100. nap…

100 napja az új életünkben, avagy ez már nem új és úgy gondoltam 99 napig, hogy nem is élet. Aztán tegnapelőtt feldobott egy kihagyhatatlan ajánlatot a mi “energiagyógyítónk” és mivel tegnapelőtt kikiabált belőlem a HANG, hogy hahó ébredj, mert mindketten (sokan, az egész Világ) itt döglünk meg, mert én bizony egy olyan falakkal körülvett dobozba zártam magam, ami percről percre egyre szűkebb és nem sok hiányzott már, hogy összenyomjon, ezért újból megajándékoztuk magunkat egy bars kezeléssel, de ennek az asszem harmadik kezelésnek az ajándékairól még nem nyilatkozhatok, mert idő mire minden letisztul bennem, viszont annyit hadd mondjak el elöljáróban, ha nem mentem volna el tegnap, ma kicsit máshol ért volna a reggel…

100 napja vállaltam egy feladatot amiről annak ellenére, hogy tegnap tetőzött a konfliktus a házban továbbra is az a véleményem, hogy még mindig feladat és nem tehetem le addig a pillanatig míg a Belső Hang nem mondja, hogy MOST.
Dolgom van ezzel a helyzettel. Hogy a környezetemnek mennyi dolga van ezzel végülis nem tudom, de az elmúlt három évtizedben egy percig sem éreztem úgy, hogy lenne értékem a családban és most van az a helyzet, amikor kiderül, hogy van vagy nincs és mehetek anyám házába élni az apámmal, mert többet ér a családnak a nyugalom mint én. Nem kell itt szépíteni semmit.

Amióta itt van az “Öreg” azóta még több toleranciát, még több önuralmat, még több elengedést, még több elfogadást tanultam. Egyik részről rendkívül sajnálom, másik részről viszont nem, mert jócskán rászolgált a kiszolgáltatott helyzetére.
Sajnálom, mert mindent összevetve jó apa volt, csak az idő , az atomerőmű nyomása és az ebből következő alkoholizálás kisavazta belőle azt amiért valaha felnéztem rá.

Szégyellem, de hazudnék ha azt mondanám hiányzik az anyu.
Szoktam rá gondolni, de nem hiányérzetem van, hanem baromira sajnálom, hogy még mielőtt élhetett volna ( apám nélkül amit annyira vágyott) elment.

Most van az első “ünnep” amikor senki asztalánál nem kellett kötelezően enni,
amikor nem kell senki vitáját hallgatni, amikor nem mentünk gyomorideggel sehova, hanem vagyunk csak és mindenki csinálja azt ami neki tetszik a pihenőnapon.

Nem rossz dolog vendégül látni a családot, vagy vendégeskedni, de anyunak már teher volt és nagyon sokat veszekedtek és előttünk is ezt tették.
Gyűlöltem éppen ezért az ünnepeket.
Pont egy utasom, egy nagyon kedves fiatalember említett tegnap, hogy épp családi ebédre megy ahol beszélgetni kell a semmiről, és mennyire szeretne inkább ő és a családja valahol wellneselni inkább.
Furcsa, hogy nekem mindig az volt a vágyam, hogy nagy családom legyen és nagy zajos, zsivajos együttevéses nevetéses ünnepeket legyenek, de ahogy ment az idő, akárhol voltunk, mindenhonnan menekülni kellett haza a mi kis csendes világunkba.
Abba a csendesbe, amibe most belecsöppent egy papa és egy kutya, akik – ha nem is szándékosan- de jól felforgatták látszólag az életünket.
Azért látszólag, mert igazából az egyetlen probléma az az , hogy a papa nem érti, hogy ebben a házban mindig csendnek kell lennie. Én már megtanultam, bár nagyon nehezemre esett, mert én a zenés, zsivajos életet szerettem, de Apa huszoniksz éve ragaszkodik a saját “csendjéhez” a nap 24 órájában. Ezt nem tudom most biztosítani és ebből adódik a konfliktus közte és a papa és köztem és mindenki között..
De mindenképp elgondolkodtató, hogy akkor én és az én világom hol van ebben a huszoniksz évben? 😀
Ugye… ez van.
Az én világom a busz… ott ücsörgöm, hallgatom a zeném magamban és nem zavarok senkit 🙂 Ezért van, hogy mivel most nem vagyok a buszon, mert haza kell járnom, minimális az énidő, és fogy az energia. És ezért is jó, hogy megtapasztaltam ezt az bars technikát, mert ha hitetlen lennék is ott vannak a változások amik minden ilyen kezelés után új kapukat engednek nyitni a fejlődés spirálján…

Tegnap– a 99. nap -volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy összecsomagolom a papát , kutyákat macskákat és elmegyek. Túl nagy teher ez a családomnak.
Látom, hogy nem bírják, de nekem nincs olyan opcióm, hogy “válasszak”, mert akit ilyet kérne tőlem, nem választható.

Jóban-rosszban….
Vajon ha megbetegednék számíthatnék-e a családomra?
Vagy én is teher lennék, mint a papa?
Vajon mit tanultunk ebből a helyzetből?

A tegnapi konfliktus egy bars kezelés után közvetlenül ért.
Pont akkor, amikor nagy nehezen lebontottam a falakat, mert ha nem bontom le, akkor észrevétlen bekebelez a depresszió…
Tudvalevő, hogy aki azt mondja, hogy beteg, nem beteg, a beteg ember nem ismeri fel időben a betegségét, a diagnózist már a tünetek állítják fel.
Nekem most is, mint mindig szerencsém van, mert a tünetek időben felébresztettek, talán sikerült, sőt nem is talán, hanem sikerült is megállítani a rombolást bennem.
Sikerült felülkerekedni az elkeseredésen és a pánikon.
Sikerült megállítani a helyzetből adódó önpusztító folyamatot.
Elcsendesedtem.
Nem kérdezek, nem vonok felelősségre, nem aggódom.
Nem veszem fel mások feladatait,
de teszem a dolgom, amit nekem szánt a Sors másokkal szemben. Nem harcolok. Nem akarok… csak engedek, megengedek, hagyom, had történjen ahogy kell.
Csak jól történhet.
Nem kell mindig sem beleírni, sem beleaggódni a holnapba.
Most van.

100 nap .

Apám apja a most divatos “nárcisztikus” személyiség volt.
Apám is az.
Erőszakos, agresszív, makacs.
Egyetlen (hazudok, mert kettő) élőlényt “szeret” , a kutyáját és az egyik én kutyám.
A szeretete is agresszív.
Halálra eteti őket.
A kutyák esznek, és kihányják…és esznek és kihányják..
próbálnak túlélni.
Mi meg takarítunk, meg főzünk, hogy legyen mit kihánynia a kutyának.

Megfejtettem, hogy egyre kevésbé vagyok toleráns az agresszív emberekkel szemben. Sehol sem viselem el őket, és ha apám majd egyszer elmegy ( és én még élek, legalább egy picit please !!!) akkor nem lesz több olyan emberszerű lény az
Univerzumban, akinek elnézem azt, hogy így viselkedjen velem!

Én egyszerű lélek vagyok.. semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra.
És tegnap óta van elég energiám ahhoz, hogy ne vegyem fel azt a kesztyűt amit elém dobnak. Felesleges.. Ahogy ezt felismerik, hogy hiába dobálják, nem kardozunk tovább, abbahagyják.
Én sem számolom tovább a napokat.
Az élet-és benne mindenki– megy tovább.