Már emlékszem, tudom milyen…

   Már emlékszem,
tudom milyen a halál.
Már nem félek,
tudom, hogy nem is fáj.
    A minap a buszról lelépve elestem,
a betonon csúszott végig
vágósúlyú testem.
Magam mellett állva
végig azt figyeltem,
a lábam elakad,
s ahogy átbillentem,
megszűnt ott az idő hirtelen létezni,
mondta a Belső Hang,
ezt most meg kell élni.
Röpke pillanat volt,
míg elfogadtam sorsom,
a zuhanás megmarad,
aztán majd megoldom
a folytatást valahogy
nincs itt már mit tenni,
ami meg van írva
annak úgy kell lenni.
Ilyen a halál is.
Eljön a pillanat,
minden más megszűnik
csak a fényhíd marad,
Felesleges dolog
visszafelé nézni,
az öreg kaszással
váltig ellenkezni.
Ilyen volt az esés,
elfogadtam sorsom,
végig csúsztam akkor
azon a betonon,
kezem es lábam
ezer sebből vérzett,
mégis emlékeket
hozott a történet.
Megy az élet tovább
sok itt a feladat,
mire mindnek vége
csak a fényhíd marad.
Bátran, emelt fővel
kell a hídra lépni,
a másik világba újra hazatérni,