Az élet írta – 🍁soulleaderdemon🍄

…kicsit kusza

december 28th, 2025

…karácsonyra vettem magamnak egy üveg öblítőt.
Nem, nem azért, mert amúgy nem tehetem meg, hanem mert a sok éves tapasztalat alapján, ami elfogy karácsonykor, előtt vagy közben az az öblítő és az évnek az egyetlen olyan időszaka, amikor is halálos nyugalomban tudok mindent is kimosni ami az ünnepek előtti látszólagos hajrában elmaradt.
😀
Elteltek az “ünnepek” és jutott azért belőle nekünk is karácsony, igaz pár lépéssel arrébb kellett sétálni érte, a Kismenyem csodavilágába, ahol az Unokának igazi csodakarácsonya volt, amiből mindenkinek jutott egy szép nagy szelet, így mégis átsuhant a lelkünkön a Karácsony Szelleme.

Számomra ez az év nagyon sok változást hozott.
Nem csak a lelki/ szellemi fejlődés, a belső utazás, az önismeret terén, hanem a fizikai világomba is elkezdett beköltözni a “rend”, az “én rendem”.
Megszűnt a családi lomlerakat, és fokozatosan szabadulok meg mindentől, amit nem akarok hagyatékba hagyni az utódaim számára.

A lelki , belső utazás során minden jóslat ellenére, ami szerint én “ebben az életemben” nem tehetek szert semmilyen spirituális szintlépésre, mert túl “egyszerűre” sikerültem és mert a bolygók állása sem támogatja, azt kell mondjam, hogy “kurvanagyutattettemmeg” és ez az út olyan szinten engedett érteni, megélni és látni, amit álmomban sem gondoltam.

Én már kizárólag a saját hitvilágom, a megéléseim szerint, a belső hang vezetésének alárendelve élek, ha nem is vagyok még “tökéletes”, mert még azért olykor (beleugat) kiszól belőlem az egó megszokásból a külvilágból érkező kevésbé hozzám illő megnyilvánulásokra válaszképp, azért sokkal jobban kezelem azt a tényt, hogy ez az egész földi lét abszolút nem nekem való és igazából úgy érzem semmi feladatom nincs itt már, ami konkrétan rólam szólna vagy engem szolgálna.

Az én nézőpontom szerint nincs olyan, hogy mit “kell” ezen a Földön, ebben a formában nekünk megtapasztalnunk. Nincs “feladatsor” amit végig kell csinálni, nincs “út” amin végig kell járni. Itt nincs olyan, hogy “JÓ” vagy “ROSSZ”. Nincs kinek elszámolni a tetteinkkel. Egyedül vagyunk, nincs SENKI ÉS SEMMI aki/ami majd “örül” vagy “szomorkodik” miattunk.

Tegnap kicsit keserű volt a számíze, mert rádöbbentem arra, hogy ebben a formában amiben létezem, azzal a “programmal” ami futtatja ezt az emberi létezőt, igazából olyan feladataim vannak, amit magamnak tűzök ki és ezt magam leszek aki értékelem úgy, hogy az emberi lényem “értékrendje” engedélyezi számomra a jó vagy nem jó érzést. A “boldogságot” vagy a “keserűséget”. Avagy ha a programom szerint jól működöm, akkor az agyam olyan kémiai anyagokat juttat a szerveztembe, amitől “eufórikus” hangulatba kerülök, ha viszont nem működöm az “elvárásaim” szerint akkor befékezi az aktuális csakrákat és jönnek a görcsös fájdalmak, a sötétség leple árnyékolja el előlem majd a Fényt.

Elkeseredtem, mert tudatosult bennem, hogy egész életemben kapkodó, nem megfontolt, úgymond “kényelmesnek” látszó döntéseket hoztam, látszólag téveszmékre alapuló hitem miatt, miszerint “ez az elvárás felém” , melyekről később derült csak ki, hogy abszolút nem engem szolgálnak, hacsak azzal nem, hogy talán az egyik ilyen döntés után felébredek mély álmomból és rádöbbenek arra, hogy vannak helyzetek, amikor látszólag az egónak kényelmetlenséget, kellemetlenséget okozó döntést kell(ett volna) hozni.
Minden döntés felelősségvállalás.

Nekem nagyon sok nem hozzám illő döntésem volt az életemben.
Visszatekintve egy hatalmas káosz, amit pánikban, a minden irányba való megfelelési kényszer miatt teremtettem.
Tegnap éppen héber nyelven másoltam a google fordítóból egy gondolatot , amit magamról gondolok egy lapra, amikor látomásom volt.

Az embert és az ember világát teremtő rendszert láttam.
A “kitükröződés” elve alapján értelmezve az életet, miszerint a ” Teremtő” kivetülései vagyunk egyfajta illúzió, egy végtelen számú tükörkép, mely úgymond fejlődik itt majd visszatükrözi magát a Teremtőbe” valójában úgy néz ki mintha lenne egy hatalmas energiagömb (ami nem gömb formájú amúgy, hanem állandóan változó alakzat a térben) és minden, ami ebből az energiából származik egy kilőtt “minta” ami abban a térben ahová juttatva van “fejlődik” majd ez a minta visszatér a nagy halmazba…

Ez a minta, egy kód… avagy mindenkinek van egy kódja, ez a kód a programja, -mint a DNS -kód – de a fizikai térben megnyilvánult fizikai lénynek nem csak “test”-kódja van, hanem a szellem és a test kódja együtt hozza létre azt a személyt(-iséget) amit itt produkálunk.
És amikor a fizikai test kimerül, a “lélek” kódot tartalmazó energia visszatér az EGÉSZBE, ahol annak az EGÉSZNEK a LÉNYEGÉT a saját kódjával megváltoztatja és ez minden egyes visszatérő “KÓD” megteszi…ezért van, hogy tartalmazzuk a “múltat” és láthatjuk a “jövőt” mert az egész változása nem az idő lineális vonalán történik, hanem az időtlen mostban..
( úgysem értjük, mert a mi gondolkodásunk az egyszerűség miatt “időben” történik )

Szóval kaptam egy választ…
Hogy magamnak szabom ki, mi a feladatom, a dolgom itt a Földön, mert mindegy mit teszek, minden amit megélek egy mintát hoz létre, amit az EGÉSZ a megfelelő helyre illeszt a “mindenpillanatban” .

Ha nyitottá tesszük magunkat a változásra, akkor minden megélés birtokában vagyunk a minden pillanatban és igaza van annak aki azt mondja, hogy “isten” bennünk nyilvánul meg, mert valóban ezt teszi, az egy dolog, hogy mint emberek sajnos korlátozott lehetőségünk van ezt felfogni vagy bármit is kezdeni vele.

Láttam, ahogy az agyam képekben lemodellezi azt egész lényegünket.
És vagy vígasz vagy nem, de tényleg nem tudunk mást tenni, mint amit a programunk diktál , viszont a legnagyobb fejlődést és hozzáférést az igazsághoz csakis akkor kapjuk meg, ha a saját energiaszintünk olyan magasságba tudjuk emelni, ami a magasabb tudást hordozó “kódokat” képes befogadni. Ezért van, hogy a tudatosság felé próbálnak terelni minket a feljebb emelkedettek, mert minél tudatosabb vagy, annál nagyobb igazságokat fogsz majd látni az egész önteremtő világról.

