Az éjszakai kiruccanásunk helyszíne egy hegyi falucska. Egy meredek úton a hegytetőre vezető úton teraszos elrendezésű portán takaros de öreg házak sorakoznak egymás mellett.
Az egyik ilyen ház udvarán állunk. A szomszéd házban a Fiamék laknak, ( mint az életbenezért ezen a ponton már tudatosult bennem, hogy ez valami másik dimenzió, de a sztori ennek ellenére futott tovább. ) A házat egy kedves ismerős árulta és valójában nem is akartuk mi megvenni, de nem tudtunk ellenszegülni az eladó akaratának.
( a nem-et mondás képtelensége mögött nem csak tisztelet lehet, hanem többnyire félelem van. A jelen szituáció egyértelmű arra utal, hogy hiba van a programomban még mindig, mert az általam nagyra tartott emberekkel nem tudok akkor sem szembe fordulni, ha sértik az személyes szabadságom vagy az érdekeim)
Hely és a környezet nagyon vonzó volt, köze van ennek a képnek egy kellemes rezgésű helyhez, ahol furcsa mód szeretek lenni, és ahhoz az emberekhez akik ott laknak. De eszembe sem jutott mostanában a költözés, pihenésképpen még mindig pesti lakásokat nézegetek az ingatlan.com-on, szóba sem kerültek a hegyek inkább a vizes közeget részesítem előnyben, abból is az egyetlen kedvelt vizet a Balatont.
A ház elölről tipikus kádárkocka. Színezetlen fal,öreg ablakok, elől két szoba, középre szorult a nappali , hátul egy konyha egy vizesblokk egy nagy terasz csúnya műanyag tetővel. A teraszon keramitkocka, nincs olyan darab ami ne mozogna.
A tulaj a szuterinből poros, penészes könyveket hoz fel, hogy azzal támasszuk fel a terasz lábazatát. Na itt ébredtem fel .
Érdekes motívum számomra a hegyekben lakás lehetősége. Anyu távozása napján jártam ezen a helyen és azóta furcsamód kötődöm hozzá. Hogy a helyhez, az emberekhez vagy ahhoz a rezgését ami ott rejtőzik nem tudom. Talán pár napot eltöltünk a hegyekben egyszer, és a hegyek megadják a választ a fel nem tett kérdésekre.
Érzések a Fészbuk(k) használatáról. Talán a Facebook magyarországi megjelenésével egy időben lettem tagja ennek a népes társaságnak, akik a facebookon és környékén élik az életüket. Rengeteg embert ismertem meg általa, és nagyon sokfajta érzelmet. Ebben volt szeretet, lélek-egység-érzés, félelem, pánik, irigység, gyűlölet, önbizalomvesztés, frusztráltság. Eleinte mindenkinek is az ismerőse lettem, de sok “idegenből” lett igaz barát. Én előbb voltam blogger mint lakója a facebook bolygónak, szerettem megosztani a gondolataimat és ezek a megosztások hoztak össze azokkal az Emberekkel, akiket a barátaimnak, lélektestvéreimek érzek.
A fizikai világból is voltak ismerőseim, a család, kollégák, utasok, de ahogy múlt az idő a családból csak a szűk családom maradhatott velem, a kollégákat és az utasaim azért nem vettem vissza a sokszor létrehozott újabb profilokhoz, mert többsége bunkó hangnemben kritizálta az írásaim, volt konfliktusom is ebből.
A profiljaim azért cserélgettem, mert többnyire menekültem, és egyszerűbb volt új név alatt folytatni és csak azokat beengedni a világomba, akik értékelik azt. Ez nem azt jelenti, hogy nem lehet kritizálni, azt jelenti, hogy aki a nem érti a nyelvem az ne ossza az észt, hanem lapozzon, vagy maradjon csendben és próbáljon “értelmezni” hátha fény gyúl az elméje azon részében is, amit félelemből vagy tudatlanságból zárva tart.
Igazából 20 évnyi jelenlétet nehéz pontosan összefoglalni. Ez idő alatt pár pszichopata ember is megfordult nálam, voltam fenyegetve, volt a családom, a munkám veszélyben miattuk, nagyon erősen szűröm tehát azokat, akik hozzászólhatnak a megosztásaimhoz.
