Élet vagy halál

Kicsit rám is ült a csend az utóbbi időben.
Ebben a csendben szinte az összes videót megnéztem a Youtubeon,
amit Karsai Dánielről készítettek.
Suhajda Szilárd hegymászása mellett a Karsai ügy a másik,
ami elgondolkodtatott és végig figyelemmel követtem, pedig távol tartom magam a közélet történéseitől, persze amennyire lehet.
( ez sem túl jó, mert az összes tanítás és a minden kérdésre való válaszok kint hevernek a világban)
A megrázó és roppant tanulságos hanganyagok éjszakákon át foglalkoztattak a témában, hogy meddig élet az élet és tudnék-e dönteni a sajátom vége felett, ha olyan helyzetbe kerülök?
Dani végigcsinálta.
Igaz nem nagyon volt más választása, s végül legyőzte a betegség, de egy pillanata sem volt hiábavaló mindazoknak, akik részei voltak ennek a kemény csatának, amit nem is önmagáért, hanem a jövő emberéért vívott és nem csak az eutanázia kérdésében, hanem rávilágított arra, hogy milyen világban élünk, hogy milyen lelkületű emberek döntenek a sorsunk felett.

Ő az utolsó pillanatáig tanította azokat az embereket,
akikben még pislákol az értelem szikrája.
Számára talán akkor jött volna el az ideális időpont, ha már nem tud kommunikálni semmilyen módon.
Borzasztó lehet tiszta tudattal tehetetlenül várni a halált,
végignézni, hogy miképp rokkan bele a környezetünk abba,
amiről valójában mi sem tehetünk.

Végigolvastam mindent, amit csak a neten lehetett találni erről a betegségről. Közben egy kedves ismerősöm hasonló csak agresszív lefolyású fertőzésnek diagnosztizált bénulásban veszítette el a társát, akinek “relatív szerencséje volt“, mert a betegségből kifolyólag végig biztosítva volt számára az intézmény, ahol ellátták, de így is nagy teher hárult a családra.
Mind fizikailag, mind lelkileg.
Nem szeretném megtudni, de elgondolkodtatott, hogy egy ilyen diagnózis felállítása után meddig “akarnék” vagy akarnék-e élni?
És ha nem akarnék, akkor vajon a család elfogadná-e a döntsem,
hogy az ő szabadságuk érdekében oltsam ki az életem, amíg erőmből futja?
Amikor felmerült, hogy ezt a betegséget okozhatja a stressz is akár, ahogy minden mást is, kicsit elgondolkodtam azon, hogy érdemes-e kitennie magát az embernek a saját stresszt generáló gondolatainak, vagy tényleg kapja össze magát és kurva gyorsan kezdjen el élni, mert nagyon úgy tűnik, hogy az élet ajándék.
És ezzel élni kellene…ameddig ez az élet hozzánk méltó.

Elgondolkodtam azon is, hogy mennyire másképp gondolkodunk mi emberek.
Hogy aki életében is mindig félreállt, hogy ne legyen útban a világnak, az valószínűleg előbb oltaná ki a saját életét ha lelki erejéből futná, minthogy másokra legyen szorulva, és azok, akik mindenkit eltaposnak, akiknek minden jár, ők mennyire nem törődnek semmivel csak azzal, hogy nekik bárki és bármi árán mindenük meglegyen.

Az eutanázia nem ismeretlen fogalom mifelénk.
Bár nem lehet egy lapon említeni nyilván, de több kutyánk felett kellett döntenünk, hogy hozzájuk méltatlan állapotukban megszüntessük a fájdalmukat és a szenvedésüket. A kutyák erről nem nyilatkozhattak. Megoszlik az emberek között a vélemény arra vonatkozólag, hogy mit jelenthet egy állatnál a méltatlanság szintje?
És mit jelent egy embernél?
Vajon egy agyhalál állapotában lévő ember, aki csak fekszik mint egy zsák krumpli, annyi a bűne, hogy önállóan képes lélegezni, tehát “él” hol szerepel azon a listát, hogy “emberi méltóságát vesztett?” Mit is jelent az , hogy “emberi méltóság” ?
Végtelen kérdés és nincs válasz.
Nyilván mindenkinek mást jelent minden.