Innen megyünk tovább.

…légy tekintettel…

november 30th, 2025

Elég volna annyi ebben a posztban, hogy de miért csak én?
És akkor ennyi.

Mint mindig is, csakis a saját életemből vehetek példát a gondolataim érzéseim és az erre adott reakciók megértésére.
Alapból empatikus az énem, de a figyelem nem empátia és a mások létezésének könnyebbségéhez való hozzájárulás pusztán csak figyelmesség, annak is eszébe juthatna, akit nem nyír ki a nagy és lassan (általam) értelmetlennek érzett empátia.

A közlekedésben naponta szükséges, hogy figyeljünk egymásra, vagy tisztában legyünk a járművünk korlátaival és ennek megfelelően hajtsuk végre a manővereket.
Szentimentalista énem a minap befelé sírt örömében, amikor a kamion sofőrje, aki észrevette, hogy azért nem megyek ki elé a megállóból, mert hagyom menni, megköszönte. Elmondhatatlan mennyire jó érzés, ha valaki észreveszi azt a fajta “szándékot” amivel az ő létezéshez hozzájárulsz azzal, hogy esetleg lemondasz egy helyzetben való elsőbbségedről ( itt semmiképp sem arra a gondolok, hogy gondolkodás nélkül a többi közlekedő veszélyeztetésével lemondunk az egyértelmű elsőbbségünkről, mint pl azzal, hogy a már körforgalomban közlekedő személyautós beengedi maga elé az amúgy is lassan meginduló buszt. Nem kell, mert ha hátulról megtolják, akkor nincs oka a panaszra.. ahol haladni kell, ott nincs helye az előzékenységnek..) vagy az idejét tolod ki a saját akaratod érvényesítésének.
Egyre ritkább az olyan helyzet, amiben az emberek képesek lemondani mások javára bármiről is. Ám vannak helyzetek, amikor nincs helye a lemondásnak.

Lassan kettő éve próbálom megérteni, hogy ebben a családban nekem mi is a szerepem, elsősorban Apámmal szemben . Hogy egy 34 éve külön élő gyerek a család újraegyesítésének kényszere után milyen szerepet tölt be egy valójában ismeretlen idős ember életében. És hol van az a határ, amin nem szabadna átlépni.

Én világ életemben azon az oldalon jártam, ahol félreállnak, ha valaki szembe megy velük. Ahol alázatosak, ahol figyelembe veszik, hogy a másik embernek is lehet szar, ahogy értik, érzik, hogy a másik ember azért tahó, paraszt, elnyomó, agresszív, azért terrorizál lelkileg vagy ne adj isten bántalmaz fizikailag, mert szegénynek sanyarú volt a gyerekkora és nem tehet arról, hogy az érzelmi intelligenciája a béka segge alatt van.
Én sosem voltam fontos annyira senkinek, hogy bármit is feladjon vagy bármiről is lemondjon miattam.
Én nagyon szerencsés vagyok, hogy voltam olyan szerencsétlen, hogy olyan szakmát választottam, amiben szerencsémre nem fogadtak el a főnökeim, mert dacos énem foggal körömmel ragaszkodott a munkájához és az egyetlen dolog, amit senki önkénye miatt ,vagy a rám nehezedő lelki terror miatt nem adtam fel az a munkám.
Okkal.
Ha elveszítem, elveszítek mindent.
Nem a pénzről szól, hanem a kiszolgáltatottságról.
Amig dolgozom nem vagyok kiszolgáltatott.
Legalábbis ezt hiszem, ebbe kapaszkodom.

Apám megjelenése megingatta ezt a fajta biztonságot bennem, egy pillanatra veszélybe került a munkám és az értékrendem szerint nekem gondoskodnom kell az idős szülőmről.
Ám ez az értékrend az elmúlt 2 évben megváltozott.
Az érzéseim az ő jelenléte miatt olyan fordulatot vettek, amiket szégyellek és ez a szégyen is hozzájárult ahhoz, hogy eltávolodtam a külvilágtól, de még annyira nem, hogy abbahagyjam az írást és a személyes kínlódásom megosztását. Sokan követték a gondolataim a Facebookon, és kevesen maradtak akik a Facebook nélkül is követik valamilyen okból, de én inkább úgy érzem, hogy az irántam érzett szeretet miatt, és nem a tartalom miatt.
Ez nagyon megtisztelő, de szégyellem is, hogy igazából mást nem kapnak tőlem csak a fájdalmam.
“Örömmel” jelentem, hogy nincs fájdalmam.
Nem vagyok apatikus, de nem érzek semmit.
Sőt, elmúlt az önsajnálatom is, amit anyu távozása előtt már profi szinten műveltem.
Megkeményedtem.
Teszem a dolgom,
Néha, mikor nem sikerül valami a kinti életben, ha csak egy apró dolog is az, sírva fakadok… az olyan, mint egy nagy folyó gátjának átszakadása.
Csendesen, hangtalan folyik a könnyeimmel ki a lelkem szemem zugából.
Semmi érzés, semmi gondolat, semmi terv, semmi fájdalom, csak a csendes csorgás a fényre sötétedő szemüveg mögött.
Már nem érdekel ki látja… a “kit” sem érdekli a sok miért.
Már nem kutatom én sem, hagyom.. szükség van rá a túléléshez.

Keményedem.
Keményedem, de én akkor is látom, hogy nem kell kimenni a kamion elé,
hogy segíteni kell másokat, mert még tízből egy észreveszi és azért az egyért létezem én.
És már nem akarok senkinek a része lenni, nem akarok senkitől semmit,
csak lélegezni. Állni az esőben, hagyni hogy a hajam vigye a szél.
Locsolni a virágaimat, simogatni a cicákat és beszélgetni azokkal, akik még kíváncsiak rám.
Olyan jó érzés, hogy már nem baj, hogy nem leszek senkinek az első.
Hogy miattam senki nem vált irányt.
Hogy megharagszanak, vagy bármit is mondanak rám a saját kis nézőpontjukból, abból amire ők képesek.
Már nem hallom a hangjukat.
Már nem érdekel az apám, hogy mennyire szar volt neki az élete, hogy kamasz korától füstöl és issza az alkoholt, hogy túlélje ezt a világot, mert már nem gyűlölöm őt ezért, csak többé nem lesz nekem sem ő,
sem más az első…
Tekintettel vagyok én arra, hogy mindenkinek szar,
de elsősorban rám, hogy ehhez nekem semmi közöm.
Én is azt eszem, amit főzöm,
hát egye mindenki a sajátját,
én köszönöm nem kérek abból,
ami nem az enyém.

Sejtelmes november

november 15th, 2025

Idén a november is más.
Idén kicsit talán tudatosabbá sikerült válni az évben zajló események súlya alatt, mert minden apró csodát nagy örömmel fedezek fel, mint egy gyermek.
Idén kicsit tovább tart az ősz, mint az utóbbi években, idén megmaradtak a levelek a “Kati fáin” az udvarban, és hangulatos, ahogy a rájuk nehezedő páracseppektől egyenként hullanak alá az este csendjében, szinte zajt okozva az alattuk már a teljes átalakulásba indult társaikra érkezve.
Idén semmi nem sietteti az elmúlást, idén megéljük a csodáját.

