..még mindig

..még mindig én vagyok a világon a legszerencsésebb.

Az utóbbi pár napban a maival bezárólag annyi tragédia híre ért el a környezetemből, hogy meg kellett állapítanom, hogy nekem valójában nincs is problémám csak feladataim, amit meg kell oldjak.

Sajnálatos, hogy mások tragédiája az, ami rá kellett hogy erre döbbentsen.
Nem panaszkodhatom többé. Szégyenletes az is, hogy eddig tettem.

Az, hogy az én helyzetem, amit magamnak teremtettem nem tudom “kezelni”, arról csakis én tehetek. Hogy ennek az egész helyzetnek a hatása már testi betegségbe fordult, egyedül az én hibám. Most megint ott tartok, hogy rettentően szégyellem magam igyekszem nem panasszal élni többé. Valószínűleg minden okkal történik, és az okok okozatában keresendő a cél, a megtapasztalás vagy tanítás.

Mindenki mindent másképp él meg, mindenkinek van mindenről véleménye a megélései alapján. Nyilván a saját megtapasztalásaiból indul ki, és ezek alapján mond a másik emberre ítélet.
Én már régen nem ítélkezem senki felett, mert minden nézőpontot egyszerre látok, de engem még meg/elítélnek azért, mert nem tudom megbecsülni ami van.

Körülöttem/ az ismerőseim között senki nem él ( ezek alapján) bántalmazó kapcsolatban, aminek szívből örülök.

És mivel senki nem él benne nem tudhatja, hogy ez milyen, és ezért pálcát tör azok felett, akik szabadulnának egy olyan kötésből, aminek már van halálos áldozata.

Nagyon könnyen mondunk ítéletet, és könnyen vetük követ a másik emberre, meglepő , hogy azok teszik, akik hiányt szenvednek egy szerintük tökéles kapcsolatból hiányzó társ, szülő vagy gyermek miatt.
Mert vélhetően mindenki tökéletest tudott VOLNA alkotni HA a sors nem dönt másképp. Milyen más lett volna, ha nálunk más a sorrend a távozás terén. Siratnám itt apám, akiről csak most derült ki, hogy nem is ismerem igazán. 🤔

Nekem most kicsit sok(k) lett minden.
Bloggerként szívesen osztottam meg a megéléseim, mert vannak csendben olvasók, akik nem jelzik a világ előtt, hogy hasonló a papucs amiben csoszognak mint az enyém, de olykor felbukkannak és bólintanak, kérik, hogy tartsak ki és majd minden jobb lesz. Nem csak azt nehéz feldolgozni, hogy valakink eltávozik. Hanem azt is, hogy akiről azt hitted ismered, kiderül, hogy nem. És nem tudod hova helyezni ezt a felismerést az életedben.

Anyu 128 napja fogta magát és befejezte azt a küzdelmet, amit én vettem át.
Nem csak a küzdelmét vettem át, hanem a terheit is.
Azt tettem, amit tennem kellett. De csak 127 nap után jöttem rá, hogy én sokkal szerencsésebb vagyok, mint az anyu, mert én nem vagyok egyedül .És arra is, hogy én nem halhatok meg még, nem betegedhetek bele abba, hogy bár nem vagyok egyedül, mert itt van velem az IGAZI CSALÁDOM, de nem tudom nem észrevenni a megvetést, amit az írásaimmal vívok ki, vagy pár elejtett mondattal, ha kérdeznek és merek válaszolni, hogy bizony nem egyszerű minden nap szembesülni azzal, hogy igazából egy végtelen nullát sikerült megszemélyesítenem az életem során, egy teljesen összezavarodott, ezer irányban megfelelni akaró, de már mindentől és mindenkitől menekülő, elengedő céltalan senkit.

Nem tudom mit kellene tennem.
Talán elhallgatni örökre, tenni amit elvár a világ,
aztán szépen elhamvadni, ha eljön az ideje.
Talán ez lenne a helyes út.

De semmi nem változtat azon, hogy tényleg én vagyok a Világmindenség legszerencsésebb embere addig, míg van nálam egy is a 8,73 milliárdból, akinek valamiért nálam is rosszabb.