Elgondolkodtam. Hogy én miért gyaloglok sírva a fáradságtól és a fájdalomtól napok óta, majdnem összeesve a töltésen munkaidőben , hogy elérjem a buszt, hogy apám megnézzem minden rendben van-e vele, aki minden egyes bekukkantás alkalmával egy tűr szúr a mellkasomba a szavaival.
Miért áldozom fel magam ezen az oltáron?
Mostanában vészesen alacsony az energiaszintem. Ha eszem valamit ebből az ipari hulladékból, amit a boltok kínálnak, nem tudok mozogni. Ha nem eszem, akkor kóvályog a fejem, de van bennem némi fizikai aktivitás. Nem szabadna többet ennem, lám apám sem eszik mégis van ereje arra, hogy bántson.
A napokban megélt fájdalom és fáradság meghozta a gyümölcsét. Ahogy sántikáltam a buszhoz mintha megnyílt volna az ég, és kiszólt a felhők közül egy hang, hogy :
SZERINTED KI AZ OKA ANNAK, AMIT MOST ÉRZEL?
Nem lehetek ekkora lúzer, hogy nem vallom be magamnak, hogy baszki ha te nem teszel semmit magadért, ha nem ragaszkodsz ahhoz, hogy neked is legyen, hogy az is legyen amit te szeretnél, ha nem lépsz feléd, érted, miért hiszed, hogy más majd fog?
Hiába vannak ( illetve inkább voltak, mert én úgy döntöttem, hogy elhagyom a Facebook hajót, mert nem tesz jót a lelki egészségemnek az tömény információ, amit erőszakkal rámtolnak) Emberek, akik aggódnak értem a távolból, tehetetlenek , mert azon nem lehet segíteni aki magáért nem mozdul.
Ez valamiféle önsajnálat, valami mazochizmus, “jaj nekem nem kell semmi” , mindent másoknak adni, aztán szenvedve várni, hogy valaki vegye már észre, hogy nagy a baj. Na elmondom, hogy (itt) a kutyát nem érdekli mi a fasz van velem. Fáj? Menj orvoshoz… Kell valami? Vedd meg…. Minek szenvedsz? Old meg…
Nagy kérdés, hogy én miért várom el bárkitől is ( elsősorban a családtól) hogy vegyék észre, hogy az ő oltárukon áldoztam fel magam? Mert erre tök egyszerű a válasz: ” kérte ezt tőled valaki? “ és tényleg… kérte? Dehogy kérte… olyan ez mint a wc pucolás.. kérte valaki, hogy sikáld utána a szart? Nem… a te bajod, hogy nem bírod elnézni …
Anyám ugyanezt a játékot játszotta. 458 nappal a halála után kellett arra rádöbbenni sokadszor, hogy ugyanazt a mintát viszem és ha nem teszek valamit értem, akkor meg fogok dögleni.
Régen nagyon jól működött az, hogy értem teszek dolgokat, aztán valami megváltozott. Mert én mindent megtettem azért, hogy valaki úgfy tegyen, mintha szeretne, bár fogalmam sincs mit jelent amúgy, hogy “szeretnek”, mert tényleg mit jelen? Számomra azt jelenti elsősorban, hogy “jó veled”, aztán azt jelenti, hogy gondoskodom arról, hogy jól érezd magad, hogy amit csak tudok megadhassak neked, hogy legyen meg mindened ami téged boldoggá tesz ( és ami idővel szépen elvárássá és megszokássá válik)
A szeretetért (?) amit nagy nehezen sikerült megtalálnom, feladtam mindazt ami vagyok és lehetséges, hogy viszont vártam volna, hogy ahová tukmálom a sajátom, azt vissza is adják. Nos egész életemben oda nyomtam a figyelmem, az odaadásom és a szeretetem, ahol faszán nyelték… aztán mikor széthullottam, akkor közölték, hogy ” ÉN NEM KÉRTEM, TE TUKMÁLTAD, HÁT JÓL ESET, ELFOGADTAM” Nyilván nem azért adja az ember, hogy visszakérje… Kevesen olyan szerencsések, hogy onnan kapják vissza, ahova tolják… 🙂
Mindent összevetve eljött az idő, hogy vagy teszek értem bármit is vagy nem, egy biztos, senki más nem fog. Ez van. Magad uram, ha szolgád nincsen… Az élet pont olyan itt az emberek között, mint a mai egészségügy . Ha fizetsz, akkor valaki tesz érted valamit a pénzedért, ha nem, akkor valószínű marad az öngyógyulás vagy a gödör.
Reggel még kitart a Tél, de délután már csiripel ezerrel a Tavasz ❤️
Tavaly igen nehezen jött az enyhülés kegyetlen napokat éltünk, s bár kegyetlen most is, de nem annyira intenzív már a szavak okozta pofon ereje. Igazából nincs is ereje. Fájdalom nincs bennem, szeretetet meg már csak nyomokban tartalmazok.
Feladtam már, nem harcolok senkivel. Elfogadok és örülök ha van aki gondol rám. Nincs igényem a csoportos jelenlétekre, arra főként nincs, hogy bárkinek ugródeszkája vagy katalizátora legyek. Már nem okoz örömöt a létra szerep. Tök jó így azon pár emberke társaságában akik elfogadták ezt az én furcsa mindig jobban szűkölőnek látszó ám egyre szabadabb világom.🤗
Bár nem hittem, hogy lesz idén Tavasz, napok óta hangos rigóének kelti a megmaradt fák között a Napot! Már láttam sok citromsárga pillangót, és ma tiszteletét tette az idei első katicabogár is, így ha hiszem, ha nem hivatalosan is beköszöntött a Tavasz.
🐞felszállásra készen 🐞
Újra és újra ismétlem ugyanazt, nagyon hálás vagyok azért az útért amit megtettem, a szabadságomért,ami egyre nagyobb méreteket ölt bennem, a.lassan kiteljesedő elfogadásért, amivel szépen útjára engedem azokat a vágyaim, amik megvalósításához egyedül kevés vagyok.
