a döntéseim nyomában

… érdekes, hogy sosem volt ennyi hétköznapiság a blogomban, csak azóta írok a mindennapi kínjainkról ( ez nem igaz, nyilván minden szuper) amióta a “Sors” igy alakította az életünk. 
Bár írom, hogy a Sors, de nem hiszem,
mert annyira nyilvánvalóvá vált, hogy magunk teremtjük a világunkat
és bele az összes megélnivalót,
hogy még szenvedni sem tudok úgy mélyből,
mert nem tehetem. 

Én, aki a könyveket az utolsó fejezet utolsó 10 oldalán kezdi,
olyan vagyok, mint egy elfuserált mozigépész,
aki a NAGY FILM szalagjait véletlenül összekeveri és a végét előbb fűzi be,
mint ami sorba következne.
Egyszer pont a Keserű méz című filmet néztük asszem francia nyelven, hogy mindenképp olvasni kelljen, és 5 tekercsen volt a film, és harmadik után az ötödiket fűzték be, így kicsit előre szaladtunk a történetben.
Nos én is előre látok megint és tudom,
hogy most mi miért így alakult mindattól függetlenül,
hogy magunk teremtjük a holnapot a tegnapnak összecsomagolt anyagból….

Már szinte biztos vagyok benne, hogy nem létezik ez a világ sem,
csak egy jól szerkesztett program, ami újra és újra teremti magát az új megtapasztalásai által és az idő sem több mint eszköze annak,
hogy létrejöhessen benne a sokdimenziós világ,
a múlt, a jelen és a többirányú jövő
a mindenkori jelent megtapasztalásaink kivetítéseként.

Na de nem erről akartam írni.
Ma van fizetés nap és mivel én a hazugság lenne táppénz helyett a fizetésnélküli szabadságot választottam
( minden hozzáértő ember ellenzése ellenére)
ma nem kell várjam a munkabérátutalást. 

TUDOM, hogy sokan vannak így, és azt is,
hogy zömmel nem saját elhatározásból,
hanem a ” SORS” kegyetlensége folytán vannak olyan helyzetben,
hogy nem jön a számlájukra munkabér.
Nekem ez az érzés új.
Tragédia.
Soha nem voltam kiszolgáltatva senkinek anyagilag,
akkor sem éreztem így amikor elcsesztem az életem
és elborított minket az adóság.

Az én döntésem volt abban a helyzetben,
aminek nem lehetett látni a végét,
vagyis én nem láthattam, lehet mások,
akik már voltak ilyen helyzetben látták.
Nem dolgoztam egy hónapot a munkahelyen,
helyette itthon napi 24 órában próbáltam megérteni,
hogy miért teremtettem magamnak és a környezetemnek ezt a helyzetet.

50 éves vagyok és van egy 82 éves apám,
aki nem mutat felém semmi kötődést.
Bölcs ember, aki most felvette a felejtés álarcát és úgy tesz,
mint aki nem emlékszik semmire. Pedig emlékszik, ez a legnagyobb baja.
A memóriánk nagyon jó, ez az egyetlen, amit sikerült jól megteremtenie a Tervezőnknek, hogy emlékezzünk mindenre, hogy aztán az emlékeinknek nevezett programból nagyon jól össze tudjuk rakni, hogy mit is ez az egész “ÉLET”… olyan szépen látszik, és annyira nem kölcsönöznek hozzá szavakat, hogy mindezt úgy adhassuk át, hogy általa többen is ébredhessenek.
Valahogy immunisak vagyunk arra a tudásra,
ami hozzáférést enged a Tervezés és a Teremtés tudatosságához.

Szóval az anyu több hónapja teremtette magának a “megszabadulást” az apámtól, de szerintem nem igy képzelte. Én ezekből a jelekből annyit érzékeltem, hogy többször volt látomásom, hogy az úton, amin a kis házukhoz juthatunk jön egy mentőautó, majd egy fehér furgon. Mindig elállt a lélegzetem mikor meghallottam a mentő hangját, és láttam, hogy arra megy, amerre lakunk.
Mégis nagyon messze voltam , amikor ez a mentő valósággá vált azon az úton…
Hirtelen elkezdtem látni, hogy ezt az egész helyzetet mivel vonzottam be.
Nem volt kétséges, hogy miképp döntünk, nem volt kétséges, hogy nekem kell most -megint, mindig- helyt állnom, mert egyke vagyok és már nem is kérdéses, hogy miért lettem egyke és miért is akarok minél messzebb kerülni mindenkitől aki magát nekem rokonnak vallja. 
Milliószor megjelent a gondolataimban, amikor azon Barátaimra gondoltam, akik
önként vagy nem önként vállalt rabságban vannak , mert ápolniuk, gondozniuk kell
a gyermekeiket, akiket magukra hagy az állam, a világ, hogy én nem lennék erre képes, én ennél sokkal önzőbb vagyok, nekem ez a fajta “rabság” egyenlő lenne a halállal és erre megteremtem magamnak a helyzetet, amiben valójában nincs is nagyobb probléma, csak egy ember, aki kokettál a halállal, aki minden nap elmondja, hogy semmi értelme itt lenni, akiben csak a kutya felé van némi érzelem, de már a kutyát is gyűlöli, mert a kutya is engem szeret.

