukkal, mert szinte minden (majdnem teljeskörű tájékoztatás , minden manipuláció, önfényezős fenyegetőző, vagy “ááá én nem azért vagyok itt” simogató nyaktekerés ott zajlik…
…ha történetesen nem mesélem el a kedves falubeli Utasomnak, akivel amúgy egy utcában nőttünk fel, hogy milyen viccesnek találtam hétfőn reggel, hogy minden ház előtt a buszig haladva megjegyeztem, hogy itt mindenki hülye, hogy hétfőn vontatja ki a szelektív hulladékot rejtő kukáját, csak kiderült, hogy a FASZBUKON! már tájékoztatták a népet, hogy hétfőn viszik, és alatta ott figyegett a kép, miszerint hétfőn és a péntek nem változik, erre mondja ám a fiatalember, hogy de már írta az önkormányzat, a Facebookon :D, hogy a péntek az csütörtök…
28 éve lesz, hogy ide gyüttmentültem magam, mindig is pénteken vitték , így most nem tudom, hogy fogom túltenni magam azon a sokkon, hogy ez megváltozott, de azon még inkább el kellett gondolkodnom, hogy vagy kocsmába kell járjak hogy tudjam mikor ürítik a kukát, vagy fodrászhoz, hogy az összes pletyka mellett esetleg valaki benyögje a búra alól, hogy amúgy máskor viszik vagy el sem viszik a szemetet, vagy mégis több időt kell – mindet, nehogy legyen életem megint– töltsek a Facebook agyhalottakat, agresszív megmegmondó embereket, “jaj olyan szép ez a kép Margitkám” ( Tee ez a Margit mennyire hülye lefotózta a Lajost a nappaliban látod, hogy a háttérben két pókháló is fityeg a sarokban” embereket gyártó észveszejtő világában.
Egyszerűen meg kellene tanulni nem beleolvasni mások kommentjeibe és semmi gond nem lenne… De sajnos azt nem lehet kiválasztani opcióként, hogy ne mutassa… mert nagyobb lenne a nyugalom a virtuális szférában ha nem kellene ennyit csalódni az emberekben…
De hát ebben a világban úgy tűnik az a betegség, ha valaki ebben nem tud a lelke “gyengesége” miatt részt venni.. Kukába velem.. ( jó, jó de akkor melyik nap is vigyünk ki? :p)
JA igen, hallom ám, hogy nem kötelező részt venni a társadalom életében. Örülök, hogy a társadalom a facebookon él. És persze azt is értem, hogy ezt egy lehetőség az intelligens embereknek akik felfogják, hogy ez a legkönnyebben járható út az emberek felé… Tény… Csak akkor tegyék már meg, hogy minden tájékoztató jellegű információ alatt letiltják a hozzászólást. Akkor nem lenne szándékos feszültségszítás minden egyes, most már bármilyen jellegű poszt.
Tavaly nagyon “erőszakos” volt a nyár. Nem tudom másképp megfogalmazni azt a nyomást, amit a lelkemre gyakorolt. Nem mondhatnám, hogy túl meleg lett volna az oka, a csapadék hiányzott nagyon, de nem volt nálunk szárazság, inkább olyan volt, mintha mázsás súlyokkal nyomta volna bennem az életet. A növények nem fejlődtek. vegetáltak… velem együtt. A locsolás nyűggé vált, majdnem feladtam a küzdelmet, hogy életben tartsam a világot, ami pont azért jött létre, hogy átsegítsen a nehézségeken, amikor a Belső Hang egy képet varázsolt a fejemben, hogy majd a télen, a nagy hó…a hó majd visszaadja a csodában vetett hited. Tudtam, hogy Január havat fog hozni a zsákjában. Aztán amikor az Új év ajándékaként megérkezett a hó, éreztem, hogy valami megmozdul bennem, életre kel.
A hó mindent eltakar. És amit nem látunk, az nincs. Megpihen alatta a Világ és ha a Világ pihen, kicsit pihen a lélek is..
Tegnapra eltakart mindent a hó…. Újra előkerültek az elmém poros padlászugában elrejtett rozoga öreg szekrény fiókjaiból a régi telek, a csodák. A hótól roskadozó fenyők, az erdő, a szánkózások. A nyakig vizes overáll, a csizmában hazavitt hótömeg, a kutyák, akikről a kádban áztattuk le a szőrükbe ragadt hógömböket, a hóemberek, hóasszonyok, hókutyák, a végtelen hólapátolások, a HÓ ami akkor sem volt átok, amikor órákig vesztegeltünk a busszal két település között.