Napok óta indulok neki majd vetem el , hogy összefoglaljam újra ugyanazokat a gondolatokat, amiket már eddig is szinte minden posztomban. Nem tudom miért teszem, miért kell kívül lássam őket. Azon már nem is gondolkodom, hogy miért kerül ki belőlem minden a nyilványosságra. Talán mert azok, akik körülöttem élnek, már unják őket. Minimalizáltam a jelenlétem a Facebookon és csak 24 órát vannak fent az aktuális posztjaim. Ebben a világban mindaz ami én vagyok, nem érzi szükségét annak, hogy megmaradjon az utókornak egy olyan felületen, ahonnan a létezése óta több negatívum szivárog ki, mint az emberi létezés összes idejét együttvéve. 2004 óta rendszeresen posztolok, és törlöm… nem fontos honnan jövök és az sem hova tartok. Semmi sem fontos. Az életnek ha van értelme, akkor nem lehet több, mint megismerni azt a “programot” ami induláskor betápláltunk és ha szerencsénk van, a megismerése után lehetőségünk van felülírni vagy végleg törölni azt.
Amióta csak 24 órás vagyok a Facebookon az algoritmus nem nagyon tol elém semmi olyat, ami nem fontos. Nagyon ritkán nyomok “lájkot” és azt jól meg nézem mire, hogy nehogy azt higgye, hogy érdekel engem amitvel épp sokkolni akar. Nem nyitok meg oldalakat, nem kommentelek olyan helyen, ami nem tűnik valóságosnak. Talán így nem érzem, hogy mennem kell. Az ismerőseim számát tudatosan csökkentem azokra, akik napi szinten interakcióban vannak velem. Adok lehetőséget a leskelődésre ismeretlenül is, de már nem minden posztom osztom meg ott, amit itt a WordPressen írok, szerintem igy van jól… Nem érulom magam, nem vagyok én tárgy, és már nem vágyom senkihez sem tartozni, elfáradtam. A jelen helyzet, amiben apám elviszi az összes energiám azzal az idegen és cinikus viselkedéssel, amit felém sugároz, nem jut erőm azon aggódni, hogy igazából nem vagyok sehol sem “jegyezve”.
Apropó az apám. Egyik reggelre arra ébredtem, hogy Józsi finoman ébresztget, mert megint “rémálmom” volt. Az első részében anyut láttam, aki tárgyilagosan kisebb megvetéssel közli, hogy “apád haldoklik”, amire én reagálok, hogy tudom. Ebben semmi titok nincs, az utóbbi évek masszív alkohol fogyasztása szétbaszta a szervezetét és beérett a gyümölcs. Mit tehetnék? Most nézem, ahogy napról napra fogy és engedi el az életet, vagy el is vitethetem a kórházba, ahol napokat sem fog élni, mert az egyetlen, ami neki fontos, a KUTYA nem lesz vele… Apám itt tartózkodása végül áldássá lett számomra. Rájöttem, hogy minden, ami miatt stresszeltem nem elég fontos, mert van annál rosszabb is. Például az, hogy rám nincs szükség. Még apámnak sincs rám szüksége, csak “valakire” akit bánthat. Nem engedi magát szeretni, mert nem tudja viszonozni. Kezdem érteni, hogy miért nem tudok jól szeretni?! Hogy is tudnék, ha nem tudom hogy kell.
Az ember – főleg, aki egész életében szolgált– elég rosszul viseli, hogy mindaz, amit megélt, megtapasztalt, nem kell senkinek. Nem kérnek belőle, nyűg a jelenléte, teher. Apám ellátásra szorulttá tette magát anyu halálával. több mint 5 évtized alatt megszokta, hogy kiszolgálják, hogy mindent elébe tesznek, hogy következmény nélkül lehet valakit érzelmileg terrorizálni, hogy egy-egy ittas állapotban elkövetett bűn után elég pár napnyi puncsolás és feloldozást nyer. Anyu elment. Emlékszem, ahogy Józsi minden alázatát bevetve próbálja aput kisegíteni a kezdeti sokkból. Apám nem fogadta el sem tőle, sem tőlem a segítséget. Mivel senkim sincs a párom és a gyerekeimen kívül, így nekem kell döntéseket hozni. A tisztesség mint ami bármit is “úgy kíván” ott elbukott, ahol a távoli rokonság hirtelen számonkérésbe billent az érdeklődésből. 50 év ismeretlenségből ugyan ki meri azt állatani, hogy bármivel is elszámolni valóm lenne, kicsit sem ideális életemből és a jelen helyzetben hozott döntéseimről?
Rohadt fáradt vagyok. A feladat tart jelenleg egy lépéssel mindig távol az összeomlástól. Apu egyre inkább engedi el az életét, neki mindent az anyu jelentett, de nem tudott egyensúlyt teremteni és nem tudta elfogadni a felajánlott segítséget az alkoholfüggőség rendezésére, így először anyut “űzte el”, majd saját magától fosztja meg az életet.
Nekem nagy szerencsém, hogy abszolút realista vagyok és mindezen helyzet és minden helyzet engem egy magasabb tudatossági szinten ért. Bár az emberekkel való kapcsolatom minimálisra csökkent, nem adom fel a megéléseim megosztását azon kevesek felé, akik még találnak ezekben az írásokban bármit is, amivel a saját útjuk, céljaim, programjuk megismerését tudják segíteni.
Amikor visszatekintek az életemre, találok olyan pontokat, amiket nagyon nehezen tudok megbocsájtani magamnak. Az ilyen az, amikor félelemből tartottam fent kapcsolatokat, a másik szeretetkoldusságot. Én egy nagy szeretet kurva voltam mindig is. Annyira vágytam a szeretetre, az elismerésre, hogy bármire képes voltam érte. Szó szerint bármire. Most, ha a tükörbe nézek, akkor borzasztóan szégyellem, hogy ötven éves létemre még mindig én vagyok, aki tukmálja a figyelmét, a szeretetét , és nem veszi észre, hogy nincs rá igény. Mert ha valami egyoldalú, arra nincs igény. Ahol csak nyelik vagy kelletlen elfogadják, ott igazából nincs ennek értéke.
Egy kicsit sírdogáltam ezen, aztán elfogadtam magam, hogy ennyire futotta. Tudod milyen rossz, amikor leéled az életed felét és akkor jössz rá, hogy a környezeted ostobának tart? Hogy amit képviselsz az nekik test és lélekidegen, hogy te “furcsa” vagy és “bolond” és nincs semmid ami értéket képviselne számukra?
Már rájöttem, hogy nem baj, ha az úton nem azok jönnek velünk, akikkel mi mennénk. És az sem baj, ha a fáradság miatt, már senkivel nem vágysz menni sehová. Eljön annak az ideje , hogy az ember elkezd hálás lenni minden olyan pillanatért, amiben valaki felé küld egy mosolyt, egy ölelést, egy integetést, egy pár jó szót úgy, hogy nem vár érte semmit. Egyszerűen csak azért adják, mert belül érzik, hogy neked ez jár és nekik ez jó.
