🍁soulleaderdemon🍄

Kimondatlanságok

február 20th, 2026

Nem tudom hogyan is lehet elkezdeni egy ilyen posztot, de eljött az ideje.
Nem ego-poszt. Ezek a gondolatok előbb kellett volna, hogy kikerüljenek belőlem. Akkor talán előbb lett volna kicsit jobb.

Sok igazságom, valóságom azért nem lát soha napvilágot, mert veszélybe sodorhatja a munkám, de nem azért mert én jelentek problémát, hanem mert mindenki (főként) a saját érdeke , tudása, értelmi képessege szintén értelmezi a szöveget és használja arra amire érdekében áll.

Közel 27 éve küzdöm azért, hogy a felszínen maradjak.
Próbáltam most megtalálni azokat a sorsfordító dolgokat, döntéseket az életemben, amik majdnem teljesen megváltoztatták a személyiségem.
De csak majdnem.

Valami azért még megmaradt.
Azért vagyok még itt

Ami változott, ami szembetűnő azoknak akik ismertek engem 27 évvel ezelőtt az pörgős vidám nagyszájú vagányság, a domináns démon, aki forgószélként söpört át az emberek életén.
Nyomot hagytam mindenkiben, akivel összehozott a Sors.
Többnyire pozitív emléket.
(😛 Most abba ne menjünk bele hogy van akinek a másik ember öröme negatív, nyilván azok nem voltak a jelenlétemtől boldogok 🤫☺️😏)

A munkahely választás nem volt rossz döntés nagyon szeretem a munkám a mai napig, akkor is ha már nem olyan, mint az első 25 évben, és én sem vagyok olyan, de minden körülmény ellenére, ami a jelent teremtette jól érzem magam, bár megkínzott a férfisovinizmus az első 30 évben (😆) de már nem nagyon jelent kihívást jelent lenni a férfiak világban.
Ma sem döntenék másképp.

A vidékre költözéskor szembesültem először azzal, hogy nem lehet valaki sehogy se jó egy olyan közösségben, ahol nem tudnak semmit a múltjáról. Nem az ő hibájuk, hogy ilyenek, amióta ez a falu létezik itt ilyen volt a konvenciójuk, inkább az én hibám volt, hogy nem vettem ezt figyelembe. Mivel engem mindig szerettek az emberek fel sem merült, hogy itt nem így lesz . És valószínűleg itt kezdtem összezavarodni és lassan kiszeretni az emberek világából. Megloptak, cserbenhagytak, feljelentettek, megölték a kutyáim, diszkriminálták a gyerekeim az iskolában, és a párom egyéb területen…
Nyilván vannak kivételek, itt is vannak jó emberek, de elindult bennem az építkezés, alapok a leendő falaknak.

Ez mellé társult a saját és a szerzett család hozzámállása.
A saját szüleim szégyellték a vidéki szegényes életem, mindig fikázták az otthonunk és nem jöhettek rokonok hozzánk, mert anyám nem szégyenkezett miattam.
Az apósom kedvelt, ezért az anyósom nem és a sógornőm érkezésével pokollá vált minden olyan eseményre készülés, ami hozzájuk volt köthető… Bár szemtől szemben soha nem bántottak, ez a generáció megvárja hogy ne legyen tanu és hátbaszúr, nagyon megkínoztak ezek a programok, de talán jobban az tény, hogy a párom feláldozott ezen az oltáron.
( Talán neki apám a karma :D, -de nem csak neki…”asszem” itt mindannyian bűnösök lehetünk valamilyen tekintetben, hogy minden nap szívunk ezért)

A családi furcsaságokkal egy időben az egyetlen barátnőmmel megszakadt a kapcsolatunk. A legnagyobb trauma volt életemben, amikor azt mondta, hogy sosem érdekelte az én álomvilágom, amiben mindig szerepelt, csak nem akart megbántani ezzel. Ettől a pillanattól fogva nem tudom, hogy mit jelent barátnak lenni, hogy vajon aki annak mondja magát komolyan is gondolja, vagy csak ” nem akar megbántani”.
Amikor ez történt már nem tudtam elfogadni, hogy mindenkinél én csak második lehetek. A második barátnő, a második akinek a véleménye vagy érzései fontosak. A barátságunk majdnem szó szerint “kivérzett”, mert olyan szinten voltam vele, hogy adok neki egy pisztolyt, hogy lőjön le, de ne kínozzon tovább ezzel a viselkedéssel…

És ehhez társult még, a család által nem ismert és hisztinek tartott gyerekágyi depresszió kétszer, ami nem múlt el nyomtalanul,mivel segítség hiányában ( “ilyen nagydarab asszony ne hisztizzen itt, szedje össze magát” – by jól megfizetett nőgyógyász szakorvos) megküzdöttem vele, annyit kértem a Felsőbb éntől, hogy a gyermekeim kezében legyen szakma, addig maradjak életben, a többi nem érdekel….

Az idő elment, a gyerekeim felnőttek, anyám elment és itthagyta rám az apám, aki annyit elért a jelenlétével és a viselkedésével, hogy undorodik tőle a család.
Bezarkóztam.

Bezérkóztam és most próbálom megfejteni önmagam.
Mivé lettem?

Vannak dolgok az életemben, amit nem tudok megtenni és nem mertem róla beszélni, mert nem akartam, hogy akkor meg azért forduljon el tőlem mindenki , mert esetleg “problémás vagyok”.
De hiba volt, mert ha elmondtam volna,
talán nem omlik össze egy éjszaka alatt bennem az egész világ.

Én nem megyek vendégségbe senkihez és nem fogadok vendéget.
(Pedig mindkettőt szerettem régen. Igaz gyerekként mindig verés volt vége, mert csak vendégségben jutottam kólához és ropihoz és mindent megettem..) :
Itt nem árt azért tisztábban látni, hogy mit jelent a vendég és a vendégség.
Nekem a családom nem vendég.
A családom elég szűk, és igazából a közelemben élnek, a Fiam, Kismenyem és az Unokám és OnokaKokókutyu a szomszédban ( otthonka és papucs távolságra) . Amig apám nem volt itt ők jöttek hozzám bármikor , de én nem mentem, mert én senkihez nem megyek.
Hozzájuk sem.
És nem azért ,mert nem szeretem őket , vagy a csodavilágot amit létrehoztak, vagy nem szeretném látni akár napi 24 órát az Unokám, hanem mert nem tudok.
És ők ezt nem hiszem hogy tudják, mert sosem nem mondtam el.
Mert féltem, hogy azt hiszik kifogások, pedig nem.
. dehogy…miért lenne kifogás bennem?
Hát nem tudok menni, mert pánik jön rám, mert az összes rossz dolog, amit éreztem akkor amikor megjelent a kapuba a “családom” az elmúlt 27 évben előtör és inkább visszafordulok.. És már nincs erőm harcolni magammal , és csak kesergek és várom, hogy ők jöjjenek, de apám viselkedése miatt hozzánk nem jöhet senki.
Apám a sok tanítás mellett, amit kapunk általa létrehozott körénk egy falat, bűzből, undorból, beszólásokból.
Amin senki sem jön át szívesen.
És nem is várhatjuk el.
Mi sem szívesen vagyunk itt benne.

Én bármikor elmegyek bárkihez HA! segítségre van szüksége.
De nem ülök le, menekülök, belső kényszer az én hibám,
senkinek nem szabadna ezt magára vennie..
És hogy miért nem fogadok vendéget?
Mert anyám odafent szégyenkezik akkor a putrink miatt.
Ne tegye.

Nem telefonálok…
Fáj a fejem tőle és idegesít.
Csak céges telefont veszek fel és a kevés emberét, aki tudja a számom, pont azért mert nem cseverészem. Ha valaki mégis sokat beszél, kényszeresen elkezdek közben csinálni valamit. Söprök, vagy mosogatok, vasalok vagy járkálok körbe körbe….