Én az általam elfogadott vagy jelölt és engem elfogadó ismerőseim posztjaira direktbe rá szoktam nézni. Energiahiány miatt mostanában erre hétvégén van lehetőségem, de én mindenkit megtisztelek azzal, hogy rányitok és megnézem mit rakott ki, mert az én “elvem” szerint illik viszonozni a figyelmet. Kevés olyan emberke van az ismerőseim között, aki inaktív velem kapcsolatban, idővel törlöm őket. Nekem ez a felület kapcsolattartásra való. Én értem, hogy van aki csak bekukkant és olvas rendszeresen, de nem jelzi a jelenlétét. Erre azt tudom, mondani, hogy a fizikai énem nem kap arról visszajelzést, hogy az én “munkásságomnak” számára van értelme, így úgy ítélem meg, hogy nincs és ha nincs akkor ne raboljuk egymás idejét. Lehet, hogy ez “önző” dolog, de mivel mindenki másképp és másra használ egy eszközt én így és ehhez tartom magam.
Jó példa erre a kedvenc oldalam a Lótuszvirág Pagodát ért vád és annak következménye, amikor is az oldal szerkesztője kénytelen volt levenni a kemény munkával megosztott kártyákat az oldaláról. Nos amikor Ő a Facebookon napi kártyát osztott meg, alig alig 10-20 emberke reagált erre, viszont most több mint 600!!! jelezte a dühét ezzel a támadással kapcsolatban, ami nekem olyan hatalmas élmény volt, mert hatalmas energia mozdult meg, szabályosan ki lehetett volna belezni vele azt a nyomorékot aki feljelentést tett jogsértés miatt… ( ki is belezzük mi boszorkányok, csak nem tudja… majd rájön..) – tehát ha valaki jelen van valahol ne kukkoljon már hangtalan, hanem “b@sszon” oda egy lájkot (vagy egy dühös fejet, nem kell szivecske ha nem érzi úgy), ezzel jelezve, hogy itt voltam Te hülye, lehet nem értett egyet azzal amit látott, de tiszteletét tette. Ha valakinek oldala van, az algoritmus úgy van beállítva, hogy minél több az interakció, annál több ember elé teszi oda, olyanok elé akik hasonló témában már máshol reagáltak.
Én és a kommunikációm a Facebookon:
Én – minden önlehúzás nélkül- teljesen agyhalott voltam ( lehet még vagyok is) a közösségi portálokon folytatott kommunikációhoz. Amikor 2004-ben megkaptam az első gépem és hozzáférést az internethez, olyan krapek mutatta meg a használatát, aki nagy mágus volt a chatszobákban. Felhívta a figyelmem, hogy ott még a keresztény-katolikus szobákban is a dugás a téma, ne nagyon merüljek a “gyalogló chatbe” . Egy egy éves gyerekkel a karomon az első dolgom volt felregisztrálni a chatra, kitaláltam, hogy álprofilom lesz és másnak adom ki magam mint ami vagyok. Nem ment. Nyilván nicknéven futottam, de nem tudtam más lenni. Nyilván a legaberráltam szobákban nyomtam a chatet és nagyon büszke voltam arra, hogy én nem mutatok más, mint ami vagyok. Ez hosszútávon bejött, mert érdekes beszélgetéseket folytattam olyan pasikkal, akik az asszonykáik mellett itt élték ki a perverzióikat. Elég megdöbbentő dolgokról meséltek teljesen őszintén. Lelkileg viszont elég megterhelő volt, inkább a spirituális világ és a bloggerkedés felé fordultam, ami ment is , eleinte agyhalott napi dolgokkal, mint például napi rutin, majd ahogy elolvastam a létező összes spirituális könyvet és egy ámokfutó törölte a “Hobbynyuszko” akkora nagysikerű blogom a B13 portálon, elindítottam az OSHO nyomában című blogom, ami már az olvasott könyvekből ollózott idézetekre és azok hatásaira épült. De már nem tudtam megmaradni egy helyen. Olyan törés volt, hogy az irigység feltörette a blogom és megszűntette, hogy azóta sem tudom egy-két évnél tovább egy link alatt folytatni, törlöm az írásaim és új lapokat kezdek. Kár amúgy a régi írásaimért. Nagyon jól látszana a fejlődés, de az is, hogy mennyire nem változik a stílusom az évek alatt.