Én mindig szerettem a ködöt, kevésbé ugyan vezetés közben, bár sarlóval nyakat vágó démonok nem nagyon, de őzek, szarvasok, vaddisznók, rókák olykor felbukkannak belőle, de még ők sem annyira sűrűn, mint a kivilágítatlan biciklisek, fekete kabátban az edzésről hazafelé száguldozó kiskorú rolleres gyerekek, akik hirtelen mozdulattal az autók előtt váltanak irány, míg majd egyszer ez az irányváltásuk nem a házuk kapujába, hanem egy másik világba vezeti őket.

Idén csodálatos a november.
Idén minden hónap csodálatos..
Mert idén tudatosult talán a legmélyebben,
hogy lehet ez az utolsó.

Bennem az ősz sosem az elmúlást szimbolizálta.
Bennem a csodát.
A színeket, az avar illatát, a táncoló faleveleket,
a kismadarak hangoskodását az etető körül.
A korai esték gyertyafényének hangulatát, a füstölők lassan fodrosan szálló , mindent beterítő füstjét a nehéz levegőben.
A citromos tea illatát, a meleg plédekbe, vastag zoknikba, kötött pulóverekbe burkolózó lassan világosodó reggeleket. Az ősz a csoda…és az ősz nem elmúlást, hanem változást hoz, mert olyan erővel tölti fel a lemerült, megfáradt energiát tároló telepeket elhanyagolt emberi mivoltoba, hogy képes vagyok kimondani az igazságaim, melyek lezárásokat, új irányt hoznak az életembe.

Az idei ősszel is igy történik..
Egyetlen mondat és újra fény gyúl a padlás sötétjében.
” -Miért hiszed, hogy minden a te akaratod szerint történik” szól a kérdés…
Elgondolkodtatott.
Nincs erőm visszautazni a kezdetekhez, de talán a haladást az “akarat” ereje viszi abba az irányba, ami számunka tetsző. Persze el lehet jutni oda is, amit támogat nagyon a spirituális világ, hogy hagyjuk magunk körül zajlani az életet. A mi akaratunk nélkül.
Igen.
Ám ehhez olyan közegben kell lennünk, ahol mindenki hasonlóképpen hagyja. Mert ahogy elhagyjuk az akaratunk, azonnal mások akarata fogja a saját érdekeik irányba eveztetni a hajót.
Velünk…
Ja hogy el kell engedni ezt is és fogni azt az evezőt?

Persze…
Visszagondolok az életemre, mindig is egy olyan hajóban eveztünk, aminek az irányát mások határozták meg.
Egy gyerek sokáig ül a szülei hajójában és akárhányszor megpróbál a kis mentőcsónakkal távolabb evezni, a szülők visszarángatják a “biztonságos” hajóba, ami nem biztonságos, hanem megszokott és nem a saját vágyaik tengerén úszik, hanem a társadalmi elvárások bűzös mocsarában vesztegel…
Amikor az ember “felnőtt” lett, amit alig várja, hogy végre elhagyja a bárkát és saját hajón távozzon az álmai tengerén, fel sem tűnik neki nagyon sokáig, hogy ugyanabban a mocsárban evez körbe és körbe, csak más szögben látszik a pocsolya körül a nád.

Pedig létezik az a tenger, ahol nem az elvárások hullámai csapkodják a hajó odalát, hanem a lehetőségé, hogy olyan emberré váljunk az emberi létezés alapvető korlátai ellenére, amilyenné csak szeretnénk.
És amikor az ember már ezen a tengeren próbálja irányítani a vitorlását, és ehhez úgy érzi megtalálja a társait is, rá kell döbbenjen arra, hogy ahogy a saját vágyai felé fordítaná a hajót, sziklába ütközik.
A társai korlátai által a tenger mélyéről növögető sziklákba.

Nem az a baj, hogy vannak ilyen sziklák, mert mindenkinek vannak …
Azért van a kormány a hajón és azért van az öntudatra ébredés folyamata, hogy ezeket a sziklákat időben meglássuk.
Hanem az a baj, hogy míg én igyekszem kikerülni a sziklákat, mások szándékosan neki vezetik a hajót.
Ezért hittem én azt, hogy minden az “én akaratom” szerint történik, mert én semmi mást nem akartam, csak egyszerűen élvezni az utazást anélkül, hogy állandóan a hajót sérüléseit javítjuk,
amit a figyelmetlenség és a beleszarokság sziklái lékelnek meg.

Amit még az idei ősz sűrű vizes közege ( a masszív köd) hozott ( nekem a vizes közeg mindig újabb és újabb igazságokat tár fel) az az, hogy ebben a világban egy dolgot nem lehet kimondani, az igazat.
És én úgy gondolom, hogy ha nem lehet kimondani, akkor nincs értelme beszélni semmiről. Legalábbis olyan emberekkel nem, akik nem viselik el, vagy nem értik, hogy a cselekedetük, amit többnyire az önzőségük határoz meg, miért nyomorítja meg mások életét.
Vagy annál rosszabb, ha értik és ezt szándákosan teszik.

Én ezeket a “dolgokat” már csak messziről figyelem, előttem zajlik, nem nehéz látni. Mindezek ellenére nagyon boldogság számomra, hogy sikerült olyan Embereket megismernem az évek folyamán, akik se nem ferdítik a valóságukat előttem- mert nincs is ez a téma úgymond napirenden, azaz mindenki önmagát adja- se nem hallgatják el ha van véleményük valamilyen témában. Nem vagyok egyedül. Nem vagyok magányos és az sem igaz, hogy “utálom” az embereket. Egyszerűen nem foglalkozom másokkal, csak azok felé fordulom, akik elég bátrak és őrültek ahhoz, hogy velem egy hajóban, vagy az enyém mellett egy másikban velem egy irányba evezzenek.

És még egy gondolat itt az őszben.
A prioritásról..
Arról, hogy én, soha nem voltam senkinek első..
Néha még eszembe jut, hogy mennyire szerettem volna az lenni.
De most jöttem rá, hogy egyetlen hiba volt,
ami miatt sosem lehettem első senki számára.
Magam sem voltam soha magam számára az első.

A csomag

november 13th, 2025

Ó hát mi nagyon szeretünk csomagot kapni a millió apró mütyürrel a Föld másik oldaláról.
Filléres dolgok, amik nagy szolgálatot tesznek, de sokszor a nagy testemre a ruhák is onnan érkeznek a “nojlony” világból. Persze azóta ki lettem okosítva, hogy meg fogom ölni magam a sok “mű” cuccal, de méginkább a magyar gazdaságot – ha még van olyan– ha Csájnából vagy épp ki tudja honnan küldi a sok összeválogatott “szart” a Shein, de én például azóta még farmert is tudok húzni a nagy p@csámra, mert itten a magyar honban, ahol szintén a kínai szart árulja a kínai bót, nem hoz ekkora méretet… a szok kici a sok kici egészséges , és normál BMI indexel rendelkezőknek szállít. A molett boltok olyan drágák, hogy az ott vásárolható ruhák árából inkább virágot veszek a kertembe.