Egyvalami biztos, én többet ember nem leszek, mert nekem nem sikerült megtanulnom, hogy kell annak lenni. Nem áll jól ez a szerep, Nem tudok mit kezdeni vele. Minél jobban átérzem a LÉNYEGET, annál kevésbé tudok vele azonosulni. Nem szégyen kimondani, hogy az Univerzum Egyetemén, az “ember” szakon sajnos megbuktam. Újra… és nem veszem fel többet ezt a tárgyat. Biztosan van más út is aa fejlődésben, vagy egyszerűen elfogadja az EGÉSZ, hogy van olyan kis Lélektöredéke, aki ugyan végigcsinálta, de nem tudott azonosulni a feladattal. 🙂 Valamikor, nem is oly régen, azt mondtam, hogy engem nem lehet megtörni. Nos az utóbbi év nagyon is megtört. Egyre többet vagyok csendben. Egyre jobban üdvözlöm a magányt, egyre jobban becsülöm azon kevés EMBERT, aki minden küzdelmem ellenére kitart mellettem, de egyre nagyobb az űr köztem és azok között, akik vállalt szerepével végképp nem tudok azonosulni. Így van rendjén. Már nem félek a magánytól. Már megtanultam az előnyeit annak.
Találtam egy nagyon jó idézetet a Facebookon Márai Sándortól:
Nem tudom mi lesz, ha nem lesz az apám már velünk. Cseppet sem érzem, hogy megkönnyebbülést hozna, ha nem látnánk már szenvedni, ha nem keresném többet benne azt az “apát” akire másképp akarok emlékzeni, ha nem próbálnám már feledni a cinikus mosolyát, hogy szánalmasnak tart. Nem lesz könnyebb az út nélküle, mert nem lesz aki elfeledtesse velem, hogy amúgy az én életem, amióta nem tudok szolgáltani, mert nincs a magamfajtára már igény, semmit sem ér.
“Egy napon csendes lesz az ember. Már nem vágyik az örömre, de nem is érzi különösebben kisemmizettnek, megcsaltnak magát. Egy napon az ember tisztán látja, hogy mindent megkapott, büntetést és jutalmat, s mindenből annyit kapott, amennyi érdelme szerint jár neki. Amihez gyáva volt, vagy csak nem volt eléggé hősies, azt nem kapta meg… Ennyi az egész. Nem öröm ez, csak belenyugvás, megértés és nyugalom. Ez is eljön. Csak nagyon sokat kell fizetni érette.” -Márai Sándor-
…van egy olyan szituáció nálunk, hogy amikor eladták a buszok kereke alól a telepet a cég visszabérelte azt gondolom jó pénzért, hogy legyen hol állni éjjel, és bérli gondolom a helységet ahol napközben pihenhet az aki nem talál rést a pajzson és nem lép le míg nincs rá szükség. Persze senki nem lép le, de ugye boltba reggeliért olykor menni kell😁
Ehhez a helységhez van egy mellékhelység, ami koedukált, ami annyit tesz, hogy a bevállalósabb hölgyek is tocsognak a semmivel sem überelhető szagú férfi vizeletben és szarpöttyös ülöke felett guggonak, én még azt sem,mert a térdem miatt olyat nem tudok.😑
Nos ennek a helységnek a takarítását teljesen önkéntes alapon és eddig kevés ember tudtával magam végzeztem egy ideje, mert bár nem vagyok pedáns kicsit sem, mégsem tudom elnézni, hogy hugyban toporog az is aki elvileg intelligens szemben azon emberkékkel mellécsövelnek, vagy lendületből fossák le a falat.
Régen volt itt személyzet erre a feladatra de ahogy minden másnak sem, ennek sem van most asztala, nincs senki aki rendben tartaná a helységet. Nos én is csak addig, míg teljesen nem undorodom meg a kollégáktól.
És itt van a lényeg amiért soha nem leszek takarítónő. Mert azok akik oda járnak többnyire tudják,hogy én vagyok aki rendben próbálja tartani a helységet. Ennek ellenére bent dohányoznak, ( erről eszembe jut amúgy a balatonfüredi szívkorház wc-jében lévő felirat,amin arra kérik a használóját, hogy ne a wc mellé ürítsen…mi van ezzel a világgal?😡)a padlóra hamuznak, mellé vizelnek, szanaszét fosnak mindent. Szerintem ezzel azt alázzák meg aki utánuk takarít.
Ma is azt mondom, hogy egy ember onnan ismerszik meg, ahogy bánik a másikkal. Aki bárkit is szolgának, cselédnek néz maga körül, aki a mocskát másra hagyja az nem érdemelene többet ,mint egy fasza klozetkefét fejjel előre a segglikába …
Talán ott kezdeném, hogy igen, megint elcsesztem. Nekem egyetlen nagy hibám van, illetve kettő. Az egyik az, hogy még mindig ( már vagy 15 éve írom le, hogy még mindig nem) nem vagyok feltételnélküli bizalommal a belső hangom iránt, a másikat meg az utóbbi napok tükrözték le megint ( és megint, és megint), ha nem kérdeznek, ne válaszolj, ha nem hívnak ne menj, ha nem ölelnek vissza, ne ölelj, ha nem szeretnek, fogadd el, ha nem hisznek neked, nos aki nem hisz neked, azzal dolgod nincs. Alapszabály. Egyetlen alapja van a minden (is) kapcsolatnak, a BIZALOM ..
Tegnap elcsesztem, de nagyon jól jött ki végül a történet. A busz, amivel dolgozom,”csőtörés” áldozata lett, avagy valahol elfolyt belőle az összes hűtőfolyadék. Nem is olyan régen jutott eszembe egy járatvégzés közben, hogy itt körülöttem, szinte mindenki ül egy kicsit tartalék verdában, lehet, hogy időszerű lesz egy lepukkanás valahol, de el is engedtem ezt a dolgot, mert ugye épp mávosításban vagyunk, és kicsit másképp megy mostanság a problémamegoldás mint eddig. Tegnap pont az irodista járat indulása után és pont tele busszal és pont olyan emberekkel tele akinek a felét sosem láttam még ezen a vonalon bejelzett a hibavisszajelző hogy kevés a hűtőfolydék. Ez baj, mert csak úgy egy zárt rendszerből nem tűnik el… amióta ilyen típusú busszal dolgozgatok, azóta egytelen egyszer volt folyadékszükséglete a busznak ( oknak, mert ez a harmadik -az átkozott) tehát nem jellemző a vízcsövek csereberéje, de hát nem új, lehet ilyen, nem nagy javítás, de nyilván nem az én dolgom ezt (sem ) megjavítani.