Én azt hittem eleinte, hogy a Facebookon mindenki önmaga, mint én. Nagyon meglepődtem többször is azon, hogy vannak akik a vágyaikat élik ki és más személyiség mögött posztolgatnak. Azt is hittem, hogy bátran leírhatom a véleményem. Mert én őszinte vagyok és aki velem kapcsolatban van azt azért teszi, mert valóban arra kíváncsi, hogy én mit gondolok dolgokról és nem arra, ahogy mit akar ő hallani tőlem szívesen. Nagyon sok konfliktus, sértődés és menekülés után megtanultam, hogy sehol nem lehet negatív véleményt közöli, mert azonnal meglincselnek. Sem ismerősök posztja alatt, sem pedig idegen oldalak megosztásai alatt nem lehet elmondani az én véleményem ha az negatív.
Az, hogy nem mondjuk el azt amit gondolunk hozzájárulunk ahhoz, hogy a partnerünk stagnál. Ha valami szar, az szar…és nem fogja javítani vagy elgondolkodni rajta, ha mindenki ott nyáladzik és hazudik , hogy örömet okozzon. Én csak ott okozom örömöt, ahol egyetértek azzal amit látok, de ott mindenképpen jelzem, hogy az amit látok ( ha igaz , ha nem, ez már nem érdekel) az nekem tetszik. Nagyon jó érzés örömet okozni.
A minap egy poszt alatt megjegyeztem, hogy a kommentelők többsége szánalmas, és jókívánságokkal láttam el a posztolót. Erre megtalált egy agyhalott és nekem esett. Igazából nem baj ez, hiszem apám az elmúlt 9 hónapból legalább 7-et ezzel töltött, hogy engem pocskondiázott, engem eddigi életem során apám, két kollégám és a szerzett illetve a szüleim családjainak bizonyos tagjai bántottak csak a szavaikkal szemtől szembe. Amúgy nem vagyok hozzászokva a “bántáshoz” mert nem szolgálok rá. Én olyan ember vagyok, aki nagyon örül mások boldogságának. Viszont szókimondó és bunkó is tudok lenni, ha valaki hazudik nekem, mert átlátok mindenkin. Kicsit elbizonytalanított ez a kommentelő tehát, ám ha engem valaki elbizonytalanít a legjobbat teszi velem, mert kiégeti belőlem a felesleges gondolatokat, például ez eset óta kurvára nem érdekel, hogy kinek nem teszik a megélésem az általa kiposztolt, vagy elmesélt története alapján.
Mit osztunk meg? Miért baj ha valaki kiposztolja azt ami neki boldogság? Van aki a gyerekét, vagy aki az ebédjét, kutyáját, kertjét, virágait, önmagát, a saját teremtéseit, vagy más posztjait posztolja/ osztja tovább. Eleinte elég kritikus voltam bizonyos megosztásokkal szemben, Ha nem értettem egyet azzal, hogy valaki olyan dolgot osztott meg, amit én soha nem osztanék, akkor kiakadtam és ítélkeztem. Azonban az idők folyamán teljes elfogadásban vagyok, tehát ha érzem, hogy valaki boldog attól amit megoszt, akkor boldog vagyok vele és ezt jelzem is, mert jó dolog örömöt okozni. Ami nem szeretek és amit először 30 napra, majd végül tiltásba teszek az a kegyetlenség, akkor is likvidálom, ha ezzel figyelmet akar felhívni egy rossz dologra. Én 50 éves vagyok maholnap és nem fér bele az életembe a negatívum. Nyugodtan háboroghat bárki, putyinozhat, fideszezhet, Viktorozhat, telefonbegyűjtős gyűlöletposztolhat, mikor mi az aktuális gumicsont, a maga dolga. Ha fontos nekem az illető elgörgetem a posztot, ha nem tudja abbahagyni a témát hetekig, akkor kiteszem pihenőre, mert nekem nem jó érzés, ha valaki tartósan alacsony szinten tartja magát, ha nem veszi észre, hogy elragadta a negatív érzelem és ezzel nem a megszűnését támogatja a rossz dolognak, hanem pontosan beleteszi az energiát.
