Szabadságolás ( második, de első nap)

Ha a hétvégéket nem számolom bele,
akkor elvileg 5 nap szabadságra száműzött a cég.
Ha most nem lenne az a helyzet, ami ( nem lenne itt a papa, hogy ötpercenként kitaláljon valamit) akkor lehetséges, hogy ezerrel pörögnék és szétcincálnám az egész házat, felkészülve a hosszú őszre, de kedvetlen vagyok és nem nagyon látok más kiutat ebből a helyzetből, mint azt hogy én menjek világgá…

Egy rossz hírrel indult a napom,
egy nagyon kedves kollégám elvesztette a feleségét rákban.
Ez annyira megvisel, borzasztó , hogy pont a rendes embereket sújtja a Sors a veszteséggel, azok, akik meg az én nézőpontom szerint szélhámosok,
azok akik az alkoholnak élnek és szétcsesznek családokat,
bántalmaznak más embereket meg látszólag semmi bajuk.
Aztán lehetséges, hogy nem így van, így nem ítélkezem, és még az általam rossznak ítélteknek sem kívánok rosszat, csak borzasztóan sajnálom a kollégám. 😦

A szabadságom első napján dolgoztam. 😀
Ez nálunk már olyan természetes, hogy meg sem voltam lepődve a visszaforgatáson, igaz lehetséges, hogy az utolsó napom a hónapban ezért majd itthon maradással telik. Nem akarom hozzátenni, hogy “ha még élek”, mert nagyon kell akarjak még itt maradni ezen a Földön, és most nagyon nem akarok.
Az 50. szülinapom lehetne a legjobb időpont arra, hogy ócska módon megfutamodjak a problémák elől.
De nyilván nem tehetem, mert a Józsi pont úgy fog rám gondolni, ha ráhagyom az apám, mint én anyura..
Arra pedig nem illik a szeretet szó.. inkább borzasztó dühös vagyok. 275 napja vagyok dühös..és nem múlik…nem is fog.

Anyu elátkozott engem, mert minden panaszára,
amit apura tett volt egy reakcióm ami nyilván nem a legjobb volt, mert egyszerűen leráztam magamról a problémáját, és az anyu roppant magányos lehetett és most
ez az átok rám telepedett. Nem kellene erről írnom többet, főleg azért sem, mert a minap jöttem rá, hogy egyáltalán nem szabadna az érzelmeinkkel megajándékozni másokat.
A fülembe csengenek anyu panaszai apámról:
” Apád nem eszik meg semmit, mindent fikáz“
– most sem, csak engem kevésbé érdekel már, anyu ebbe belegörcsölt..
“Apád mindent elfelejt, ha szólok neki megsértődik”
– így van…
” Apád nagyon csúnyán beszél velem”
– velem is, de már visszább vett, mert már nem reálok.
” Apád titokban eteti a kutyát, állandóan orvoshoz kell vinnem, mert mindenre allergiás”
– én nem viszem orvoshoz.. magam sem, nemhogy a kutyát és amennyire kutyapárti voltam, már gyűlölöm a kutyákat és ide több az én életemben csak megőrzésre jöhet, csak az unoka kutyákat vagyok hajlandó elviselni ezután…

Apám taktikázik, de rosszul, mert nem fogok itthon maradni vele,
ha ellátásra vagy felügyeletre fog szorulni,
akkor keresek neki egy (nekem)megfelelő intézményt.
Pont elegem van a cselédsorból.
Elképzeltem mi lett volna, ha kettesben maradunk,
mert megmentem a családom tőle és magamtól.

Folyamatosan osztja a feladatot, tegnap közölte, hogy majd szedjem össze a diót, amit a szomszéd fájáról hozzánk potyog, mert majd megtöri a kutyának.
Addig álljon féllábon, míg én azért szedem össze a diót, hogy megetesse a kutyával.
Arra nem képes, hogy a kukájából a szemetet kivigye a nagykukáig… pont az a távolság, amit megtesz, hogy kinézzen a kapun. Arra sem képes, hogy kutyák szőrét és a homokot összesöpörje a szobájában. Simán össze tudná szedni a diót, belefér az idejébe, de egyszerűbb elmondani, hogy nekem kell összeszedni.
Nem kell.. a lófaszt kell.
Nekem ez a fajta utasítgatás megalázó, nem megkér, utasít. Nem vagyok katona, engem a feletteseim is csak megkérni szoktak, akkor is ha az hivatalosan utasítás… nem nem… az már túl van a határomon,
ahová senkinek nem ajánlott lépnie.
El kell engedjem ezt a papa témát, mert már én is unom…

Mára kisebb átrendezést terveztem a házban, mert nincs itthon a ház ura, így nem zavarom a bútorok tologatásával, csak az a baj, hogy a térdem miatt nem tudok már úgy emelni mint régen.. Így nincs is kedvem nekiállni.
El fog menni ez az 5-7 nap haszontalan megint. Sebaj.. az utóbbi 20 évem is úgy ment el, mégis itt vagyok.

Ma sokadszorra feltelepítettem a vibert, mert igyekszem több lábon állni az elérhetőségben, de a facebookot nem fogom visszarakni. Többször is eszembe jutnak az ottfelejtett barátaim, de úgy gondolom, hogy aki akar úgyis megtalál és én is próbálkozom a kapcsolatfelvétellel az instagram és a most már a viber berkein keresztül, aztán majd lesz valahogy. A blogom meg itt van. Igaz így kevésbé érdekes, hogy nem tolom senki képébe, de nem kell senkire rátukmálni azt hiszem az egyre kevesebb tartalommal bíró posztjaim. Jó ez így… legalább ha egyszer végleg eltűnök pont annyi embernek fogok hiányozni, mint nekem a Medve, Elvira, Elke, a Marika néni és szegény Palkó Ági… sosem gondoltam volna, hogy egyszer facebookos halottaimra fogok egyre többször emlékezni.