A HÓ mindig csoda volt az életünkben. SOHA nem éreztem azt, hogy nyűg, hogy hajnalban lapátolunk, hogy csúszik, hogy hideg. a HÓ CSODA, beborít, megóv, eltakar, elfeledteti egy pillanatra, hogy ha majd elmegy nem marad utána más csak a sár, hogy újra látjuk majd, amit nem akarunk, de nem viszi el magával amit hozott, a CSODÁT… Amikor a szakadó hóhelyek a busz reflektor fényében, mint megannyi apró meteor a világmindenségben, száguldottak felém az est sötétjében hazafelé menet, végigcsorgott az arcomon a könny. Szabadság. Nekem a hópelyhek tánca a szabadság jelképe. Fehér csoda, millió egyedi mintában… Egy kis elszakadás a mindennapok poklából amit adni tud annak, aki éli a csodáját.
Kedves Én! Vétkeztem. Nem kell, hogy feloldozz, az sem, hogy megérts, én sem értem, de már nem is akarom mi zajlik itt bennem, benned, bennünk…. Csak szétfeszít.. kiteszem.
Tegnap szép egy banális elbaszott pillanatra reagálva apámra zúdítottam az utolsó két esztendő keserű próbálkozásában, majd ennek elbukásában és a gyermekként betöltött szerepem közben számomra értelmetlenül elszenvedett sérelmek tömkelegét. Mindezt úgy, hogy közben az én szívem szakadt meg. ( a 150-es pulzusomat nézve, szó szerint, de most kapott egy kávét, hogy nyugodjon meg 😛 )
Apám megözvegyült, és mivel igazi sváb + alkoholfüggő ember, aki világ életében ki volt szolgálva, aki nem tudja milyen pénznemek vannak épp, aki egy pohár vizet nem töltött magának, levest ki nem mert, aki nem képes magát ellátni az egyszem gyermeke és annak családjának eleinte még szerető gondoskodásába került, ahol az elmúlt pontosan két esztendő alatt mindent elkövetett, hogy maga körül mindenkit maga ellen fordítson.
Én – az egyszem lánya- két tűz közé kerülve, a mérleg jegyének köszönhetően nagyon egyensúlyoztam, hogy sem a családot, sem apámat ne bántsam meg, de elfogyott az energiám és összeomlottam, amikor apám egy fadarabbal verte szét épp a jeget a kis tó tetején , amiben még a nyáron megölte a halaim,, annak ellenére, hogy el lett szépen is, csúnyán is mondva, hogy kerülje a tavat, nem fagy be, mert megy benne a levegőztetés és mozog 4 helyen a víz… stb, stb…. Miközben elcsigázva kértem, hogy fejezze be, és mondtam volna az okát huszonegyedszer, hogy nem kell a közreműködése ezen a vonalon, bebaszta az orrom előtt az ajtót. Épp nem vágta nekem.
És akkor én utána léptem, és azzal a lendülettel, ahogy utána léptem , rázúdítottam az elmúlt évek fájdalmait, plusz mellette azt, amit anyámmal tett. Apám megsemmisült. Én is. A családom nem bocsájtja meg ahogy apu velem viselkedik. Én nem haragszom senkire csak magamra.-
Bár nem facebookozom, ha valaki küld valamit megnézem és ezzel a lendülettel dobott elém egy posztot a FB, amiben éppen hőssé avatták azt a nőt, aki mindent feladott, hogy a nagymamát, aki demenciában szenved, ápolja. Én bármit megadnék, ha apám nem lakna nálunk tovább. És baromira szégyellem magam ez miatt. Annyira szégyellem, hogy minden kapcsolatom lassan lezárom, mert azt hiszik rólam a barátaim, hogy én jó ember vagyok, de ez hazugság. Én nem vagyok jó ember. Apám fegyverét ellene fordítva pont úgy bántottam őt a szavaimmal, mint ahogy ő anyámat üldözte végül halálba. A szavak is ütnek, jobban mint egy pofon. A fizikai fájdalom feledhető, a szíven ejtett szúrások helyén hegek maradnak , és a sok hegtől a szív egyszer majd nem lesz képes tovább dobogni.
Előttem van mindig a Vörös Oroszlán, az örök élet itala ára a halál volt, s a megszabadulás is pont úgy kellett, hogy eljöjjön, ahogy annak idején az örökkévalóság is. Erőszakkal.
Vagyunk olykor tükrök… Sokszor fordulnak el tőlünk, mert visszatükrözzük mindazt, amit a belénk tekintő maga adott másoknak. Nem szándékosan tesszük. Nem ítéletből, hiszen ember ember felett nem alkothat ítéletet és nem büntethet. Ha apám is anyám is én magam vagyok, akkor én most anyunak elégtételt szolgáltattam, de magam bűnösnek tartom, mert pont olyan ócska és átkozott vagyok , gyenge és gyáva mint az apám.