Nem viselem el a lekezelő, flegma vagy kioktató stílust, vagy pincsikutyává vagy vérfarkassá változom és vagy nyüszítve menekülök vagy neki megyek a torkuknak. Nem lehet tudni melyik énem hozza ki belőlem a szituáció.
Ezért nem intézek ügyet, nem bírom kezelni ha elutasítanak nincs annál megalázóbb ( de van amúgy, de ne menjünk bele) és nagyon rosszul reagálok, ha valaki át akar verni. ( minden hazugságot érzek)

Újholdkor az 51 év minden keserűségével telt zsákja kiszakad.
Már semmit nem akarok.
Senkitől.
Nem kell “éngemet” szeretni, sem elfogadni.
Nem kell meghallgatni vagy mellém állni,
nem kell megérteni vagy érezni, hogy nem játszom magam meg,
nekem tényleg vannak súlyos lelki gondjaim, de kurva erős voltam eddig
és egyedül, a távolban elő Barátaim lelki támogatása mellett küzdöttem azért, hogy ne vigyen el az értelmetlenség ebből a világból.

De Újholdkor úgy tűnt feladom.
Sosem éreztem még ezt.
Majdnem megfagytam, ,minden erőm elment, csak feküdtem egy csomó ruhában egy csomó takaró alatt, és olyan volt, mintha az ágyam mellett állna egy ember, mintha eljött volna értem a Halál.
Jéghideg volt a testem.
És sírtam…
És a túlélési program végig vonultatta előttem azokat, akik (állítólag) szeretnek.
Hogy miattuk nem mehetek el.
És nem éreztem semmit…
Csak azt, hogy elég volt.
Mindig mások miatt kellene maradni?
Minek? Megfelelni, kuncsorogni?
Elfogadni, hogy mindig csak a sokadik vagyok?
Nem tudom ezt igy csinálni tovább.
Elég volt abból, hogy nem tudom elmondani, hogy
én elfogadok mindenkit ahogy ők vannak, azt, ahogy ők gondolkodnak felőlem,
de már nem akarom, hogy bárki meghallja a hangom, mert elfogyott,
csak egyet ne hazudjanak soha, hogy én nem szerettem őket, mert
én mindenkiért mindent megtettem, olykor erőmön felül is..
csak nem tudtam elmondani, hogy vannak dolgok,
amire nem vagyok képes, mert annyit bántottak, hogy nem tudtam feldolgozni ezeket és hogy segítsenek nekem.
Segítsenek maradni még.

Kar-ma mar ma

február 18th, 2026

Elkezdtem egy posztot ( nem ezt, azt töröltem végül) arról írni, hogy ez a karma dolog kicsit olyan, mintha az ember elkövetne egy bűnt,
majd életfogytiglani büntetésre lenne miatta ítélve.

Igazából nem tudom, hogy mi számít bűnnek?

Én úgy érzem, hogy mások ellen elkövetett
karmavonzó tett olyan dolog,
amivel “ok nélkül” okozunk másoknak “szándékosan” kárt.
És nem csak maga a “tett”,
hanem a tett mögött a SZÁNDÉK az,
ami karmát hoz létre.
Ha ebből a szögből nézem a jelenlegi helyzetem,
akkor nem értem, hogy miért kapom, amit kapok?

Én soha rossz szándékkal nem voltam senki felé.
Félni féltem emberektől és volt olyan is, hogy rosszul voltam valakik jelenlétében és ezért kerültem a kapcsolódásokat, de rossz szándékkal nem voltam soha. Bár ha azt vesszük, hogy pár embernek kívántam már olyat, hogy a tetteinek legyenek következményei, tehát akkor ezek szerint ez is egy “rossz karma” alapköve lenne?

Viszont ha a karma törvényei élnek,
akkor nincs értelme javítani a hibákat, hiszen egy életen át kínoznak.
Igaz “egy emberélet” körülbelül sem látszik az “egész” idővonalán…Ha egyáltalán létezik. De én továbbra is hajlok arra, hogy minden egy “program” része. A múlt is , pont ahogy a jövő..
Nem is kell messzire menni, egyszerű példa a történelmi események újraértékelése az aktuális érdekek alapján. Hogy a “felszabadítók” végül “elfoglalókká” lettek, hogy azt hiszünk el a családunk múltjából amivel minket etetnek, holott lehetséges, hogy nem is úgy történtek a dolgok… ÉS hogy van-e értelme az igazságnak?
Nem sok.
Mert mindenki az érdekei szerint írja a múltat , hazudja a jelent és nem tudja, hogy a vágyott jövője visszatekintve egy nagy rakás szar teremtés eredménye lesz. Mert ugye szarból nem lehet várat építeni és bizony ha valaki a jelenben “csak ennyire” képes, a jövő sem fog számára mást teremteni. Hacsak nem kezdi el változtatni a nézőpontjait és áldozatból nem ébred a változtatók között…

Elkeseredtem a minap.
/És az Újhold is segített abban, hogy ezt a keserűséget teljesen átéljem./
Persze mindig ugyanazon.
Hogy mások nem úgy látják a világot mint én,
és hiába is mondanám, hogy figyel… amit most teszel, vagy nem teszel, azzal meghatározod a holnapot.
Az alap, amit ma nem tettél le,
a holnapban stabil ház helyett csak állandón összeomló romokat fog teremteni.
De annak, aki nem érzi, nem lehet elmondani.
Felesleges. Támadásnak veszi.
Annak, akiben előbb csírázik a másik ember felé a kritika és a lefikázás,
nem gyökeredzik az empátia és ez csúnya “karmát” teremt.
Nekem éveim mentek arra rá, hogy az én nézőpontjaim megosszam azokkal, akikkel sűrűn vagy nem sűrűn, de találkoznom kell(ett, mert már nem KELL, csak ha akarok- és nem akarok) és folyamatosan falakba ütköztem. Közel két évtized kellett ahhoz, hogy szembesüljek azzal is, hogy tényleg nem bennem volt a hiba. De két évtizedni önvád alól senki nem mentett fel, mert megtartottak abban a hitben, hogy én vagyok, aki nem képes emberekhez, nézőpontokhoz alkalmazkodni és én vagyok aki nem érti meg, hogy igazából nincs rá szükség.
Feszültségben élek, feltűnt, hogy minden izmom feszül, állandó védekező a testtartásom és ökölbe van szorítva a kezem.

A minap, amikor az apámhoz kollaborált ( a megszálló ellenséggel való cinkosságba merült) ) exmenyjelölt ( sosem volt az szerencsére) után hagyatékba hagyott kutyám visítva , ordítva, vonyítva üvöltötte fel az egész megyét, összeomlottam. Nem tudok mit kezdeni azokkal a dolgokkal, amik nem csak rajtam múlnak. Vége van… feladom.

Már nem tudok sem egyensúlyozni, sem tompítani semmit az döntéseim következményei által létrehozott feszültségeken.
Elcsúszik a kommunikáció, falakat látok mindenütt, áthatolhatatlan falakat.

Amikor befejezem a kesergést, és körülnézek, mindenhol hasonló a képlet.
Mindenhol küzdenek az emberek, csak nem kiabálnak mint én.
Már én sem akarok többet kiabálni.
A fejemre húzom a kapucnim és kizárom a világot.
Várom, hogy vége legyen.
Mindennek.
Addig ültetek pár virágot és megetetem a kecskéket.
Ők nem tehetnek arról,
hogy itt vannak , had éljenek.
Ők is rabok…mint én.
És az ő útjuk is a hídon át vezet szabadáságuk felé,
mint az enyém. Más esélyünk nincs.
De addig még feljön párszor a Nap.

Fikció, de…

február 15th, 2026

Olykor a semmiből eszembe jutnak a múltamból emberek. Annak ellenére kérnek bebocsájtást a képrefordító és képőrző komplex lebenyhálózatomba, hogy egy ideje le van zárva bennem a múltat őrző képek tárháza, mert semmi mást nem tudnak okozni bennem csak csalódottságot önmagam felé és kudarcélményt.
Ennek ellenére a “Program” oktatásért és fejlődésért felelős része következetesen hozza fel a múltat példaként és összehasonlító elemzést végeztet, valamint okkal kerülnek elő bennem olykor a múlt egyes részletei vagy szereplői.

