“Avagy nem könnyű vállalkozás pozitívnak lenni ott, ahol eddig negatívnak szoktak meg, mert nem hagyják, elvárják, hogy ne légy boldog, és tesznek is érte…“
Ha valaki igazán boldog akar lenni, akkor nagy áldozatokat kell hozzon ezért.
Például igazán boldog csak akkor lehet, ha képes elengedni azokat az embereket, akik csak arra tartják, hogy nyakába borítsák a szart.
Amikor ezt leírom, akkor az a vád ér, hogy “jó, akkor neked sem mondok többet semmit”… Jó, ne is… ugyanis, aki valakinek csak a szart tudja tolni, de öröme soha nincs, az keressen maga szintjén magának szemetest…
Vagy fizessen azért, hogy valaki az állandó nyomorgását hallgassa…. de nem nevezném kapcsolatnak az olyan kapcsolódásokat,
ahol a negatívumokat másokra nyomjuk,
de ha öröm ér bennünket, azt miért is osztanánk meg?
Az a miénk!
“Nehogymán asztat higgye a másik, hogy minekünk jobb mint neki!
A végén még nem sajnál, mert asztat hiszi, hogy boldog vagyok”
4 napja elejét veszem a negatív gondolatoknak,
és megfigyeltem, hogy nagyon sok embert irritál,
ha valaki vidám vagy a boldogság jeleit mutatja.
“Minek örül ez a hülye?
Tán megbolondult, hogy az ő helyzetében van kedve viccelődni?”
Tegnap Pesten volt időm nézelődni, másfél órán keresztül nem láttam más, csak szegény, alkoholmámoros, vagy értelmi sérült emberek tucatjait, ahogy le és fel utazgatnak a villamosokon céltalan. Van aki az utcán fekszik, és lépkednek át rajta az emberek, mint valami kataklizma előtti utolsó pillanatban, ahol semmi sem számít.
Artikulálatlan beszéd, szófogadatlan gyerekek, energiaitalos doboz vagy sör…
Az négy idős nőből álló galeri, aranyékszerekkel és féldrágakövekkel kidíszítve a “mekkdonaldsz”ban rápakolja a tálcáját az épp utolsó falatot fogyasztó család tálcájára, hogy ha majd végre felállnak leülhessenek a helyükre egyenesen tuskó viselkedése…őrült, önző lecsúszó világ.
Mit keresek én ezen a szinten, mikor tudom, hogy van másik
szint is? Nyilván aki teheti nem mozog ilyen lecsúszott közegben.
Érzelmek nélkül figyelem ezt a világot, miközben képes vagyok a 112-es busz vonalán végig csodálni az épületeket és keresni, azt a házat, amit mindezek ellenére majd jól megveszek a felém száguldozó lottónyeremény rám eső részéből, hogy egy csodává alakítsak, mert nekem az a pozitív gondolat. És engem nagyon feltölt, ha tervezhetek és tervezek és osztok, szorzok, számolok, rajzolok, kivitelezőket keresek és gondolatban máris minden flottul halad és nem okoz törést, ha nem valósul meg, mert a tervezéssel és az azzal okozott örömmel felemelkedem és ha fel vagyok emelkedve már egy emelkedett szint rezgései jönnek felém…
Olyan leszek mint Mary Poppins nagybácsija Wigg bácsi, aki nevetőgázzal megtelve képes a levegőben bukdácsolni, én is felemelkedem a pozitív gondolatoktól, de nagy kell vigyázni, mert magasból a visszatérés a sötét realizmusba rosszabb, mint benne ülni zombiként, mégis újra és újra meg kell próbálni kiemelkedni, mert nem törvényszerű, hogy kötelező a negatívumok sötétjében létezni, mikor minden probléma megoldható a világosban is a pozitív nézőpontok segítségével.
Aztán megnyitom a Facebookot és kevés kivétellel folyik ki belőle a monitoron keresztül a szar. És én képes vagyok ez is elengedni, mert pozitívan csak a szépet engedem át a lelkemig.. A vidámságot, a szépet, a mosolyt, a kedveset, az építőt, a művészit meg azt amiben tanítás van.
És nem igaz, hogy nem hallgatom meg a problémát.
De már csak onnan fogadom el ezt a megtiszteltetést, ahonnan jó dolgok is érkeznek.
Elég fárasztó pozitívnak lenni egy nem támogató,
önpusztító közegben.
Úgy tűnik pozitívan gondolkodni csak pozitívan gondolkodó közegben lehet úgy, hogy ne maga a pozitív gondolkodás miatti “idegen” rezgés ellen lázadó tömeg öljön meg
a jól betanult sötét látásmódjával.
És ráadásul én is pont onnan menekültem ki immár sokadik kísérletem után..
a Negatívumok Poklából…
De nem adom fel..
Nincs több újrakezdés.
Maradok az úton bármi és bárki árán…
🍁soulleaderdemon🍄 