Elfáradtam. 51 szar döntésekből álló év. Semmi értelme ennek az egésznek. És őszinte leszek. (mindig az vagyok, nem kéne) Nem, hogy nincs jövőképem, nem is akarom már, hogy legyen. Minek? Már nem akarom tudni, hogy egy-egy szerepben ( feleség, anya, anyós,mama, barát,munkatárs, kollága, gyerek,beteg,vásárló stb) mi a feladat, ki mit képzel nekem ebbe a szerepbe, mert olyan rohad fáradt vagyok, hogy nem érdekel már. Semmi. Ennyi volt(am). És nem akarok más sem több, sem lenni.
Először is EGÉSZ-SÉGES, TELJES-SÉGES, MINDENBŐL PONT ELÉGSÉGES Újesztendőt kívánok minden kedves és nem kedves olvasómnak, illetve a megfigyelői állománynak 😀
Bizonyára uncsi, amikor valaki egész évben nyomja a faszságait, majd egy posztban azért a biztonság kedvéért össze is foglalja, nehogy már valami kimaradjon az év értékeléséből. Tegnap nagyon tudtam volna posztot írni, de nem töltődött fel a kis laptop akksija a telefonon meg nem szeretek pötyögni csak ha nagyon sürgős (hamar felejtésbe vonulós) mondanivalóm van. Ha nem lennék kapkodós, esélyem lenne egy könyv megírására, de mivel kapkodok, csapongok és azonnal akarom az egészet egy lapra vetni, így ennek az esélye pont úgy múlik, ahogy a szándékom arra, hogy ezt az életet úgy ahogy volt megint átéljem egy írás által. Sőt, ha már itt tartunk, elég sok-rám IS nézve- terhelő pont van, amit ha teljes valóságomban akarom megélni magam újra ( nem akarom amúgy) akkor nem hagyhatok ki, de ha azok a dolgok levegőt kapnak, valószínűleg felégetik körülöttem a talajt… ( nem , nem öltem MÉG embert, de nagyon valószínű, hogy nem is lennék rá képes, illeve ha meg akarnék ölni valakit, akkor magammal kellene kezdenem. Akkor mindenki más is meghal velem együtt.. Nyilván. Nem azért, mert amúgy igazsága van a minden és mindenki egy elvének, hanem ha nincs néző, nincs előadás sem.. )
És (“éssel” nem kezdünk mondatot ) pont jó bevezető ez arra az új évben elsőként elhangzott nagy tanításnak, amit éppen az imént közöltem a kedves apámmal, hogy “HA REPÜLŐGÉPEN UTAZOL, NE ÖLD MEG A PILÓTÁT” – és itt jönne a magyarázat, de aki nem érti, és mégis megteszi, bizony ugrania kell és ha nem működik az ernyője, akkor azzal az emberrel együtt fog veszni, akinek a vesztét akarja….
A 2025-ös évünk furcsán indult, de 24-ből hozott negatívumot már január közepén egy kedves családi esemény próbálta feledtetni majd március idusán új csillag gyúlt az égen, amikor a legkisebb családtag elfoglalta a helyét a szívünkben. A családba költöző csoda adta energia sok helyzetben juttatott számomra energiát és okot arra, hogy reggel ott ébredjek, ahogy az éjszaka hagyott.
Ha egy szóval kellene jellemezni 2025-öt, akkor azt mondanám, hogy ELENGEDÉS éve volt. Szépen lassan hónapról hónapra sikerült visszavonulnom a téveszméimből amit az emberek világában való helyemről , feladataimról hittem. Elengedtem a megértés vágyát, nem akarom tudni – nem is érdekel – hogy miképp kellene viselkedni másokkal, miután sikerült megélnem mások szemszögéből, hogy őket sem nagyon érdekli, hogy amúgy én mit gondolok – üzenem, hogy jó régóta nem gondolkodom másokon –
Fizikai világom – a környezetem- 2025-ben hatalmas változáson ment át. Lomtalanítás, az udvaron kisebb rend, és a virágok számának növekedésével, élhetőbb lett a környezetünk, attól függetlenül, hogy az időjárás nem a természet pártján állt , kevés csapadékkal támogatott minket, így a növények inkább csak vegetáltak. A házikónkban apróbb változások segítik a jobb közérzetet, rengeteg dologtól sikerült legálisan megválni, a terveket áthoztam erre az évre, a kivitelezés kicsit akadozik, mert ami nem rajtam múlik, azzal elég lassan haladok ( rossz a zsarolási technikám 😀 )
2025-ben vártuk vissza sok szeretettel a kőművest ( őt tudtam, hogy nem fog visszajönni) az ácsokat , akik a kifizetett munkát nem fejezték be. Illetve jó sok pénzt vitt el egy magát fűtés szerelőnek mondó ember, akinek távozása után a fűtés rendszerünk olyan csorgó hanggal működik, mintha egy patakban élnénk. ( mert nekem semmi sem jó, köztudott, hogy imádom a patakokat… ) Oda jutottunk, hogy ebben a világban már az is kevés ha van pénzed megvalósítani dolgokat, ember nincs akivel megcsináltasd, amihez nem nyúlsz hozzá, mert nem értesz ahhoz a tevékenységhez. Itt is látszik, hogy ami nagyban , az kicsiben is…
2025-ben a munkahelyen is történtek változások, amiket nekem ezen a szinten nincs érdekemben véleményezni. Valójában számomra nem változott semmi. Szerencsére nekem jó helyem van, jó körülmények között dolgozhatok. Az utasaim és köztem nincs feszültség ( mondjuk nem is volt soha) jó buszom van, szeretem ezt a típust, és megszoktam a járataim is. Az én “energiáim” két éve az apám mérgezi meg, így 2025-ben a legnagyobb kihívás továbbra is az egyensúlyozás apám és a család között volt.