Én igyekszem nem megszólalni, ha nem tudok vele örömet okozni olyan barátomnál, ismerősömnél, akinél megtapasztaltam már, hogy kellemetlenül érzi magát miattam az ismerősei előtt. Mivel én más nézőpontú vagyok, sokszor kerültem már ilyen helyzetbe. Én tiszteletben tartom azt, hogy az ismerőseim közül a legtöbben komoly ismeretségi körrel rendelkeznek és én nem illek egyikbe sem, viszont szeretettel vagyok az ismerősöm iránt , így igyekszem jelezni, hogy vagyok és ölelek, de nem kommunikálok, mert nem akarok neki bajt. ❤
Amúgy nekem ez a Facebook egyre nehezebben emészthető. Nem sok idő telik el, és mesterséges intelligenciák fognak itt beszélgetni, vele készített képek, vele készített írások, cikkel, művészi alkotások kerülnek posztolásra, amiből hiányzik maga az ember. Én nem vagyok erre kíváncsi. Szerencsére az én ismerőseim mind eredi érző lelkek, miattuk vagyok még itt és örömmel fogadom az örömüket.
A legjobb dolog az én életemben az, amikor megtisztel valaki azzal, hogy megosztja az örömét. Van aki nyaralós képet, van aki új kocsit van aki egy nagy szelet süteményt, unokát, gyereket, kiskutyát bármit küld, mert tudja, hogy én tényleg szívből örülök az örömének és eszembe sem jut irigynek lenni arra, ami ő, amit ő szeret, amit ő megtehet, amitől ő boldog. De nyitott szívvel, lélekkel fogadom azokat a bizalmas megosztásokat is, amik éppen nem jó dolgot tartalmaznak, de velük történt. Nem mindegy, hogy valaki önmagát adja át a bizalom ruhájába csomagolva, vagy egy kamu vagy lájkvadász posztot osztogat tovább, amivel jól elrontja mások kedvét. Nekem az ember maga és a vele történt dolgok érdekelnek. A saját teremtése. Mert akkor tudok energiát adni, küldeni, kérni neki, ha őszinte.
Nekem ez az érteleme a Facebooknak. Együtt fejlődni haladni, örülni, és olykor sírni is. És néha jól esik egy-egy közposzt alatt is megnyilvánulni, már csak meg kell tanulni leszarni azokat, akikkel nem beszélek egy nyelven. Mindig lesz valaki aki érti mit akarok mondani.
Újabb hétforduló, harminchárom hete múlt Szenteste , a nap, amikor minden megváltozott. Pont egy hete, hogy lezártam egy életszakaszt utoljára jöttem ki a földúton, ahol annyit gyalogoltam hóban-fagyban, esőben és tikkasztó hőségben. Életem meghatározó része volt az az időszak, amig a szülők ott laktak, de soha nem terveztem, hogy azon a helyen fogok megöregedeni ( mondjuk az öregedést sem terveztem, de jön ). Nem lettem boldogabb ettől, semmi eufórikus érzés, egyszerűen csak nyugalom árad szét bennem, akárhányszor elmegyek az út előtt.
Volt e héten egy posztom, amiben sikerült kicsit negatívan megnyilvánulni egy helyzetről, amiben kicsit elkeseredtem és megalázónak éreztem egy szituációt. A sok negatív gondolat magával hozott még többet és már majdnem lezuhantam a józan ész sziklájáról, az őrület mélységébe, amikor összeszedve magam szembe fordultam a beérkező gondolatokkal. Megszámlálhatatlanul sokszor jutottam már el erre a szintre , de soha nem éreztem azt ami most, hogy NEM ÉRDEKEL MÁR, hogy milyen csapást mér rám a Sors, olyannak kell lennem, mint egy haditudósítónak, félre kell tennem a félelmeim, az érzéseim és igenis a tényekből kiindulva kell elemeznem a helyzeteket, amikbe keveredem a realizmus szemüvegén át, és élni a megosztás lehetőségével, mert számomra ezt a feladatot sorsolta a Felsőbb Én csoport az induláskor.