Én magamról soha nem hittem, hogy képes vagyok feladni ( ha részlegesen is, bár az első nekifutásban még a felmondás is játszott kétségbeesésemben) az egyetlen dolgot,
ami mindenen képes volt átsegíteni, a munkámat.
De nem lehet elmenni az mellett, hogy naponta elmondtam, hogy nem érzem jól magam a munkában, hiába vagyok elfogadva vagy megtűrve, az a világ ami maradt (a helyijárat után) nem az én világom.
Nem tudtam megbecsülni a relatív kényelmes munkát,
és beleteremtettem ezt a “problémát” amit csak az idő fog megoldani,
mert a döntésem , hogy az idős szülőm ameddig képes vagyok rá magamnál tartom, olyan mint a gyerekvállalás, hogy hiába nem lett olyan a gyereked, amilyennek megálmodtad, nem viheted vissza, ez a “teher” ha édes ha keserű addig vivődik, míg vagy magától nem rakódik le vagy nem lépsz feléd, és nem rakod le magad a saját egészséged érdekében.

Ebben az egy hónapban- ami vagy 10 évet öregített rajtam– egyszer sem jutott eszembe, hogy azért van itt az apu, mert bárkinek el kellene számolnom azzal, hogy miért nem nyomtam be egy otthonba, ahol rövidebb idő alatt le tudta volna szervezi az útját ki ebből a világból, mint itt, ahol amennyire lehet igyekszem rávenni az étkezésre, a tisztálkodásra.

Meglepődöm magamon, hogy mekkora türelem van bennem, és azon is, hogy nagyon ritkán borulok ki, akkor is csak magamnak teszem, hiszem senkit nem “vádolhatok” a helyzetért, csakis magam.

Azt is tudom, hogy ez a helyzet a kis családunk összetartó erejét teszteli.
Vajon a többiek mit tanulnak ebből?
Én már tudom, hogy nem fogok megöregedni és magam a gyerekeimre hagyni.
Ebben már biztos vagyok. Én nem leszek ilyen “teher”, mert ha én a saját apám annak érzem az életemben, mert az alig megszerzett szabadságom most tőle tettem függővé, és nem fogom fel, hogy senki nem tudja azt elvenni, ami már az enyém, és bármikor dönthetek úgy, hogy elmegyek innen és magára hagyom az egész világot, de nem teszem, mert még bírom, mert van aki velem együtt viszi ezt a terhet, és ha úgy hozza a sors, hogy mégsem segít senki, akkor annak is megvan a maga tanítása számomra.

Most itt vagyok fizetés nélkül…
Kiszolgáltatott helyzet.
Soha nem volt így, most van.
Nem érzek semmit, csak megdöbbenést, hogy képes voltam így dönteni.
Átléptem a határaim és bár borzasztóan érzem magam, mert újra ott tartunk, hogy nem tervezhető a holnap, mégis végtelenül büszke lehetek, hogy egyáltalán képes voltam rá, tartson ez a helyzet bármeddig.
És el kell fogadjam, ha esetleg a döntésem terhével egyedül maradok.
Úgy érzem, hogy ennek ellenére soha nem maradok egyedül.
És talán ez a legnagyobb tanítás számomra most, hogy tudjam elfogadni azok jelenlétét akiknek szükségük van erre a megtapasztalásra, amit rajtam keresztül teremtett nekik a felsőbb én. ( Gondolok itt az egyetlen családomra is, akik még kitartanak, mindegy is meddig. Bizonyára mindenki úgy tesz és dönt ahogy neki a legnagyobb tanítás lesz az életében)

Örülök, hogy újra dolgozom ,
de most sem azért ahogy eddig sem, hogy fizetéskor pittyenjen a telefon,
hanem mert szükségem van az emberekre, akik fogadják a köszöntésem, a hülye poéjaim, a balfaszságom, a fáradt és meggyötört fejem, mert ott érzem, hogy nem vagyok értéktelen. Nekem ez számít, hogy adhassak, és az egyetlen hely –még itt az internet névtelensége előtt, ahol vannak akinek tetszik amit itt kreálok-, ahol értékelte valaki , hogy adtam magamól valamit, az a munkám volt.

Ha valakit sehol nem értékelnek, és önmagát nem tudja feltölteni egyfajta “jó” önértékeléssel, az elhervad, kiszárad, mint egy magára hagyott virág és elpusztul.
Ez van.
Vannak már olykor gyomorgörcstől mentes pillanatok és nagyon igyekszem, mert szeretném, ha az önmegsemmisítő folyamat, a betegség, nem találna rám , és ha egyszer mennem kell innen, magam dönthessek itt “lent” tudatosan erről és ne más.

https://youtu.be/BaNtYFSwqFA?si=2oq_lgizk9aJ3-Sj