Megállapítást nyert, hogy túl sokat foglalkozom mások dolgával. Már rájöttem én is, de ma a tükörtartó Kislányom felhívta újra rá a figyelmem. Semmi rossz szándék nem volt benne, nem is vettem annak, de azóta egyfolytában gondolkodom ezen
Mi az én dolgom?
Te mit tartasz a saját dolgodnak?
Ugye vagyok én az egyén, az egész része, van egy programom ami szerint működöm. Ez a program tartalmazza az (élet) feladataim. Mit kell megéljek, miben kell tapasztalatot szerezzek.
Vagyok gyerek, házastárs, szülő, munkatárs, beosztott… Ezeknek a szerepeknek is vannak feladatai. Írott vagy íratlan szabályok amiket be kell tartani, feladatkörök, melyeket el kell látni, de ezek MIND önként vállalt “én dolgaim” feladatok, melyekre nem kötelezhet senki, max megszakad a kapcsolatom azzal az egységgel, vagy felbomlik egy”szerződés” ha a másik fél szerint nekem osztott feladatokat nem végzem el.
Tehát oda jutottam, hogy figyelni kezdem hányszor szólok bele mások dolgába. Például kiderült már régen, hogy amúgy nekem semmi közöm senki ” dolgához” a családban. Avagy mindenki azt csinál amit akar, én meg csinálom a “dolgom” azt ami szerintük a dolgom.
Megállapítottam, hogy sokkal boldogabb vagyok ha nem teszem fel minden gyökér autós kivédése után, hogy mi a f@szért nem tudnak biztonságosan vezetni, mert nem az én dolgom. Az én dolgom az én járművem és annak az utasainak a biztonságos célba juttatása.
Boldogabb vagyok, ha nem teszem fel a kérdést, hogy mások miért nem tartják be a szabályokat, hogy másoknak miért jut több, hogy másoknak miért így, miért úgy? Mert nem az én dolgom.
Valójában semmi nem az én dolgom, csak akkor azt nem értem, ha én nem szólhatok bele mások dolgába, akkor a mások milyen alapon szólnak bele az enyémbe?
Most ha nyomok egy “újratervezést” és átnézem a dolgaim, hogy melyek az enyémek a sokból, és leteszem ami nem az enyém, azt hiszem sokan meg fogják érezni a hiányom. Még gondolkodom ezen kicsit.
Ma sokmindent máson is gondolkodtam.
Azon, hogy nem mindenki az aminek mutatja itt magát.. és ez szomorú.😔
Meg azon, hogy elengedem a spirituális fejlődésem erőszakolását…mert sok.
Van egy ritmusom, tökéletes az nekem..
Hogy mennyire szarul érzem magam attól hogy az ártó boszorkányok mind éreznek és próbálják elhitetni, hogy senki vagyok.
Nem akarok valaki lenni többet semmilyen címke alatt. Nagyon szíven ütött a névtelen szerző írása a magamfajták valóságáról. Búcsúzásként megosztom Veletek:
“Hátul ült, és azt mondták, hogy félénk,
Elölről vezetett, és gyűlölték, a büszkeségét.
Tanácsot kértek tőle, majd megkérdőjelezték útmutatásait.
Nyilvánosan megbélyegezték, aztán megdöbbentek hallgatásán.
Amikor nem voltak ambíciói, azt mondták, ez szomorú…
Így hát elmondta nekik az álmait, -erre azt mondták, hogy őrült.
Azt mondták, hogy meghallgatják, majd befogták a fülüket.
És megölelték,…miközben nevettek a félelmein.
És hallgatta az egészet, és arra gondolt, hogy azzá a lánnyá kellene válnia, aki-szerintük -a lehető legjobb.
De egy nap megkérdezte magától, hogy mi a legjobb NEKI?
Ahelyett, hogy mindenki másnak akarna megfelelni…
Így hát elsétált az erdőbe, és ott állt a fákkal. Hallotta a szél suttogását, és a levelek táncát. Beszélt a fűznek, a szilnek, és a fenyőnek. És időről-időre elmondta a fáknak, amit mások mondtak neki.
Elmondta, hogy úgy érzi, sosem elég. Vagy túl kevés, vagy túl sok… Túl hangos, vagy túl halk, túl heves, vagy túl gyenge. Túl bölcs, vagy túl ostoba, túl merész, vagy túl szelíd. Aztán talált egy kis tisztást fenyőkkel körülvéve, és megállt…
…és hallotta, mit mondanak neki a fák:
És órákig ült ott, nem akart elmenni, mert az erdő nem szólt semmit, csak hagyta lélegezni…”
szerző ismeretlen, forrás: Lorna Jackson oldaláról: Talentum
🍁soulleaderdemon🍄 