…ajajjaj …

-belső utazás, felismerés, beismerés, elismerés…- avagy külső nézőpontból nézve magam egy esemény ( program, rendezvény) kapcsán.-

Tegnap Quimby koncerten voltam a Nagylányommal a Budapest Parkban.
Sokszor kísértem már a kapuig, most lehetőségem nyílt, hogy belülről is megéljek egy ilyen helyet, részt vegyek egy általam kedvelt stílust képviselő zenekar koncertjén.

Nem tudom mi történt velem, de amivel szembe kellett nézzek egyáltalán nem tetszik és el vagyok keseredve. Nem látok kiutat, és úgy tűnik pánik hangulatba kerültem , mindezt egy koncert kapcsán, ahol más-normális emberek- szórakoznak.

Elöljáróban annyit had mondjak, hogy boldoggá tett, hogy részt vehettem ezen az eseményen, és semmiképp sem az a lényege ennek a posztnak, hogy panaszkodjak, vagy önsajnálkozzak, egyszerűen muszáj kiírnom magamból a megéléseim, mert csak a tükörben fogom látni a valóságot.

Hangulati előzmény:
Ahogy betörni látszott az ősz, elkezdődött bennem a feszültség apám szobájának a fűtése kapcsán. Az ő “lakrésze” nincs a központi hálózaton így egyedi fűtést kell alkalmazni, amivel nem lenne baj, ha nem lenne nyitva az ajtó napi 16 órát azért, hogy a kutyái kedvükre ki-be járkáljanak. Próbálom folyamatosan tájékoztatni az ajtóhasználatról, de hiába. Ezen felidegesítettem magam és folyamat feleteszem a kérdést, a NAGY EGÉSZNEK aki sok kis tükörbe vetül ki, hogy mi a francért kell nekem apám tükrét figyelni? Az önvád nem szűnik, és az helyett, hogy a tudatosságom pozitív teremtésre és a rezgésszintem emelésre fordítanám, felidegeítem magam ezen, az helyett, hogy elengedném és szarnám le a 60 ezres villanyszámlákat… Apám jelenléte és a hullámszerűen jelen levő fokozott feszültség miatt nagyon hamar kiégésszerű tüneteket produkálok, ingerült és lobbanékony vagyok, majd hallgatag és antiszociális… Ez nem jó.
Ezzel az alaprezgésszinttel indultam a koncertre…

Időben ott voltunk, mert a Merci teraszra vett jegyet, ahonnan mind a színpad, mind pedig a kivetítő akadálymentesen látható. Volt székünk is, így a 4 órát nem kellett az én ócska lábaimmal állva töltenem. Nem tudtam átszellemülni, sem kívül hagyni a magam nyakába vett terheket. Minezek ellenére igyekeztem jelen lenni a zenében, a magas színvonalú előadásban. Tényleg kiváló látványelemekkel megrendezett előadást láthattunk és nagyon jó érzés volt látni azt a sok velem egykorú ember között a sok fiatalt is . Jó volt látni ( főleg igy, hogy nem kellett benne lenni) a tömeget, hogy mennyien eljöttek és ez biztosan jó lehet a színpadon állva is.
Többször észrevettem magamon, hogy befeszülök.
Ijesztő volt felismerni, hogy megjelent bennem az érzés, hogy nincs jogom olyan jó pozícióból nézni a műsort, míg mások állnak. Megijedtem ettől az érzéstől, hogy mi ez, miért lettem ilyen “pici” és önmagam által elnyomott? Miért hiszem, hogy nekem nem jár ez az élmény, hogy nekem nem lehet senkivel szemben előnyöm semmiben? Miféle hülye kondíció ez? Hiszen akiktől kaptam, hogy nekem semmi sem jár, lassan mind a föld alatt pihennek.
Megfizette a Gyermekem a helyet és ott álltunk egy órát a kapunyitás előtt, hogy bent jó pozíciót kapjunk. Megérdemeltük.

Sokszor előjött ez az érzés és lehúzta az energiaszintem,
holott feltöltődni “kívül hagyni a valóságot” voltunk ott. Rólunk szólt… és én nem engedtem meg nekem, hogy elfelejtsem honnan jöttem és hova kell hazamennem ha vége a “dalnak”.
Nagyon szerettem volna hallani a kedvenc dalom és kicsordult a könnyem, amikor megjelentek a kivetítőn a szentjánosbogarak… nem hittem, hogy előadják, s szinte láttam mosolyogni az EGÉSZT ott a sok tükör előtt, mikor emberi éveinek felén már bőven túllépett tudatosulása arcán megjelent a felismerés, a vágyott dala, a jelen örök igazsága.

A dal kinyitotta a dimenziókaput és kicsit elvitt ebből a világból, akkor az ott a sok ember között egyedül nekem szólt a dal és akkor sikerült egy pillanatra elengedni ezt a szerepet a sok rossz döntést és azt, hogy vissza kell jöjjek, mert még nem fejeztem be, amit elkezdtem.

Nagyon igyekeztem, hogy jól érezzem magam.
Megfelelő volt hozzá minden.
Szomorúvá tesz ugyan, hogy visszatekintve az életemre, hiába jutottam nagyon magasra a tudatosságban és hiába a sok munka a jelenléttel, ha még elkeserít az, amivel szembe kell nézzek a belső utazásom során. Azzal, hogy mennyivel másabb lett volna minden, ha előbb ébredek. Hogy nem lett volna ennyire elbaszott az egész életem, ha tudom, hogy a döntéseim hova fognak vezetni. Nagyon letaglóz a tény, hogy mennyire ostoba is vagyok, mint ember, legfőképp azért, mert képes voltam “én” lenni és tudatosulni egy ilyen balfasz ember programjában, mint amiben én vagyok.
Nagyon gáz…

ajajjajj ajajjajj ……..

/ gépház üzenet: a blog frissítési linkje nem jelenik többet meg az Instagramon sem..akit érdekel, iratkozzon fel a “csatornára” 😀 – a blog oldalsávjában vagy mobilon asszem a poszt alatt valahol, vagy nálam Email cím megadással lehet, de semmiképp sem kötelező főleg nem ajánlott./