Még mindig nem tudni, hogy a tyúk volt előbb vagy a tojás, avagy azért jelennek meg az emberek a fizikai szemem előtt is, mert én teremtettem meg a találkozást velük vagy azért jöttek elő kérdések ( hogy mi lehet vajon velük) formájában mert az idővonalon már látszódott a felbukkanásuk.

Az egyik nap egy nagyon kamus fiatalembert hiányoltam ( igazából nem hiányzik a jelenléte kicsit sem) a járatomról, mert régen láttam már, feltűnik, ha valaki nem jön a műszakjában, régebben fárasztott az önfényező hazugságaival, amik akkor is átlátszóak voltak, míg nem informáltam le a “csávót” egy biztosabb forrásból. De szerencsére a kisgyerek kis asszonykája nem nézte jó szemmel, hogy a kis kobold a csúnya és öreg sofőrnénivel beszélget, igy már hátra ül, de azért a hiánya ott rezgett bennem, a megjelenése pillanatáig, szóval még él és még nem rúgták innen is ki ahová most jár… (leltár pipa )

A mai poszt nem neki lett volna ajánlva , hanem egy másik emberkének, aki sok évvel ezelőtt szerves részét képezte a mindennapjainknak a helyijáraton.
Egy elég arrogáns, az én nézőpontomból nem túl jó természetű nőről van szó, aki minden napi jelenség volt az utasok között az egésznapos ide-oda utazgatással. Idejéből futotta, sok gyerek mellett nem tudok róla, hogy valaha dolgozott -e. Nem volt jómódú, igényes sem nagyon.. . sok gyerek több apa hagyatéka volt és a gyerekei sem voltak a kedvenc utasok listájára vezetve. Bár mind a szemünk előtt, többnyire a buszon nőtt fel.
Ez a hölgy egyszercsak megfogta az isten lábát ( is) és egy pénzes pasit fogott magának, eltűnt a szemünk elől, mert a busszal utazás már derogált.
Sok éve, van már 6-8 is, hogy nem láttam.
Nem is olyan régen, a semmiből elém került az arca és felmerült bennem, hogy bár nem járok már a városban annyit, mégsem látom őt.
És mit ad Isten, a minap ül egy nagyon furcsán öltözött, és furcsa tekintetű, elhanyagolt külsejű nő a buszmegállóban. Azt, ahogy kinézett nem írom inkább le, mert annyira megdöbbentem, hogy napok óta gondolkodom azon, hogy nekem ezt most miért is kellett látnom?
Először nem ismertem meg, de a vonásai mögött ott volt valami a régi énjéből és spontán intettem és ő megismert és visszaintett…

Annak ellenére, hogy sosem kedveltem őt a viselkedése , az arroganciája és azért sem, mert minden kollégám feljelentette valamiért, annyira megdöbbentem és hirtelen olyan szánalmat és fájdalmat éreztem, hogy kigördült egy könnycsepp a szemem sarkából.

Mert nemrég ( pár éve az a nemrég) egy szalonúj autóból alig akart megismerni. Most ott ült mint egy bedrogozott hajléktalan szétfolyva a buszmegálló kemény vas ülőkéjén kócosan, elhagyatottan.
Belém hasított a szó, hogy a KARMA kurvára nem nézi, hogy ki az akinek vissza kell kapnia, azt amit adott akkor, amikor éppen felfelé futott vele a vonat a jólét dombján…
De az is azonnal tiszta lett, hogy mi van ha “bekattant”? Egyetlen egy pillanat alatt el lehet veszíteni a józan eszünk és vége van annak, amit addig építettünk! Egyetlen egy pillanat az élet.
Nem tudom mi történt, de nagyon sajnálom őt és nagyon erősen éreztem az utalást belülről arra, hogy ha nem teszek valamit, akkor hamarosan én is valahol ott folyok szét egy padon ülve, rongyokban, kitagadva és megsemmisülve. És mindez nem lenne akkor baj, ha ez az én döntésem volna, de sajnos, ha valakiben olyan kár keletkezik, hogy nem tudja, mi történik vele, hogy kerül a lejtő aljára, az soha nem fog onnan már visszajönni.
Aki “bekattan” onnantól elveszíti az identitását és táplálékául szolgál annak a rétegnek , akik az ilyen lecsúszottakból lakmároznak.

Nem tudom mi a tanulság.
Azt sem, hogy vajon meddig vagyok ez az én, és mikor csúszik ki a talaj, ki kell-e csússzon és a igen akkor vajon emlékezni fogok-e arra, hogy honnan jöttem és volt-e tervem arra, hogy merre tartok?
Régebben jegyzeteltem magamról dolgokat, ha amnéziás lennék nehogy már mások adjanak nekem karaktert a kényük kedvük szerint, de már ezt nevetségesnek tartom, ugyanis, nincs semmim, amit elveszíthetnék és bár nyilván lehet rosszabb, de annál, nem, hogy nincs előttem jövőkép, mert minden, amibe kapaszkodtam másokon múlik és úgy folyik ki a kezeim közül, mintha vizet markolásznék nincs rosszabb.

Visszatérve arra, hogy kik vagyunk és mások szerint hogyan kellene működnünk:
Amikor az ember elér egy bizonyos kort ( legyen a nagy vízválasztó a 49.év) elkezdi megkérdőjelezni azokat a “dolgokat” amiket mások próbálnak ráerőszakolni. És elkezd lázadni ezen dolgok ellen. Sem azt nem tűri már, hogy megmondják mit tegyen, sem azt, hogy hogy tegye. Az ember 49 felett már jogot formál arra, hogy amit addig nem tett meg , ne tegye, ha nem akarja. Hogy olyan dolgokat tegyen, amihez gyáva volt addig, hogy ne vegye figyelembe azt, hogy “mit szólnak mások” mert 49 évesen már joga van ahhoz is ,( a Programban benne van) hogy azokkal legyen kapcsolatban akikkel ő akar. De ehhez kell az önazonosság. És ha valakit kibillent a “Sors” abból, amiről az hitte ez ő, akkor ott nagyon hamar elindul a talaj és nagyon nehéz állva maradni.
És ez a lap mindenki paklijában ott figyel.
Hajlok arra, hogy nem tudatosan dől el,
hogy mikor kerül elő.

18764.nap

február 12th, 2026

Egy ideje nem volt energiám papírra vetni a gondolataim, és amit leírhattam volna is már dög unalmas téma, de attól még persze az vagyok én.
Ma viszont egy közlekedési helyzet újabb megvilágosodási pontot hozott bennem létre és akkor mondhatom, hogy ma 6 óra 57 perckor újra nézőpontot sikerült váltanom. Azt ugyan még nem tudom, hogy ezek után vajon mi fog történni a világomban, de már semmi sem lesz olyan mint 6 óra 56 perckor. 😀

A helyzet tök átlagos.
Az ibse a körfogalom elhagyásának szándékát nem jelzi…
Én csak nézem és megvilágosodom még mielőtt – utasok híján- jó hangosan elküldeném a kurva anyjába. Hogy amúgy minek is kellene nekem energiát fektetnem abba, hogy kurvaanyázom, egy olyan embert, akinek tök felesleges magyarázni a KRESZt , mert nem biztos, hogy nem érti, egyszerűen szarik bele.
Mivel én empatikus és előzékeny vagyok én jó időben jelzem a szándékaim ( minden téren) hogy a pártner, aki bármilyen kapcsolatban is van velem jó időben tudja, hogy mi a francot akarok. És hát elkövetem olykor azt a hibát hogy ezt ugye szívesen venném másoktól is. Ha Apánk mellett punnyadok a kocsiban és tipik felsőbbrendűkomplexből szarik időben indexelni olyan vita kerekedik belőle, hogy a világ összes válóperes ügyvédje egyszerre dörzsöli a tenyerét… mert miért nem vagy képes – szól belőlem az empatikus, mindenkinek jót akaró lábtörlő lélek, – te vezetsz vagy én- jön a válasz az Univerzum önjelölt teremtőjétől… igaza van.. nem én vezetek és semmi közöm ahhoz hogy ki hogyan viselkedik másokkal. Ahhoz már több, hogy én hogy tudom ezt kezelni, hogy velem az ő fajtája bárhol is hogyan viselkedik…

Közben beugrik a minden hétvége reggeli rituáléja, miszerint éppen próbálok a nappali szétült kanapéján kicsit még pihenni, mégsem kell 3-kor kelni mint minden egyébként nekem munkanap, amikor is jön az Apám 4 óra 7 perckor egy zseblámpával, hogy az éjszaka éhhalál közelébe került gömb formájú kutyáinak, a hétvégén még ki sem készített kutyakonzervet ( és persze a számára megszokott reggeli belső mumifikációt és örök életet támogató pálinkáját) kivigye, és belevilágít a szemembe, hogy megállapítsa, hogy az a kupac szar az ágyon én vagyok-e.

