FÉSZ-SÉG

Érzések a Fészbuk(k) használatáról.
Talán a Facebook magyarországi megjelenésével egy időben lettem tagja ennek a népes társaságnak, akik a facebookon és környékén élik az életüket.
Rengeteg embert ismertem meg általa, és nagyon sokfajta érzelmet.
Ebben volt szeretet, lélek-egység-érzés, félelem, pánik, irigység, gyűlölet, önbizalomvesztés, frusztráltság.
Eleinte mindenkinek is az ismerőse lettem, de sok “idegenből” lett igaz barát.
Én előbb voltam blogger mint lakója a facebook bolygónak, szerettem megosztani a gondolataimat és ezek a megosztások hoztak össze azokkal az Emberekkel, akiket a barátaimnak, lélektestvéreimek érzek.

A fizikai világból is voltak ismerőseim, a család, kollégák, utasok, de ahogy múlt az idő a családból csak a szűk családom maradhatott velem, a kollégákat és az utasaim azért nem vettem vissza a sokszor létrehozott újabb profilokhoz, mert többsége bunkó hangnemben kritizálta az írásaim, volt konfliktusom is ebből.

A profiljaim azért cserélgettem, mert többnyire menekültem, és egyszerűbb volt új név alatt folytatni és csak azokat beengedni a világomba, akik értékelik azt.
Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet kritizálni, azt jelenti, hogy aki a nem érti a nyelvem az ne ossza az észt, hanem lapozzon, vagy maradjon csendben és próbáljon “értelmezni” hátha fény gyúl az elméje azon részében is, amit félelemből vagy tudatlanságból zárva tart.

Igazából 20 évnyi jelenlétet nehéz pontosan összefoglalni.
Ez idő alatt pár pszichopata ember is megfordult nálam, voltam fenyegetve, volt a családom, a munkám veszélyben miattuk, nagyon erősen szűröm tehát azokat, akik hozzászólhatnak a megosztásaimhoz.

Én az általam elfogadott vagy jelölt és engem elfogadó ismerőseim posztjaira direktbe rá szoktam nézni. Energiahiány miatt mostanában erre hétvégén van lehetőségem, de én mindenkit megtisztelek azzal, hogy rányitok és megnézem mit rakott ki, mert az én “elvem” szerint illik viszonozni a figyelmet.
Kevés olyan emberke van az ismerőseim között, aki inaktív velem kapcsolatban, idővel törlöm őket. Nekem ez a felület kapcsolattartásra való. Én értem, hogy van aki csak bekukkant és olvas rendszeresen, de nem jelzi a jelenlétét.
Erre azt tudom, mondani, hogy a fizikai énem nem kap arról visszajelzést, hogy az én “munkásságomnak” számára van értelme, így úgy ítélem meg, hogy nincs és ha nincs akkor ne raboljuk egymás idejét.
Lehet, hogy ez “önző” dolog, de mivel mindenki másképp és másra használ egy eszközt én így és ehhez tartom magam.

Jó példa erre a kedvenc oldalam a Lótuszvirág Pagodát ért vád és annak következménye, amikor is az oldal szerkesztője kénytelen volt levenni a kemény munkával megosztott kártyákat az oldaláról. Nos amikor Ő a Facebookon napi kártyát osztott meg, alig alig 10-20 emberke reagált erre, viszont most több mint 600!!! jelezte a dühét ezzel a támadással kapcsolatban, ami nekem olyan hatalmas élmény volt, mert hatalmas energia mozdult meg, szabályosan ki lehetett volna belezni vele azt a nyomorékot aki feljelentést tett jogsértés miatt… ( ki is belezzük mi boszorkányok, csak nem tudja… majd rájön..) – tehát ha valaki jelen van valahol ne kukkoljon már hangtalan, hanem “b@sszon” oda egy lájkot (vagy egy dühös fejet, nem kell szivecske ha nem érzi úgy), ezzel jelezve, hogy itt voltam Te hülye, lehet nem értett egyet azzal amit látott, de tiszteletét tette.
Ha valakinek oldala van, az algoritmus úgy van beállítva, hogy minél több az interakció, annál több ember elé teszi oda, olyanok elé akik hasonló témában már máshol reagáltak.

Én és a kommunikációm a Facebookon:

Én – minden önlehúzás nélkül- teljesen agyhalott voltam ( lehet még vagyok is) a közösségi portálokon folytatott kommunikációhoz.
Amikor 2004-ben megkaptam az első gépem és hozzáférést az internethez, olyan krapek mutatta meg a használatát, aki nagy mágus volt a chatszobákban. Felhívta a figyelmem, hogy ott még a keresztény-katolikus szobákban is a dugás a téma, ne nagyon merüljek a “gyalogló chatbe” . Egy egy éves gyerekkel a karomon az első dolgom volt felregisztrálni a chatra, kitaláltam, hogy álprofilom lesz és másnak adom ki magam mint ami vagyok. Nem ment. Nyilván nicknéven futottam, de nem tudtam más lenni. Nyilván a legaberráltam szobákban nyomtam a chatet és nagyon büszke voltam arra, hogy én nem mutatok más, mint ami vagyok. Ez hosszútávon bejött, mert érdekes beszélgetéseket folytattam olyan pasikkal, akik az asszonykáik mellett itt élték ki a perverzióikat. Elég megdöbbentő dolgokról meséltek teljesen őszintén. Lelkileg viszont elég megterhelő volt, inkább a spirituális világ és a bloggerkedés felé fordultam, ami ment is , eleinte agyhalott napi dolgokkal, mint például napi rutin, majd ahogy elolvastam a létező összes spirituális könyvet és egy ámokfutó törölte a “Hobbynyuszko” akkora nagysikerű blogom a B13 portálon, elindítottam az OSHO nyomában című blogom, ami már az olvasott könyvekből ollózott idézetekre és azok hatásaira épült. De már nem tudtam megmaradni egy helyen. Olyan törés volt, hogy az irigység feltörette a blogom és megszűntette, hogy azóta sem tudom egy-két évnél tovább egy link alatt folytatni, törlöm az írásaim és új lapokat kezdek. Kár amúgy a régi írásaimért. Nagyon jól látszana a fejlődés, de az is, hogy mennyire nem változik a stílusom az évek alatt.

Én azt hittem eleinte, hogy a Facebookon mindenki önmaga, mint én. Nagyon meglepődtem többször is azon, hogy vannak akik a vágyaikat élik ki és más személyiség mögött posztolgatnak. Azt is hittem, hogy bátran leírhatom a véleményem. Mert én őszinte vagyok és aki velem kapcsolatban van azt azért teszi, mert valóban arra kíváncsi, hogy én mit gondolok dolgokról és nem arra, ahogy mit akar ő hallani tőlem szívesen. Nagyon sok konfliktus, sértődés és menekülés után megtanultam, hogy sehol nem lehet negatív véleményt közöli, mert azonnal meglincselnek. Sem ismerősök posztja alatt, sem pedig idegen oldalak megosztásai alatt nem lehet elmondani az én véleményem ha az negatív.

Az, hogy nem mondjuk el azt amit gondolunk hozzájárulunk ahhoz, hogy a partnerünk stagnál. Ha valami szar, az szar…és nem fogja javítani vagy elgondolkodni rajta, ha mindenki ott nyáladzik és hazudik , hogy örömet okozzon.
Én csak ott okozom örömöt, ahol egyetértek azzal amit látok, de ott mindenképpen jelzem, hogy az amit látok ( ha igaz , ha nem, ez már nem érdekel) az nekem tetszik.
Nagyon jó érzés örömet okozni.

A minap egy poszt alatt megjegyeztem, hogy a kommentelők többsége szánalmas, és jókívánságokkal láttam el a posztolót. Erre megtalált egy agyhalott és nekem esett. Igazából nem baj ez, hiszem apám az elmúlt 9 hónapból legalább 7-et ezzel töltött, hogy engem pocskondiázott, engem eddigi életem során apám, két kollégám és a szerzett illetve a szüleim családjainak bizonyos tagjai bántottak csak a szavaikkal szemtől szembe. Amúgy nem vagyok hozzászokva a “bántáshoz” mert nem szolgálok rá. Én olyan ember vagyok, aki nagyon örül mások boldogságának. Viszont szókimondó és bunkó is tudok lenni, ha valaki hazudik nekem, mert átlátok mindenkin.
Kicsit elbizonytalanított ez a kommentelő tehát, ám ha engem valaki elbizonytalanít a legjobbat teszi velem, mert kiégeti belőlem a felesleges gondolatokat, például ez eset óta kurvára nem érdekel, hogy kinek nem teszik a megélésem az általa kiposztolt, vagy elmesélt története alapján.

Mit osztunk meg?
Miért baj ha valaki kiposztolja azt ami neki boldogság?
Van aki a gyerekét, vagy aki az ebédjét, kutyáját, kertjét, virágait, önmagát, a saját teremtéseit, vagy más posztjait posztolja/ osztja tovább.
Eleinte elég kritikus voltam bizonyos megosztásokkal szemben,
Ha nem értettem egyet azzal, hogy valaki olyan dolgot osztott meg, amit én soha nem osztanék, akkor kiakadtam és ítélkeztem. Azonban az idők folyamán teljes elfogadásban vagyok, tehát ha érzem, hogy valaki boldog attól amit megoszt, akkor boldog vagyok vele és ezt jelzem is, mert jó dolog örömöt okozni.
Ami nem szeretek és amit először 30 napra, majd végül tiltásba teszek az a kegyetlenség, akkor is likvidálom, ha ezzel figyelmet akar felhívni egy rossz dologra.
Én 50 éves vagyok maholnap és nem fér bele az életembe a negatívum. Nyugodtan háboroghat bárki, putyinozhat, fideszezhet, Viktorozhat, telefonbegyűjtős gyűlöletposztolhat, mikor mi az aktuális gumicsont, a maga dolga.
Ha fontos nekem az illető elgörgetem a posztot, ha nem tudja abbahagyni a témát hetekig, akkor kiteszem pihenőre, mert nekem nem jó érzés, ha valaki tartósan alacsony szinten tartja magát, ha nem veszi észre, hogy elragadta a negatív érzelem és ezzel nem a megszűnését támogatja a rossz dolognak, hanem pontosan beleteszi az energiát.

Én igyekszem nem megszólalni, ha nem tudok vele örömet okozni olyan barátomnál, ismerősömnél, akinél megtapasztaltam már, hogy kellemetlenül érzi magát miattam az ismerősei előtt. Mivel én más nézőpontú vagyok, sokszor kerültem már ilyen helyzetbe. Én tiszteletben tartom azt, hogy az ismerőseim közül a legtöbben komoly ismeretségi körrel rendelkeznek és én nem illek egyikbe sem, viszont szeretettel vagyok az ismerősöm iránt , így igyekszem jelezni, hogy vagyok és ölelek, de nem kommunikálok, mert nem akarok neki bajt. ❤

Amúgy nekem ez a Facebook egyre nehezebben emészthető. Nem sok idő telik el, és mesterséges intelligenciák fognak itt beszélgetni, vele készített képek, vele készített írások, cikkel, művészi alkotások kerülnek posztolásra, amiből hiányzik maga az ember. Én nem vagyok erre kíváncsi. Szerencsére az én ismerőseim mind eredi érző lelkek, miattuk vagyok még itt és örömmel fogadom az örömüket.

A legjobb dolog az én életemben az, amikor megtisztel valaki azzal, hogy megosztja az örömét. Van aki nyaralós képet, van aki új kocsit van aki egy nagy szelet süteményt, unokát, gyereket, kiskutyát bármit küld, mert tudja, hogy én tényleg szívből örülök az örömének és eszembe sem jut irigynek lenni arra, ami ő, amit ő szeret, amit ő megtehet, amitől ő boldog.
De nyitott szívvel, lélekkel fogadom azokat a bizalmas megosztásokat is, amik éppen nem jó dolgot tartalmaznak, de velük történt. Nem mindegy, hogy valaki önmagát adja át a bizalom ruhájába csomagolva, vagy egy kamu vagy lájkvadász posztot osztogat tovább, amivel jól elrontja mások kedvét.
Nekem az ember maga és a vele történt dolgok érdekelnek. A saját teremtése. Mert akkor tudok energiát adni, küldeni, kérni neki, ha őszinte.

Nekem ez az érteleme a Facebooknak.
Együtt fejlődni haladni, örülni, és olykor sírni is.
És néha jól esik egy-egy közposzt alatt is megnyilvánulni, már csak meg kell tanulni leszarni azokat, akikkel nem beszélek egy nyelven. Mindig lesz valaki aki érti mit akarok mondani.

Röviden ennyit a Facebookról részemről.