8 hét…56. nap az “új”? életünkben …

Pénteken elértem egy újabb mélypontot.
Persze nincsenek már olyan mélypontjaim,
ahol nincs legalább egy pislákoló mécses.
Az “új” járatomon
(igen, amit elvettem mástól az én spontán és jó döntésem miatt)
nyugalmasan telik az este a telephelyen, mert egymagamban lehetek,
és van idő gondolkodni az élet nagy dolgain két (busz)szőnyeg mosás között.

Nyolc hete, hogy örökbefogadtam az apám.
Nem volt más opció.
Nem azért, mert bárki véleménye érdekelt volna ez ügyben,
vagy tartottam volna a megjegyzésektől,
ha azonnal egy szociális intézménybe dugom,
talán életemben először nem érdekel senki,
egyszerűen sosem tennék olyat, ami nekem rosszul esne…

Csak egy dologgal nem számoltam.
Itt nem rólam van szó. Én nem vagyok olyan mint a szüleim.
Én végtelenül alázatos ember vagyok, aki sehol nem akar útban lenni,
aki nem akar probléma lenni,
akinek nem kell semmi csak évi szinten egy mázsa szotyola,
pár zsák kukorica meg széna, macska és kutya táp meg víz
…hogy etetni tudjam az állataim meg öntözni a virágokat ..semmi több.
Se ruha, se kaja, se figyelem, se pénz, se program…

Engem úgy “neveltek” hogy soha nem mondhattam ki azt a szót a szüleim felé,
hogy NEM.
Nem hazudhattam ( de egész jól ment) de hazugságban éltünk.
És nem bírom tovább ennek a súlyát.
Nem akarok tovább önmagamnak is hazudni.

Most hogy a papa is a házban van,
olyan szinten kell egyensúlyozni a család és közte,
amit nem bírok már.
Túl nagy kérésnek érezem hogy adják fel a megszokott életüket,
vagy legalábbis értsék meg mi miért van másképp most.

Nálunk eddig mindenki ragaszkodott a saját kis nyugalmához,
csak egy valamit nem vettek észre.
Ehhez én mondtam le az enyémről.
Nyilván nem kívánta tőlem ezt senki,
viszont én annyira próbáltam kerülni a konfliktusokat,
hogy lehetséges, hogy azzal tartom szinten.

Mire lett volna egy helyem a házban, ahol pihenhettem volna,
ahol a kutyáim nem zavarnak senkit, beköltözött az apám a kutyájával,
aki éjjel is aktív és ugat. 
Bár partnernek látszik mindenki a családban,
mégis folyamatos a feszültség  papa negatív hozzáállása
és a kutya viselkedése miatt.
Ez a feszültség hozta felszínre az én eddig szerepköröm valóságát.

Úgy gondolom végtelenül szomorú,
hogy egy közösségben egy ember feláldozza magát a többi nyugalma érdekében
és pont arra kellett rádöbbenjek, hogy ezt az egész szituációt arra szánta a Sors,
hogy ezen most jól “elgondolkodjak”.

Talán az utolsó pillanatban próbálja tudatosítani bennem Apa,
hogy nem vagyok egyedül ezzel a teherrel,
de Ő sem vette eddig észre, hogy a papa nélkül is én voltam,
aki (ön)feláldozta a valóságát, de most  attól tartok,
hogy ezzel a felismerésével  ő is túl nagy súlyt vesz a vállára.
Engem is próbál cipelni a saját terhei, vállalásai mellett, míg én meg cipelem a családot és az apámat.

Apu harcol a helyzettel, de belül sejti, hogy nem fogjuk a házában magára hagyni
és ezen kívül egy opció van, ahol nem lehet vele a kutya.
  Mindettől függetlenül nem valószínű, hogy megváltozna a viselkedése,
bár okos mégsem tartja kontroll alatt a gyilkos szavait.
Volt némi rálátásom arra, hogy mit művel anyuval.
Anyu annyira menekült volna, de ahogy én sem,
ő sem tudta magára hagyni,
mert egyikünk sem viszi szívesen  a “gyilkos” címet.