És én visszagondolok arra, hogy az elmúlt , most már több mint két átkozott évben hányszor próbáltam elmondani az én nárcisztikus apámnak, aki szintén a Föld és egyéb Univerzumok szent ideszarójának tudatában tévelyeg, hogy mi a baj azzal, hogy valaki hétvégén pihenne, mert amúgy vagy már több mint 45 éve nem aludtam ki magam. És jó lenne… de minek bárkinek bármit is magyarázni , aki nem érti azt a nyelvet, amit én beszélek???

És itt van a lényeg.
Minek bárkinek bármit is mondani, ami magyarázatra szorulhat?
Főleg olyan emberekbe nem kell időt sem és energiát sem fektetni, akik meg vannak arról győződve, hogy az ő hitük, a tudásuk vagy a nézőpontjuk az egyedüli jó.

Minek bárkinek is KRESZT oktatni, aki nem azért nem tartja be a szabályt , vagy nem azért nem viselkedik a közúton partnerként, mert nem tudja mint jelent annak lenni, hanem mert egy önző lény, aki szarik a másik emberre?

Minek elmondani valakinek hogy amit tesz/tett velünk, az nekünk nem jó, ha az az ember nem érti, hogy amit tesz az nekünk nem jó, vagy szándákosan teszi?

Minek büntetni egy embert azért, mert olyat tett, amit nem szabadna tenni – a törvény szerint, vagy azért mert másoknak árt vele- ha megtette és nem volt tudatában annak, hogy bűnt követett el? A büntetés miatt nem fogja újra megtenni? Meg fogja… mert nem érti, hogy amit tett az nem jó.
Ha valaki nem érti, hogy a másiknak valami nem jó, hiába fektetnek energiát abba, hogy megváltoztassák, nem fog megváltozni, mert az az ember, akiben nincs empátia program, akiben nincs akkora értelem, hogy felfogja, hogy a másik ember felé tanúsított viselkedése kárt okoz, azzal nincs mit kezdeni, mert amit nem értesz, azt nem tudod megváltoztani, mert nincs rá okod sem és módszered sem, hogy megtedd.

Ha valaki szándékosan okoz kárt vagy fájdalmat, azzal nincs mit kezdeni. Azt kerülni kell, mert ha valaki tudatosan árt másoknak, vagy tudatosan akadályoz, vagy tudatosan sért meg, vagy tudatosan károsít meg azzal nincs mit kezdeni, azt ki kell pattintani a környezetünkből, vagy a lehető legkevesebbet kapcsolódni vele…

Egyszerű példa a mindennapokból.
A bárgyú kis Nyunyubácsi minden lehetőséget megragad, hogy eltulajdonítson valamiből valamit, ami egyébként nem az övé és nem is érti, hogy ez egyébként miért is probléma? Neki nem lehet elmondani, hogy te nyomorék geci ne lopjál már, mert az ő kis cuki elméjében az a program fut, hogy “nekem ez jár” … Tehát az ilyen kis nyomorékot jól fel kéne rúgni, de inkább kerülni kell és nem adni neki lehetőséget arra, hogy sokfelé okozzon kárt…

Ja, hogy a világ az ilyen Nyunyuknak áll?
Igen. Mert a magunkfajta kis lúzer empatikusok még ezeket a mocskokat is sajnálják, mert olyan kis szegény szerencsétlenek. Bár én igazából már ignorálom az ilyen programmal szerelt embereket, akiket a saját kis boldogulásuk mások kárán sem taszít vissza.

Vagy ott a másik példa, amikor valaki azt bizonyítja, hogy mennyire agyhalott. Hogy olyan “szabályokat” le tudnak iratni, amitől a józan paraszti ésszel tömött fej hajas fejbőrében elhalnak a hajhagymák.
És az ember lázad, mert a baromság ellen úgy érzi kell.
Nem kell… tök felesleges.. tényleg igaz, hogy nem érdemes leereszkedni, mert legyőznek a rutinjukkal.
De én azért még ma 6:56-ig harcoltam ellenük.
Már nem teszem.

A minap megint rám jött, hogy semmi értelme ennek az egész földi létenek.
Mert amúgy mi is lenne az? A körforgás, az unalomig újra és újra születettség…mindig ugyanaz. A program nem változik.. születés, küzdelem a földi rabosítás ellen.. a szülőkkel, a dadusokkal, a tantónénikkel, a tanárokkal, a párkapcsolati kérdések, a munkahelyi hierarchiák , minden csak harc és küzdelem. Semmi nyugalom, semmi “életélvezet” ezen a szinten. Persze van olyan szint ahová jut, de a teher ott sem kevesebb, csak más a doboz alakja és színe…

Azt mondja nekem egy drága Barátom ( és tényleg Barátom) hogy “de vannak akik szeretnek Téged” .. – szóval miattuk kellene maradni?
Igen és őszintén kérdezem, és senki ne haragudjon meg, mi értelme van szeretni ? És számukra például engem szeretni? 🙂
Szeretni vagy érdekből lehet, vagy egy kötés…ha kötés, akkor rábasztál, mert örök… nincs oldás.. akkor szeretni fogsz és szenvedni miattam. Ha érdek, akkor bennem ugyan mi érdeke lenne bárkinek is?
Nekem semmim sincs csak a kegyetlen reaalitásom.
Eddig mindenki egytől egyig kihátrált a nagy engemszeretésből aki túl közel került az igazságlátásomhoz.
🙂

Szóval… nincs értelme, de olyan sok mindent tanultam az 18764 napom utolsó majd ezer napján, hogy már nem adom fel. Szenvedek még egy kicsit és tolom itt az okosságaim. Ültetek pár virágot és fárasztom a Barátaim és azokat akik majd azok lesznek, ha akarnak ha nem 😀
De amit nem fogok már tenni az az, hogy megpróbáljam valakinek elmondani, hogy egy fasz.. egyszerűen csak elmegyek a közeléből, vagy átnézek rajta. Sem időt, sem energiát nem kell olyan emberekbe fektetni akivel nem tudunk érdemben kommunikálni és nem vagyunk hajlandóak egymás nézőpontját akarni megérteni.
Senki sem állítja, hogy a másik ember a hibás… senki sem hibás, egyszerűen nem kell, hogy mindenkivel szót értsünk, hogy mindenkitől mindent elfogadjunk , de az sem várhatjuk el, hogy ugyanezt más velünk megtegye…és az élet szép… 😉 Sosem volt még ilyen jó…)

… vallomás a véleményváltozásomról

február 3rd, 2026

A téma a mesterséges intelligencia által generált világhoz való hozzáállásom.

A Star Trek sorozat “holoszobája” már régóta piszkálja a fantáziám és nem kicsit gondolkodtatott el az általunk programozott álomvilág az Eredet című filmben.
Amikor először megjelentek a mesterséges intelligencia segítségével kreált képek nagyon idegesített, hogy a “valóság” olykor nem túl tökéletes képei helyett, inkább a tökéletes AI képeket preferáljuk.
Aztán idővel azon kaptam magam, hogy a mesterséges intelligenciával beszélgetek és olyan videókat nézek az Instagrammon, amit azzal készítettek.