Tegnap jó csapat volt , mert egy kolléga szólt is, hogy menstruációs probléma akad, tudomásul vettem, de nem kérdeztem vissza, hogy mennyire rossz a helyzet. A Belső Hang jelezte, hogy nem kéne menni tovább, de mire felhívtam a forgalmisát és meggyőződtem arról, hogy van aki folytassa a feladatom már elhagytuk a várost. Gondoltam én, hogy eljutok a végállomásig, visszatöltöm és visszajövet leteszem a műhely elé.. nem így lett.
A vízhőfok jelezte, hogy itt bizony vészesen gyorsan fogy az anyag, így meg kellett állni. Sűrű bocsántkérés az utasok felé, akik egész jól reagálták. Mondjuk mind intelligens tanult ember, nyilván értik, hogy ez nem az én vagy a “mi” mint cég hibája ez inkább Murphy és bizony szituácós gyakorlat. MIvel én már időben jeleztem, hogy nem fogok valószínű végigmenni, a Tartalékszolgálatos készenlétben volt, potom 7 percet kellett várni , a mentő nem jön ki egy beteghez 7 perc alatt és az utasaim máris mentek haza én meg ballagtam vissza a telepre.
Miért vagyok szerencsés? Mert a Sors jó csapatot biztosított. Jó volt a forgalmista, mert aktiválta a jó kollégát, aki nem szart bele, hogy valahol valaki bajban van és hogy utasokkal állt meg, hanem azonnal jött. 7 perc alatt egy 10 perc menetidőre lévő helyre. Nekem ez olyan nagy dolog. Olyan sokszor voltunk magunkra hagyva már “kolléga” és “forgalmista” által, aki nem küldte a mentést, mert a “kollága” épp reggelizett…bocs.. Én baromi hálás vagyok, hogy így sikerült, de nagyon szégyellem is magam, mert ha hallgatok a Belső Hangra, akkor a 7 perc késés, ami nem késés még, lehetett volna csupán kettő, míg átszállnak a másik buszra az utasok előbb egy településsel. De hálás vagyok azért is, mert nem volt sem türelmetlen sem “gonosz” velem senki, egy rossz szó nem hangozott el és a kolléga mondta, hogy megköszönték neki, hogy ilyen gyorsan jött . Ez olyan jó.. ezért érdemes dolgozni, mert vannak még jó emberek és értük érdemes küzdeni a változások orkán erejű szelével szemben is. Persze nem mindig van így. De én mindig alázatos vagyok és mindig megteszek amit tudok… de én sem vagyok hibátlan, és lehetnék tévedhetetlen, ha jobban bíznék abban a tudásban ami bennem lakozik.
Más a “megérzésről”. Nemrég Apa említett egy autót ami tetszett neki, de nem is kérdeztem milyen színű. (Pedig nem mindegy, én pl csak fehér kocsit vennék, csontfehéret, ha választhatnék egyszer ) Éberálmomban megjelent az autó, kék volt. Ilyet álmomban sem találnék ki, hogy kék kocsija legyen, mert nem tetszik. Meg is kérdeztem milyen volt a kocsi amit nézett. Kék.. Ennyit a Belső Hangról.. SOHA és SENKIVEL kapcsolatban nem tévedek. Csak abban, ahogy kezelem azt, ha valaki nem mond nekem igazat. Bennem senkinek érdeke nem lehet, ahogy nekem sincs senkiben Felesleges kamuzni.. energiapocsékolás. Pont ezért sem teszi a Belső Vezető, a Programfelelőse…
A tartalék járgány ..😅 nem lenne rossz ha lenne gazdája aki szereti és vigyáz rá. Ez mindennel és mindenkivel így van.🤗😘
Dunaújváros Béke tér – Vasmű útvonalon az erdőben sétáltam A pályaudvar közelében inkább szeméttelepre hasonlít az erdő, míg a vasmű felé megelevenedik a múlt
Valószínűleg azért vannak még ott ezek a muzeális darabok,mert mozdíthatatlanul nehezek… Meg hát az utókornak hagyták itt. Emlékül a Vas országából .
🍂🍂🍂🍂🍂🍂🍂🍂🍂🍂🍂A vasmű. Lassan ez is múlt. Ezt is hagyták tönkremenni. 🍂Persze az öröm mindenhol ott lapul…🤗🍂🍄🟫🍄🟫🍂Igazi őszi színek! Imádom 🍂❤️🍂🤫🤗🍄🟫❤️🍂😁🍄🍁
Nem vagyok nagy kertész, csak olyan kontár mindenben, de a szándék a szépség megteremtésére mindig megvolt. A magam módján. Mert utánajárni, hogy mit hogy is kell már lusta vagyok. De én így vagyok mindennel. Egyedül a csirkevágást néztem a Youtube-n, amikor egy egyszer egy pipike megsérült és muszáj volt az életére törni, mert a többiek végezték volna ki. Nos akkor sem követtem a lépéseket, mert az általam humánusabb megoldások híve vagyok. ( rossz megfogalmazás, nem vagyok a tényleges gyilkosság híve, csak fejben szoktam kivégezni a számomra kártékonynak ítélet alakokat , de ott sem vizualizálom a folyamatot, csak a végeredményt.) 😀
Szóval a fókusz az “önmagam megajándékozása az örömmel” projekt keretén belül a hortenziák kiürült cserepébe vettem krizantémot a szomszéd falu kertészetében, mert mindig elmegyek mellette a busszal és csodálom a három színből egy cserébe ültetett kreációt. Vétek ezeket a gyönyörű virágokat rátenni cserepestől a betonlapú sírokra és hagyni meghalni a télben, mikor minden évben újra hajt és újra gyönyörű. Amúgy annyira igénytelen növény, nekem van olyan krizantémom cserében, amiről azt hittük rég nem él, ki volt dobva, és tavasszal láttam, hogy a téli fagy ellenére újra hajt. Így került vissza a földbe és most virágzik nekem és gyönyörű.
Szóval vagy 20 éve szeretnék krizantémot ültetni, de sosem volt ilyentájt rá pénz. Most volt. Most muszáj volt lennie, mert az a feladat, hogy örömteli legyek, és nekem a virágok örömöt okoznak. Szóval vettem. Még veszek árvácskákat a Mama fája köré, mert szerette ő is és én is az árvácskát. Anyai nagyszüleim kertjében a sövény mellett virított az árvácska, a neve kiejtése is azt a világot hozza vissza, és a reggeli párás levegő illatát a nagy szilva alatt rohadó millió szilva fanyar bűzével.