Én csak magamról tudok beszélni, magamról tudok nyilatkozni.
Én rég nem élek hozzám méltón,
de emberi méltóságomban nem vagyok korlátozva.
Ha halálos betegséggel diagnosztizálnának,
nem tartom valószínűnek, hogy képes lennék önként véget vetni az életemnek.
Mert ameddig az ember a kommunikációra képes, addig tanítania kell a világot a saját példájával, ami mindegy, hogy jó vagy rossz!
Mindenki akivel kapcsolatba kerül változni fog általa.
Én mind Suhajda kapcsán, aki önként ment a halálba, mert neki ott volt feladata, dolga, ott kellett elgondolkodtatnia a világot, mind pedig Karsai Dani története, a betegsége alatti kitartása, küzdelme kapcsán nagyon nagy tanításokat tudhatok magaménak és oda jutottam, hogy akinek képessége van arra, hogy bármivel megszólítsa az embereket, az nem teheti meg, hogy idő előtt köszönjön el tőlük, ám ahhoz mindenkinek jogot kellene biztosítani, hogy ő maga szabhassa meg, hogy mit jelent neki az , hogy “eljött az idő”.
Mi az a pont, amikor már nem tud semmit hozzátenni ehhez a furcsára teremtett álomhoz, amit oly régóta tovább álmodnak a Nagy Álmodók.

Anyu pont 294 napja távozott. Naponta gyújtok mécsest a kis kert kicsi fája mellett és felteszem a kérdést, hogy vajon amíg ő nem tette meg ezt a nagy lépést, én miért nem becsültem meg az életem? A járatok közti szünetben a vágytalanság állapotában fetrengtem és meditációkat hallgattam , hogy értelmet adjak a pillatoknak. Anyu életigenlését megmérgezte az apám. Az enyémet azért nem tudta, mert nekem olyanom nincs évek óta. A kovidos időszak alatt minden “értelmét” elveszítettem a létezésemnek, és belefulladtam az önsajnálatba.
Egy beteg ember utolsó pár napjának több értelme volt , mint az én utolsó tíz évemnek 🙂 Egy-két jól irányzott jószándékú tényfeltáró kommunikáció ébresztett rá arra, hogy az út, amin ácsorgom nem az enyém, és ideje tényleg élnem, mert a birtokomban van az élni tudás képessége és minden körülményem adott ahhoz, hogy ezzel éljek is. Ha a fizikai szabadságom korlátozva is van olykor, nem akadályozhatja meg a lelkem semmi abban, hogy szárnyaljon és átadja mindazt a tudást, amivel megbízták .

Az utóbbi 3 hétben nem sok időt töltöttem az internet közelében.
A Facebook színes, erőszakos világának bezárása hagyott ugyan űrt, de ezt az űrt a személyes kapcsolatok szó nélküli elvágása okozta, ami elég önző döntés volt, főleg azért is, mert egy szűk, de hűséges barátinak mondható kör alakult ki az évek alatt.
Igyekeztem mindenkit megtalálni más módon, Instagrammon, Viberen, Pinteresten.
Volt aki keresett engem családtagnál, blogon keresztül, egyéb módon.
/ Itt jegyezném meg, hogy az egyetlen fix pontom az interneten ez a blog, mert ez a blog nem a Facebookkal van regisztrálva. Ha mégis eltűnnék, mert nem tudni meddig bírom kezelni azt a fajta ingertömeget, ami ebből a platfromból árad, aki keres itt biztosan megtalál, mert a legutóbbi külső instrukciók helyesen arra ösztönöztek, hogy legyek önmagam. Itt az vagyok.
Önmagam.
>SOULLEADERDEMON <

Visszatértem végül a Facebookra,
mert a törlésre ütemezés végén minden regisztrációm eltűnik.
Nem vagyok ettől boldog. Nem nagyon érdemlem a sok mosolyt, amit az újbóli megjelenésem váltott, ki de távol áll tőlem a magyarázkodás.
Elkeserítő, hogy ez a rendszer foglyul ejtett.
Vegyes érzelmeim vannak ezzel kapcsolatban, de nem gondolkodom eztán ezen tovább.

Legyen szép a MOST!
Köszönöm a támogató figyelmet!