Én a modern technika ébredezésének korában már arról ábrándoztam, hogy remélem lesz olyan lehetőség, hogy a virtuális valóságban tudjak például különböző stílusban berendezni szobákat. Mert imádom a lakberendezést.
Vagy az általam tervezett házakat meg tudjam tekinteni a “valóságban”.
Erre el is érkezett ez a lehetőség, igaz nem nekem, mert egy ilyen program használatához nem csak anyagiak kellenek ( már megvásárolni ehhez mindent, ami szükséges) hanem érteni is kellene hozzá.

Az én szintemen sokáig ügyködtem a SIMS játékok aktuális verziójában , a házépítés és berendezése sokáig pihentető elfoglaltság volt.
Fiatal koromban, az internet a háztartásokba érkezése előtt én minden olyan újságot elolvastam az újságárus barátnőmnél, ami ebben a témában képekkel szolgált, illetve meg is vásároltam a tervrajzokat és látványterveket tartalmazó lapokat.

A mesterséges intelligencia igazából akkor okoz rossz érzés, ha csalásra használják, vagy amikor azzal szembesülök, hogy az emberek nem tudják megkülönböztetni az általuk élt valóságtól a generált képeket.
Ma is zavar az ostobaság, de mára már érdeklődéssel fordulok az emberek által létrehozott mesterséges világok felé, mert nagyobb százalékkal lehet felfedezni bennük a békére, a harmóniára, a rendre, a szépségre, az egymásra figyelésre vágyakozást, mint a negatívumokat.

Jelenleg az zavar, ha egy poszt alatt, amin valóban látszik, hogy egy mesterségesen készített tartalom , nekiállnak vitázni azon, hogy ez AI vagy nem AI… vannak témák, aminél amúgy nem mindegy?

Szerintem az egész életünk egy mesterségesen megtervezett illúzió.
Amikor csak ki akar az ember lépni a programjából, jól megszívja.
Nagyon nehéz mást és másképp látni , mint ahogy megtanultuk látni.
A “programunk” határozza meg, hogy mit látunk és mit nem abban az illúzióban, amiben úgy érezzük, hogy a saját döntéseink következményeit éljük, pedig csak sodródunk a “programunk” folyójában elve elrendelve.

A mesterséges intelligencia lehetővé teszi, hogy olyan valóságokat építsünk (egyenlőre a monitorainkon kereszül ) amilyenben szívesen élünk. Ahogy az idő haladni látszik, úgy fogjuk megváltoztatni a nézőpontjainkat, és a körülöttünk lévő világot, mert az a valóságunk, amit annak hiszünk és előbb vagy utóbb birtokába kerülünk a programkapcsolónak.

De amúgy nagyon elgondolkodtató, hogy szabadna-e mindenkinek olyan valóságot teremtenie, amilyet ő maga akar? Ugyanis jelenleg minden ember külön programmal szerelt és bizony ha nem akarunk részt venni egymás valóságában el kell köszönnünk egymástól.
Pont ma, ahogy apámat néztem, jutott eszembe, hogy miért hiszi azt, hogy nekem kötelességem azt tenni, vagy úgy tenni amit ő gondol, vagy ahogy ő elképzeli? De nem csak apám, hanem bárki a világon, miért hiszi azt, hogy a másik ember miatta van jelen? Úgy van megírva a programunk, hogy “szabad akaratunk” van arra, hogy különálljunk másoktól, avagy mindenki saját világot akar építeni, amibe belekényszerítené a környezetét.
Mert mi lenne, ha mindenkinek külön valósága lehetne ? Sok kis egyszemélyes bolygó a világegyetemben… de amíg nem így van, nem is lesz soha sem béke, sem nyugalom egy közös használatú égitesten.

Akinek van Instagramja megnézheti az egyik kedvenc digitális tartalmú oldalt, amit szívesen nézek:
>>>dreammakersstudio24<<<

Szóval oda jutottam, hogy kikapcsolódásként ilyen jellegű posztokat nézegetek. Amiből ötlet nyerhetek a világom hátterének megváltoztatására.
Ha fizikailag nem is tudom kivitelezni EGYENLŐRE vagy csak kis lépésekben, de kétségtelen, hogy jót tesz a lelkemnek.
Az csak szomorú, hogy a fizikai világban olyan szinten eldurvult a kommunikáció, hogy az az ember, aki meg akarja őrizni a lelkében a csodát , kénytelen egy mesterséges világba költözni ehhez.
Nem hiszem, hogy van értelme küzdeni azért, hogy megmentsük azt a valóságot, amit annak tanultunk látni, ha létrehozhatunk egy olyat, amiből tudatosan képesek vagyunk kizárni mindent, ami nem a fejlődésünket szolgálja.

Hát erre nagyon is jó a mesterséges intelligencia.
Ha tetszik a világnak, ha nem…
🙂

… az énerő

január 29th, 2026

… amióta a fehér ló megjelent az álmomban, folyamatosan villognak előttem a saját jelképeim. Közel két évtizede kóstolgattam több vallás rezgését, tanulmányoztam a hitvallásukat, a szokásaikat, vannak ” mesterek” akiknek jó gondolataik segítettek helyére tenni magamban dolgokat, de egy sincs közülük, akit vakon követnék.

Megörültem a fehér lónak mert soha nem volt ilyen élményem, de nem vagyok lovas, már tudom, hogy ha mozgásban vagyok és védelemre volna szükségem, egy hatalmas fehér ló társaságába képzelem magam.
Nekem nem túl jó már a fantáziám, de ennek a lónak saját karaktere van, avagy nem az én “programom” hanem benne van a rendszerben, pont mint az angyalok, istenek, istennők, mitológiai alakok és ha már a programok irányából közelítem a létezésem, ők olyan segítők, akiket bizonyos helyzetekben bátran magunk mellé kérhetünk, és megnövelik az energiánk, az életerőnk, a teremtési képességünk, vagy pajzsot hoznak létre körülöttünk.
Nagyon hasonlít az életünk egy jó kis videójátékhoz, amiben mindenféle karakterek mozognak és használják ( igénybe veszik a segítségüket) ezeket “lényeket” a küldetésük végrehajtása során.

Nekem- és mindenkinek- saját jelképeim vannak, saját kedvenc színem, senkit nem imádok, nem követem a tanításait, mert saját megélésből dolgozom és csak az az enyém amit annak tudok érezni .

Nem vagyok sem isten ( csak isteni) sem szent,
de bennem van -és BENNE VAN MINDENKIBEN – az erő, a képesség a teremtésére, a csodára épp úgy ahogy az áldásra vagy átokra. A tudás és a segítők ereje bennünk van, de nem mindenki él vele. Ahhoz, hogy az erőnket meg tudjuk sokszorozni, vagy egy élethelyzetben segítséget tudjunk kérni a Segłtő karakterektől, ahhoz tudnunk kell, hogy kinek miben van az ereje.

Ahogy Raffaelt hívjuk ha gyógyitani kell, vagy Michaelt, ha védelemre van szükségünk, úgy fordulhatunk görög, kelta, vagy bármilyen “istenekhez” is, hiszen beleíródtak már ennek a “FÖLD” nevű játéknak a programjába, csak ismerni kell őket ahhoz, hogy hozzá tudjuk kapcsolni ott és azért önmagunkhoz őket, mikor szükség van rájuk.

Ezek a Segítők pont olyan Programok mint mi.
Az emberek hozták őket létre. Minden “szentnek” van valami szörnyűséges sorstörténete, mert ebben a világban szent csak az lehet, aki jól megszenved érte, de ott vannak a mitológia istenei, akik nagyon is emberi tulajdonságokkal rendelkező “lények”, annyi különbséggel, hogy más frekvencián működnek és léteznek.

Nem “hiszek” semmiben, de megélem a magasabb frekvencián rezgő világ jelenlétét. Talán sokat hozzátett ehhez a megélési képességhez a sok mese, ami végig kíséri az életem.