Az év tragédiája a kiskutyám távozása .
Van még két kutya és két macska, akik ehhez a házhoz, udvarhoz tartoznak, de egyik sem áll közel hozzám. Jelenleg le vagyok zárva érzelmileg, semmilyen szinten nem szeretnék kapcsolódni semmihez és senkihez aki tartós felelősséget jelent épp elég ami még van.
2025-ben megismertem új Embereket a munkám során, sajnos szépen lassan elhagyják a hajóm -nyugdíjba mentek, mennek- és nyilván a helyhez kötött kapcsolatok megszűnnek, ha a hely is valamelyik irányból megszűnik, bár erre van ellenpéldám, mert a helyijáratos időből is sikerült megmenteni az értékes kapcsolatokat és ide tartozik például a B13-as blogvilágból, majd a Facebookról megmaradt baráti kör, akik nem kényelmi barátok voltak ( jó vagy ha itt vagy de nem vagy fontos ha nem) hanem bandukolnak velem, menjek bármerre is a netes útvesztőben . Persze az évnek voltak veszteségei is pontosan azért, mert számomra már nem opció a legnagyobb közösségi felület az ott tomboló lassú agyhalállal és elviselhetetlen agresszióval járó intelligenciafaló vírus miatt.
Az egészség tekintetében, 2025-ben nem voltam beteg. Még csak megfázva sem. A kövérség megmaradt, van bennem szándék a megszüntetésére, motivál a térdproblémám ( ez örök) , de nagyon türelmes vagyok magammal ez ügyben. Még beférek a pécsi hamvasztó kemencéjébe addig nincs baj.. , nem kell értem felárat fizetni ha elpatkolok.
2025 központi stressz szinten tartója az apám és a család közti konfliktus továbbra is. Ha én maradok egyedül apámmal, már valószínűleg egyikünk sem él. Ő teljesen jól elvan, néha úgy érzem szándékosan próbál idegesíteni, amit azért egyre jobban tudok kezelni. Az év végén történt azonban egy furcsa esemény, ami kicsit kizökkentett a mindennapos feszültség unalmából és átlökött valamiféle “BELETÖRŐDÉSBE”, vagy “ELFOGADOM A HALÁLOM”ba. Apám ült az ágyon és üveges tekintettel engem nézve közölte, hogy : ” Levegyem rólad az átkot?” – majd ” ha nem, hát nem” És kiment. Két napig szinte megfagyva, hidegrázásban ültem és néztem magam elé, hogy ez mi a szar volt a részéről, hogy átkozhatja el azt aki neki enni ad (megveszi a tápszerét, a borát és a pálinkáját, meg meg persze titokban eszik is ha nem látjuk) és gondoskodik róla, annak ellenére, hogy ő mindennek ellenáll. Erre közöltem vele, hogy ha megöl, ő is meghal. Ez a cél. Apám 20 éve mondogatja, hogy “haljunk meg együtt és hagyjuk itt az anyám”… de az anyám ezt meglépte előtte és most jót nevet rajtunk ha egyáltalán létezik az energiája még valahol. A legutóbbi posztban tudatosult, hogy apám = én azaz én folyamatosan magam ellen harcolok amióta itt van. Végtelenül cinikus és eszelős, de az “átok” nem tőle származik. Mert ahhoz, hogy elátkozzon bárkit is, ahhoz gyáva is meg gyenge is. Pont mint én.
