(újabb) megvilágosodás

Semmi baj nincsen.
Sőt!
Naponta többször ugyanazt a tanítást hallgattam, és nem értettem.
Szerintem nem is volt több vágyam, csak érteni, hogy miért mindig ugyanazt kell hallgassam, mit nem veszek észre, hol van még hiba a teremtésemben.
Segítségemre siettek a változások, és a megélése annak, hogy bármilyen fordulatot is vesz a Sors , egyetlen dolog állandó marad benne.
ÉN.
Ami soha nem változik az a középpont, mert minden körülötte forog.
Jaj mennyire visszhangzik a fejemben a mondat, amit a felnőtt világ sulykolt belém, hogy “ne hidd, hogy körülötted forog a világ” értve ez alatt, hogy senki sem értem van itt, pedig ha jól megfigyeljük, a világ bizony körülöttünk forog , hiszen minden azért van itt, mert ezt teremtjük magunk köré a kollektív tudat segítségével.

Nyilván magasabb szinten kellene ahhoz lenni, hogy felfogjam, mit jelent a kollektív tudat és ne csak mondjam, hanem megélője legyek a minden és mindenki egy tényének.
Annyira kicsi énközpontú a megélésszintünk, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy minden ami körülöttünk látható, és minden ami benne él és mozog az egy egész apró részlete, pont annyira alkotunk valamit “együtt”, ahogy összeáll a test a végtelen sok apró sejtből.

Nagyon fölé kellene emelkedni a “világunknak”, hogy megélhetővé váljon az egysége, de azt hiszem emberi tudatosulásunkban nem ezzel az egésszel van feladat, hanem csak a kis részével, hiszen azt is elfogadtuk, hogy ami az egész nagyban, az a végtelen mini kicsiben.

A mindennapi emberi létünkben nem sokat tudunk kezdeni a nagy spirituális képletekkel miközben reggel a zoknit húzzuk a lábunkra, hiszen a “programunk” nem arra ösztönöz, hogy ez geometrikus képletekkel próbáljuk felfogni, hanem egy kollektív megállapodás útját járjuk, mint emberi lények, és teljesítjük benne a kicsit olykor unalmasnak tűnő motívumokat ismétlő feladatainkat.

Akkor minek a sok spirituális “duma”?

Minek kell folyamatosan más nézőpontokat erőltetni a ki tudja mennyi ideje járt
útba?
Mindig minden ugyanaz.
A díszletet változtatjuk, de a lényeg ugyanaz.
Megszületik, fejlődik, tapasztal, megpróbálja a tanultakat hasznosítani, majd leveti a ruháját, mert elhasználódott és újrakezdi.
De minek?
Számomra ez az emberi létezés egy kelepcének hat.
Ez egy csapda, amibe az “én” tudat az “istenné válás istenben” lehetősége teremti újra és újra a fizikai valóságot.
Azzal a tudattal érkezve a szülőcsatornán át, hogy újra és újra megpróbálja a részlet bizonyítani az egészet.

Visszakanyarodva emberi lényemhez, megdöbbentő megtapasztaláson lettem túl lelki fáradságom utolsó , a sokadik feladás előtti pillanatában. Hallgatva a sok okosságot- és nem értve – nem tudtam rájönni, hogy hol van a hiba a rendszerben. Azt már rég elfogadtam, hogy valami oknál fogva a fizikai kötelékeim helyett lelki kötésekben kezdtem létezni jó pár éve, de a programom tovább erőltette a fizikai kapcsolódásokat. Tragédiaként éltem meg hosszú éveken át, hogy saját magam erőszakolom meg minden olyan próbálkozással, amikor emberekkel akarok tartós kapcsolatot kialakítani, mert magam vagyok aki ezt minden eszközzel megakadályozza.
Mindenre magyarázatot keresni nagyon fárasztó tevékenység és semmi értelme, mert az ember egyetlen feladata a Földön nem más, mint embernek lenni.
Akit ide emberanya szült, az itt nem lesz más csak ember.
Az ember- program végtelen lehetőség a fizikai világban való megnyilvánulásának az “egésznek” és ezt meg is teszi, az már csak egy “játék” az egész részéről, hogy minden teremtett megnyilvánulásának ajándékba azt a tudatot adja az első lélegzetvételekor, hogy különálló , önálló létező, akinek lehetősége van megvalósítani bármit, amihez a rezgése szintjén képes.
Van aki csak arra képes, hogy lélegezzen…van aki arra sem.. van aki viszont képes arra, hogy egymaga megváltsa az egész világot.
Legalábbis abban a tudatban, hogy létezik.

Teljesen mindegy mi az igazság.
Az ember a saját Istene…
Az van, amit akar, hogy legyen.
Hogy ami van, az nem oké?
Akkor miért teremtjük?
Hogy már késő?
Sosem az…
Hogy ha felrobbantottuk már magunk alatt a Földet,
nem tudjuk visszacsinálni?
Sokszor megtörtént már.
Mégis itt vagyunk.
Legalábbis úgy tűnik.
Mert mindig itt ébredünk fel.
Pedig ez is csak egy döntés.
Dönthetünk másképp is.
Mindennek megvan a maga ideje.

Sok sok szó van itt összefüggéstelen szöveg egy olyan apropóból, amit el lehetett volna rendezni annyival, hogy köszönöm, hogy minden úgy alakul, ahogy van.
Mert nem is lehetne másképp.
🙂