Amikor a fehér ló megjelent, rögtön keresni kezdtük kinek a “segítője” vagy társa az istenek közül, és persze rögtön megörültem, hogy van neve, története és ereje. Sok dologban egyformán rezgünk Riannonnal, de van amiben nagyon nem és ez a NEM érzés mielőtt elkeserített volna inkább felébresztett és végre megértettem, hogy bár egy egészhez tartózók vagyunk, egy tudathálóval, avagy úgy is lehetne rajzolni minket, hogy minden egyes gondolkodni képes ( azt most ne feszegessük, hogy mégsem teszik) lény ugyanabból a “tudástárból” táplálkozik, mégis mind itt a Földön külön “egóval” vagyunk szerelve, hogy külön karaktert tudjunk játszni, ezzel is fejlesztve egymáson keresztül az Egészet.

Tehát hívhatjuk bármelyik ” angyalt” , “istent” vagy állat formájában megjelenő entitást, az állat szupererejéért segítségül, de nem tartozunk egy angyal vagy entitás alá sem, mert mi mind egyediek vagyunk, mindenkinek van saját karaktere és az ahhoz illő “skine” és eszközigénye.

Mindenkinek van színe, száma, illata, ez benne van az alapcsomagban 😛
Senkire nem lehet ráerőltetni mást.
Én nem bírom a pirost és árnyalatait.. Gyerekként kék voltam ( utáltam lány lenni és a kék a férfi rezgést képviselte számomra) most semleges színeket használok, jellemzően föld színeket, a zöld árnyalatokat, a barnát, a sárgát.
Van kedvenc illatom, nekem rengeteg féle füstölőm van, de univerzumméretűre növel a maja mirha füstölő illata.
Az örökzöld növényeket kedvelem, a virágok közöl az árnyékkedvelőket, mint az árnyéklilom, és előnyben részesülnek a fehér színű virágok.
Én a félárnyékos, árnyékos , hűvös és nedves világ lakója vagyok, a világomban mindig megtalálható a víz. Patak párti vagyok, de legalább csobogjon, avagy mozogjon a víz, de a nagyobb folyókkal már nem rezgek össze… Én zugos vagyok.. nem szeretem a nagy tereket..kis zsúfolt sok örökzöldes, termésköves, fenyős, tiszafás, babéros, árnyékliliomos, tűzesős, de kicsit csobogós ZEN kertes környezet sokáig tud marasztalni.
Az örökzöldek mellett imádom a gombákat… mindet… ők is az én közegemben szeretnek élni és ide tartoznak a csigák is.
Az állatok közöl vicces de még a pókok vannak velem, bár ők kevésbé kedvelik a nedves közeget. Szeretem a madarakat, házi kedvencem viszont már nem lesz.
Amíg képes leszek megtölteni a madáretetőt és itatót biztosan itt lesznek a kertem körül a kismadarak és biztosan lesz majd egy mocsok macskám, akit miattuk majd rendszabályozni kell, de csak szabadon…
Vannak számaim, mind páratlanok, nem szeretem a páros számokat, előnyben részesítem a zöld ásványokat. de nem szeretem az ékszert.
És fehér hosszú hajam kellene, hogy legyen.
Az öltözködés terén nincs a földi stílusok között az enyém.
De ha nagyon közelíteni kellene valamelyikhez akkor én bohém stílusban öltözködnék, viszont nem szeretem a női fazonokat. Világ életemben férfi ruhát hordtam .
Tehát nekem saját jelképeim vannak, saját illat nyitja az titkos ajtókat bennem, senki állatát, erejét, jelképeit nem viselem azért, mert hozzá akarnék tartozni.
Jelképeim az “írótoll”, a töltőtoll… 🙂 a tükör, az időtlenséget jelképező óra, a titkos kapuk, átjárók , rozsdás kulcs, gombák, pókok, borostyán, és a patak…
Az én szupererőm –amit jó lenne ha mernék használni- az igazságban van.
És minden olyan “karakter” akinek benne van a programjában az igazság védelme, mellettem áll.
Én soha senki ellen nem használtam az erőm,
csak mellette..
Sajnos hosszú volt az út az ébredésig..
Ha előbb sikerült volna, sokkal többet tehettem volna másokért az én szupererőmmel.

kicsit gáz

január 27th, 2026

…volt egy kedvenc pékségem.
Igaz drága pékség és az is, hogy kevés olyan terméke van, amit szeretek,
de a nagy “magamtól mindent meg kell vonni” mártírságomban ünnepet jelentett, ha a járatom abból a megállóból indult, ahol ez a pékség üzemel.
Mert ittam egy cappuccinot.
Arany árban… mert megérdemlem.
Van / de szerintem csak volt/ ennek a pékségnek egy nekem állandónak tűnő eladó gárdája. Ebből a csapatból egy hölgy volt, akire mindegy milyen napszak volt, a világ összes fájdalma kiült, és volt aki ha meglátta be sem ment inkább, mert egy darab kutyaszarra szebben nézek mint, ahogy ő néha ránk, kicsit szégyelltem is néha hogy megzavarom azzal, hogy kérek valamit.

De volt három másik hölgy, akik mindig mosolyogtak..
… már nem mosolyognak. A morcost szoktam látni a buszból, már nem állok közel, ha ott komorog… Az egyik vidámat is látom, de már nem vidám és van mellette 2-3 újnak tűnő…

Legutóbb, mikor az egyik új és két másik új meg egy régi kerülgette egymást a mini pult mögött mertem kérni egy cappuccinot. Akkor rögtön eltűnt a pékség hanem egy kis színházterem lett a helyén, ahol megnézhettem a hattyú halálát, majd majd innen az SBO-ra repültünk, mert a hölgy láthatóan rosszul lett ettől a kihívástól, hogy én ezt szeretném..
Baromira szarul éreztem magam.
Most valakit kellemetlen helyzetbe hoztam ezzel , hogy vennék egy drága forró italt egy papírpohárban, hogy két bérletbeolvasó diák között megihassam a lelkem boldgságára.
Ma bementem a kenyeremért, amiről asszem inkább visszatérek az aldis zsemlére… és úgy ittam volna egy cappuccinot, mert olyan lelkinehéz volt a tegnapi nap, és mert már nem vagyok mártír, és megérdemlem…
Meglátott a hölgy és láttam, hogy nem boldog.
Kértem egy kenyeret.
A régi hölgy mögüle megkérdezte, hogy”- nem mersz mást kérni mi?
De én itt vagyok, adok szívesen… “
Nem, nem köszönöm, már nem fogyasztok cappuccinót..
Itt többet nem.

És nem vagyok sem sznob, sem nagyképű, sem igényes, sem senki.
Egyszerűen annyira rosszul érintett a viselkedése, hogy inkább hagyom ezt a helyet… én ilyen vagyok. Isten ments, hogy miattam bárki is rosszul érezze magát, de én sem akarom már más miatt magamat.

a fehér ló

január 24th, 2026

18745. nap
Kint több mint nulla fok van.
A hóborította udvar felett tornyosuló fenyőkön lelkesen énekelnek a madarak. Mintha csak tavasz lenne, pedig csak az a Tél középső fia Január engedett kicsit a fagy szorításán. De ahogy mi is, a madarak is fellélegeznek kicsit.
Lelkileg az új életünk, az utóbbi két év, legmegterhelőbb hetén vagyok túl.
Olyan fáradt vagyok, hogy kétféle érzelem tud működni csupán bennem.
Vagy sírok és nem gondolkodom azon, hogy milyen marhaságokat teremtettem megint, vagy sírok mert valamitől boldognak érzem magam.
Majdnem azt írtam, hogy ez utóbbiból van kevesebb, de nem igaz.
Valamikor október vége, november kaptam egy képet a zúzmarás fákról, a hófödte szántókon ugrabugráló barna őzikékről, akkor épp arról beszélt az időjós, hogy nem lesz hó, nem lesz tél..meg enyhe lesz, meg már nem tudjuk meg milyen volt , amikor mindent hó borított.
De én nagyon vágytam azt a zúzmarát, azt szépet, azt ami mindent egyformává varázsol és sírásig feszíti az emberben a lélek duzzadó boldogságát azt a sok fényt, ami magába tud szívni a fehér tájból.