És itt az év végén előkerült egy régi sokakkal közös ismerősünk neve, akiről felmerült bennem is és a Lánykámban is azonnal, hogy ha létezne ilyen, hogy egy “program” egy illúzió, egy ÉN aki már nem létezik fizikai szinten kiszóljon egy öregemberből, akkor kiszólhatott és levehette volna rólam az utolsó mondatával elültetett gondolat átkát, miszerint csak addig fotózom és osztogatom meg a szép képeim, míg látok… De mára már tudom, hogy nem megvakulni fogok ( fizikailag) hanem elvesztem az érdeklődésem a szép dolgok megörökítése iránt. Ez meg már megtörtént. Nem fotózom jó ideje.. Azért 25 utolsó éjszakáján kifüstöltük magunkból a “gonosz” rezgését- ha van olyan- és itt jegyezném meg, hogy minél nagyobb tudatossággal rendelkezünk annál kisebb az esélye, hogy valaki lentről bármi módon ártani tudjon nekünk. Aki meg szándékosan ártott nekem eddig, mind visszatért már a “közösbe”.
Nem félek 2026-tól, mert soha meg nem élt tudatosságban és magasságban indulunk bele ebbe a csodás, tűz ló évbe. Amúgy nekem nem nagyon fekszik ez a dinamizmus, mert én kicsit inkább pihennék már, nem nagyan vágyom a pörgésre de majd elbújok egy sarokban és nézem, hogy Ti mind hogy váltjátok meg a saját világotok 2026-ban!
Ma reggel akkor egy újabb tiszta lappal indult az év! Tiszta szív, tiszta lélek, tiszta szándék, tiszta szó, tiszta hóóó…
…karácsonyra vettem magamnak egy üveg öblítőt. Nem, nem azért, mert amúgy nem tehetem meg, hanem mert a sok éves tapasztalat alapján, ami elfogy karácsonykor, előtt vagy közben az az öblítő és az évnek az egyetlen olyan időszaka, amikor is halálos nyugalomban tudok mindent is kimosni ami az ünnepek előtti látszólagos hajrában elmaradt. 😀 Elteltek az “ünnepek” és jutott azért belőle nekünk is karácsony, igaz pár lépéssel arrébb kellett sétálni érte, a Kismenyem csodavilágába, ahol az Unokának igazi csodakarácsonya volt, amiből mindenkinek jutott egy szép nagy szelet, így mégis átsuhant a lelkünkön a Karácsony Szelleme.
Számomra ez az év nagyon sok változást hozott. Nem csak a lelki/ szellemi fejlődés, a belső utazás, az önismeret terén, hanem a fizikai világomba is elkezdett beköltözni a “rend”, az “én rendem”. Megszűnt a családi lomlerakat, és fokozatosan szabadulok meg mindentől, amit nem akarok hagyatékba hagyni az utódaim számára.
A lelki , belső utazás során minden jóslat ellenére, ami szerint én “ebben az életemben” nem tehetek szert semmilyen spirituális szintlépésre, mert túl “egyszerűre” sikerültem és mert a bolygók állása sem támogatja, azt kell mondjam, hogy “kurvanagyutattettemmeg” és ez az út olyan szinten engedett érteni, megélni és látni, amit álmomban sem gondoltam.
Én már kizárólag a saját hitvilágom, a megéléseim szerint, a belső hang vezetésének alárendelve élek, ha nem is vagyok még “tökéletes”, mert még azért olykor (beleugat) kiszól belőlem az egó megszokásból a külvilágból érkező kevésbé hozzám illő megnyilvánulásokra válaszképp, azért sokkal jobban kezelem azt a tényt, hogy ez az egész földi lét abszolút nem nekem való és igazából úgy érzem semmi feladatom nincs itt már, ami konkrétan rólam szólna vagy engem szolgálna.
Az én nézőpontom szerint nincs olyan, hogy mit “kell” ezen a Földön, ebben a formában nekünk megtapasztalnunk. Nincs “feladatsor” amit végig kell csinálni, nincs “út” amin végig kell járni. Itt nincs olyan, hogy “JÓ” vagy “ROSSZ”. Nincs kinek elszámolni a tetteinkkel. Egyedül vagyunk, nincs SENKI ÉS SEMMI aki/ami majd “örül” vagy “szomorkodik” miattunk.
Tegnap kicsit keserű volt a számíze, mert rádöbbentem arra, hogy ebben a formában amiben létezem, azzal a “programmal” ami futtatja ezt az emberi létezőt, igazából olyan feladataim vannak, amit magamnak tűzök ki és ezt magam leszek aki értékelem úgy, hogy az emberi lényem “értékrendje” engedélyezi számomra a jó vagy nem jó érzést. A “boldogságot” vagy a “keserűséget”. Avagy ha a programom szerint jól működöm, akkor az agyam olyan kémiai anyagokat juttat a szerveztembe, amitől “eufórikus” hangulatba kerülök, ha viszont nem működöm az “elvárásaim” szerint akkor befékezi az aktuális csakrákat és jönnek a görcsös fájdalmak, a sötétség leple árnyékolja el előlem majd a Fényt.