A héten kimondtam a tényt, hogy GYÁVA VAGYOK, mert nem teszek meg dolgokat vagy mert megteszek dolgokat , mert félek attól, hogy nem tudom feldolgozni a visszautasításokat és túldramatizálom a szituációkat. Hiába tudom, hogy nem rajtam múlik egy kapcsolat minősége, mégis küzdöm érte vagy ellene. Van annak már több éve is, hogy megfogalmaztam, én minden eszközel megpróbálom a folyót tóvá változtatni. Értelmetlen próbálkozás, mert a szabadon hagyott folyó az útját járva lassan változtatja meg az útjával érintett környezetét, míg a visszatartott folyó “szenved” majd ha átszakítja a gátat mindent szétrombol amerre jár… Számtalan ilyen romboláson vagyok túl! A jó Segítők szinte láthatatlan módon segítik a víz ( energia) útját. Hogy most sikerült-e bátrabbá válnom, sikerült-e elfogadni, hogy mások érzéseit, érzelmeit velem kapcsolatban nem tudom szabályozni, hogy sikerült-e elfogadni, hogy a folyóm sebességét és útját a Sors úgy határozta meg, hogy amire szükségem van érintsem, de ne romboljam szét, hogy vizemmel öntözzék a megtapasztalásiamon át mások termőföldjét, de pont csak annyival, hogy kárt ne okozzon, nem tudom. Életemben talán először rábíztam magam a Sorsra. Szeretnék immár nem boldog, csak “nyugalomban” lenni. Szeretnék kevesebb gyomorgörcsöt, és szeretnék nem lenni negatív, nem lenni gyáva ( és nem lenni magyartalan, de pont nem érdekel, hogy ez kinek nem tetszik most itt)
Tegnap elkísértük a Nagylányt a Budapest Parkig, mert koncertre ment és míg bulizott, mi is “buliztunk” Apával, ültünk a villamoson, metrón és utazgattunk a városban. Nem volt célunk, csak megéltük a pillanatokat. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre nehezebben mozgok, nem tudok gyalogolni, nem megy a lépcsőzés sem, nem kapok levegőt a tömegközlekedésen és rosszul lettem a tömegtől, a zajtól, az oxigén hiánytól, a melegtől. Kicsit elkeseredtem, hogy lassan, de biztosan el leszek vágva azoktól a dolgoktól, amit nagyon szerettem. A legfurcsább az az érzés volt, hogy elfogadtam ezt a szomorú érzést, de nem fordítottam magam ellen önsajnálatba, hanem csak éltem a pillanatokat és örültem, hogy nem kellett egyedül lennem ez idő alatt amíg várakoztunk. Ahhoz, hogy elengedjem az irányítási vágyam, ahhoz, hogy elfogadjam a helyzeteket, ahhoz, hogy kicsit nyugodtabban vegyen tudomásul, hogy hiába vezeklem én Szent Margitnál olykor , nem fogom megúszni a revansot a tetteimért, tudomásul vettem, hogy mások érzésit irányomban nem szabályozhatom, tudomásul vettem, hogy egyedül az én szándékomon múlik, hogy milyen irányba haladok tovább, hogy szenvedője vagy tudatos megélője leszek-e mindannak ami rám még vár a hídig, meg kellett élnem mindent, amit az elmúlt ötven évben megéltem. Úgy, ahogy megéltem.. Jót és rosszat egyaránt. Ettől lettem sokkal bölcsebb, mint harminc éve és ettől leszek még sokkal bölcsebb a következő harmincban, mert igen, minden távozásra vágyó megnyilvánulás ellenére nekem még nagyon sok megélni és átadni valóm van itt ezen a bolygón.
