Nem illik a poszthoz cím

Kisebb erőszakot hajtottam magamon végre, hogy “tollat” ragadjak.
Nem kedvem, hanem erőm nincs összeszedni a gondolataim, de érzem a szükségét annak, hogy jelt adjak magamból, a mélyemből, mert a felszínen egyre hatalmasabb a csend.
Nem, nincs semmi baj. Hogy is lehetne itt bármi is “baj”, hiszen mindent magunk teremtünk, mondhatnám, hogy még szerencsés is vagyok, mint Csipkerózsika, nem meghaltam, csak száz éves átok hat most rám, de mostanában úgy érzem, hogy ez az átokszerű massza, ami beletapasztott minket a jelenlétbe azon kívánságom , kérésem egyike, amiben jeleztem a Programozónak, hogy én inkább most szívnék még egy kicsit és ha lehet többet ne legyek tudatosulva a “Föld” projektben, mert nekem ebben semmi feladatom nincs már.

Karácsony óta nincs más feladat, csak a mostban jelen lenni és tenni amit szükségesnek látunk. Minden nap úton vagyok, vagy dolgozom, vagy ha nem Apához megyek az aktuális kórházba, mert mi összetartozunk, nekünk nincs ez engedélyezve, hogy külön töltsük az éjszakát. Ez a távolság azonban pont megerősít minket egymásban, és abban hogy vannak dolgok, amit nem jól tettünk. Akkor is összetartozunk, ha kinyírjuk egymást, mert minden attak egy újabb tiszta folt lesz az önismeretünk palettáján.

Nagyon fáradt vagyok. Már éreztem magam kimerültnek, de ha visszagondolok akkor az nem volt kimerültség a mostanihoz képest, mert akkor fizikailag voltam rottyon, most viszont a lelkem fáradt el.
Ennek ellenére nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy én képes vagyok minden helyzetből tanulni és minden helyzetben megtalálni az okot, ami kiváltotta, és minden helyzetből, miután szétégette bennem azt, ami nem hozzám tartozik, jól – egy magasabb tudatszinten- jövök ki.

Akartam volna írni már a csalódottságomról, de addig várakoztatott engem a Belső Hang, míg mindent, amit egóból tennék most ide letettem mielőtt kinyitottam a laptopot. Nem gondolkodom. Cselekszem.
Mindegy mit, csak ne álljak meg, mert ha megállok, összeroppanok.
Amihez nincs kedvem, nincs erőm, azok a szavak.
Most kicsit jól esik a csend. Mondanám, de nem hiszem, hogy vágynék idegenek emberek között megint csak sorban állva lenni, hogy lehet nekem is kellene most a rehab ott Apával kettecskén a Balaton partján, de nem egy kórház zord falai és hypóbűzében, hanem egy kunyhóban távol a mindentől is csak nézni a vizen felkelő és lenyugvó Nap sugarait és nem gondolni a halálba küldő világ embertelen tömegének sodrásával…
Amit tudok biztosan, az az, hogy soha nem voltam ennyire a MOSTban mint most és SOHA nem éreztem ennyire az EGYSÉGET mint most és soha nem voltam ennyire távol mindentől és mégis ennyire nem éreztem soha azt, hogy minden és mindenki egy…
Nem érdekel mit hoz a holnap… ha létezik egyáltalán.. nincs terv.
Csak vagyok, jelenleg ennyire futja.
Néha ez is elég nagy dolog.
Van akinek már nem sikerül.

Lehet lesz olyan, hogy nem jövök .
Ne aggódj olyankor, nincs, mert nem lehet semmi baj.
Csak akkor kicsit nehezebb a lélegzés, és
erősebb a csend.

Ölellek!