Elkeseredtem, mert tudatosult bennem, hogy egész életemben kapkodó, nem megfontolt, úgymond “kényelmesnek” látszó döntéseket hoztam, látszólag téveszmékre alapuló hitem miatt, miszerint “ez az elvárás felém” , melyekről később derült csak ki, hogy abszolút nem engem szolgálnak, hacsak azzal nem, hogy talán az egyik ilyen döntés után felébredek mély álmomból és rádöbbenek arra, hogy vannak helyzetek, amikor látszólag az egónak kényelmetlenséget, kellemetlenséget okozó döntést kell(ett volna) hozni. Minden döntés felelősségvállalás.
Nekem nagyon sok nem hozzám illő döntésem volt az életemben. Visszatekintve egy hatalmas káosz, amit pánikban, a minden irányba való megfelelési kényszer miatt teremtettem. Tegnap éppen héber nyelven másoltam a google fordítóból egy gondolatot , amit magamról gondolok egy lapra, amikor látomásom volt.
Az embert és az ember világát teremtő rendszert láttam. A “kitükröződés” elve alapján értelmezve az életet, miszerint a ” Teremtő” kivetülései vagyunk egyfajta illúzió, egy végtelen számú tükörkép, mely úgymond fejlődik itt majd visszatükrözi magát a Teremtőbe” valójában úgy néz ki mintha lenne egy hatalmas energiagömb (ami nem gömb formájú amúgy, hanem állandóan változó alakzat a térben) és minden, ami ebből az energiából származik egy kilőtt “minta” ami abban a térben ahová juttatva van “fejlődik” majd ez a minta visszatér a nagy halmazba…
Ez a minta, egy kód… avagy mindenkinek van egy kódja, ez a kód a programja, -mint a DNS -kód – de a fizikai térben megnyilvánult fizikai lénynek nem csak “test”-kódja van, hanem a szellem és a test kódja együtt hozza létre azt a személyt(-iséget) amit itt produkálunk. És amikor a fizikai test kimerül, a “lélek” kódot tartalmazó energia visszatér az EGÉSZBE, ahol annak az EGÉSZNEK a LÉNYEGÉT a saját kódjával megváltoztatja és ez minden egyes visszatérő “KÓD” megteszi…ezért van, hogy tartalmazzuk a “múltat” és láthatjuk a “jövőt” mert az egész változása nem az idő lineális vonalán történik, hanem az időtlen mostban.. ( úgysem értjük, mert a mi gondolkodásunk az egyszerűség miatt “időben” történik )
Szóval kaptam egy választ… Hogy magamnak szabom ki, mi a feladatom, a dolgom itt a Földön, mert mindegy mit teszek, minden amit megélek egy mintát hoz létre, amit az EGÉSZ a megfelelő helyre illeszt a “mindenpillanatban” .
Ha nyitottá tesszük magunkat a változásra, akkor minden megélés birtokában vagyunk a minden pillanatban és igaza van annak aki azt mondja, hogy “isten” bennünk nyilvánul meg, mert valóban ezt teszi, az egy dolog, hogy mint emberek sajnos korlátozott lehetőségünk van ezt felfogni vagy bármit is kezdeni vele.
Láttam, ahogy az agyam képekben lemodellezi azt egész lényegünket. És vagy vígasz vagy nem, de tényleg nem tudunk mást tenni, mint amit a programunk diktál , viszont a legnagyobb fejlődést és hozzáférést az igazsághoz csakis akkor kapjuk meg, ha a saját energiaszintünk olyan magasságba tudjuk emelni, ami a magasabb tudást hordozó “kódokat” képes befogadni. Ezért van, hogy a tudatosság felé próbálnak terelni minket a feljebb emelkedettek, mert minél tudatosabb vagy, annál nagyobb igazságokat fogsz majd látni az egész önteremtő világról.
Mindenkinek, aki itt volt velem , aki itt van velem és eljön még Békességes, Boldogságos, Megéléses, Csendességes Karácsonyt kívánok szeretettel! Köszönöm, hogy vagytok!
Kezemben a kis kés, pucolom a fokhagymát. Nem egy ritka vagy egyedi tevékenység. Ám kivételesen nem gondolkodtam közben semmin. Megszűnt a tér, az idő…csak én a kés a fokhagyma voltunk. Azonnal feltűnt és elmosolyodtam.
Most éltem meg először erőszak vagy kényszermentesen a jelenlétet, hogy végülis miről is szól a ” most hatalma”.