Jó lenne, ha nem kezdődne többé egy posztom se számokkal. Az azt jelentené, hogy elfogadtam teljesen az életünk megváltozott voltát, és nem tekinteném bármelyik pillanatban megszűnhető átmeneti állapotnak, mert az állandó készenlét kimeríti a szerveztem. Lényegesen “könnyebb” már az együttélés apámmal, amióta tudatosult benne, hogy el kell fogadja ezt a helyzetet, amibe került. Sokszor eszembe jut, hogy lehetett-e volna másképp, de a sok tanítást, felismerést nem kaptuk volna meg, ha nem így történt volna. Sok gondolat van bennem , sokszor kényszerítem magamra a szégyen érzését a gondolataim miatt, és sokszor keresem , hogy milyen úton nyerhetnék az önvád alól feloldozást. Nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy miért menekültem el a rokonság elől, csak azt tudom, hogy azért szégyellem magam, mert anyu távozása óta inkább megkönnyebbültem, mint fájdalmat éreznék azért, hogy nem érezteti többé velem senki hogy nem az lettem akinek megálmodott.
Azért szégyellem magam , mert a szabadság fontosabb számomra mint az, hogy része legyek bármilyen közösségnek, ahol megszabják miképp éljek, miképp viselkedjek, mit vegyek fel, mit egyek és milyen legyen a külsőm.
Szégyellem, de bárkit feláldozom a szabadságom oltárán, aki átlép a határon, ami már veszélyezteti azt az ÉNt, aki én szeretek lenni. Egyetlen baj volt eddig, hogy ezt nem vállaltam be. Igenis önző vagyok. Megkönnyebbültem…
Volt egy szituáció, ami kicsit már kényelmetlenné vált számomra, de volt bennem egy vágy, hogy tartozzak valahova, ahová nem tudom, hogy tartozom-e, mert valami furcsa, valami más… valami nem oké.
Sokszor eszembe juttatja a Belső Hang, hogy nem én leszek kevesebb, ha elutasítanak, hanem ők lesznek kevesebbek…, mert ami bennem van, az igenis érték és tovább kellett volna adni, mert megmentheti a jövőt…
De ha nem kell, nem kell erőltetni. ..sosem ott van az emberre szükség, ahová vágyik tartozni, hanem ott, ahová nem.
Nagyon megaláztam magam a helyzettel, de úgy kell nekem. Aki nem képes értékelni a saját értékeit, az megérdemli, hogy semmibe vegyék a próbálkozásait a “kapcsolódásra”
Először is szép és jó reggelt, ma nem jelentkezett a jó Tücsimami reggel, mert korán indult a nap és most a tízórási kávé magasságában tettem le a nagy p@csám ( héééé, nem írunk csúnyán! Ki a f@sz ír csúnyán? A számítógép sablont használ, hol itt a csúnya..jaaa hogy csúnya szó? Mert a nagy p@csa az nem csúnya? Hát dehogynem…na kuss írnék! ) egy pillanatra mert MOST kell írnom. Szóval ma Olga és Liliána napja van. Valamikor volt egy Olgám, de elcsesztem,…az Olgát is, meg meg sok más nevű embert is, aki elméletileg szeretett . Sebaj…lehetséges, hogy nincs is szükségem a szeretetre, mert csak a baj van belőle…főleg ha akarom. Na de ez ez egy másik történet.