A kertben kontárkodó kutyák miatt nem nagyon lehet virágot a földbe ültetni, mert mindent kiásnak és kitaposnak, ezért az ajándékba kapott nárciszok is a cserepekbe kerültek, mert a krizantémot vissza kell majd vágni a tavasszal… Majd meglátjuk mit sikerült varázsolni és mi lesz a végeredmény. A krizantémok még nem nyíltak ki, olyan választottam, ami még bimbós… Van ideje, ha nem fagy meg, mert ma reggel bizony kint a határban deres volt a föld.
🩷🩷🩷
A nyáron kihalódott ablakláda tartalma helyett is új kreáció került egy ládába. A többiek jobb fekvésben túlélték a nyarat.
Tegnap a dió kivételével, amiről nem tudtam, hogy csak novemberben kezdik árulni, elültettük családi program keretén belül a gyümölcsfákat. Soha ilyen szép nem volt mögöttünk a föld, mint most. Apa a szíve csücske Duanjáró hajójából kistraktor lett, így nincs gaz csak gondozott föld, amiben bármi is lehet, ha az egészség és az időjárás engedi. Egyenlőre megalapozva a holnap pálinka, bocsánat lekvár és befőtt termését, a gyümölcs került előtérbe. Alma, körte, szilva , cseresznye, meggy… A barack az utóbbi idők tapasztalata miatt kimaradt.. és lesz a dió, mert azt mondják abban van a jövő…főleg ha nem pusztul meg, mint manapság a termése.. Régen nagyon szerettem volna egy nagy díszkertet. De nem volt támogatva az ötletem, így kis díszkertem van, amiben semmi sem díszes ugyan, kínlódom a Hortenziákkal, gond, hogy eltűnt és csak soká lesz újra árnyék ott és egyéb, de alakul, sokkal szebb, mint volt és látom benne jövőt.
Jelenleg a kismadarak uralják. Nyáron inni és fürdeni jöttek el, most beindult a téli etetési szezon, és rengeteg nyári vendég jött el az etetőhöz. Kíváncsi lennék, hogy miből vették észre, hogy már ki van téve az eleség. Lehet őrszemet állítanak a közelbe, hogy mikor sántikál már ki az zöregasszony azzal a szotyival. Remélem sikerül feltölteni a szotyolás bödönöket és egy újabb télre megint megnyugszik a lelkem, hogy van mit ennie a madaraknak.
Nekem a pár virágom locsolgatása és a kismadarak etetése- itatása is öröm. Amíg a panelben laktam is etettem a madarakat és bizony a cinege ott is odatalált a harmadik emeleti ablakba. Lehet a lelkük érzi, hogy valaki gondol rájuk. 🙂
Nekem az is öröm, ha a boltból hazafelé nem a rövidebb úton autózom Földvárról visszafelé, hanem eljövök a hatoson.. GPS bekapcsol, hogy mutassa merre figyel a szemfüles Yard, és ha nincs trafi és “seholsenki” akkor szépen hazarepcsizek a napsütésben a kisforgalmú úton. Ha kicsit szomorú lennék, akkor elmegyek Újvárosig a boltba, és a pályán röpcsizek.. zene és sebesség… Fura ezt nekem így most “bevallani” de valahogy van benne valami szabadság érzés. / persze igen igen.. csakis a megengedett sebességhatáron belül /
Most öröm, hogy végre kicsit ülök, és klimpírozom itt a betűket. Az is öröm, hogy tiszta lett a lap a kapcsolataim terén. Megértettem, hogy mindenkinek van vágya, magánélete és nem biztos, hogy beletartozik az örömébe, hogy megossza velem ezt. Azt sem szabályozhatom, hogy ki mit akar nekem adni magából, így én megosztom amit megosztani vágyok, fogadja vagy nem aki felé küldöm, nem az én dolgom. És elfogadok mindent, amit felém küldenek. Mert minden megosztás a bizalom jele… régen arra mentek rá a kapcsolataim, hogy elvárás volt, hogy személy szerint nekem vagy tőlem neki(k) menjen át az infó , ne a közösségi oldalról kelljen megtudni dolgokat. Mára megértettem, hogy nem lehet ilyesfajta elvárás, mert olyan barátságok mint régen nincsenek.. De lehet nem is baj. Az egónak van csak olyan vágya, hogy kisajátítson magának embereket. A mai világban a szabadság vágya erősebb, mint a hovatartozásé, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki értéktelen lenne, inkább azt, hogy senkit nincs joga az embernek magához kötni. Sem társat, sem gyereket, sem barátot. Öröm ha együtt vagyunk… Öröm ha megosztanak valamit, öröm ha vesznek a tálból amit kirak az ember az asztalra.. Öröm, hogy mindig van valaki aki szívesen csemegézik belőlünk, de még nagyobb öröm annak a képessége, hogy ezt lehetővé tesszük mindenki számára… …illetve majdnem mindenki számára. 🙂
Amire még rájöttem az az, hogy nem foglalkozom már a negatív gondolatokkal. Feltűnt, hogy mielőtt panaszkodni kezdek, megállítom. Nincs miért panaszkodnom. Tényleg nincs. Minden a maga útján halad tovább. Köszönöm, hogy eljöttél és itt vagy, ez is öröm nekem Hálás vagyok!
Ha valami változás van , mindig adott a lehetőség valami másra, a változásra, a változtatásra, a mi döntésünk, hogy élünk-e vele.
Tegnap feltettem a kérdést, ha apu nem lenne rám szorulva, nem történt volna ez, anyu még küzdene tovább vele egy kis ideig, akkor nekem mi lenne az aktuális bajom, ami miatt folyamatosan stresszelnék?
Mert nekem mindig van miért. Illetve volt. Mert már nem keresem a fájdalmat. Nekem szembe kellett néznem azokkal a tényekkel, amikkel nem tudok mit kezdeni és tovább kellett lépnem.
Ma dolgoznom kellene, de valami csavar folytán a Margit-szigeten ülök Szent Margit néhai sírja mellett, mécsesek pislákolásában és tucatnyi füstölő tisztító illatában és írom ezeket a sorokat és bőgök..
