Tegnap este a hatodik hetes “hétforduló” alkalmából, illetve a tartósan velem maradt fullasztó, tüdőösszenyomó, gyomorgörccsel kötött házasságom alkalmából, és mert nem próbálok emlékezni, inkább csak sajnálom nagyon, hogy pont Ő ment el, akinek voltak álmai és tervei és szerette ( volna, mert várta, vágyta) az életnek azt a nyugalmasabbik részét, amiből az utóbbi években már alig jutott,
gyújtottam egy gyertyát és hálát adtam a Mindegyminek, hogy én még itt vagyok, és megpróbálhatom tartalmasabbá tenni a hátralévő időt, mindegy is, hogy az mennyi.
Pontosan egy hónapja léptem ki a rendszerből egy kis időre és negyedik napja vagyok benne újra.
Ha lehet fokozni a gyomorideget, akkor az megtörtént már az első munkanapom előtt, miután tartósan belém költözött a lelkiismertfurdalás azért, mert van akinek miattam most rossz.
Elgondolkodom amúgy azon, hogy én az utóbbi 28 évemben( ha megérem itt a március 1-et, a nem is tudom épp már melyik cég alkalmazásában) mennyi áldozatot hoztam már, és álltam félre, illetve nem vágytam semmit, nehogy valaki elől elvágyjam a “jó” dolgokat.
És most, hogy segítségre szorulok ( ami még sosem történt meg) – amit megint csak szégyellek- és van is aki segít, és ezért viszont nagyon hálás vagyok, úgy érzem, hogy összeomlik a világ.
Most önző módon magamról írok először.
Furcsa volt visszaállni a munkába. Vannak akiknek egy havi távollét természtes, nekem nem. Olyan, mintha évek estek volna ki. Rögtön világgá kellett menjek –egészen Kaposvárig- amit így utólag végülis nem bánok, mert egy viszonylag új busszal dolgozhattam, amivel tényleg öröm és kevésbé fáradságos a munka.
Mától viszont visszatérve az őskorba, valaha szebb napokat látott Mercedes alattam a paci, én jobban szeretem a Credot ( a kollégák közül sokan nem így érzik) mert szerintem sokkal jobb vele lavírozni a közúton.
Pont azon “szórakoztam”, hogy mire megszokom a helyem,
jön valami ami miatt egy új közegben leszek váltó, avagy az utolsó ember…
Ez van.
/Itt jönne az a rész, hogy a drága jó kis helyijáratom, de nyilván ott volt a lehetőség átmenni a másik céghez, ám valaha még számított nekem a “hűség”./
Így én maradtam.
Egyszer nekem is lesz buszom és járatom.. 🙂
és nem leszek újra “problémás”…
Dolgozni jó.
Hiányoztak az emberek,
akiknek számít egy “jó reggelt”,
egy tiszta busz vagy egy mosoly..
Itthon minden más.
A Papa elvan.
Szerintem én túldramatizálom a helyzetet,
nem vicces, de vicc, hogy én vagyok,
aki még belül harcol és pánikol.
Sokáig azt hittem, hogy Apu elvárja, hogy olyan legyen minden,
mint Anyuval volt neki.
De nem vár semmit.
Néha beszól valamit, amivel úgy érzi gyilkolhat,
de rájöttem, hogy megszokás ez nála.
Anyuval szemben ezt alkalmazta,
de lehet nem neki szánta, csak belső harcokat folytat az Úrral,
meg az Édesanyjával, aki nem jön érte a megbeszélt minden éjszakában…
Amúgy elvan
. Ha nem vagyok itthon nem eszik,
de azt kamuzza, hogy evett.
Ha itthon vagyok, akkor én vagyok Ursula nővér,
aki erőszakos és akarata ellenére
rábírja az evésre.
Amúgy egész nap sajtos rudat eszeget és azzal tömi a kutyákat,
így azok szanaszéjjel hányják a házat a sok sütőporos cucctól,
én meg kétnaponta sütöm az utánpótlást egy kiló lisztekből..
Az alkolholról nem esik szó…
Apu nem buta, tudja, hogy milyen opciók vannak, ha elszabadulna a pokol.
Én nem szeretném, ha oda jutnánk.
Anyu távozása után nagyon sokat öregedett,
de ahogy megy az idő úgy szedi talán össze magát.
( a rokonaira még mindig nem kíváncsi. Mondtam neki, hogy hívjuk fel őket,
és beszéljen velük, mert engem zaklatnak és én hamarosan mindenkit letiltok,
mivel nem telefonálok senkivel, csak céges ügyben vagyok hajlandó felvenni a telefont.)
A családom nem panaszkodik a helyzetre.
Nem akarnak bántani ezzel.
Nekem sem kéne panaszkodni.
Nincs is mire,
de azért küzdök minden levegővételért még.
Biztosan nekik sem könnyű, de én vagyok a legfeszültebb.
Apa szinte minden nap jelzi valamilyen formában, hogy “NEM VAGY EGYEDÜL”,
ami arra enged következtetni, hogy láthatja, hogy mennyire nagy rajtam a súly,
a logisztika, a szervezés, hogy minden flottul menjen, és nagyon sokat segít, ami miatt megint csak pánikolok, mert nagyon sok a munkája és féltem őt ❤
A Merci is itthon van még, vizsgaidőszak van az egyetemen, ő is részt vesz a Papafelügyeletben és hála sokszor kiveszi a kezemből a “mit főzzek ma” terhét.
És számíthatok a Nagyfiamékra is, így tényleg nem vagyok egyedül, csak én annyira megszoktam, hogy magam vagyok, hogy nem nagyon tudok segítséget sem kérni,
sem elfogadni úgy, hogy ne érezzem magam miatta rosszul.
Emberileg mindannyian sokat változtunk a “tragédia” megélése óta. Kiben mit okozott. Sokkal inkább egymásért aggódunk, mint azon kesergünk, hogy Valaki már nincs velünk. Sokkal erősebbek lettek a kötéseink a szeretett emberekkel. Én úgy érzem, hogy figyelmesebbek és türelmesebbek lettünk , mert megéltük a hiányt.
De nem ülhetünk bele ebbe a hiányba. Bárkit is veszítünk el fizikailag, lélek szinten nincs hiány, nincs űr… Ott vagyunk az EGÉSZBEN és tesszük a dolgunk, mert aki maradt, annak még van. És elég szomorú, ha a valaki a hiányra hivatkozva megül és nem mozdulva várja a halált, azt helyett, hogy az helyett is élne, aki már nem teheti meg.
Mert ez a feladat… tenni, megélni, részt venni, kiállni benne önmagunkért, és kiállni mindenkiért és mindenért akit szeretünk. Megélni, örülni, mindenben meglátni a jót, és nem beleülni a rosszba, csak tudni, hogy mi az ami NEM és mi az ami IGEN.
Tudni hogy mit akarunk s mit nem. És nem hagyni, hogy mások kívülről ránk erőltessék azt ami NEM.. mert minden ami NEM az csökkenti a frekvenciánk, aztán egy szép estén nem lesz elegendő, hogy itt maradjunk ebben a játékban..
Nekünk még játszani kell tovább!
Ez a feladat..
🍁soulleaderdemon🍄 