Nem tartott sokáig a pillanat, de megmaradt belőle az a tudat, hogy a legjobb időszaka van az évnek ahhoz, hogy figyelembe vegyem azt az ént, aki mindenkit maga elé engedett az élete során. Próbálom megfogalmazni, hogy mi vitt félre. Kétségbeesetten kapaszkodom mindenbe és mindenkibe aki kicsit is úgy tesz, mintha érdekelné ki voltam valaha, mert a jelenem üres. Az nem érdekelhet senkit egy üres lap, amin nem marad meg a festék. Nem tudom mióta próbálom a lapjaim olyan színűre festeni, ami másoknak is vonzó lehet. Ebben a nagy igyekezetben nem történt más, csak elveszítettem azt, aki vagyok. A valaha életvidám, emberközpontú, vicces, állandóan mosolygó ént.
Nemrég még hajlamos voltam hibáztatni ezért másokat. Mert elnyomtak ( igen, mert hagytam, mert féltem, hogy egyedül maradok, kár volt, mert aki elnyom, az sosem lesz értem, sem velem, csak saját magáért hajlandó olykor némi szeretetnek tűnő morzsát vetni elém) mert nem engedtek a világukba, ( igen, mert addigra már nem volt kit beengedjenek. Árnyékból mindenkinek van sajátja, nem kell még másé is és mert olyan lett a világ, ahol az alázatos ember nem több mint lábtörlő és bizony, azért van a lábtörlő, hogy lábat töröljenek benne, ugyan ki lépne át rajta azért, hogy ne piszkolja be? )
Ebben az évben , annak is a végében értettem meg, hogy senkit nem érdekel az a nyomorék, összegörnyedt ember, akivé tettem magam a teremtett helyzeteim által és nem véletlen, hogy elmenekülnek az emberek és becsukják a világukat a koldus előtt, akinek hiába dobják a pengőt, a lyukas zsebe ( nem tudatos énje) minden adományt hagy elveszni …. Hogy változtatok-e? Nem lehet akarattal változni. A változást lehet akarni, engedni, nem félni tőle…de a változás egy pillanat, egy “úristen”, egy heuréka! , egy pofon és minden másképp folytatódik tovább, de nem az akaratunk által jön létre. Az ácsingózás a másra nem hoz semmit, csak kudarcélményt. A változás onnan indul meg, amikor az ember felfogja, hogy a győzelem mindig veszteség is egyben. És a sikerért bizony mindig fizetni kell. Nem pénzzel. Elvekkel, berögződésekkel, kockáztatással, búcsúzásokkal… de a rögös út végén ott van a siker. Annak aki tudja értékelni azt. Aki nem, az örök sötétségben , mások okolásával vonul ki majd ebből az árnyékvilágból. Aztán a programja szerint “visszajön” és festi tovább feketére a kéket…
🍄
Ma reggel halálos a nyugalom az utakon, alig jön autó az erőmű felé , utas is csak itt ott várja a buszokat a megállóban. Szeretek ünnepek idején(között )dolgozni ( bár jó ideje nem dolgozom szabad és munkaszüneti napokon) mert nyugalom van az utakon. És ilyenkor a gumik susogásának monoton háttérzenéje kíséretében sok olyan gondolat tör a felszínre, amit addig elnyom a világ zaja. Ma a lezárásról, az új irányokról jöttek a képek. Hogy akkor tud az ember új életet kezdeni, ha a régit minden apró darabjával maga mögött tudja hagyni. A múlt bilincseinek le kell magától hullania, a terhekkel rakott zsákokat nem kell vágynunk újra felvenni ahhoz, hogy a jelenben újra tudjuk építeni önmagunkat. Ez nem megy akarattal. Ez egy belső kényszer és ha eljön a pillanat nincs aki vagy ami megállítsa az embert az újjászületésben.
Valami megváltozott. A fáradság erőtlenné tett, de ezt az erőtlenséget arra használta fel a felsőbb én, hogy évtizedek óta görcsben tartott ökleimből kiejtesse a felvett terheket és megengedje nekem elengedi a karmaként értelmezett tüköröt tartó világot.
Most , míg másokban tombol a karácsony , én szeretném ezzel az energiával felépíteni magam. Azzá válni aki vagyok és eltávolodni mindentől ami nem. Idén erről a szól a karácsony. Visszakapni azt, ami régen elveszett. Akkor is, ha nem illik már ebbe a világba az amit képvisel.