Már nincs lezárva. Eddig kétszer próbáltam eljutni az árvíz után.Csodás idő van. Az Én időm…Géza nagyon barátságos madár A szigeten A kedvencem 🍂🍂Elemér a sáska 🍂A kolostorromSzent Margit sírhelyeMargitnál lila az árnyék liliom virága 🙏❤️Hoztam.
Nekem nincs semmim, amit adhatnék azoknak akiket szeretek, csak én magam. Ezért borzasztóan nehéz elfogadni,hogy ami én vagyok, az már nem érték ebben a világban és ezért nincs mit adni, elfogadni tőlem.
Hibáztam, mert az egyértelmű jelek ellenére ráerőszakoltam az én furcsa szeretetem azokra, akiknek nem én vagyok a választása csak muszáj elviselniük mert erőszakkal csikartam ki a figyelmüket.
Nem fogadtam el, hogy ami én vagyok nem kellhet mindenkinek. Akinek az én energiáim kellenek, azok megtalálnak. Az embereket hagyni kell választani és nem szabad megharagudni, ha nem én vagyok ez a választás. Viszont meg kellett volna becsülni azokat, akik engem választottak vagy szívesen vannak a közelemben.
Szeretek itt lenni. Megnyugtat. És feloldoz,feltölt, segít megtisztulni.
Amíg égtek a füstölők és én próbáltam elfogadni a hely szellemének útmutatását, megjelent két hölgy. Imádkoztak a sírnál, de a beszélgetésükből előkerült a Tarot és a Runa kártya üzenete. Nagyon érdekes megtapasztalás volt a keresztény egyház által szentté avatott Margit rezgése és a Tarot kártya misztikuma.
Először fordult elő velem,hogy “nyitva hagytam” a valóságom , a boszorkány ént, aki örömmel fogadta magába a misztikumot természetességgel megélők jelenlétét.
Ők nagyon nagy megélése voltak nekem. A fiatal hölgy olyan volt mint Forest Gump, az idősebb aki ismerte a Tarot titkát valami csoport tagja akik bizonyos napon(napokon) a sír körül tartják a rituáléikat. Sosem gondoltam, hogy egyszer ilyet embereket is megélhetek itt, nem csak kívancsi erre sétálók zavarják meg a mókusos, kismadaras, gyertyás, füstölős margitozásom.
A szigeten alig voltak. Szent Margit emlékhelyénél mégis összefutottam egy fiatalemberrel, aki sokáig nézte a Margitról készült festményt. Nekem furcsa is volt, hogy egy fiatal ráadásul férfi, kezében pont mint nekem, gesztenyével,egy ilyen helyen ácsorog. Remélem őt is meghallgatta a Margit képviselte szellem energiája és segíti az útján legyen bármi is az.
Margit őszi arca🙏🍂🩷🍄
Ma pont annyi időm volt itt lenni, amennyire szükségem volt. A Nagylányom három órát tölt az egyetemen, ezalatt kisétáltam a hídról, leégett egy tucat füstölő, visszabuszoztam, villamosoztam a Szent Gellért térre (mert addigra már menni nem nagyon tudtam) és indultunk haza.
Sokszor voltam már a szigeten, de soha nem jöttem el ilyen megadón.
Hiszem, hogy minden úgy történik az életemben, ahogy a legjobb. Amióta tisztában vagyok azzal, hogy bármire képes vagyok, azóta nem teszek semmi olyat, aminek ártó szándéka van másokra nézve. Hatalmas szervezése volt ez a délelőtt az Univerzumnak és szerencsés vagyok, hogy felismertem,ez a nap most rólam szólt!
Mire visszaindultunk megérkezett a szél. Egészen addig minden lépésem vigyázta, segítette a Sors!
Szóval egy átalakulóban lévő világban élünk, ahol pontosan minden úgy történik, ahogy a “tisztábban látók” jósolták.
Mintha minden a feje tetejére állt volna. Biztosan minden új korszak ezt az érzést keltette az idősebb generációkban, de párezer (ha nem millió ) év biztosan eltelt azóta, amióta a Programozók az emberi fajt a mai formájában létrehozták.
Ami eddig volt, az lassan eltűnik és jön helyette valami más, ami számunkra többnyire értékelhetetlen.
Mire is gondolok?
Az én vagy belém nevelt érték és rendek szerint érték volt régen például:
A becsület
A helyesírás, a szövegértés
A hűség
A valósághűség (őszinteség)
Az esztétika
Az olvasottság
A szakmai tudás
Ebből semmi nem maradt. De nem is jött a helyére semmi, amit meg lehetne szavakkal fogalmazni. Csak tátong az űr..
Átalakult a szépség fogalma. Elveszett belőle az esztétikum. Átalakult az ember lényege. Elveszett belőle a lélek, egyre inkább valamiféle rossz tréfának tűnik ez a világ. Igazából nem tudom megfogalmazni, hogy mivé lettünk. Látszólag elkorcsosult minden. (Nyilván nem mindenki és nem minden. Nyilván vannak akik látják ezt, de még nem tudják mit tehetnének. Egyre inkább el kell rejtőzniük, ahogy kellett évezredek alatt is annak akinek képessége volt megőrizni az adott kor szellemiségét, az értékeit, a tudását, a megéléseit, a felfedezéseit, az igazságát)
Engem személy szerint nem zavar, ha valaki például nem heteroszexuális, hanem valami épp divatos vonzódása van bármi iránt is. Nem zavar ha a Pistike holnap Paula lesz, vagy Mari néniből Pali bácsi. Hiszen semmi mást nem szolgál egy hetero kapcsolat, mint a fajfenntartást. Egy érdekközösség, amit jól kitaláltak annak idején a Programozók. Miért ne lehetne jó egy homo vagy egyéb kapcsolat, amiben nem a kötelező útvonalon járnak a párok, hanem a szabadonválasztotton, ahol nem a szaporodás érdekén alapú közösségek alakulnak ki, hanem a személyes érdek alapján, például, hogy jól is érezzük magunkat a teljes megértésében, és egymás feltétel nélküli tiszteletében. ( nem nem… a hetroban ez a mérleg igencsak inog)
Az sem zavar, hogy értéktelenné váltam az értékek értéktelenné válása miatt, csak az zavar, hogy rám akarják erőszakolni ennek a természetességét.