Pedig apám a gyilkos 
Mindent megöl a benne forró keserűség ,
csak saját magát nem, mert száz körömmel ragaszkodik benne az élet.

Vannak jobb napok.
Most, hogy tavaszodik – amit nem hittem, hogy megélek– és többet vagyunk kint,
.ő is kijön, próbál segíteni, de nem bírja,
amitől újra ideges lesz és ha ideges engem bánt,
mert a többieket nem zavarja látványosan a morgása.

Ha nem vagyok otthon nem eszik rendes ételt.
Ha otthon vagyok harcolok vele, hogy egyen.
Direkt csinálja, Anyuval is ezt tette.
Ha jobb a kedve nem köt belém, de rendszerint dünnyög valamit,
amiről úgy gondolja, hogy bánt vele.
Elengedem a fülem mellett, nem veszem fel,
de a negatív rezgés eltalál olykor és akkor olyan gondolatokat hoz a
felszínre, amik miatt rettenetesen szégyellem magam.

Eddig azért rettegtem, hogy apu miatt elveszítem a családom.
Most rájöttem, ha apu vagy bármi más miatt elveszítek valakit,
sosem tartozott hozzám.
A megváltozott időbeosztásom miatt van aki eltávolodott.
Már nem esek útba nincs bennem érdek.  Vannak akik kitartanak.
Őket sem értem, mert igazából nincs bennem már semmi,
amit adni tudok másoknak.
Csak a nagy ürességem.

Nincs bennem sok érzelem.
Figyelem az aput, keresem benne azt az apát,
aki mindent megtett valaha a lányáért. Hova tűnhetett el belőle a szeretet? Valamikor 8 éves koromban az anyu megölte benne. 
Azóta csak egyensúlyozott. Miattam.
Korán felnőttem és nem volt esélyem sem megismerni ,
valójában kik is voltak a szüleim.

Apu kimondatta velem, hogy mivé lettem ebben a majdnem ötven évben.
A társadalmi megítélés szintjén egy nulla vagyok.
Semmit nem tudok felmutatni,
most már a munkámban is csak egy “probléma” lettem.

De emberileg, emberileg nagyon magas szinten lehetek,
mert annak ellenére ,hogy lassan nem marad semmi emberi érzelem bennem, végtelenül empatikus vagyok, aki akkor is nyom egy jó éjt puszit az utóbbi 8 hétben 10 évet öregedett apja homlokára, ha ő előtte tankkal zakatolt át a lelkemen.
Tudom, hogy azért teszi, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás.
Nem tudja, hogy nem fog, de addig sok víz lefolyik még a Dunán..
…és lassan megöl a szégyen azért, mert nem marad belőlük más bennem 
csak a az értelmezhetetlen életem és a csend.

Olyan érdekes megélni, hogy minden kérdésemre megjön most a válasz.
Hogy mennyire jól látom én a világot,
hogy minden úgy van,hogy érzem,
ahogy a belső hang mondja.
De az is érdekes, hogy nem számolok még azzal,
hogy mások körülöttem változhatnak.
Hogy lehet, hogy egy -egy szituációban ők is találnak tanítást.
Míg tegnap úgy hittem magamra vagyok hagyva, ma van társam a bajban,
de míg tegnap nem akartam hinni, de tudtam,
hogy csak egy kód vagyok, mára tudom, hogy csak egy kód vagyok…
Nem csak én, mások is változnak és olyan jó, hogy van remény arra is, hogy aki. tegnap hagyott megszakadni, aki tegnap nem ölelt az ma kezét nyújtja és felemel. Igaz olyan is van, aki elfordul, mert probléma egy megrogyott asszonyt, anyát támogatni…
Nem haragudhatok semmiért.
Minden ami felém jön a saját életem teremtése,
és én igyekszem, hogy jobb legyen.
És igyekszem mindenkit elengedni, aki menni akar
és hálás lenni azért, hogy volt ..
És igyekszem örülni azoknak, akik még maradnak akkor is,
ha már mást nem tudok adni, csak magamat