holnap Újhold

Tegnap azt a videót néztem a TETUBOn, amin Friderikusz beszélgetett azzal az anyával, aki meggyorsította szenvedő gyermeke távozását az Földről. Nem tudom miért dobta fel, 1993-as az ügy nem tudom azt sem, mi történt azóta Györgyivel. Emlékszem az esetre és emlékszem, hogy akkor is megosztó volt, a kommenteket olvasva azonban senki sem ítélkezik felette, én sem tenném, nem is ezért került elő ez az egész szerintem.

Én nagyon sokat gondolkodom azon mostanában, hogy miért lehet az, hogy az én látómezőmben lévő világ pontosan azt észleli, hogy katasztrófálisnak ható átalakuláson megy az emberi faj és nyilván most ezt “rossznak” éljük meg. Nem vagyok túl művelt és csak a saját érzéseimre és kevés hozzám elérő, de nem keresett hírből tudok leszűrni dolgokat, mert abszolút nem az én idegrendszeremnek és feldolgozó képességemnek való az ahogy a világ (le)kommunikálja eseményeket.

Azt mondtam, hogy talán nem is baj, hogy mi ezt is megtapasztaljuk, hogy az emberi jogoknak nevezett valami hová torzítja el a társadalmat, hogy úgy tűnik valami érdekes tudati és programbeli módosítás az embert kiemeli a megszokott minőségéből és valami újfajta fajt kezd belőle alkotni, ami képtelen lesz a szaporodásra, ami nem is baj.

Én (szamár előre) és a hozzám hasonló tudatszinten rezgő emberi létezők megdöbbenve állnak események előtt. Megdöbbenve vagyunk szemtanúi, hogy valami megváltozott a “politikában” és őrült döntések születnek, őrült szabályok, őrült módon még gyorsabb ütemben zajlik a kizsákmányolás, őrült módon kényszerítik az újabb generációkat a teljes elbutulás és 100 százalékos ellenőrzőttség száguldó vonatára, ami megállás nélkül viszi utolsó útjára az embert.

Hogy került ezen gondolatok közé vajon a Friderikusz műsora?
Miért most?
Sokat gondolkodom azon, hogy vajon hány idősebb ismerősöm tudna beszámolni arról, hogy gondolkodott-e már mi legyen a sorsa, hogy képzeli élete utolsó éveit, gondoskodtak-e magukról, a vagyonukról, vagy ahol több a gyermek gondoltak-e arra, hogy haláluk után is segítsék a jó viszont úgy, hogy még életükben rendezik az anyagiakat.
Sokat gondolkodom azon, hogy mi történjen velem.
Én elég agresszív gondolkodású ember vagyok, aki gondolatban már a fél világot kinyírta, de nem hiszem, hogy bárkit vagy magamat képes lennék megölni.
Ahhoz -hogy apám idézzem – túl gyáva vagyok.
Bár ha azon múlik a magam mögött hagyandó világ boldogsága,
hogy én nem létezem, akkor lehetséges, hogy távozom,
de csak helyet változtatok ha erőmből telik, nem dimenziót.
Ha halálos betegségről lenne tudomásom, akkor viszont valószínűleg szintén távoznék, mert engem senki se kerülgessen undorral.

Ma nem sokkal 9 óra után lezárult életem egyik legnehezebb szakasza,
amitől a legjobban tartottam az utóbbi években. Átadtam a szüleim múltjának kulcsait egy nagyon lelkes és az emlékeket szívesen tovább őrző embernek.
Annyira lelkesen és boldogan vette át anyu sok évtizedes számomra káoszt és oxigénhiányt jelentő gyűjteményét , hogy kicsit megnyugodtam és sok évtized súlya zuhant le a lelkemről egy pillanat alatt.
Apám nálunk léte sem olyan súlyú, mint az amitől most végleg megszabadultam. Ezt nem lehet elmondani, leírni ezt érezni kell, bár nem hiszem, hogy még egy ilyen hűtlen és érzéketlen ember a Földön mint én, aki mielőbb szabadult volna attól a múlttól, ami még a halála előtt megfosztotta az élettől.