Apropó BMI… szóval rendeltem egy új mérleget- egy nagyon okos mérleget, ami minden fontos adatot tudat, bár elég az az egy is ahhoz, hogy sokkot kapjunk– a családnak, mert a régi felmondott. Nem bírta a terhelést és a látványt, ahogy reggelente éppen rálibbent az ember egy kiadós ürítést ( majdnem azt írtam, hogy szarás után, de nem irhatok ilyet, mert itten nagyon sok a magasan kvalifikált ember és még a végén megharagszanak rám a vulgáris kifejezésmódom miatt, de nekik üzenem, hogy haragudni szabad , imádok önmagam lenni és eljött az ideje, hogy bevállaljam ezt az “szabadosságába” olykor belefulladni vágyó, örök elnyomottságból ébredező lényemet… Amúgy sosem voltam sem irodalmár, sem pedig intelligens…és itt a pont, mert nem ez a lényeg(em) ) után, miután gondosan kiszedte a hajgumit is a hajából, nehogy azt a plusz egy embert, aki a nyakamba titkon ülve kiteszi a jelen súlyom még megnehezítse…

Nos megjött a csomag…
Sehol a vérszemet kapott kíváncsi tömeg, az ollóval és mindenféle késsel, hogy nyissuk és nézzük mi van benne ( mi lenne más mint amit mi rakattunk bele? Nem is értem, hogy mit várunk amúgy)
És azóta sem nyitott ki senki…

( wáháháhhháááááááá igen igen, e nyitáshoz ( a benne lévő termék első használatához) lehet nem egy olló kell, hanem egy pszichoterapeuta.)

ignorandusz leszarandusz

október 31st, 2025

nem vagyok pletykás, de úgy gondoltam, hogy már tönkrebaszta valaki egy egész család életét úgy, hogy önmagát közben az áldozatnak tüntette fel, jogom van ( dehogy van, semmihez sincs amúgy, ez is csak egy emberi találmány, hogy “jog” ) tudni, hogy milyen fordulatokat hozott számára a sors ezért a sok kegyetlenségért. Éppen ebből kifolyólag tegnap egy röpke pillantásnyi képsor láttán a hozzá elméletileg papíron közel álló embert kérdeztem, hogy mi zajlik itt..
Illetve kettőt is kérdeztem és mind a kettő hallgat mint a szar a gazban….
Élmény volt megfigyelni, hogy egyik pillanatról a másikra egy lépésből hármat léptem hátra és kizártam az életemből ezt az egész pereputtyot…azokkal együtt, akik megtagadják tőlem az informrációt. Meg is lepődtem magamon, hogy tudtam ezt így egyik pillanatról a másikra kivitelezni, és egyetlen gondolat jött erre válaszképpen:

ELEGEM VAN !

Két éve nagyon kemény tanítások és “tragédiák sora biztosítja a folyamatos “fel(ül)emelkedésem.
Anyu halála, a Társam hirtelen jött betegsége, apám jelenléte, az egész környezetem átalakulása, a munkahelyi változások, és mellette az én valóságképem ezer nézőpontja, a sok felkiáltójel és az egyre kevesebb kérdőjel túlfeszítette a bennem a húrt.

ELÉG VOLT!

Ma csillant némi fénysugár megint a sötét padláson arról, hogy én mennyit szendvedtem a sajátnak hitt gondolatok miatt, hogy az utóbbi alig 20 darab esztendő jele az óvodában egy szép nagy gyomorgörcs és hogy én – a beteg agyammal, mert ugye aki képes ignorálni, aki nem tudja mi is az a szeretet, mert én falra mászom a nyálas, csöpögő , gagyogó mindenkit a keblére ölelő szeretetnek nevezett gondolom normálisnak számító viselkedéstől, mintha valami őrült pszihopata pszihológius csoportterápiájának része lenne az ember, ahol mindenki mindenkit végignyálaz és úgy néz ki az egész mint valami éticsigatelep, az a normálisak szerint beteg– évtizedekig úgy éltem, hogy elképzeltem, hogy mások mit várnak el tőlem, majd baromira nem voltam képes úgy viselkedni.

Most úgy tűnik nem hogy előrébb nem vagyok a megértésemben, hanem jól hátra vetett az információ, hogy én azt hittem hogy ő azt várja el- mert őszintén? Senki nem képes megosztani azt mit szeretne a másiktól, mindenki hazudik, mert nem akarja megbántani, meg mert a másik is pont olyan szerencsétlenül a vele szemben álló ember agyával akar gondolkodni. Ebből van egy kurva nagy káosz.
És ebből van a kérdés aztán, hogy akkor valójában a másik ember létezik-e egyáltalán, hiszen mi magunk nagyon jól tudunk a másik ember szájával is önmagunkhoz beszélni, és a mi fülünk csak azt hallja meg, amit akar… avagy… avagy akkor van olyan ezen a Földön, hogy valóság?

Had mondjak egy példát:
Én azt hittem anyámék akarnak unokát.
Ezért lett is.
De nem akartak… illetve nekik mindegy volt.
Én a programom szerint 16 éves koromban már azzal voltam elfoglalva, hogy nekem ikreim lesznek akiket Korinnának és Krisztiánnak fogok hívni és ruhákat vettem nekik. ( a Corinna és a Christian testvérpáros Szepes Mária Vörös oroszlányjában jött elő újra és megdöbbentem a párhuzamon) Persze nem lettek ikreim és nem lett senki ilyen nevekkel megáldva, de például én nem képzeltem férjet az ikrek és magam mellé és azt sem, hogy egy nyomorék cseléd leszek, aki 51 évesen jön rá, hogy egész életében a másokba képzelt elvárásoknak megfelelően , mondhatni önrabságban élte az életét…bassza meg.
Hogy mered azt mondani, hogy én normális vagyok..?!
Apropó… rövid insta sztorimban kitértem arra, hogy az én furcsa gondolkodásom amúgy normálisnak számít a világ számára, mert ha nem lennék normális, akkor nem lehetne megnyomorítani. Mert a fogyatékos embert nem korlátozza semmi. Csak maga a fogyatékossága..
A mai gyerekek közül 10-ből 6 tuti rendelkezik valami négybetűs viselkedési vagy egyéb zavarra utaló jellel, amivel aztán joguk van a maradék négy normélisnak bélyegzett gyereket inzultálni a közösségben.
Ezt a hatot a tízből anyuka és apuka büszkén hordozza mint egy transzparenst, és már már kezdem szégyellni, hogy nekem egyik sem lett autista vagy ADHD-s , mert manapság az számít kiszolgáltatottnak, akit semmilyen bélyeg nem véd attól, hogy áztatott kötéllel jót szétverjék, mint minket annak idején, ha látens diszlexia miatt nem volt képes harmadikig megtanulni folyékonyan olvasni a “Gőgös Gúnár Gedeon A lókötő róka című meséjét… “
Én nem vagyok átlagos és kérem másokat korlátozni s baszogatni ezután, engem hagyjanak békén a megmondók meg a sokkal okosabbak, bölcsebbek, mert nem óhajtok senkitől tanulni már semmit. Pont jó ilyen hülyének és ostobának lenni és még jobb, hogy ha jön a hajó, engem a sok hülyével együtt itt hagynak megdögleni.

Nem tudom hogy innen hogyan van a tovább.
Egyvalamit viszont tudok. Azt, hogy elegem van abból, ahogy egyes emberek kommunikálnak és kezelik egymást és nem érdekel milyen hátrányokkal jár, de én nem akarok részt venni más emberek életében soha többé. És már tudom, hogy egyetlen pillanat alatt becsukom azt az ajtót is amit soha sem nyitottam ki, mert prioritást kezdett élvezni az az ÉN aki most minden erejével tisztára akarja varázsolni élete könyvének utolsó lapjait ahhoz, hogy most már ő maga legyen az aki azzal rajzolja tele, amivel a szíve lelke vágyja.

A kinti világomban egy hirtelen ötlettől vezérelve elkezdtem lomtalanítani a házban és a házhoz tartozó területeken és nagyon várom, hogy a konténert, amit még nem sikerült idehozni sem, végre felemelje az autó és messzire vigye, mert csak az maradhat , amire ha ránézek vagy én vagy a Társam tükröződik róla vissza és nem elvesz, hanem hozzátesz a mindennapokhoz. A többi, az megy és legyen ez a konténer aranybánya ott, ahová öntik a ki tudja már mit ami belekerül, a lényeg az, hogy 27 év után olyan környezettel rendelkezzek, amire azt tudom mondani, hogy OTTHON és benne én nem egy “jó lesz majd valamire” vagyok, hanem a HÁZ MELEGÉNEK ŐRZŐJE, és a dimenziókapu őre, amit annak idején a hely szelleme átadott.

Jó reggelt…

október 17th, 2025

…áh…

… nagyon gáz, hogy ennyi emberi évet végigjátszik az ember úgy,
hogy fogalma sincs arról, hogy mit miért úgy csinál.

Aztán valami történik.
Elkezd kételkedni mindenben.
Mindenben, mindenkiben, önmagában, az egész létezésében.

Hatalmas utat tesz meg, belső utazásokat az önvalójában,
külső tükröt tartó kapcsolatokon keresztül próbálja megérteni mi ez az egész, ki ő, mi a célja azzal, hogy egy fizikai világnak látszó illúzióban ember formában, bizonyos programot futtató emberi létezőben tudatosul.

Évekig, hosszú évekig vergődtem partra vetett halként
és képtelen voltam visszatérni a sodrásba. Küzdöttem, fájtam, féltem , akartam lenni minden és semmi, emberek, emberi programok írtak nap mint nap felül mint egy agyonkarcolt lemezt, azt sem tudtam végül létezem- e egyáltalán.
Aztán jött egy tragédia, ami azzal a lendülettel amivel felszabadított egy önmegsemmisítő béklyóból egy másikat csatolt bilincsként a lelkemre és ez a végzetes döntés gyújtott végül fényt, húzta el a függönyt és kiáltott jó reggeltet,
hogy ideje felébredni a végtelen körforgás álmából!

2002 óta kezdett érdekelni a spirituális világ és 2025-öt írunk mikor először képes vagyok kimondani, hogy akarattal semmi nem ment. Minden “tudást” amit összeollóztam az évek alatt, a több tucat könyv a témában olyan, mintha egy hangszigetelt üvegen át próbálna valaki életmentő tanácsokat adni a fal mögött álló embernek, aki egyedül a hallására hagyatkozhat… susogás…értelmetlen szavak tömkelege, hatalmas adatmennyiség, amiből csak ismerős rezgések csengenek át olykor a fátylon, de semmi nem tud vele kezdeni az ember, csak egyre nyomorultabbul érzi magát, amikor felismeri, hogy újra és újra ugyanazokat a köröket futja és nem jut sehova..
Mindig csak küzd és fél és fáj és retteg és megalázza magát mások szavaival, és mindig elmondja, hogy már mennyit változott és lehet , hogy változott de nagyon kicsi a spirál felfelé ívelő szárának szöge, mert mindig hasonló a bukás és mindig csak remény van a felemelkedésre.

Másfél év után ma volt az első nap, amikor nem volt lelkiismeretfurdalásom azért, mert munkaidőben az első utam nem haza vezetett az apám miatt, hanem lemosattam a buszt, rendeltettem hozzá alkatrészt, kitakarítottam, és még boltba is volt időm nézelődni, mielőtt hazamentem, ahol nem éreztem bűntudatot azért, mert élek és valami hirtelen fény gyúlt bennem. Az egész onnan indult, hogy a minap kicsit felcsesztek a munkahelyi témában, olyan kicsit, hogy már végrendeletet kezdtem fogalmazni és ásni a sírom a kert végében, s a vén Halál nem tudta eldönteni, hogy a pánik vagy az önsajnálat nevű kaszájával látogasson meg szerény otthonomban.
Aztán jött a helyreigazítás és én nem megkönnyebbülést éreztem,
hanem dühöt és haragot. Aztán feltűnt, hogy apám itteni életművészte nem is olyan nagy tragédia egy esetleges életminőségváltozás miatt, ami bármikor megtörténhet, mert az is feltűnt, hogy nem az emberi való írja a sorsát hanem az valami amiből ered, avagy kurvára mindegy, hogy a Gipsz Jakab mit akar, ha már “eleve elrendelte” magának a dolgait erre az úgynevezett életciklusra és nem ő mint Gipsz Jakab fogja ezt megváltoztatni mert Ő maga nem is létezik , csak egy szar odavetített tintafolt a fehér vásznon…
A lényeg odaát van… és azt ami odaát van csak odát lehet megváltoztatni a megéléseink tisztasága által visszatükrözött rezgésekkel… (nem én találtam ki, igy sikerült fordítani ez van..)

Sokadszor élem meg, hogy a “FÉNY” ami az elmémben gyúl, nem az én művem, hanem
“neszebaszdmegittegykisfényéldmármeg” pillanat és onnantól minden megváltozik.
Nem meditáltam, nem csináltam semmit, illetve nyilván folyamatosan elemzem a reakcióim de már nem megváltoztatni akarom őket és nem ítélkezem felettük, egyszerűen csak figyelem őket és érdekes módon maguktól kezdenek időben “felismerődni” (bazi jó ez a nyelvújítós projekt) és önmagukat kezdik úgymond “korrigálni”.

A változást nem kell “csinálni” , a változást engedni kell… ilyen egyszerű ez Máté fiam.. logikus ( Apa Kisvárost néz...) Minden egyes megvilágosodási pillanatom előtt ugyanaz a szituáció. Beledöglök egy felismerésbe. Felülünk minden pletykára, ami egy egész életet képes úgy tönkre tenni, hogy lehet nem is igaz. Egyetlen szar gondolat képes megszüntetni az embert… EGY GONDOLAT, egy bolha, amiből elefánt lesz attól, hogy toljuk bele a saját félelmeink vagy dühünk vagy akár örömünk energiáját..
Ki meri azt mondani, hogy ez a világ valódi, ha egy kurva gondolat, egy elbaszott szó képes egy egész család életét örökre megváltoztatni? Ez az egész világ is egy szar gondolat csupán 😉
Iszonyú, iszonyú fáradt vagyok… hulla fáradt, de kezdem kapisgálni már a lényeget.
Nem gondolkodom többet olyan dolgokon, amik nem rajtam múlnak.
És nem gondolkodom olyanon sem ami rajtam múlik.
Senkinek semmivel nem tartozom sem magyarázattal sem elszámolással.
Döntéseket hozok, ahogy tudok.. jókat, vagy rosszakat? Lényegtelen…
Emberi lényben tudatosuló kitudja mi vagyok.. nem tudok másképp létezni, mint amit kivetítenek abba a szerepbe amibe szerződtem.
És Te sem tudsz.. apám sem tud, és mindegy mit érzek ( már semmit ) mert semmin nem fog változtatni. Mindenki csinálja amire képes..És ennyi.
És én hagyom a mindenkit is azt csinálni amit akar,
és nem érdekel, hogy kinek tetszik vagy nem, hogy
én mit akarok vagy mit nem, mert
azzal sem tudok mit kezdeni.
Én csak néző vagyok..
A saját moziban .
Is.