Ma reggel a Lajos és királysága etetése után, miután drága apám megkávézott, felesezett és elszívta a “de szar, hogy megint felébredtem” pipáját elindultunk, hogy utolsó látogatását tegye élete munkájába, a házba ami minden öröme volt majd bánatává lett. Kétszer futottunk neki, hogy a szobájába elhozzon pár dolgot amivel kedvére dísztheti, mind a kétszer csúnya vita és ordibálás lett a vége (részemről, amit szégyellek is, de a lófasznak ( jaj bocsi, a ló péniszének) is van vége, elég volt az alpári megalázó, megtaposó, semmibe vevő stílusból, a lelki terrorból, a nárcisztikus ( ugye milyen jó, hogy divat lett ez a szó, aztán tényleg mindenkire illik aki kicsit is semmibe veszi maga körül a többi életet) Szóval ma is nekifutottunk. Szent Margit vigyázta egykori Nyulak szigeti rezgés még munkál bennem, és minden szar pillanatban odarepítem magam a természet ölelte romok közé, hogy feltöltődjek, valamit megajándékoztam magam egy “boszorkány” karkötővel, mindegy is, hogy az vagy nem, de tartom magam az egyetlen szabályhoz, “bármit tehetek de nem árthatok vele senkinek”. Szóval tegnap újabb megélésem volt, immár elég közelről abból a leckéből, hogy bármi, amihez más embernek is köze van képlékeny. Semmi sem fix, semmi sem tervezhető, semmi sem állandó. Ebből a nézőpontból sokkal könnyebb a levegővétel. Nem akarok semmit tegnaptól, amihez bárkinek is kell a segítsége, jóváhagyása. Leszarom az egész életet…nem érdekel..Teszem a dolgom, nem érdekel az akinek ez nem tetszik. Nem a kritikát nem fogadom el, hanem nem érdekel a rosszallás, az sem, hogy másoknak mi a véleménye a döntéseimről. MIvel senki sem segít megoldani a problémám sem, mert nem tud. Nem azért mert nem akar, hanem mert nem az ő feladata, de épp ebből kifolyásilag az sem a feladata, hogy kritizáljon. És PONT. Sálálálálá….
Apám az elmúlt hét kétszer 20 perces előadásom megtekintése után kicsit alázatosabban állt a ma reggeli programhoz. Borzasztóan szar érzés lehet neki az, hogy el kellett hagynia – a saját hibájából, az alkoholfüggőség okozta problémái és az élet hétköznapi feladataiban való nulla részvétele miatt az otthonát, amit az utóbbi 10 évben utált, benne mindennel és mindenkivel- kivéve a gömbkutyát, az istennőt. Vonult a házban és lényegében semmit nem hoztunk el neki, mert mindent nem lehetett, inkább a semmit választotta. Pár kép, könyv, dísz….de minden ami anyura emlékezteti megy ki a garázsba mert kiviszi és otthagyja egy kipakolásra váró doboz tetején. Borzasztó rossz érzés egyébként elherdálni egy élet munkáját, de ennél sokkal rosszabb érzés felhalmozni egy másik helyen soha ki nem nyitandó dobozokban. Érdekes, ahogy az élet felkészített erre a pillantra. A legrosszabb rémálmaim egyike volt, hogy mi lesz ha meg kell szabadulnom attól a helytől, hogy fogom ezt kivitelezni, hogy szabadulok meg mindentől ami megköt, lehúz, amitől gyomoridegem és hányingerem van? Erre már csak a közmű óraállásianak olvasása van vissza és soha többé nem fordulok be azon az úton. Jövő héten hazaérkezik az új tulajdonos, és megtörténik ez a “soha vissza ne tekints” pillanat. Nem tudom utána mennyit engednek még élni, de nem hittem volna, hogy nem az okozza a legnagyobb problémát, hogy egy morcos öregember dünnyög minden nap valamiért a neki felépített kis (nagy) szobából a kutyaszőr és behordott homok alól, hanem az, hogy miképp szabadulok meg az anyám által már már betegesen felhamozott dolgoktól.
Apám megjegyzete, hogy nekem tényleg semmi nincs szükségem csak egy ágyra meg egy fürdőszobára. Megemlítettem neki, hogy a mosógépre is… mert én tuti nem mosok kézzel, annyi pénzem mindig lesz hogy a váltás ruhám kimossam és csak olyan városban leszek hajléktalan, hol van ilyen közmosoda…ennyi. Kell egy uszodabérlet hogy tudjak zuhanyozni, némi apró a mosógépbe és egy pár forint, hogy igyak egy jó kis mandulatejes lattét a mekiben.. KB ennyi igényem van. És én büzske vagyok a minimalizmusomra. Ennek ellenére a házam tele van szeméttel…de nem sokáig, mert már tudom, hogy miképp kell kiszelektálni azt amire nincs szükség. Anyu ruháit elvitte a szomszédasszonya, akit állítólag a szelleme minden héten meglátogat. Szerintem míg él nem kell ruhát vennie. Apu ruháit én hoztam el, ami szép és jó most mosás alatt van, mert minden penészes a zsúfolt szellőtlen ház miatt, ami használható de van belőle 100 darab meg megy a hajléktalanszállóra, mert tavaly nagyon örültek volna férfiruháknak. Hát van bőven, hogy valami jót is tegyek. Ami meg bent maradt a házban azzal az új tulaj fog majd jótékonykodni, legalábbis ez már nem az én dolgom.