Tegnap azon kaptam magam, hogy halálos nyugalom ereszkedik rám majd megszólal, lehet már füllel is hallhatóan a belső hang, hogy ne hagyd , hogy elvegyék tőled az igazságot. Higgy benne, hogy azt soha nem érheti bántódás, aki igaz szívvel él!
Bizonyára azért jött az üzenet, mert épp egy lázadásomban szembe fordulva az agyhalott magyarázatokkal tűzdelt utasítással nem “fogadtam szót” és ezt máris papírra vetette az óvodai szintre süllyedt erre a célra fenttartott áppárát.
Azon gondolkodtam épp, hogy mi lesz, ha elveszik tőlem a jelenleg fenntartott kényelmem a lázadásaim miatt. Aztán arra gondoltam, hogy minden helyzetből ki tudtam hozni a legjobbat eddig még. Ott ahol vagyok, addig amíg vagyok az én rendem a a rend. És soha nem volt álmatlan éjszakám azért, mert úgy hagytam magam mögött valamit, hogy azzal másnak gondja legyen.

És eljött az este és a sok sok megéléssel és sok tanulsággal, amit ez a hét szolgáltatott bevonultam a sok takaróm alá.
Azonnal elaludt a testem, még mielőtt a lelkem a többi megélési szintre lépett volna azért visszaszólt, hogy holnap szombat és fel ne merj ébredni 1-kor, 2:10-kor 2:59-kor 3.13-kor és 3.33-kor 😀
4:44-kor néztem az órára… előtte azonban nagyon érdekes “álmom” volt.
Soha nem álmodom kellemest, talán egyszer már leírtam ,hogy jó álmom volt, meg előtte talán egyszer és ami még nem “rossz” érzéssel ébresztő álmok azok azok, amikor a sárga házat vettem éjjelente a sok sok romos szobával és beszakadt tetővel..az nem volt rossz, mert lételemem volt mindig a káoszból a rendet létrehozni, majd újra káoszt hogy lehessen újra rend..

Szóval ami megmaradt az éjszakából az az, hogy egy gyönyörű hófehér ló szegődött mellém, aki azért volt velem, hogy segítsen. Soha nem éreztem még sem ébren sem álom szinten hasonlót. A ló hatalmas állat, sosem voltam lovas, tartok a nagy méretű állatoktól. Sosem láttam hófehér lovat.
A ló bent volt velem a plázában 😀 ( ez amúgy vicces, a pláza képe amúgy egy napi kommunikáció emlékfoszlányából maradt a programban) és senkinek nem tűnt fel amúgy, hogy egy nagy ló sétál mellettem mint valami testőr.
A “plázába” belépő minden “állatot” szigorú biztonsági rendszerrel ellenőriztek, mi meg úgy jöttünk ki, mintha ott sem lettünk volna.
Amikor kijöttünk – a helyszín már más volt, szőlő ültetvények voltak , dombok, hegyek , erdők a távolban, a ló letérdelt, mert tudta, hogy nem tudok felmászni a hátára, és addig várt végtelen türelemmel míg el nem tudott vinni onnan. És vitt…mentünk…csodás táj volt mindenfelé.
De nem a táj volt a lényeg.
Az érzés.. a ló végtelenül bölcs, türelmes rezgése, olyan volt, mint egy hatalmas védelmező “szellem”. Amit éreztem az hasonló volt a délutáni érzéshez : BIZTONSÁGBAN VAGYOK.
A fehér ló az álomfejtésben legtöbbször pozitív szimbólum, amely a tisztaságot, a spirituális fejlődést és a sikert jelképezi. Sosem volt ilyen pozitív jelentésű “álmom”.

Utána olvastunk kicsit, hogy a fehér ló szimbólum kinek a jelképe a mitológiában. Azt hanyagoljuk, hogy a fehér ló mondája magyar kötődést jelez, mert nem vagyok én földi honos…
Úgy tűnik >>> RHIANNON ISTENNŐ <<< vette a szakadozott lelkem a gondozásba ha elfogadom.

Huszonkettő esztendeje kezdtem komolyan foglalkozni azzal, hogy kik vagyunk, honnan jöttünk, és a huszonkettő esztendőből az utolsó húszban mindig eszembe jutott, hogy bár baromi gyatra lett a fantáziám, amióta az igazság és az által megélt valóságra vagyok felesküdve, lehet, hogy mégis én találom ki ezt a sok f@szágot amit leírok.
De amikor valaki két éven át ébren alszik, amikor megállás nélkül pörög, mert minden megálláskor megnyomorítja a lelkét az a sok önkínzó gondolat, hogy elcseszett 50 évet megint mire kezdi érteni a lényeget, az van olyan fáradt, hogy eszébe sem jut fantáziálni arról, hogy amúgy fehér lovon ücsörög éjszaka, amikor életében egyszer ült lovon akkor is halálfélelme volt, hogy azonnal leesik.
És igen… valóban összerezegnek dolgok a “rhiannoni” rezgéssel…
Én aki a HOLD imádója, a fehér virágok csodálója, akit minden kutya szeretettel fogad, aki teleültette a világát fenyővel és imádja kisgyerek kora óta az árvácskát, aki madarakat etet és fehér hajat vágyik magának, aki hiába akar kemény lenni, mindig is tyúkanyóként mozgott a világ körül nagyon is éli ezt a “rhiannoni” rezgést. És harcol az igazságért, harcol azokkal akik büntetlenül meglopják, akik azon röhögnek, hogy nem képes beállni az agyhalott hülyék sorába, mert az örök és egyetlen igazság megőrzését , a tudást őrzi és viszi tovább bármi áron is.
Akkor is, ha nem elég okos vagy bölcs hozzá..
A tudás nem az agyban születik, hanem a szív hozza át és az agyon keresztül kommunikálja ki ebben a fizikainak látszó illúzióvilágban.

Én nem hiszek semmiben. Megélő vagyok.
Ez a ló itt van . Még mindig. Iszonyat nyugalmat áraszt és nem rajta múlik, hogy elfogadom-e a támogatást, a rezgést, azt amit közvetít Rhiannon alakja, vagy nem. Semmi sem kötelező az álmodott illúzió létünk tükörvilágában. de ha már megjelenik egy segítő és képességemben áll ezt hinni, hogy létezik ez a világ, akkor akár elfogadhatom a védelmét a még előttem álló viszontagságos úton. Mert annál nincs jobb érzés, mintha az ember tudja, hogy nincs egyedül.
Akkor is, ha az aki vele van nem jelenik meg mindenki szeme előtt.
Elég ha teszi a dolgát, ha az embert úgy éri baj, hogy azt nem maga szánt szándékkal provokálta ki.
Hanem a többi én akarja kiiktatni magából a megéltnek érzett valóság szimbólumait.
HA csak arra gondolok, hogy ez az Istennő csak pozitív változást hozhat nekem, akkor boldogan fogadom el a támogatást és hagyom, hogy végre legyen elég hitem a bennem lévő jóság felé, mert én is megérdemlem már a békét, a nyugalmat és azt, hogy ne érezzem magam mindig annyira egyedül a szürkeségben, amit az állandó játszmákat játszó hazug világ fest maga köré a nap minden pillanatában.
Fényt, virágot, éneklő kismadarakat, zenét, színeket akarok!
Igazságot és elég bölcsességet ahhoz, hogy ne tegyek soha olyat, ami nem méltó ehhez a tiszta rezgéshez.

A sors játéka

január 21st, 2026

Reggel az első járatom előtt ücsörögtem a buszban, és egyik pillanatról a másikra rám tört a zokogás. Ültem és hangosan zokogtam. Még arra is volt figyelmem közben, hogy a nagy kérdőjel mellett, hogy mi történik velem, hiszen jelenleg azon kívül hogy a céltalan életem hirtelen értelmet nyert azzal, hogy apámat kerülgetem a házban és azzal, hogy magamhoz vettem mindenki mást sikerült eltávolítani magamtól semmi nagy tragédia nincs éppen, hogy azon gondolkodjak, hogy ha kimegyek a csorgó könnyeimmel az akkor épp mínusz 10 C fokba, vajon megfagynak-e a könnyeim és lesz-e belőlük gyémánt, vagy nem fagy meg, mert a könny alapból sós, és elég -e ahhoz a kis könnyhöz az a mennyiségű oldott só, amennyi benne van?

