Schumiczka bácsi

Történt az valahol, még talán a jó öreg Schumiczka bácsi mesélte egy hűvös őszi estén, hogy furcsa dolog történt náluk a bizgentyű gyárban.

Zord, koszos téglafalakkal körbebástyázott, helyenként törött opálosra kopott ablaküveg mögött, alig pislákoló fénynél szerelgették már ki tudja hány évtizede a bizgenytűket a bizgentyűt szerelni vágyók, s azok akik nem tanultak elég jól, hogy többre vigyék.

Nem volt a munkájuk megerőltető.
Mindenkinek megvolt a maga kis asztala, amit vagy rendben tartott vagy nem. Ritkán kellett mások asztalához ülni, olyankor mindig akadt apró feszültség az asztalokat magukénak érzők, és a bedolgozók között, de senkit nem érdekeltek ezek a kisebb összeütközések, ment a munka a maga öreges tempójában.

Schumiczka bácsi itt kezdte a munkás életét, megelégedett a sorsával, csak azt nem tudta elfogadni a majdnem fél évszázad alatt, hogy a gyár vezetője egy végtelenül önző makacs és szívtelen ember volt, aki maga alá olyan részlegvezetőket helyzett, akiket úgy tudott mozgatni, mint Kemény Henrik a Vitéz László bábfigurát.

Közel fél emberöltő alatt a gyárban örök félhomályban, elhasználódott szerszámokkal dolgoztak az emberek. Hiába kértek fényesebben világító villanykörtét, vagy használhatóbb szerszámot, nem hallotta meg senki a kérésüket.
A részlegvezető az irodájában ülve a cégen kívüli vállalkozása vitorlájába fogta a szelet és mindent, amit a gyár neki adhatott, azt kimentette magának belőle. Nem beszélgetett az emberekkel, azt sem tudta kik dolgoznak a vállalatnál.

Aztán egy napon, amikor a részlegvezető megunta a részlegét és távozott, egy ambiciózus fiatalember érkezett a helyére.
Körbejárta az üzem rá osztott területét, beszélgetett az emberekkel. Schumiczka bácsi életében először akkor érezte a munkáját fontosnak,
amikor a fiatalember mellé lépett, megdicsérte az asztalán a rendet,
észrevette, hogy az öreg szerszámai mind nagy becsben, tisztán a helyünkön várják a munkakezdést és ott is fejezik be az aznapi műszakot.
Nem járt ezért az észrevételért több, mint egy jó szó, egy apró dicséret, de olyan volt ez az Öreg lelkének, mintha hájjal kenegették volna. Nem is hinné az ember, hogy egy jó szó, egy figyelmesség mekkora öröm és milyen motiváló is tud lenni.

A fiatal részlegvezető új villanykörtéket szereltetett az öreg munkapadok fölé.
Az ablakra új üveg kerül. A műhelyben nem volt már hideg huzat télen. A munkájukat kedvelő emberek egyre vidámabban érkeztek és kevésbé meggyötörten távoztak az otthonukba. A tízóraijukat együtt fogyasztották, és minden akalommal közéjük telepedett a fiatalember is. Beszélgettek emberi sorsokról, a világ dolgairól.

Aztán egy napon, egy szürke reggelen nem jött többé a fiatalember.
A gyárban döbbent csend fogadta a hírt. A vállalat vezetője nem nézte jó szemmel, hogy az ilyen schumiczkafélék jó kedvvel ülnek az asztaluk felett, ahogy az sem érdekelte, hogy kik becsülték meg az öreg szerszámaikat, és kik voltak, akik tönkretették azokat. Neki az ilyen schumiczkák csak ugyanolyan eszközök voltak, mint a satupad. Cserélhető, mocskolható…

A fiatalember helyett új részlegvezetőt kapott a részleg.
Olyat, mint a régi volt. A villanykörték még fényesen világították meg az öreg munkalapokat, melyek felett újra elnémultak az emberek, már nem beszélgettek,
nem osztották meg szerény, otthonról hozott elemózsiájukat, nem tettek észrevételeket, nem hallotta meg szavakat újra emberi fül az íróasztalok mögött.

Schumiczka bácsi a hűvös őszi estéken azon gondolkodik azóta is, hogy minek mutatja meg magát a “jó”, hogyha nem maradhat most már ilyen, mert a Világ nagyjai nem akarják, hogy az őket kiszolgáló réteg jól érezze magát.
Hogy miért jó az, hogy valaki a folyamatos félelemtől gyomor és szívbántalmakkal küzdve szereli a bizgentyűt össze, hogy nem esik jól az étel, mert nem oszthatja meg senkivel azt jó szívvel, hogy amikor hazaér, a jó Schumiczka néni aggódva tördeli a kezét, hogy meddig fogja bírni a jó ura még ezt az embertelen , kegyetlen világot?

Vajon a fiatalembernek lesz-e majd olyan munkahelye, ahol örömmel veszik azt, hogy tenni akar a rábízottakért és értékeli azok áldozatos munkáját?
Hogy az ifjú Schumiczkáknak vajon lesz-e majd olyan munkája, ahol nem a sötétség az úr, hanem törekednek majd arra, hogy mindent bevilágítson a fény, és a fényt csatolják majd a bérpapír mellé, amit hazavihetnek, hogy az unoka Schumiczkák boldogságban fényben cseperedjenek majd fel ?

Egy este, amikor épp nyugovóra tért az öreg Schumiczka bácsi és néni, fény gyúlt az öreg ház hófehér falai között és egy emberi alak bontokozott ki a semmiből.
A gyárbéli fiatalember alakja volt, aki így szólt hozzájuk:
“- Nem fontos , hogy kívül milyenek a fényviszonyok, ha beül meg tudod őrizni a fényt! Tartsd rendben az asztalod, mint a lelked és a Teremtők mindig fognak melléd állítani valakit az Angyalok közül, akik
segítik a munkád, az életed.
Mert az Angyalok látják a tisztaságod!
A fiatalember azért jött közétek, hogy lássátok ti is, hogy mindig lesz valaki, aki értékeli majd azt, amik vagytok, aki értékesnek lát benneteket akkor is, ha a Hatalom igyekszik ezt a tudatot gyökerestől kiirtani az emberekből….“