…sok gondolat akadt fent a rostán, és gondoltam szemezgetek belőlük.

Tegnap először voltam tárgyilagos apámmal és végig kellett hallgatni a mondanivalóm.
Az egész azzal kezdődött, hogy a klíma távirányítót kereste, amit nem kap meg egyenlőre, mert nem rendeltetésszerűen használja a klímát, amit közel félmillió forintért szereltek fel a szobájába, mert azt akartam, hogy konfortosabban éljen.
Apám nem hülye, nem kis műszaki tekintély volt aktív korában az atomwerkfabrikban, mindenhez is értett, és nagyon is képben van, mert ha nem lenne, akkor nem lenne egyértelműen szándékos a tevékenység amit a helyzete ellen végez.
Megbeszéltük, hogy mivel 25 fok van nála, és tegnap még ezerrel ment az olajradiátor, amivel pont 25 fokra fűtötte fel a szobát, nem hiszem, hogy ha akár 26-27 fokig is felelmelkedik bent a hőmérséklet, már klímázni kellene úgy, hogy az ajtót kinyitja, kintről engedi be a 33 fokot…
Erre valamit dörmögött, arcokat vágott, bevágta előttem az ajtót miközben elhordott mindennek, amivel kiverte a biztosítékot, olyan szinten elborult az agyam, hogy fél perccel később a kezemben volt a kés, hogy véget vetek az életemnek, mert úgyis az a vége, hogy megöl, akkor minek szenvedjek tovább.
Persze gyáva vagyok. Vagy realista.. vagy mindkettő.

Hidd el, SENKI nem tud visszatartani ha eljutsz erre a pontra.
Mert realista vagy.
Ugyan kik miatt kellene maradni?
Család miatt? – mindig azt mondják, hogy önző vagy, nem gondolsz arra mit hagysz magad után. Áh, ha autóbaleset ér, vagy elvisz a rák is te leszel a hibás az itthagyottak szemszögéből, mert hirtelen egy csomó probléma szakad a nyakukba, ügyintézés, hagyaték, nincs elmosogatva, anyád bent hagyta a ruhát a mosógépben, igazán kiteregethetett volna mielőtt elütötte egy lovaskocsi a kocsma előtt…

Csak jót tennék ha mennék, mert kibasszák a papát innen és nyugalom lesz számukra. Nincs már eltartottam, nincs rám szükség, nem tudok mit hozzátenni az életükhöz, amit én itt teszek azt bárki megcsinálja max fizetnek neki(k) érte.
A munkahelyen már nem vagyok fontos, nincs közege az én nézőpontomnak,az értékrendemnek.
Itt (és mindenhol) jelenleg és mindig és örökké azok érvényesülnek akik jól forgatják a lapokat. De ez mindig is így volt, csak míg volt helyijáratom addig nem volt irigy senki a fordámra, a buszra amivel dolgozom. Jelenleg nem ez a helyzet, lassan kiveszik alólam a lovat, kell majd másnak a “könnyű” forda, és jön a jól bevált duma, ha nem tetszik lehet menni… ugyan hová?

Én így is úgyis meg fogok törni ettől a helyzettől.
Ha nem öl meg az apám és ő megy előbb, akkor a rám szakadó kérdések tömege fog agyon nyomni, ha addig nem teszek rendet a fejemben.
Anyám elátkozhatott mert “miattam” nem váltak el 8 éves koromban.
Sosem szeretett, csak már vagy 43-4 éves lehettem
mikor elkezdett akarni velem lenni, együtt tölteni az időt.
És én akkor sem mondtam nemet.
Hazudtam, hogy jó az együtt töltött idő, sosem bántottam volna meg azzal,
hogy nem megyek hozzájuk minden héten egyszer vagy kétszer.

Elmagyaráztam hát apámnak, hogy:
Tisztában vagyok azzal, hogy neki nagyon rossz.
Nekem sem könnyű, de neki tudom, hogy rettentően rossz
és azért van itt a mi házunkban, mert sajnálom őt a veszteség miatt ami érte.
Hálából ő utál mindenkit .
Mivel épp megvilágosodási rezgéstartományba kerültem az helyet, hogy mélyre süllyesztett volna a bánat ( kurva szerencsés vagyok, bár lennék inkább szerencsés kurva..) elmagyaráztam neki ( de inkább magamnak), hogy NEM VAGYOK AZ ANYÁM, azaz nem vagyok a felesége, asszonya, szolgája, csicskája… nem szeretem ezt mondani, de a fasz se kérte, hogy csináljon gyereket 30 évesen…maradt volna a söröskorsó mellett és élte volna az életét.
Én a lánya vagyok, aki abszolút nem hasonlít az anyjára, és nem is akar…
Én csak empatikus vagyok (sajnos) és érzem azt ami benne zajlik,
de ez NEM JOGOSÍTJA FEL VELEM SZEMBEN SEMMIRE… semmire…

És amikor ezt tisztáztam vele – kurvára szart le, de nem érdekel– akkor végre felfogtam, hogy nem vagyok szar ember, és megteszem amit TŐLEM telik, és nagyon leszarom, hogy mások szerint hogy lehete ez még jobb , mert nem, hogy amit tőlem telik, hanem annál többet is tettem érte…

Sem anyám, sem apám nem gondoskodtak a szüleikről.
Apám anyja pont úgy halt meg mint anyu… egy nárcisztikus férj nyomása alatt.
Nagyapám azért halt meg, mert elvesztette az uralmát. Ugyanis fiai voltak, nos a férfiak kicsit másképp kezelik a helyzetet. Anyai nagyszüleim egy csodás szociális otthonból sétáltak át a hídon… és mi őket évente kétszer látogattuk meg…kétszer… és anyám volt aki mindig elmondta, hogy én hálátlan tróger leszek a putrimban élve, és biztosan ők is egy otthonban penészednek majd… há… ugye…

És én vagyok a szar ember….

Nos úgy tűnik, hogy a MOST arról szól, hogy az önértékelésemen kellene kicsit igazítani.
Elmondom, hogy most hogy állok a világgal.
Nemrég posztoltam, hogy jelezték nekem a nagyok, hogy a magamfajta munkavállalók ideje lejárt. Ezen elgondolkodva rájöttem, hogy valóban nehezen viselem, mikor egy jól bevált ritmust megtörik, mert az új “felettes” új rendet épít.. ezzel nincs baj, valóban az én hibám, de ezt elengedtem és rájöttem, hogy én az élet színdarabában már nem vagyok színész , csak egy néző, mert nagyon nagyon szerencsés vagyok, hogy mindenki szemén át képes vagyok látni egy szituációt, egy helyzetet.
Nagyon jó dolog nézni a világot úgy, hogy nem akarom már megváltoztatni.

Szerencsés vagyok, mert rövid idő alatt kiismerek mindenkit a nézőpontja segítségével és máris tudom, hogy kell-e beszélgetést kezdeményezni vagy sem.

Engem egyetlen dolog érdekel a másik emberben, történetesen az, hogy mennyire realista.
Nem mondtam SOHA, hogy az a nézőpont, amit legtöbbször használok, amit úgymond a sajátomnak tekintek az jó, azt mondom, hogy azokkal az emberekkel jövök ki jobban, akiknek hasonló a nézőpontjuk az enyémhez.
Ez így van rendjén…

Ebből következik , hogy magányosabb lettem, de nem vagyok egyedül, sosem voltam és nem is leszek , mert mindenki fejlődik és mindig lesz aki majd utolér, és lesz aki majd együtt jön velem vagy aki el/lehagy, de a lényeg, hogy mindig vannak akik ugyanazt látják amit én.

Megtanultam hallgatni.. nagyon tanulságos.
Bármikor félreállok, ha úgy érzem, hogy egy törtető liheg a nyakamba.

Nagyon fáradt vagyok.
Nem vagdosok ereket, mert egy éles késünk sincs hiába könyörgök,
hogy valaki élezze már meg őket, mert nem lehet elvágni a húst már és mert egyszer utazott velem a buszon egy ápoló az SBOról és elhordta mindennek azokat akik ilyen dolgokat tesznek, na meg persze tárt karokkal várna a pszichiátria, ahonnan tuti nem hozna ki az a családom, aki személyes sértésnek venné ezt, mikor én vagyok aki egyébként akkori elkeseredésemben a nyakukba tettem szegény magára maradt idős apám, aki a gondoskodást azzal hálálja meg, hogy mindent másképp tesz, mint ahogy kell, hogy ne csak neki legyen szar, hanem az egész világnak.

Viszont az egész mondanivalóm felett egyetlen igazság áll.
Nagyon hálás vagyok azért, amiért ezt a kurva nagy terhet mégis a nyakunkba vettem.
Olyan mélységeket éltem meg , olyan ön(és mások)ismereti túrákon vettem részt a helyzetek által, amelyektől sokkal értékesebbnek érzem magam .
Biztos megoldódik ez is egyszer, nem tudom mennyi idő még, míg sikerül majd felfognom, hogy nem vagyok bűnös apám viselkedése miatt.
De egyszer ezt is sikerül majd.
Minden tanítás és kegyetlen pillanat közelebb visz ahhoz,
hogy én ide erre a Földre nem tudatosulok többé… pont elég volt ez az egész sztori itt a vége felé ahhoz, hogy elég tudatos legyek abban a pillanatban amikor tényleg menni kell.
De addig legyek elég tudatos ahhoz, hogy ne én mondjam meg, hogy melyik legyen az a pillanat.