Azt mondják mindent a csúcson a legjobb abbahagyni, ezért lehetett, hogy a Tücsimami oldalt a sok ismerős és ismeretlen (és kamu) követő ellenére megszüntettem, majd hiába folytattam a megosztásaim a nevem alatt, nem tudok együtt rezegni ezzel a Facebook felülettel.
A múlt szinte visszapörgethetetlen,
az erőszakossága és a felszínessége miatt nem tudok benne olyanformán létezni,
mint minden más normális ember.
Ebből is látszik, hogy nem vagyok normális ember.
A blogom törlésének más oka volt.
Bár igen nagy anyag volt mentve benne,
az elmúlt húsz év spirituális útjának összefoglalója,
mégsem látom értelmét az írásos anyag megtartásának,
még akkor sem, ha voltak benne olyan dolgok,
amikre lehet, hogy szükség lett volna a holnapban is.
Még mindig ragaszkodom az Embereimhez és jelenleg a legegyszerűbb kommunikációt csatorna a Messenger így a Facebook felülete megmarad, a blogom frissítéseinek nagy része- de már nem minden- meg fog ott jelenni,
de tőlem más már nem.
A nagyon mély dolgok itt maradnak a WordPressen azon szűk olvasó körnek,
akiket valami kórság folytán ( igen igen) érdekel az ami belőlem, vagy általam jut ki a levegőre.
A Facebookon viszont megmaradok a “napom” opció alatt,
mert az ellen nincs semmi kifogásom,
hogy az aktuális mostom megosszam és 24 órán át bárki csekkolhassa…
A WordPressen küzdök most a sablonnal, megváltozott a szerkesztői felület, kevesebb lett a sablon, a kifizetett sablonom a régi blogomhoz járt csak, pedig ugyanazon felhasználó alatt vagyok, csak az elérhetőségem változott.
Nem tudom, hogy működik -e a feliratkozási opció, semmi nem egyértelmű,
így elég sokat kínlódom, de majd csak sikerül.
Megmondom őszintén, hogy nem tudom kezelni azt a fajta erőszakos, felgyorsult életet, amit a Facebook generál. Amióta nem vagyok ott csak célirányosan, azóta elkezdtem részt venni a fizikai világban zajló eseményekben. Például már beszélgetni is szoktam.
A végén még lesz életem?
Ideje volt egy kicsit lecsatlakozni a virtuális köldökzsinórról,
mert az ember teljesen elveszíti mindazt, amiért
ide érkezett a Földre.
Bár nagyon hajaz ez a Föld egy számítógépes szimulációra,
amíg “csak” ilyen egyszerű agyszerkezettel szerelt test jut, addig
az élet nem a monitorokon zajlik.
Majd az a világ is eljön… hogy nem a kell a test a dimenzióba teremtett világ
megéléséhez, akkor elég lesz egy elektródákkal megspékelt agy,
és mehet a műsor.. mintha benne lennénk.
Nem vagyok agykutató, de az én “logikám” szerint a könyvek is, a zene is, hasonlóképp manipulálja az agyat, csak valószínűleg más területeket mozgat. Én mindig irigy voltam a Star Trek “holoszobáiért” ahol előre programozott helyszíneket és eseményeket lehetett életszerűen megélni úgy, hogy bármikor leállítható volt a program, bár ahhoz is kell “agykapacitás”, hogy valaki képben tudjon lenni, hogy amit megél és lát nem a valóság. És ha már terhelő egy esemény, akkor ki tudja mondani, hogy “program állj!”
Vajon a mi “álmondónk” mikor mondja ki, hogy “program állj”?
Az internet adta lehetőségek széles tárháza sem károsabb, mint egy könyv fantáziavilága, csak vannak akiknek az agya a rengeteg képi megjelenítést nem tudja olyan szinten feldolgozni,
mint ahogy egy könyv szavait képekre fordítani s tenni ez által megéléssé.
Az én agyam nem tudja befogadni ezt a sok mindent.
Senkit nem akarok megbántani azzal, hogy nem nézem meg a dolgait, ha már egyszer ismerősökké fogadtuk egymást, de ez nálam sokszor okoz “őrületet”.
Nem mindig tudom feldolgozni, hogy a személyesen ismert emberek másfajta
karaktert öltenek az interneten. Nem tudok mit kezdeni azzal sem, ha olyat látok,
amivel nem tudok együtt rezegni.
Valószínűleg nekem nem való ez az egész felület , jobb lenne ha a kecske mellett ücsörögnék a porban.. De ha már idealakultam akkor itt kínlódok és olykor mindent összezavarok, hogy amig próbálok rendet tenni ebben a rendszerben sem menekülök másokétól..
Ez van.
🍁soulleaderdemon🍄 