Engem az is zavar, hogy az emberek nem hagyják egymást boldognak lenni abban a formában, amiben boldogok képesek lenni. Hogy nem tudják tisztelni egymás értékeit. Nem tisztelik a véleményét, sőt meg sem hallgatják, csak elítélik mindenért, aztán átgyalogolnak rajta. Nem értem miért kötelező mindenkinek hülyének lenni, miért nem hagyják annak lenni, aminek lenni akar. Mindenki ,aki “korlátozott gondolkodású” találja meg a saját közegét, ahol jól tudja magát érezni és kerülje azokat az embereket, akik irritálják. Ha valakit zavarnak az alacsony rezgésű emberek, az ne ereszkedjen le közéjük. Aki szeretne fejlődni, fogadja el a tanításokat, ne támadja azt amit nem ért (még).
Ma használtam először a frissen vásárolt esernyőm, ami történetesen szivárvány színű.
Az első ember első kérdése az volt jó magyarsággal, hogy: “buzi-e vagy”, mert szivárvány színű ernyőt hordasz?!
Tényleg ekkora a baj? Nem javítottam ki a nyelvtanilag helytelen kérdést, mert a kérdés után höhöhö röhögős nyálfröcsiből lejött, hogy nem vagyunk egy kategóriában. Engedtem, hogy élvezze a szavait majd leléptem. Kell nekem ez a közeg? Ezek után a szivárvány, a színek csodája és a vidámsága, amit egy színes ernyő a borongós napba visz az fogja jelenteni, hogy én buzi vagyok? Mert akkor igen.. Az vagyok..
Nem tudom miért csodálkoznak az emberek, ha a magamfajta elkezdi a visszavonulást és elfordul ettől a világtól, feláldozva ezzel azokat is akiket kedvel. Mert ez a fajta kommunikáció, a hozzáállás ehhez a világhoz, ez az én nézőpontomból beteges gumicsontokon rágódó, mindenbe beleugató, de semmihez sem értő emberek világa, akiket semmi más nem tart életben csak a mélyükből bugyogó ostobaság. Én nem vagyok ilyen.
Csapongani fogok a gondolatok között. Elhoztam a pici laptopot, hogy tudjak írni, de nincs feltöltve az akksija, hogy ne tudjak, de marad akkor a telefon, akkor is papírra vetem mindazt, ami most bennem van. Amíg apám nálunk él, addig a téma nem fog megszűnni, mert az egész helyzet egy nagyon nagy tanÍtás és rengeteg gondolatot ás elő a mélyből, nagyon sokat tanít, és nagy segítség az önismeret, az értékrendek, a nézőpontok megélésének útján. Apám 285 napja sztrájkol. 285 napja nem tudja sem feldolgozni, sem elfogadni azt a tényt, hogy anyu betartotta a neki tett ígéretét, hogy “meglátod én fogok előbb elmenni, nem is olyan sokára, csak szegény Tücsköt sajnálom, mert kínlódhat majd veled” S lám megtette. A szegény Tücsköt meg nem kell sajnálni, mert a szegény Tücsikéből immár megöregedett Tücsök lett, aki az elmúlt 285 nap alatt megismerte önmagát, a környezetét, az egész világot.
Apu érkezése előtt depresszióból depresszióba lépkedtem. Meditációkat hallgattam és sóhajtoztam, hogy nekem milyen szar az életem. Semmit sem tettem ugyan, hogy jobb legyen, azt sem tudtam már elképzelni, hogy mi az, hogy “jobb”.
Ha választanom kellene, hogy onnan folytassam, és ne kerüljünk ebbe a helyzetbe, vagy maradjon ez a mi van, és majd lesz valahogy, akkor azt választanám ami most van. Annak ellenére is, hogy apu tegnap elvágta bennem az összes érzelmi kötést, ami hozzá kapcsolt, és amin keresztül táplálkozott belőlem. Nagyon is tudja mit mond, mit tesz mégis feszegeti a határokat mint egy gyerek. Hazudik, pedig nálunk ez bűn volt mindig, laposra is vertek miatta mindketten. Anyám szerint putriban élek és pazarlok, ám amikor szembesültem azzal, hogy ő mit teremtett maga köré, rájöttem, hogy egész életemben saját maga tükreként használt. Azt nevelte belém amitől ő nem tudott megszabadulni.
Ha apámnak nem lenne nyugdíja nem tudnám eltartani, mert látszólag ugyan nem fogyaszt semmit, de olyan dolgokat veszek neki, amire nekünk sosem volt pénzünk. A rengeteg vitamin, a sok “tápszer” az édesség, a sok rágcsálnivaló, a gyümölcsök, a pipadohány, a tömény szesz, a bor, a kutyák konzerves és egyéb tápja, ez hatalmas összeg, mi ilyen dolgokra sosem költöttünk.
Tegnap rászóltam sokadszor ugyanazért. Szépen, próbáltam érthetően elmondani, hogy mit ne… Gúnyosan nyugtázza , majd faképnél hagy kimegy. Megaláz ezzel.
A szóváltás végén közli velem, hogy ” baszd meg az álmaid” Velem a szüleimen kívül soha senki nem beszélt csúnyán. Az “istenbasszonymeg” volt a kedvenc ejnyebejnye mifelénk. A “faszomat belédverem” volt a fenyegetés, a “kitaposom belőled a gyereket” a felvilágostás.
Én hamar elhagytam ezt a fészket és most az én fészkembe beengedtem az “öreg madarat” aki semmit nem változott. Közel harmincöt év után kell azzal szembesülnöm, hogy igazából semmilyen érzelmi kötés nincs/ volt köztem és a szüleim között és hányok attól, hogy mindenhol azt propagálják, hogy az idős szülőről úgy kell gondosokoni, ahogy ők gondoskodtak rólunk gyerekekről.
Tényleg?
Mert akkor jól meg kellene verni a papát, amikor hazudik. És megverni ha nem eszik az ebédből, ha visszaszól, ha szarik arra amit mondok és leíratni vele százszor, hogy “nem beszélek csúnyán azzal, aki befogadott és ételt ad, és meleget biztosít és kimossa szaros gatyám” Vajon miért van az, hogy több eséllyel nem hagyja magára a bántalmazott gyerek a szülőjét , mint az akinek kinyalták a picsáját gyerekkorában?
Az én önismeretemhez nagyon kellenek ezek a kegyetlennek tűnő pillanatok és bár nem vagyunk egy véleményen a családdal nyilván, de nekik is jól jött.
Hogy ki mit érez, ki mit tudna feláldozni a helyzet megszűnéséért, hogy feláldoztak-e volna engem, vagy miképp állnak majd egy hasonló helyzethez, azt ők tudják, de ha egyszer vége lesz ennek, mert egyszer mindennek vége aminek volt valaha kezdete, biztosan más emberekké válnak. És lehet sok év múlva, de az is lehet soha nem fogják elismerni, hogy vannak helyzetek amiket meg kell élni ahhoz, hogy megkapjuk a továbblépési engedélyt az önmagunkhoz vezető út egy aktuális szakaszán.