Észrevettem, hogy ..

október 14th, 2025

…ha valami rámül, rámszakad, körülöttem mindenkinek hirtelen ” nagyobb” baja támad, ami mellett az enyém eltörpül. Talán azért van, hogy ne is kezdjem el mondani, hogy mi bánt, mi a baj… Talán túl sokat panaszkodom, talán tényleg semmi az, ami most hallgatásba döntött.

A dimenziók között megcsörrenő telefonom végén anyu hangja közli, ” apád megint berúgott, nem sokáig bírom már ezt Tücsikém” … Hallgatok. Mit is tehetnék? Mit kell ilyenkor mondani? Majd másnap újra telefon…anyu elcsukló hangon mondja : ” apád ma bocsánatot kért, olyan aranyos, most annyira szeret engem.”

Éveken át ez volt a ritmus. És apám velem ugyanezt játssza. Este a földről szedem össze,mocskos , hányás szagú ruháját tisztára cserélem szótlan, másnap , pont mint anyu, elmondom a miheztartást majd ő, próbàl kedves lenni, mert ez így mindig bejött. Anyunál.. de nálam nem.

Gyűlölöm, gyűlölöm s vele együtt az egész életem. Megnyomorítottak az életükkel és én szégyellem, hogy hagytam.

Ma nem tudtam megszólalni. Ma nincsenek hozzá szavaim, gondolatom sem maradt. Idegenből kapott Barátokat fárasztok az érzéseimmel, s szégyellem, hogy kiadom magam, energiát kuncsorgok olyan Emberektől, kiknek sokkal nagyobb teher nyomja a vállát, mint az enyém. Borzasztóan hálás vagyok, hogy nem hagynak magamra. Ezt nem tudom eléggé megköszönni.

Mindig féltem ettől a pillanattól, hogy eljön, hogy hagyom tegye a dolgát a Sors,ahogy jónak látja.

Egyetlen dolgon múlik apám boldogsága. Azon, hogy én alázattal tegyem amit kitalál, hogy ő legyen a ” családfő”, hogy játszunk a kedvéért szerepet, amiben ő folytathatja amit megszokott… De nem megy. Inkább a halál, mint bármilyen szolgaság. Szégyellem, hogy nem húzok cselédruhát. Másfél éve próbáltam túlfeszíteni a határaim, de ma elszakadt a húr .. nincs tovább. Vége van. Mától nem akarok soha többé semmit érezni . Igaza volt az anyunak, a balfaszságunknál, hogy nem tudunk kiállni magunkért jobb a halál.

😒

szeptember 6th, 2025

…van valami jó abban, ha reggel a hűvös szél fogad… Ki tudok ülni a teraszomra a laptoppal ( és egy kávéval, persze ha nem ittam volna meg korábban, rituálé nélkül állva a konyában, mint istállóban a lovak) és tudok végre pötyögni pár sort a nehéz hét után, illetve a holnap “betelő, majd megholdfogyatkozó HOLD csodálatos rezgésének csúcspontja előtt.

Tegnap nagyon vágytam arra, hogy a napi- bár nem nyárias már a meleg akkor sem ha 31C°-ot mutatnak a hőmérők (árnyékban) meleg túőlélése után egy gyertya és fél tucat füstölő társaságában elidőzzek kicsit a teraszon, de körülbelül egy perccel a fotelbe zuhanás után elleptek a szúnyogok.. Igy meghiúsult ez a vágyam (is).

Apropó vágyak…
Örömmel és nagyon suttogva jelentem, hogy az egóm fénye halványulni látszik. A legutóbbi megvilágosodási pont óta megfigyelőállásba kerültem , másokat már nem figyelek meg, nem elzárkóztam a külvilágtól, hanem hagyom létezni nélkülem.

/Olykor még gyenge próbálkozásaim vannak arra vonatkozólag, hogy része legyek egy szűk közösségnek, de lassan elengedem ezt a “vágyam” is és azt hiszem az lesz az a pont, amikor megnyugszik végre a lelkem, és tudatosul bennem a “tény”, hogy NEM KELL visszajönnöm erre a Földre. Tegnap egy kedves utasom szintén ezt említette, hogy úgy érzi elég “öreg lélek” és nem tartja valószínűnek, hogy visszavágyik újra ebbe a sűrű illúzióba, az Univerzum apró Istenének rémálmába.. 😀 /

Önmagam viszont megfigyelem még. Már nem tudatosan, egyszerűen csak látom, hogy mik a reakcióim. A válaszaim a helyzetekre. És változom és ez nagyon jó. Nagyon hálás vagyok.
Tegnap őrült nap volt, amihez én is hozzájárultam egy -két rossznak tűnő döntéssel. Például a közlekedésben volt egy olyan manőver a részemről, ami igényelte a másik közlekedő partnerségét. Persze anyázás lett részéről a partnerségéből, ritkán fordul elő az ilyen, többnyire én hárítom mások faszságát. Megállapítottam, hogy nem állok le vitázni semmilyen területen. Ha elcseszek valamit vállalom, nem keresem a kifogásokat.
És ez jó… észrevettem, hogy nem merülök bele magyarázkodásba.
A valóságban csak tények vannak. Hogy ki milyen döntéseket hoz egy-egy szituációban, az az ő dolga, viszont a döntéseinek következményekor ne hátráljon ki , főleg ne keressen maga helyett hibásokat.
Sosem szerettem a magyarázatokat. A gyerekek magyarázatai sem érdekeltek, hogy az 1-es miért egyes.. Az egy 1-es… nyilván ők tanultak, a tanár meg hülye.. Milyen furcsa lenne azt mondani, hogy “nem tanultam”… tíz esetből félszer hülye csak a tanár, kilencésfélszer a diák hozzáállása vagy figyelmetlensége az ok, de ezen kár rágódni, mert tény.
Életem során megfigyeltem, hogy a felelősség áthárítása a mindegy kire egy beépített program, hogy az első reakció, a NEM ÉN VOLTAM… például pont ezért nem kérdeztem rá a tiszteletre-márnem-méltó kedves kollégánál a félrecsavart tanksapka miatt ( 😉 is) elfolyatott gázolajra, amit majd megint rajtam keresnek, hogy vajon miért nem jelezte Ő ezt a kis gikszert, mert jött volna a válasz, a NEM Ő VOLT, pedig igen és most nem lenne bennem halovány az egó, hanem semmilyen, mert az ilyen apró igazságtalanságnak érzett dolgok tartják bennem életben.
Mert fáj…és szomorúvá tesz.

Az is szomorúvá tesz, hogy vannak dolgok, amik nem az én elképzeléseim szerint alakultak. És sokáig magam vádoltam azért, mert nem tudok beilleszkedni a földi emberek világába a spirituális nézőpontjaimmal. De már nem vádolom magam. Elfogadtam.
Már csak azért vagyok szomorú, mert magányos vagyok ezért.