Nemrég az OBInál jártam és egy idős házaspár válogatta a fenyőket. Hátulról úgy néztek ki, mint anyu és apu. A nő minden fenyőt látszólag megkritizált, míg a pasi csak várta, hogy vége legyen a mutatványnak. Mintha ők lettek volna. Akkor értettem meg, hogy anyu nem azért akart mindenből legjobbat, mert mutogatta volna bárkinek is, hiszen nem ment oda senki rajtam kívül, nem azért kellett -míg élő fát vett- a szép és dús fenyő, mert mások majd megszólják ha nem az, hanem mert neki az tetszett. Mindent azért tett, mert neki az úgy volt jó. Akkor is ha mások beszerzései után neki is minden kellett, ami másnak jó volt, de csak azért, mert úgy érezte, hogy neki az kell, neki az jó.
Én mindent úgy próbálok tenni, kialakítani, venni, hogy az másoknak jó legyen. Kevés dolog van a birtokomban, ami azért van, mert én magamnak azt szerettem volna. Talán az idei évben engedtem meg először, hogy dolgok itt rólam is szóljanak. De még nem igazán tudok mit kezdeni ezzel. De majd jövőre alakul…
és… van itt még valami. A félelem mellett van még egy érzés vagy cselekvés vagy nem cselekvés, nem tudom miképpen definiáljam, az pedig a “várakozás” aminek programját meg kell szüntetni, ha teljességben akarunk élni. Én nagyon sokat várakoztam… Nem a tényleges várakozási időkre gondolok itt, mert a buszon például mindig is jól ki tudtam tölteni hasznos dolgokkal a várakozási időket. Hanem semmire és senkire ne várakozzunk. Itt van a karácsony, és ennek apropójából ugye sok olyan érzékenyítő videó indul útjára, ahol szegény magányos emberek hiába várják haza a családjukat karácsonykor. A terített asztal tartalma végül a kukában köt ki. Vagy emberek, akik a telefont figyelik, nincs hívás, nincs üzenet, de maguk nem indítanak , mert várakoznak a másikra… Én is sokat várakoztam… De arra, aki nem jön el, felesleges… És tényleg odaáig el kell jutni, hogy az ember ha szereti az ünnepet, akkor azt önmagáért szeresse és ne bánkodjon, hogy senki nem dícséri meg a fát, amit feldíszített, mint én hosszú éveken át, hanem élje meg a csodáját, és legyen boldog. A boldogsághoz semmi nem kell, csak az ember maga. minden más, amit feltételnek szab csak azért van, hogy tönkre tegye azt. Az az ember soha nem lesz boldog. ” Röviden” ennyi…egyenlőre.. Figyelem tovább, mit teremt nekem a belső változás.
“Mikor azt hisszük, már nincs mit vesztenünk, megnyílunk a változás felé.” /Avatár: Korra legendája /
Kimondtam az igazságot rólam, magamnak. És végre ennyi elég.
Kimondtam az igazságot rólam magamnak, és most hogy végre megértettem, hogy egyedül én nem akartam beismerni, amit amúgy az egész teremtett világ lát, felfogtam, hogy annak tudata, hogy végre kimondtam a tükörben is, hogy az van, ami van elég is,mert onnantól, hogy tudatosul, hogy abszolút jelen vagyok és abszolút tudatában annak, amit jelenleg valóságnak élek, abban pontosan az van, amit szégyelltem kimondani béke ült a lelkemre végre.
🤗🙏🤗
És az is tudatosult, hogy felesleges az én igazságaimmal másokat szembesíteni, mert ezek csak az enyémek. És az is csak rám tartozik, hogy mit kezdek velük.
Minden így van jól.
Kemény hetem volt. Mondhatni az egész év belesűrítette a nyomását ebbe az egybe, de jól jött. Kipréselte belőlem a negatívumot, kiiktatta azt a programot, amit mások úgy neveznek megfelelési kényszer, és megtanított nem reagálni azon beérkező gondolatokra, amikben a jövőtől való félelem próbált eddig bennem pánikot kelteni.
🙏🤗🙏
Volt a héten egy érdekes pillanat. Egy műszaki probléma megoldásának akadozása eljutatott arra a “szintre” amire a nagy megvilágosodottak próbáltak rávilágítani több irányból is, hogy el kell tudni engedni azt a vágyat, hogy mindent felügyeljek és mindent meg akarjak oldani. Hogy engedjem megtörténni a dolgokat, mert a problémás helyzet hozza a legnagyobb tanításokat, a miheztartást, teszi megismerhetőbbé az embereket, nyit utat mások valóságába.
Végre a helyemen vagyok. Akármilyen is az. Ez vagyok én.
Kémény évem volt az egyik legkeményebb , de azt hiszem mégis az elmúlt 51 év legtisztábban látó, legjelenlétesebb összességében a legnagyobb lelki fejlődést biztosító éve…
🍁soulleaderdemon🍄 