“Beférkőző” gondolatok

Konfliktus kerülő vagyok.

Azért kezdtem el a tudatosság szintjét emelni bennem, hogy tudatosan távol tudjam tartani magam mások gondolataitól.
Régen – még a nagy spirituális útra lépés előtt – nem nagyon törődtem mások lelki világával, önző dolog vagy nem lényegtelen már, de akkor volt életem. Azt tettem amit jónak láttam, elkövettem hatalmas baromságokat, de éltem. Pörögtem, állandó teremtésben voltam, ezer tervem volt, és mentem és megvalósítottam őket bármi áron.

Aztán valami valamikor valahogy megváltozott. Ami nekem az “életet” jelentette , az maga volt a fertő, a pokol , a bűn. Hazugságok, csalások, szembefordulás a “normálissal”, nem felelni senkinek, elvenni, bekebelezni. Könnyen fellobbanó, hamar kiégő érzelmek. Sötét mocskos Pokol…

Tudtam, hogy ha ez így megy tovább, akkor az egyenlő az földi élet befejezésével.

A változást első körben a munka hozta. 21 évesen fel kellett már fognom, hogy emberek ülnek azon a buszon, amit én itt fogadásból vezetgetek. Életek. Illetve életnek látszó emberi sorsok… Nem hibázhatok. Kapu nyílt a felelősség útjára, kapu nyílt a becsületesség útjára, mert én akkor- tévesen- azt gondoltam, hogy becsületességet várnak el tőlem, és akkor majd nem kezdenek ki, mint ” ebből nő egy fő”-t a férfiuralomban. Bazinagy tévedés volt. Becsületességet SEHOL nem várnak el. Főként itt nem.. Ugyan ki várta volna el? Azok akik azt sem tudták mi az? 😀

A második “törés” pokoli életemen a GYERMEK volt, aki miatt már számított, hogy élve vagy halva talál majd a hajnal. És a TÁRS, akit mellém rendelt az Őrzők, becsületes ember. Sosem mondott valótlant, ma sem teszi. Nem várja el, semmit nem vár el, no de milyen dolog is az, hogy valaki – az első ember aki valóban velem szemben egyenes volt, aki valóban becsületes volt- nekem adja a becsületét a valóságát a maga módján, én ezt sárba tiprom? Valahol itt kezdődtek a “bajok” velem. A gyermek és a társ kinyitott bennem egy ismeretlen fiókot, az empátia fiókját, és nyitva felejtették.

Az empátia átok.
Mások gondolatait látni (érezni) átok.
Másokban felismerni a saját múltam hibáit, szintén átok.

Megjelent ma reggel az a gondolat bennem, hogy amióta ilyen “rendes ember” lettem, nem vagyok több mint egy eszköz, egy tárgy, egy gép, egy program, amit akkor kapkodnak emberek elő, amikor nekik jól esik, nem törődve azzal, hogy egyébként én amúgy érző lény vagyok . Néha felmerül, hogy ezt most a karma csókja lenne? Merthogy én is olyan voltam, mint azok akik most engem használnak ?

Egyre többször érzem azt, hogy nem akarok többé semmit érezni.
Nem akarok többé figyelembe venni, hogy másoknak mi a jó.
Nem akarok többé várakozni napokig egy jó szóra, vagy nem akarok jó anya, feleség, gyerek, munkavállaló, vásáráló, beteg, ügyfél,utas, tajszám, adószám, FEORszám, vonalkód, QR-kód, chippelt kutya lenni, egy szar , tróger szemét akarok lenni, aki végre ÉL

Mert az élet azoknak jár csak akik magukat látják csak benne egyedül, és azt hiszik minden értük van ideszarva. És nekik van igazuk, mert mindig az van amit hiszünk.
Az a baj , hogy én azt hiszem, hogy szolgalélek vagyok és körülöttem mindenki Úr…és hajlongok alázattal, és köszönöm, mikor elnyomja valaki a homlokom a csikket.
Keresem, hogy én kikkel tettem volt ugyanezt, vajon hány emberen tapostam át életeimen át, hogy most ezt kell megtapasztalnom és vajon mikor lesz vége ennek a leckének , mert már elég volt belőle, hogy bármennyire is “jó akarok lenni” , nem vagyok más, csak egy koszos lábtörlő, amibe ünnepnap már a lábukat sem törlik az emberek.

Furcsa dolog, hogy pont olyan vagyok, amit másokban nem szeretek.
Hogy próbáltam “jó lenni” mindenkinél, de nem vettem észre, hogy nem rajtam múlik, hogy miképp bánnak velem, hanem mindenki úgy bánik másokkal, amilyen a lelke. Amikor én “jó ember lettem” a lelkem rezgése megnőtt, és a sötét parasztból egy alaktalan, táblára sem kerülő bábú lettem, ami se nem képes, sem nem akar már a táblára lépve játszani. Nekem nincs lépésirányom és nincs ütőképességem sem. Az én táblámon nincs verseny… nincs dobókocka, nincsenek szabályok és nem kivülről mozgatják a bábukat, belülről mozdítja őket a Teremtő energia…. Egészen más ez a játék. Csak néha eltévedek és a sakktáblán találom magam…nyilvánvaló hát, hogy én vagyok rossz helyen.

Van magamról egy kép… Hatalmas hortenziabokrok között egy hosszú fehér hajú idős asszony áll. Körülötte az ezer madárkára hiába fogát fenő cica, apró aranyhajú gyermekek kis kék alapon sárga virágos öntözőkannából vizet öntenek a madáritatóba. Gondolat-talan életet sugárzó kép a mai káosz, a romos udvar helyén…Vajon elérem-e , megérem-e a gondolattalan, eszköztelen, alázkodástól, szeretet és figyelem kuncsorgástól mentes életet? És el tudom-e a fogadni, hogy lesznek , mint hogy most is vannak, akik nem tudnak elfogadni a magam egyszerű valóságában?

Vajon “jó emberként” is kaphatok még ÉLETet?