És ez a magány nem választás kérdése, hanem ez természetes a magamfajtáknál és el kell fogadni és nyitottá kell tennem magam azok számára, akiknek van igénye az én világomba tartozásra és elfogadni, hogy nem én választok másokat, ahogy tettem ezt régen, mert nem én döntöm el, hogy kinek idegen az , ami én vagyok, amit én képviselek.

Ez van még itt, ami táplálja bennem az egót, és még itt van, hogy szomorúvá tegyen.
De megbarátkozom ezzel lassan. Szerencsére a növényeket és a madárkákat és a cicákat nem zavarja, hogy ilyen vagyok.. A furcsa néni , akinek az udvarába leszáll a fekete rigó és a cinege és veréb csapatok fürdenek az itatókban és barátságosan mekeg egy öreg fehér kecske…

Iszonyú fáradtság ül rajtam, pedig ahogy elengedtem az irányítás vágyát, kezd enyhülni a gyomorom szorítása. Az apu által közvetített rezgés azonban gyököt von az energiáimból.
Borzasztóan sajnálom őt, de nem tudok segíteni rajta azon kívül, amit megteszek.
Apu egy nagyon jó tükör. Annak ellenére, ahogy viselkedik a családommal és velem, még itt lakik és tiszta ágyneműben fekszik a kutyájával és minden, amire úgy döntött, hogy szüksége van, a rendelkezésére áll.
Szeretetet nem érzek iránta. Nem tudom megölelni, rosszul vagyok attól, hogy közel kell menni hozzá. De megszakad a szívem, ha ránézek, hogy mi lett belőle.

Nekem nem volt rossz gyerekkorom, apám a maga módján mindent, megtett, amit egy apa megtehetett, és anyu is olyan volt, amilyenné tette a világ. A nárcisztikus viselkedés , a program ami futtatta őket, nem az ő hibájuk. Nem voltak tudatosak, bár közel álltak a spirituális világhoz, nem léptek át a kapuján.
Apám anyu halálával megszűnt az apám lenni. Egy árnyék, aki borzasztóan fél a haláltól, mert retteg attól, amit akkor fog látni, amikor átlép a kapun.
Már nem vádolom magam azért, mert tehetnék többet is érte, mert nem tehetek többet érte.
A napokban jöttem rá arra, hogy apám, mint tükör, sorban oldja fel bennem azokat az elzárt, letagadott problémákat, amelyekkel nem tudok/ tudtam mit kezdeni és most kezdek érteni és talán változtatni rajta.

Apám alkoholfüggősége = az én “falásrohamaimmal”, evéskényszeremmel.
Megoldásra vár…
Az egója rávilágított az enyémre, kezelem a helyzetet, én tudatos vagyok, és minden pillanattal egyre tudatosabb. Az ittléte egy kevésbé vágyott terápia amiért még hálás leszek, de egyenlőre nullára meríti az energiám és vannak napok mikor már mozogni is erőfeszítés. Viszont ezeken a napokon látszik a legjobban, hogy mi az ami fontos és milyen irányba kell tovább haladnom, ha lesz erőm felállni újra.

REND… semmi más nem fontos most csak a REND
Bent majd kint… lent..aztán fent…

Lélekszerződés…

szeptember 1st, 2025

Avagy mivel van feladat “ebben az életben” ?

Itt az elején leszögezem, hogy ez az ” ebben az életben” fogalom is annyira emberi. Mert ugyebár az Univerzumban nincs idő…az idő valójában egy egyenes, amit a ” valamihez” viszonyítva hozott létre a fizikai illúziót vezénylő Játékmester…

Tegnap- szerintem hosszú ideje először – mindenféle technikai eszköz nélkül ücsörögtem a teraszon. A csend nem működött bennem, mert folyamatosan énekeltem (nem kényszerből, hanem mert jól esett) a közelstávoli hallgatóság legnagyobb örömére.
Délután a “mi az én lélek feladatom” témakörében hallgattam videót, persze egyik feltöltött anyagban sincs kulcs. Talán a bezárt ajtókhoz vannak térképek, de a kulcsokat a Felsőbb Én nyújtja át ha eljön az idő az adott szint megértéséhez.

Elhangzott és egy ideje tudom én is, hogy ebben a sűrű illúzióban, ebben az emberi létben azzal van feladatunk, ami újra és újra kényelmetlenséget okoz, illetve azzal,amire elhivatottságot érzünk, úgymond eszközünk van hozzá… Itt gondolok a készségekre, a képességekre, az érdeklődési körökre…

Feltettem én is nyikorgó éneklés közben a kérdést, hogy vajon milyen szerződést kötöttem érkezésem előtt, de számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy a VALÓSÁG igazolása és önmagam a VALÓSÁG szolgálatába állítása az egyik legnagyobb feladatom ebben az életben. Jó nagy kerülővel kerültem vissza abba a tudatállapotba, amiben érkeztem azon a csodálatos szeptemberi vasárnap, egy hónappal azelőtt, amire vártak volna.
Ha túlspirázom a dolgot, már tudom, hogy talán hogy a testbebilincselés ideje sem volt véletlen, hogy nem a skorpió vérszomjas rezgésébe születtem, hanem a művészi mérleg lágysága és eszközei biztosították számomra a kinyilatkoztatást.

Gyerekként egy álomvilágot építettem magam köré és abban éltem.
Ahogy ment az idő, ez a fajta “nézőpont” terhes lett a környezetem számára, mert nem illett a “képbe” az én álmodozásom. A szüleim generációja ( legalábbis abban a közegben, ahogy én gyerekeskedtem) az agresszió eszközeivel élt, ha arról volt szó, hogy az utódot az akkori társadalmi modell hozzá “illő” rétegébe faragja.
Ahhoz, hogy megőrizzem az álmaim hazudnom kellett és máris szemben álltam azzal, amit vállaltam induláskor.
Sosem szerettem a szervezettséget.
Két évtizedig próbáltam magam egy “napirendhez” szoktatni, de képtelen voltam betartani a saját magam által hozott szabályokat és közel 4 évtized után mondtam ki először, hogy a legszebb és legjobb dolgok velem SPONTÁN történnek.

A szülői és társadalmi önkény elvette tőlem a fényt.
Megtanultam hazudni.
Védekezésből…
Elferdítettem a valóságot, mert ezt tetszett a felnőtteknek, de sosem hittem el, hogy az az igazság és egyre jobban irritált ez a fajta szerep.
Bár a szüleim a beálltak a sorba, a pénz hajszolása nem adott elég teret nekik arra, hogy kontroll alatt tartsanak. Anyu nyitott volt a spirituális világra, apámban volt kódolva lázadó rezgés az elnyomás ellen, de nem ismerte fel ( a mai napig) , hogy ugyanazt a mintát közvetíti, ami ellen harcolt.
A nyitottságuk a másfajta nézőpontok felé hozott pár könyvet a családi könyvtárba, igy került hozzám a két -számomra- alap mű : Szepes Mária : Vörös oroszlányja és Judy Laddon : Föllebben a fátyol-ja.

Közel 33 éve, hogy elkezdett foglalkoztatni az, hogy miért vagyunk itt és kik vagyunk valójában. 33 év alatt átformálódtam. Az utóbbi két évben elkezdtem felismerni, hogy ez a fizikai világ nem az én világom. Ám csak a napokban tudtam először felemelni magam annyira, hogy ne fájdalommal éljem magam magam körül az embereket, akikkel nem beszélünk egy nyelvet.

