Mit tanít a hirtelen távozás?

Még nem telt el egy hónap sem, de már sok tanítást és tanulságot levontam abból,
hogy milyen könnyen -relatív könnyen- elhagyják mostanában az emberek ezt a Bolygót. Anyu sem arra az estére tervezte az indulást. Nem is tervezte, mert szeretett élni és titkon remélte, hogy a titkos terror előbb szűnik meg, mint ő és lesz még ideje fellélegezi és megtapasztalni milyen a stresszmentes, nyugodt élet.
Nem jött neki össze, ahogy sok más, nála sokkal fiatalabbnak sem, és egyre többen lépnek ki a rendszerből hirtelen, lezárások nélkül.

A kevés ember, akiknek esélyt adtam a kommunikációra mind az oltást hibáztatják,
több olyan távozó is volt az utóbbi évben, akik orvost sem láttak addig, nem kell mindent mindig valami elégtéltelt okozó, a nézőpontunkat igazoló irányból magyarázni, teljesen mindegy, hogy miért, a lényeg, hogy ez bárkivel, bármelyik pillanatban megtörténhet. Nemre, korra, iskolai végzettségre való tekintet nélkül.

Amit érzek belül most ezzel, az egy végtelen nyugalom, és érzem, hogy nekem nincsenek nyitott fejezeteim, nincsenek lezáratlan dolgaim. Én jó ideje a jelennek élek és a jelenben próbálok teremteni mindent, ami számomra örömöt okoz.
Egy ideje foglalkoztatott a kérdés, hogy én miképpen fogom majd kezelni, ha közvetlenül mellettem nyílik az átjáró és közeli hozzámtartozó, vagy lélekkapcsolódó lép át rajta, hogy újabb utazás vegye számára kezdetét, de valahol mélyen tudtam, hogy én más leszek, mint amit másokban ilyenkor felfedezek.

Engem azok a dolgok, amit most feladattá váltak, a távozó maga mögött hagyott fizikai világa, és annak számomra végtelenül idegen rezgése megerősített abban, hogy ragaszkodnom kell mindenhez, ami én vagyok és nem kell, hogy bárki “hagyatéka” legyen az szellemi vagy fizikai számomra kötelezően tovább cipelt teher legyen. Még erősebben ragaszkodom a minimalizmusomhoz, még jobban odafigyelek arra, hogy semmi felesleges dolog ne legyen körülöttem, hogy ne halmozzak fel dolgokat, hogy adjam tovább amire nincs szükségem, hogy ne legyen igazából semmim, ami másoknak majd csak egy kupac szemét lesz, mert nekem ez borzasztóan sok(k), ijesztő és egyben nagyon idegen.

Ha nem lenne családom egy bőröndbe beleférne az egész életem.

A hirtelen távozók arra is megtanítanak, hogy nagyon kell szeretni az életet, amíg tart. És meg kell becsülni minden pillanatát és nem szabad, nem kell, nem muszáj, sőt kifejezetten tilos olyan kapcsolatokat ápolni, ahogy felmerül a megfelelni vágyás apró rezgésfoszlánya, mert értelmetlen.

És nem kell senkit szeretni, akit nem tudunk…
És nem kell semmit elfogadni, amire nincs szükségünk…
És meg kell tanulni , hogy a NEM, az NEM…
És ha szeretünk valakit (netán) akkor nem kell szégyellni ezt kimutatni, de ha nem, akkor nem kell hazudni, hogy igen…
És semmi szükség a mártírokra, az önfeláldozókra, mert soha senki nem fogja megköszönni…és ha bárki távozik is, mindenki csak magát sajnálja benne, meg a változással járó összes nyűgöt, mert sokkal egyszerűbb, ha mindenki a saját zsákjait cipeli és nem nekünk kell, mert nem kell, nem kötelező –még a távozása után is– vinni senki után…

Érdekes, hogy ezen lassan egy hónap alatt, szinte minden megszűnt bennem, ami nyomasztó volt. Olyan vagyok, mint egy tollpihe, amit felkapott a szél és repteti ide-oda…Hagyom, hogy vigyen, mindegy merre, mindegy hol kap fel és hol tesz le…

Este lenémítom a telefont, mert már nincs aki felhívjon és nem kell telefonálnom, ha meghallok egy mentőt az úton, hogy amúgy felétek minden rendben van? Mert akiért még aggódni kellene, nos ő épp a halállal üzletelget minden nap, hogy vigye már…aggódni sem enged, itt mantrázik a szomszéd szobában és olykor, mikor kettesben maradunk sértődötten zsarol, próbálja ostorozni a lelkem azért a nyamvadt alkoholért de hiába, mert én itt ezen a Földön már csak egy kedves, gondoskodó de érzékelten idegen vagyok azoknak, akik terrorban tartják maguk körül a világot…én csak egy jólelkű idegen vagyok, aki hálás mindenkiért, aki nem üti, nem vágja, nem hazudik, nem zsarol, nem fenyeget, nem színészkedik, csak elfogad, és szeret…


Semmi és senki más ezen kívül már nem érdekel…