Az idő épp meg van állva, tervezni sem lehet mert minden pillanatban minden megváltozik. Néha csak állok és várom, hogy valaki végre lelőjön és befejezzem ezt a küzdelmet, de már már felfedezem a küzdelemmentes pillanatokat is, hogy egyébként nekem már minden mindegy és bármi is lesz, már nem lesz semmi sem olyan mint régen. ( de amúgy sem lenne olyan, mert minden mindig változik )

Mire az első utas megérkezett már kibőgtem magam. Elindultunk és a két falu között hirtelen túl sok autó jött ment, nem is tudtam gyorsan menni, de nem volt lehetőségem felkapcsolni a reflektorokat. Még volt egy kósza gondolatom, hogy ez nem jó, mert nem látni be az út szélét, köd is van …
Abban a pillanatban jobbról ugrott a bak.
Az a bak, akit már négyszer sikerült átengedni , aki hol reggel, hol este, hol napközben vágtázott át azon a szakaszon.
52 utassal ugró vadnál nincs satufék, főleg nem féktávolságon belül, fékeztem azért egy óvatosan, az őz elérte a jobb elejét, de vissza is ugrott az árok felé…

Mentünk tovább… holt nyugalomban ültem , láttam a lámpák világítanak, nincs zörgés, nem sérült a busz nagyon, nem “vertük telibe” az állatot, vagyis ő minket inkább kicsit meglegyintett … Nem éreztem semmit. Azon gondolkodtam, hogy remélem nem lett baja. Hogy el tud menni és nem kapott sokkot, ahogy én sem, mert előtte vagy 10 perccel ok nélkül kibőgtem magam.

A buszon nem lett nagyobb kár.. még csak meg sem nyomódott a súlyos mínuszokban megkeményedett műanyag, remélem az őzön sem lett nagyobb sérülés mint az ijedség és esetleg egy kis bub ott, ahol elért a busz sarkát.

Tudtam, hogy előbb vagy utóbb újra lesz ilyen.
Már voltam oly nem szerencsés, hogy személyautóval ütöttem el őzet, ami átrendezte a kocsi elejét mielőtt meghalt. Még egy egérke miatt is szomorkodom, nem egy nagy állat miatt, aki nem tehet arról, hogy épp arra jár, amiről én sem tehetek, ahol én.. A Sors akarja olykor talán, hogy elgondolkodjunk, de vajon most mit akart üzenni ezzel ?

A reggeli zokogás nullára vitte a stresszszintem… egyszerűen a halottak nyugalma ült rajtam abban a pillanatban, amikor a szemem az őzével találkozott. Ha nem oldódik ki belőlem az utóbbi napok stressze, lehet ott kapok infarktust az ijedségtől. Nem zavart az sem, hogy a világ legkritikusabb emberéből ült mögöttem jó pár.
Én alázatos ember vagyok és tisztelem a természetet, lehetett volna sokkal rosszabb is a reggeli eset, de nem lett, most nem.

Viszont most meg vagyok rendülve azon, ahogy elrendezte a SORS ezt az egészet. Ahogy “felkészített” arra, hogy valami történni fog, de ez még nem az, amibe majd bele kell dögöljek.
Annak még úgy látszik nem jött el az ideje…

Tegnap egy kollégám, akivel egy napon érkeztünk a céghez, az utolsó járatát vitte. Megkönnyeztem. Nyugdíjas lett…
Most fogtam fel, hogy már látszik valaminek a vége.
Igaz még nagyon távol van, de az elejénél már közelebb…még 10 év és vége egy nagyon szép de nagyon kemény életciklusnak.

18741.nap

január 20th, 2026

Előttem állt a lámpánál egy IRJ rendszámú autó, ez annyit jelent, hogy nyugodtan nekiülhetek a “rendelkezésreállási” időmben írni, mert ez az Fő Programász utasítása… Meg persze figyelek a jelekre.

Mínusz 7 C fok van , de én begurultam a fedett mosóba, hogy egy vödörből lemossam a buszról a két napig nem én dolgoztam és nem mostam le által rárakódott sósmocsokot, amit a havazás szépségének múlása hagyatékként ránk hagyott.

Eme tevékenység közben azon gondolkodtam, hogy már régóta nem érzek csalódottságot, ha valami nem olyan, amilyen nálam szokott lenni, például nem várom el a váltótól, hogy ugyanolyan értékrenddel bírjon mint én,
sőt én nem hogy nem várok el, nem kérek már senkitől semmit.
Ebben a megjegyzésbe még véletlenül se érezzen senki keserűséget.
Ez hosszú, lassan 30 évnyi, megtapasztalás eredménye.
Sem a munkahelyen és sem máshol nincs érteleme elvárásokba merülni,
mert csak külső és belső konfliktusokat okozunk vele.
18741 napot kellett éljek ezen a Földön ebben a formában, hogy tudatosuljon bennem, hogy kár energiát fektetni abba, hogy megkérjek embereket dolgokra, mert állandóan elutasításba, vagy ami még rosszab számomra olyan reakciókba botlom, amitől úgy érzem, hogy lehetetlent kértem és szégyelljem magam, hogy eszembe jutott.
Amit meg tudok oldani megteszem, amit nem az elmarad.
Ennek ellenére én nagyon szívesen megteszek mindenkinek mindent,
amire képes vagyok, mert ez számomra öröm, és pont ma engedtem el a szűk utcában autózva azt a vágyam, hogy az aki számára én bármit is teszek ezt egyáltalán észrevegye…

Jöttem ugyanis a másfél sávból a hóviszony miatt maradt egy sávban , és persze jöttek szembe és mindig én vagyok aki igyekszik úgy félreállni, hogy mindenki másnak jó legyen. Nem csak az úton, hanem mindenhol az életben.
El is jön két autó, ül mindegyikbe egy sofőr ugye, aki vezet és aki nem, hogy megköszönni nem képes azt, hogy én amúgy biztosítottam az útját, még a fejét is elcsapja…

Néztem és majdnem kimondtam, amit mindig ilyen helyzetben, hogy “gyökér”, de nem mondtam, nem gondoltam, csak nevettem és eszembe jutott, hogy az IRJ rendszám motiváló három betűjére én most erről fogok írni, hogy az én utam annyira egyirányú ezen a Földön, hogy esélyt sem fogok adni , egy aprót sem annak, hogy ide még egyszer visszajöjjek.
Minek?
Jó lesz, ha még ebben az álomban a Nagy Álmodó megszünteti a karakterem, mert a magamfajta lúzer programokra itt nincs szükség. Mi nem vagyok sem példaértékkel bíró , sem tanító jellegű programok, csak statisztának voltunk szánva, csak sima NPC -nek , ám valami “belső fordulat” folytán kezdünk lázadni A PROGRAM ellen és egy “saját program” szerint próbáljuk túlélni ezt a játékot, amiben végül öntudatunkra ébredtünk.

Elgondolkodtam végül azon, hogy kell-e nekem szarul érezni mindig magam attól, hogy a jószándékommal feltöltött cselekvéseim mások számára vagy láthatatlanságba, vagy elvárásba fulladnak, aztán valami frappáns magyarázattal szolgált erre a Belső Hang, utalva arra, hogy mínusz 7 fokban én sikálgatom a buszról a mocskot:
TÉGY MINDNET ÚGY, HOGY TE JÓL ÉRZED MAGAD…
DE NEM VÁRD EL AZT MÁSOKTÓL, HOGY ŐK IS JÓL ÉREZZÉK MAGUKAT A TE JÓÉRZÉSEDBEN …
Ó milyen egyszerű is ez…
És nincs több konfliktus, sem kívül, sem belül.
Mert az a része rég nem érdekel, hogy ki érzi magát attólszarul, hogy én kicsit jól érzem magam.
És ebből következik, hogy én bármit teszek azt jóérzésből teszem.
ha meg nem teszek valamit, az azért van, mert nekem az nem jó.
Igy 50 felett már van ilyen rész az apróbetűsben, hogy ami nem jó, azt NEM KELL tenni… egyszer élünk.
vagy én legalábbis többet nem.

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb