Köszönöm, hogy megélhettem…

Egész éjjel esett az eső.
A papa reggel megnézte a mérőpoharat, 40 millit sikerült összegyűjtenie 24 óra alatt.
Az rengeteg. Tavasztól őszig nem esett a fele sem.
Hideg van. Két napja 9 -11 fok között ingadozik a reggeli hőmérséklet, a buszon már megy a melegvíz a radiátorokban, hogy ne fázzanak reggel az utasok. Sokkal hidegebb van mint szokott lenni szeptemberben, és biztosan lesz még jobb idő.

ŐSZ VAN.

Őszinte leszek, tavaly ilyenkor nem hittem, hogy az idei őszön le tudom írni ezeket a sorokat. Elvesztettem minden motivációm az életre. Tavaly ilyenkor meditációkat hallgattam és próbáltam kapaszkodni mindenbe, hogy ne bolonduljak bele az értelmetlenségbe. Aztán 266 nappal ezelőtt , azon a szép karácsonyt váró napon az anyu elrendezte, hogy legyen értelme az életemnek.
Rám hagyta az apám.
Értelmet ugyan nem, de feladatot azt hozott rendesen ez a helyzet.
266 nap nap alatt eldőlt, hogy nálunk sosem lesz többé béke és nyugalom.
Mire apu is felszáll a háromárbócosra, már nem lesz számomra kiért itt maradni.
Addigra apámról a “gyűlölet” rám fog szállni, én és az én döntésem hozza magával a család belefáradását a helyzetbe. Így jártam. Már nem bánt a dolog.
Igazából semmi sem bánt. Megtanultam elengedni azokat a dolgokat, amik felett tehetetlen vagyok.

Eldöntöttem hát, hogy addig megpróbálkozom más nézőpontba helyezni magam és mindenben megkeresem a jót. És ma azt is eldöntöttem, hogy ez nem engedem többé, hogy elvegyék tőlem, mert aki elveszi az gyilkos.
Vajon miért veszik el egymástól az emberek az örömöt?
Miért nem látják, hogy az utolsó szalmaszálat is elvágják, ha megfosztják attól az illékony, tiszavirág életű boldogságtól, amit nagy nehezen összetákol magának az élet amúgy csodaszép pillanataiból. Azokból a pillanatokból, amit nem enged magának megélni, mert szégyelli a boldogságát mások boldogtalansága mellett.
Vajon miért kell szégyellni mindent, ami jó?

Apám boldogtalan.
Semminek nem tud örülni.
Szégyellem, de kerülöm már vele a kontaktot,
már nem fáj csak bánt, hogy mindenbe beleköt,
ami én vagyok, ami az én családom.

Apu csak velem kommunikál ha bármit szeretne,
mert a Józsitól tart, őt nem tudja zsarolni a viselkedésével, ezért két tűz közé helyezett, minden oldalról csak dünnyögés és nemtetszést tolnak rám. Megérdemlem.

Reggel ültettem anyu fája köré szép kis növénykéket.
Már lehet ültetni, már nem sül ki semmi talán, mint a nyáron.
A kertem romokban, a magaságyásaim szétdőltek, a fáim korhadnak, a hortenziák vegetálnak, az árnyékliliomokat megégette a Nap az árnyék hiányában. A minap eltakarítottam a romokat a leendő teraszom helyéről, akkor még meleg volt, észre sem vettem, hogy a nyakamat hátul szó szerint “megette” az UV sugárzás… két hatalmas “lyuk” maradt a szétégett bőr helyén. Majd meggyógyul, ahogy minden más is segítség hiányában 🙂 .

Olyan jó volt kimenni reggel a hideg ellenére is. A házban 19-20 fokot mutatnak a hőmérők, az nálunk a téli meleg, a nyári hideg Hosszúnadrág, kapucnis felső, forró tea, bundás kenyér… Az eső hozta sár miatt nem lehet kint tevékenykedni, pedig szívesen tenném. Lesz még melegebb az ősz, megjön még az az igazi “vénasszonyoknyarás” sápadt délután is és lesznek lehulló falevelek. Évek óta mennék őszi erdőbe avarban sétálva gombát csodálni, de ahogy szalad az idő, egyre kevesebb az esélye annak, hogy megvalósuljon, az egykor természetes őszi pillanatok csodája.

Boldogságot keresek.
Mindenben.
Mindenkiben, aki hagyja
Boldog vagyok, hogy esett, mert végre jó a növényeknek is.
Boldog vagyok, mert végre nincs olyan meleg és nem teszem hozzá, hogy fázok reggel, mert még van vagy 3 pulcsim, és majd felhúzom őket max egymásra, mert kabátom az nincs, mert minek.
Attól is boldog vagyok, hogy van egy cipőm, amibe nem folyik be a víz a talpán, bár nem szeretem ezt a cipőt, de utálok vásárolni, így nem lesz másik míg nem folyik bele a víz. 😀

Boldog vagyok, mert tegnap Budapesten jártam, és bár csúnya és mocskos volt a város és már nem szeretem úgy, de egy olyan nap volt, amikor nem siettünk, nem idegeskedtünk, nem vitáztunk, nem fulladtam meg a melegtől és megpróbáltam boldogságot okozni, vidámságot másokat is azzal, hogy megosztottam a vicces helyzetet (amikor is a galamb pont az én fejemre szart) pedig már régóta nehezemre esik a posztok megosztása, mert unalmasnak tartom magam és feleslegesnek a sok a dumát részemről, de tudom, hogy ez az egyetlen, ami a közösségben még ma, ebben a pillanatban itt tud tartani, mert másom, amim van már kevés..

Boldog vagyok, mert eljutottam oda, hogy csak azt teszem,
ami nekem jó, meg azt amit tennem kell, akkor is ha nem jó. Amit tennem kell, nem azt jelenti, hogy mások határozzák meg, hanem azt, amit én belül érzek.
Nekem nem jó, hogy apu velünk él, mert közel 36 éve nem élek a szüleimmel.
De ezt KELL tennem és mindegy, hogy ezzel mit veszítek.
Akkor is mindegy, ha a családom ezért elfordul és magam maradok.
Mert minden mindegy.
Addig míg posztolok addig látható hogy miképp élek, de már tudom, hogy van élet a virtuális világon kívül is és az sem baj, ha soha többé nem lesz körülöttem ember, sem állat, sem növény, sem semmi, csak én leszek és a légüres tér, mert akkor sem tehetem meg, hogy magam oltom ki az életem addig, míg nem jön a hajó és nem ereszti le nekem a létrát, mert végre indulni kell.
Addig minden ami van hozzájárul ahhoz,
hogy több legyek mint az előző pillanatban voltam.
És most boldog vagyok ettől, hogy ezt még volt erőm ide leírni.

Köszönöm, hogy láthattam egy darabot az idei őszből is.
Innentől minden pillanat ajándék nekem, legyen az bármilyen is.