…a hétvégén írtam egy pár sort a hétvégi események kapcsán, aztán töröltem.
Nézelődtem kicsit mások világában és borzasztóan elszégyelltem magam, mert “a mások” világa olyan szép, olyan teljes.
Mivel magamból indulok ki, feltételezem, hogy mindenki olyan mint én,
és én olyan vagyok mint a soraim, akkor ők is olyanok amilyenek a megosztásaik.
Csupa kellem, csupa rím, csupa tartalom, csupa ritmus, csupa tökéletesség…
Hiszen ha valaki nekem “ismerősöm” és az is tudott maradni ennyi éven át, akkor ő olyan lehet mint én… őszinte és bevállalós…
Le akartam írni, hogy éppen mi a pálya Tücsökfalván, hogy mi a legújabb feladat, hogy merre tartunk a projektjeinkben, aztán ahogy lapozgattam, rájöttem, hogy én nem tudok szépeket szépen írni, csak szomorút kicsit talán viccesen.
Van bennem valami furcsa fájdalom, ha arra gondolok, hogy mindenki játszik egy szerepet és én nem tudok játszani. Itt van ez a felület, vagy a közösségi háló, és az lehetnék akik akarok lenni. Irigylem azokat, akik a hétköznapok posványából ki tudnak emelkedni és ha az életben nem is, de legalább a virtuális világban királyokká és királynőkké emelkednek.
Igen.
Lehet tényleg irigy lennék?
Pedig én is megtehetném..csak akkor elveszíteném az ami én vagyok.
De megéri-e ebben a világban szürkének maradni a sok színes ember között?
Magányosan, egyedül hirdetni az valóságot a megannyi nézőpontok összeségéből?
És megéri -e játszani, ugyan mire jó a sok lájk, a taps?
Mikor a függöny lehull, ott marad az ember mögötte egymaga.. a sminkje lassan lefolyik az arcán, a jelmezt a székre fekteti.. felveszi szürke ruháját és eloson a sikátorok sötétjében mikor elcsendesült már a város.
Én nem osonok, nincs sminkem…ott egy csiga nézd!
És egy felhő, egy virág.. nem kell taps, nem kell színpad sem és függöny,
nem kell tíz- húsz vagy ezer lájk, semmi sem kell csak nézd a csigát.. a csillagokat…nézd a felhőket mindnek ember arca van,
mind mosolyog, mind nevet.
Én is nevetek.
Apák napján minden holt apa díszfényben lebegett , közben az én élőnek látszó apám a kutyának adta a reggelijét, mert ezerfelé bomló agyam elfelejtette, hogy a papa melegen szereti a rétest. Sűrű füstöt pöfékelt a pipájából és egészen a kazánházban vergődő mosógépemig követett, hogy cinikus hangnemben közölje, hogy amúgy ízlett a kutyának a rétesem.
Kérdeztem is tőle fagyos higgadtsággal, hogy miért nem szólt, hogy melegítsem meg?
” Mert neked tudnod KELL, mert eddig mindig tudtad, hogy én azt melegen szeretem” Papa a király.. ha valami nem oké, akkor a kutya kapja az ebédet.
Megalázó is lehetne akár, de nem okoz bennem semmit.
… Anyu ezt kapta nap, mint nap és én nem emeltem ki ebből a teremtett világából, ahogy magamat sem, igy megérdemlem ezt, mert ez a feladat.
Sokszor eszembe jut, hogy mit lehetett volna másképp csinálni, de senkit nem lehet megmenteni a sorsától. Engem sem.
Engem szeret az apám.
A maga módján, pont úgy ahogy megtanulta, de tudom, hogy szeret.
Anyámat is szerette. Hogy miért bánt minket mégis? Mert szenved és a szenvedése ilyen formát ölt. Ezért nem bántom őt, igyekszem higgadtan kezelni és nem egózni azon amit tesz. Egyszer sem érte el az egóm a támadása. Mert tudom őt.
Tele vagyok szép emlékekkel melyek elhalványítják a sok verést.
Ő a szépre nem emlékszik, csak arra, hogy nem érdemli meg a törődést,
pedig belül büszke rá, hogy egyszem lánya a nyakába vette ezt a terhet.
Nem teher a papa, hanem feladat.
Lehetne jobb is, de lehetne rosszabb is.
Nem történhetett volna másképp,
mert nem lett volna benne ennyi felismerés vagy tanítás.
Ez van. Kurva nehéz, de hozzásegít ahhoz,
hogy még tisztábban lássam önmagam és másokat.
Játszatok tovább, kinek mi a vágya.. legyen az ami, és mindegy mit is hisz róla a világ, úgysem számít. Ha elhisszük, hogy gazdagok vagyunk , hogy bölcsek, okosak, intelligensek, sokoldalúak, empatikusak és még el is tudjuk játszani, akkor csak azzá válunk egyszer. Én meg maradok aki voltam..
🍁soulleaderdemon🍄 