Lélekszerződés…

Avagy mivel van feladat “ebben az életben” ?

Itt az elején leszögezem, hogy ez az ” ebben az életben” fogalom is annyira emberi. Mert ugyebár az Univerzumban nincs idő…az idő valójában egy egyenes, amit a ” valamihez” viszonyítva hozott létre a fizikai illúziót vezénylő Játékmester…

Tegnap- szerintem hosszú ideje először – mindenféle technikai eszköz nélkül ücsörögtem a teraszon. A csend nem működött bennem, mert folyamatosan énekeltem (nem kényszerből, hanem mert jól esett) a közelstávoli hallgatóság legnagyobb örömére.
Délután a “mi az én lélek feladatom” témakörében hallgattam videót, persze egyik feltöltött anyagban sincs kulcs. Talán a bezárt ajtókhoz vannak térképek, de a kulcsokat a Felsőbb Én nyújtja át ha eljön az idő az adott szint megértéséhez.

Elhangzott és egy ideje tudom én is, hogy ebben a sűrű illúzióban, ebben az emberi létben azzal van feladatunk, ami újra és újra kényelmetlenséget okoz, illetve azzal,amire elhivatottságot érzünk, úgymond eszközünk van hozzá… Itt gondolok a készségekre, a képességekre, az érdeklődési körökre…

Feltettem én is nyikorgó éneklés közben a kérdést, hogy vajon milyen szerződést kötöttem érkezésem előtt, de számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy a VALÓSÁG igazolása és önmagam a VALÓSÁG szolgálatába állítása az egyik legnagyobb feladatom ebben az életben. Jó nagy kerülővel kerültem vissza abba a tudatállapotba, amiben érkeztem azon a csodálatos szeptemberi vasárnap, egy hónappal azelőtt, amire vártak volna.
Ha túlspirázom a dolgot, már tudom, hogy talán hogy a testbebilincselés ideje sem volt véletlen, hogy nem a skorpió vérszomjas rezgésébe születtem, hanem a művészi mérleg lágysága és eszközei biztosították számomra a kinyilatkoztatást.

Gyerekként egy álomvilágot építettem magam köré és abban éltem.
Ahogy ment az idő, ez a fajta “nézőpont” terhes lett a környezetem számára, mert nem illett a “képbe” az én álmodozásom. A szüleim generációja ( legalábbis abban a közegben, ahogy én gyerekeskedtem) az agresszió eszközeivel élt, ha arról volt szó, hogy az utódot az akkori társadalmi modell hozzá “illő” rétegébe faragja.
Ahhoz, hogy megőrizzem az álmaim hazudnom kellett és máris szemben álltam azzal, amit vállaltam induláskor.
Sosem szerettem a szervezettséget.
Két évtizedig próbáltam magam egy “napirendhez” szoktatni, de képtelen voltam betartani a saját magam által hozott szabályokat és közel 4 évtized után mondtam ki először, hogy a legszebb és legjobb dolgok velem SPONTÁN történnek.

A szülői és társadalmi önkény elvette tőlem a fényt.
Megtanultam hazudni.
Védekezésből…
Elferdítettem a valóságot, mert ezt tetszett a felnőtteknek, de sosem hittem el, hogy az az igazság és egyre jobban irritált ez a fajta szerep.
Bár a szüleim a beálltak a sorba, a pénz hajszolása nem adott elég teret nekik arra, hogy kontroll alatt tartsanak. Anyu nyitott volt a spirituális világra, apámban volt kódolva lázadó rezgés az elnyomás ellen, de nem ismerte fel ( a mai napig) , hogy ugyanazt a mintát közvetíti, ami ellen harcolt.
A nyitottságuk a másfajta nézőpontok felé hozott pár könyvet a családi könyvtárba, igy került hozzám a két -számomra- alap mű : Szepes Mária : Vörös oroszlányja és Judy Laddon : Föllebben a fátyol-ja.

Közel 33 éve, hogy elkezdett foglalkoztatni az, hogy miért vagyunk itt és kik vagyunk valójában. 33 év alatt átformálódtam. Az utóbbi két évben elkezdtem felismerni, hogy ez a fizikai világ nem az én világom. Ám csak a napokban tudtam először felemelni magam annyira, hogy ne fájdalommal éljem magam magam körül az embereket, akikkel nem beszélünk egy nyelvet.

A “lélekszerződésemben” biztosan benne van az emberek ” vezetése” a fény felé, ezért is engedte az “univerzum”, hogy viseljem a “soulleaderdemon” nevet. Az írás eszközömmé vált, nem tudom milyen írások születnek általam, de azt igen, hogy az én “tudásom” ehhez kevés és biztosan valaki/valami intézi ezt belőlem, tehát jó eszköze vagyok és leszek egy olyan világnak, aminek feladata bármilyen módon felébreszteni az embereket, és visszaadni a birtokukba a Fényt.

Képesség váltam a magasfokú empátiára. (ennek nem örülök kicsit sem).
És végtelenül zavar , ha valaki elferdíti a valóságát önző érdekből.
Az egész életem végig kíséri a hazugság.
Még mindig van a közelemben olyan ember, aki hazudik. ( szerencsére a családban már csak apám, a többi távoli vérrokon nem család nekem- itt jegyzeném meg, hogy a vérrokonság egy faszság, csak abban van jelentősége, hogy ne hozzunk létre ha lehet fizikailag -testileg és értelmileg- sérült lényeket, vérrokonokkal való szeretkezés alkalmával és ennyi) Van aki érdekből, van aki egóból, van aki meg csak azért, mert fingja nincs hogy amúgy épp milyen valóság idea fut a tudathálón számára… Engem ez nagyon zavar és úgy gondolom, hogy
dolgom van ezzel, mégpedig úgy hogy , aki nem képes a saját valóságát preferálni, hanem létrehoz magának bármilyen okból egy újat, azt engedjem el, mert nincs értelme energiát fektetni bele. Például a munkahelyen, a munkavégzéssel kapcsolatban, illetve szintén abban a közegben van egy olyan kapcsolódásom, ahol az illető olyan valóságot teremt maga köré, amiben mindig ő az áldozat, vele mindenki kicseszik, de közben ő maga a legnagyobb manipulátor. Nekem a manipulátorokkal nincs dolgom. És a legnagyobb feladat az számomra, hogy ne féljek tőlük, de szembefordulás helyett válasszam a saját valóságom, amiben viszont ők már nem jutnak semmilyen szerephez.
Itt most hallom a visszakérdezést a gyerekkoromra, ahol én is egy fikcióban éltem.
Ez nem akaratlagos fikció volt, hanem az én valóságom. Azaz akkor még nem hazudtam. A hazugság ott kezdődött, amikor azt mondtam és csináltam, amit elvártak tőlem, annak ellenére, hogy az nem illett bele az én valóságomba.

Igazából én nagyon úgy érzem, hogy hazaértem…
Soha nem éreztem ezt még.
Minden külső körülmény ellenére, belül béke van és minden árnyék átlépésével növekszik bennem a Fény.

A fizikai éltemben nem vágyom már semmi olyanra, ami másoktól függ.
Nem kuncsorgok én már figyelemért, sem szeretetért, nincs rá (a kuncsorgásra) szükségem.
A figyelem és a szeretet is olyan energia, ami vagy van, vagy nincs, de nem lehet sem megvenni, sem erőszakkal “elvenni” másoktól.
Semmi mást nem akarok, csak rendet.
Minimalista lényem, minimalista környezet kialakítására törekszik és nagy erőkkel távolítja el a környezetéből mindazt, ami nem szolálja már a fejlődését…

Innen megyünk tovább…