December elsejét a jelenlenlét és a betanult
és jól berögzített aggodalmak
és “hozzuk ki a legtöbbet az életből, mert egyszer élünk” stressz nélkül kezdtem.
Most ízlelgetem a belső békének azt a formáját,
ami végre nem kitűzött célok felé hajszol,
hanem megengedi megélni a pillanatot
annak általam ismert valóságában.
Visszagondolok az utóbbi évtized poklok poklára,
az állandó rettegésre a holnap bekövetkező haláltól,
arra, hogy az internet hozta
– másoknak minden olyan kurva jól megy
én meg itt toporgok és az esem tudom merre induljak-
máshol mindenkinek minden olyan kurvaszépésjó
és én elcsesztem ezt az életem is,
mert nem maxoltam ki a lehetőségeimet.
Most végre eltűntek “a mások”
és az összes viszonyítási alap az az egy pillanattal ezelőtti én.
Régen attól is rettegtem, hogy mi van ha elkezdem másképp látni a világot és elmaradnak tőlem azok akik még mindig küzdenek?
Nem tudhattam, hogy ha másképpen látok majd,
akkor engedem őket megküzdeni azért,
amiért én is megküzdöttem, mert senkinek nem adható át
még csak a szándéka sem a változásnak,
hiszen mindenki azt teszi ami neki a legjobb,.
Én 20 éven át küzdöttem.
( Látszólag) hiába volt a sok bölcsesség
és segítő szándékú ember, írás, tanítás.
20 kemény év…
És most itt van a december és én megengedtem nekem,
hogy nem küzdök tovább, mert elértem egy olyan mérföldkőhöz,
amit megszületésünk előtt és közvetlenül után még láttam.
A spontán létezés és mindenre rácsodálkozás mérföldkövéhez.
Persze a mögöttem lévő 49 év begyűjtött megélései
sokfajta nézőpontot alakítottak ki bennem,
de olyan ez mint a fotózás,
ugyanazt a motívumot millió szögből is le lehet kattintani
és talán akkor mutatja meg a maga részleges valóságát, amikor minden nézőpontból megszületik a megtapasztalása.
Igy van ez az élettel is.
Reggel keltem és indultam…
Megtapasztaltam a bokáig érő sarat az udvaromban, az utcán hömpölygő vizet, a nedves hideget, a zord színeket, az elő nem bújó Napot.
A párát, a ködöt, a hulló falevelet, az árokban ugrásra kész őzeket.
Az vízzel telt kátyús úton száguldozó agytalan embereket.
A Teremtés ( a Teremtők Ember kísérletekért felelős Univerzumbizottságának Laboratóriumi Munkatársai ) által annyiféle színben pompázó emberszabásúit…
Nagyon jó úgy tekinteni mindenkire, mint az Egész egy önálló apró “egészére”,
néhol kicsit nehezebb volt elfogadni az őrjöngő embert, az őrjöngő embertől tartó dühös embereket, nehéz( beszólás nélkül) a szemébe nézni annak , aki külső nyomásra, a belső ellenállása és egyéb hiányosságai ellenére próbálkozik “egóból” mások fölé kerekedni, mert esélytelen bárkinek kellene lennie bárkinek bárki fölé emelkednie, ha nem hagynánk, hogy ezt ember az emberrel megtegye.
Nagyon jó dolog egyszerűen hagyni mindenkit megnyilvánulni ahogy jónak érzi.
Az is jó, hogy olykor kihívást jelent akkor is higgadtnak maradni amikor más már a földet húzná a szembenálló félre. De az is jó, hogy megengedem magamnak, hogy játszak én is azokkal, akik szívesen játszanak velem, például szópárbajt, vagy “ha bunkó vagy jól kiosztalak majd iszom egy kávét“-ot.
Elgondolkodtam azon is, hogy milyen szerepvállalásim vannak.
És hogy akarom-e őket annak ellenére, hogy egyre kevésbé érzem úgy, hogy nem egy fekete lyukba sugárzom a figyelmem, az időm, a gondoskodásom. Legyen szó bárkiről, vagy bármilyen szituációról, nem biztos, hogy életcélnak kell tekinteni azt az állapotot, amiben használati tárgyként vagyunk feltüntetve. Mert hát elég gáz ráébredni, hogy a címkét nem mások aggatják ránk, hanem magunk magunkra… Valahol még tartok attól a szabadságtól, ami ennek az útnak , amire most léptem a mellékhatása.
Mert minél többet halad az ember a belső úton és kezdni felismerni a programot, ami szerint ezen a “fizikai dimenzión” létezni látszik, annál közelebb kerül A PROGRAMOZÓHOZ .
( és akkor kap majd sokkot, ha meglátja, hogy A PROGRAMOZÓ önmaga)
Mindent összevetve sikeres nap volt a december egy, mivel már december kettő van és mivel ott ébredtem ahol este lefeküdtem, valószínűleg a kísérlet ma is folytatódik tovább.
🍁soulleaderdemon🍄 