Tegnap az apu elvágta az utolsó szálat, ami még érzelmet vitt hozzá tőlem.
Nem szeretem őt. Nem tisztelem. Nem gyűlölöm, de nem is szánom már azért, mert neki szar élete volt ezért legyen mindenkié szar. Egy enyhe nárcizmust sugárzó, soha bocsánatot nem kérő, a saját hibáit soha el nem ismerő ember.
Szeretett ő engem. Anyut is szerette. Csak az önsajnálat elvitte egy másik irányba. Soha nem gondoltam volna, hogy nem fog velem együttműködni, hogy nem leszünk már többet egy család, hogy nem fogadja el a szeretetet, hogy ellenáll a gondoskodásnak, hogy nekimegy a családomnak, hogy nem tudja kettéválasztani a bánatát és minket.
Nekem senki szánalma, sem megértése nem kell, de nem kell a kritika sem és arra sem kell felhívni a figyelmem, hogy neki is rossz.
Minden kommunikáció a témában oda lyukad ki, hogy szegény apám és lehetnék kicsit türelmesebb vagy megértőbb. Én nagyon is tisztában vagyok az érzéseival, azzal, hogy szar neki, hogy rossz gyerekkora volt, de ez a mai világ jó kis ürügye arra, hogy az ember ne oldja meg a problémáit, hogy a gyermekkori sérelmek mögött szépen elnyalogatja a sebeit. Hát nekem is vannak sérelmeim bőven, de soha eszembe nem jutott, hogy azért lettem olyan önbizalomhiányos nyomorék, mert erre kondicionáltak, mert nem voltam ideális gyerek, akivel a kolléganők előtt fel lehet vágni.
Mindnek szélsőséges gyereke volt, legalábbis anyu munkahelyén, nem csak én voltam fogyatékos, de sebaj, a lényeg, hogy a családban mindeki gazdag és sokra vitte, diplomás, milliomosok csak én lettem szégyene a világnak, mert boldog 25 évet vezettem az álommunkámban, az én helyijáromban ebben a rendvás és korrupt magamutogató nyomorék városban, de engem itt kevés kivétellel mindenki szeretett. Az én távoli családom az a sok utas volt, akiket szállítottam, még a legutolsó büdös cigány sem beszélt velem úgy mint a saját apám.
Tudod mit adott nekem az apám azzal amit most tesz?
Szabadságot…
Mert 50 éves létemre eljutottam oda, hogy nem hagyom magamnak, hogy rosszul érezzem magam attól, hogy egy nyomorék kurva vagyok a szemében, akit az istennel baszatott meg huszonegy éven át.
Könyvet akartok az életemről?
Ha apám nem lesz , lesz könyv. Mert akkor már senki sem tudja sem őt sem anyám bántani azért, amit velem tettek.
Van egy felszín, ahogy egy gyerek él. Van egy látszat, vannak cselekmények, minden cselekménynek van oka. Ez az ok soha nem látszik . Az, hogy mit miért tettünk, csak szakemberek tudják felszínre hozni vagy csak a tudatosságot tanuló, belső utazások mozijaiban szembesülhetünk azzal, hogy milyen hatások alakították végig az életünket. És erről KELL beszélni. Ezt fel kell hozni, ezzel szembe kell tudni nézni! Ezt el kell tudni fogadni, ezt meg kell érteni, hogy nem vagyunk okai, hogy nem rontottunk el semmit, ez az élet egyfajta rendje, hogy mindenki mindenkire hatással van. És ezek a hatások alakítják azzá, amivé lesz.
De van egy program, ami a tudatalattiban van kódolva, amit érzünk, hogy vagy teljesítettük vagy nagyon vágyunk valamire csak nem tudjuk megfogalmazni, hogy mi az. És arra kell törekednünk, hogy a saját programunk szerint éljünk. Nem könnyű, de nem lehetetlen. Sokféle módszer van arra, hogy megtudjuk kik vagyunk, kik nem vagyunk. Ilyen nekem a Bars is…
Ó, hogy ha az én és hasonló sorsú generációs társaim életének színfalai mögé pillantana a sok ítélkező ember, akkor megdöbbennének, hogy mi miért lettünk ilyen semmit sem teremteni tudó, a saját szarunkban lebegő , önbizalomhiányos sérült egyedek és miért nem tudtunk ötven év alatt csodát teremteni azzal a sok eszközzel amit a kezünkben volt.
Amikor anyu elment és beszéltem az unokatestvéreimmel-. akik már nem azok, mert nekem nincsenek rokonaim, csak a párom, a két szép gyerekem és akit ők választanak, a pár barátom, ők a családom… senki más ne is merje magát annak nevezni- ők nekem estek, hogy én valótlant állítok, amikor azt mondom, hogy apám segítségre szorul, mert függ az alkoholtól és hogy anyám nem engedi, hogy engem bárki meglátogasson, mert szégyenletes ahogy élek. Kik ezek, akik engem évtizedek óta nem láttak és elhitték amit a szüleim skypon nekik mondtak a mi kis csodás életünkről…
Én nem hazudok… bár hazudhatnék…
Akkor ölni is tudnék.., de mióta tudatomra ébredtem másban kárt nem tehetek. Még csak rosszat sem kívánhatok, mert megvalósul és szörnyű karmává lesz. ( akkor is ha nem hiszek a karmában).. Magamat sem bánthatom, mert azt hiszem, hogy van még feladatom itt a Földön. Még van mit átadni és mindig van akit érdekel. Ahhoz el fog jutni, hogy igenis vannak sorsok és vannak párhuzamos sorsok is, és sokan egy cipőben botladozunk, és bár ez nem öröm, de erőt ad , hiszen jó eséllyel mind élük még és most kezdünk felébredni a mások által betáplált személyiségünk álmából és azokká válni, akik vagyunk, mert senki nincs már aki ezt megakadályozza.
Elég szomorú, hogy eddig volt. De sosem késő új élete kezdeni, mondjuk egy másik nézőponttal kezdve, amiben egy csodálatos és szabad embernek látjuk magunkat, aki épp kezdni felfedezni maga körül ennek a földi világnak végtelen csodáit. Mert minket nem bánthat senki csak szerethet, mert mi sem bántuk senkit, csak szeretünk.
🍁soulleaderdemon🍄 