A “lélekszerződésemben” biztosan benne van az emberek ” vezetése” a fény felé, ezért is engedte az “univerzum”, hogy viseljem a “soulleaderdemon” nevet. Az írás eszközömmé vált, nem tudom milyen írások születnek általam, de azt igen, hogy az én “tudásom” ehhez kevés és biztosan valaki/valami intézi ezt belőlem, tehát jó eszköze vagyok és leszek egy olyan világnak, aminek feladata bármilyen módon felébreszteni az embereket, és visszaadni a birtokukba a Fényt.

Képesség váltam a magasfokú empátiára. (ennek nem örülök kicsit sem).
És végtelenül zavar , ha valaki elferdíti a valóságát önző érdekből.
Az egész életem végig kíséri a hazugság.
Még mindig van a közelemben olyan ember, aki hazudik. ( szerencsére a családban már csak apám, a többi távoli vérrokon nem család nekem- itt jegyzeném meg, hogy a vérrokonság egy faszság, csak abban van jelentősége, hogy ne hozzunk létre ha lehet fizikailag -testileg és értelmileg- sérült lényeket, vérrokonokkal való szeretkezés alkalmával és ennyi) Van aki érdekből, van aki egóból, van aki meg csak azért, mert fingja nincs hogy amúgy épp milyen valóság idea fut a tudathálón számára… Engem ez nagyon zavar és úgy gondolom, hogy
dolgom van ezzel, mégpedig úgy hogy , aki nem képes a saját valóságát preferálni, hanem létrehoz magának bármilyen okból egy újat, azt engedjem el, mert nincs értelme energiát fektetni bele. Például a munkahelyen, a munkavégzéssel kapcsolatban, illetve szintén abban a közegben van egy olyan kapcsolódásom, ahol az illető olyan valóságot teremt maga köré, amiben mindig ő az áldozat, vele mindenki kicseszik, de közben ő maga a legnagyobb manipulátor. Nekem a manipulátorokkal nincs dolgom. És a legnagyobb feladat az számomra, hogy ne féljek tőlük, de szembefordulás helyett válasszam a saját valóságom, amiben viszont ők már nem jutnak semmilyen szerephez.
Itt most hallom a visszakérdezést a gyerekkoromra, ahol én is egy fikcióban éltem.
Ez nem akaratlagos fikció volt, hanem az én valóságom. Azaz akkor még nem hazudtam. A hazugság ott kezdődött, amikor azt mondtam és csináltam, amit elvártak tőlem, annak ellenére, hogy az nem illett bele az én valóságomba.

Igazából én nagyon úgy érzem, hogy hazaértem…
Soha nem éreztem ezt még.
Minden külső körülmény ellenére, belül béke van és minden árnyék átlépésével növekszik bennem a Fény.

A fizikai éltemben nem vágyom már semmi olyanra, ami másoktól függ.
Nem kuncsorgok én már figyelemért, sem szeretetért, nincs rá (a kuncsorgásra) szükségem.
A figyelem és a szeretet is olyan energia, ami vagy van, vagy nincs, de nem lehet sem megvenni, sem erőszakkal “elvenni” másoktól.
Semmi mást nem akarok, csak rendet.
Minimalista lényem, minimalista környezet kialakítására törekszik és nagy erőkkel távolítja el a környezetéből mindazt, ami nem szolálja már a fejlődését…

Innen megyünk tovább…

Az álmok nem hazudnak…

július 28th, 2025

Lelkileg nagyon terhelő álmom volt.
Nem írom le miről szólt mert több mint személyes, csak annyit,
hogy mindenre, ami felmerül bennem kérdésként, megkapom a választ.

Ha valakin vagy valamin( egy helyzeten) nem tudok eligazodni, hogy ki milyen ember, hogy annak mutatja-e magát nekem, amilyen másokkal is ( direkt nem írom, hogy a valóságban, mert olyan nincs) az éjszaka során olyan szituációba helyeződik, amiből kiderül, hogy ebben az életében, amiben az én jelenlegi “tudatosulásom” van, azt a rezgést képviseli, amit nekem mutat, vagy mást, esetleg azt amit érzek, de nem engedem magamnak elhinni.

Az éjszaka egy megdöbbető szituációban találtam magam, a jelen korom és karakterem voltam benne, azonban a szereplők, a kérdéses személyen kívül valósak, de a történben csak statisztaként voltak jelen. Az illető emberke a megtapasztalt szituációban pontosan ellentétesen viselkedett, mint a hétköznapokban, és bár csak egyszer merült fel bennem, hogy egy tökéletesen koreografált műsort látok az életben, és nem feszegettem tovább ezt a kérdést, mert én már kifelé megyek a világból és nekem mindegy ki mit játszik, mert már ráébredtem , hogy abszolút nem vagyok társas lény, így esélytelen az is, hogy valaha egy közösség része legyek, előbb leszek inkább utazó aki elhagyja ezt a “zuniverzumot”.

Biztos vagyok abban, hogy a tegnap újra látott film is sokat “dobott” azon, hogy ezt a képsort éjjel végig kellett nézzem, kevés>>> film<<< van ami tönkre tudja vágni a jelenem, az egyik pont ez a >>>SZERELMÜNK LAPJAI <<< . Mondjuk a tegnapi adó levágta a film végét, mi tudtuk mi a vége, mert már láttuk és én az is tudtam amikor bekapcsolódtam a film közepén, hogy nem kellene megnézzem újra, mert letargikus és elkeseredett leszek a végén.
Aki látta tudja, aki nem, elolvashatja a tartalmát vagy megnézheti a fent kiemelve látszó linkek alatt. Semmi extra, hétköznapi történet, de engem mindig elkeserít, mert mindig oda jutok, hogy nem szabad megöregednem, mert pont elég volt a megalázottságból életem folyamán, semmiképp nem vágyom öreg koromban ezt még felturbózni egy kis kiszolgáltatottsággal. Mert az még nem vagyok…

Megkérdeztem magamtól, hogy amúgy mire is jó az, hogy tudom kivel hányadán állok?
Mert igazából teljesen mindegy, hogy ki az aki hazudik és ki nem, és teljesen mindegy, hogy kellek-e vagy sem, hogy szeretnek-e vagy sem, mert már rájöttem, hogy ami nem rajtam múlik, azzal nem tudok mit kezdeni.
Aztán megérkezett a válasz is. Semmi másra nem jók ezek a tényfeltáró éjszakai szituációk, mint arra, hogy megerősítsék bennem a Belső Hang hitelességét.
Bár már nincs szükség megerősítésre sem, mert a minap tesztelt épp az Sors és tökéletesen reagáltam a belső utasításokat, sőt még meg is köszöntem a figyelmeztetést, pedig csak egy be nem kapcsolt mosógépről volt szó.. de akkor is cselekedtem és ezzel sikeres vizsgát tettem az intuíció témakörében a Zuniverzum egyetemén.
Ez csak annyit jelent, hogy az van , amit érzek… és nincs kétely… és nem kell rágódni, gondolkodni, küzdeni olyan dolgokon, amiket nem tudok befolyásolni vagy nem kell befolyásolnom.

Minden pozitív visszacsatolás ellenére roppant rosszul érzem magam lelkileg most.
De majd elmúlik…
Mint minden.
Attól még szép napunk van!
Ölelés!

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb

Postagalamb