Azért egyetlen dolgot elhoztam ( nyilván több dolgot is, de azok használatba állítható főként konyhai eszközök a jövő generációja számára lehet soha ki nem nyitandó sdobozban, de mindegy is)– apámon kívül- az egyetlen tárgyat, ami számomra melegséget, szó szerint fényt jelent és az tárgy lesz amitől csak akkor válok meg ha nem lesz hol lakjam esetleg , egy lámpát.
Ez a lámpa sokkal idősebb mint én, de engem jelképez ezen a Földön. Egy halovány fényt kibocsátó asztali, vagy éjjeli fénytadó.
Rajta vagy a fényképem, amit apám rakott rá akkor, amikor a kép készült. Az egyetlen tárgy, amire szeretettel nézek és az egyetlen tárgy, amiből sugárzik felém az a szeretet, amire azt hiszem már csak én emlékszem egyedül, mert akkor elveszett, amikor a szerény kis ajkai életünk, a tökéletes bakonyi rezgést felcserélték a szüleim a gazdagságot jelképező gyüttment paksi atomvilágra. ez a lámpa ott világított apám tökéletes rendben tartott íróasztalán , ahol csuda dolgokat rejtettek a fiókok… Tintákat, festékeket, tust…. Ollót, papírokat, ecseteket, nagy üveglap védte az asztallapot, alatt apám festette plakátok, fényképek…forgós szék, mellette egy nyírfából készült nagy virágtartó, a fehér törzsű fa gyönyörű volt a zöld növényekkel. Olyan más volt ott… szegények voltunk, de boldogok..aztán elmúlt és most jöttem rá, hogy én szeretek szegény lenni, mert semmire nincs szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Sőt, minél kevesebb szar vesz körül, annál nagyobb a boldogságom . És most kellett rádöbbennem, hogy ki is vagyok valójában és hogy igenis mindent elfogok követni, hogy csak olyan dolgok vegyenek körül, amire tutira szükségem van ahhoz, hogy boldog legyek. ÉS olyan emberek…
Őszintén mondom, hogy kezd lehullani rólam az átok… Kezd erősödni a Fény…
itt ülök kint és rálátok az anyu fájára. Kétszer akkora már mint amikor elültettük a tavasszal. Pedig nem jellemző, hogy az ültetés évében megmozdul a fa. Ez a fa nagyon is él, és nagyon is szeret itt lenni a reggeli rigófüttyben és az esti galambos fürdőzős pillanatokban. És őszintén mondom, hogy sokkal jobb, hogy itt van ez a fa, mintha egy temetőben lenne egy feliratos síremlék, amit egyszer majd egy piros címke díszít, majd ledöntik, és valaki mást tesznek oda, aki fizet… nem nem… Az élet örök, nem kell kőbe vésni, ott van fűben és fában….
Miután már pánik szintre aggódtam magam, megpróbálkoztam a kommunikációval, hogy tisztába tegyem a másokban elfoglalt helyem, és persze megnyugtattak, hogy ha valami baj lenne velem akkor szólnak.
De sosem szólnak, kivéve Apát, aki általában leordítja a fejem, a többiek csak elmenekülnek a közelemből.
Felfedeztem, hogy ismétlődő motívum az, hogy én őszinteségi rohammal küzdve nekiveselkedem megbeszélni a félelmeim, meghallgatnak, de látszik, hogy unják ( én is unnám már a második alkalommal, nem az 2765. alkalom után) biztosítanak arról, hogy rosszul érzem ( sosem érzem rosszul, mert ahol már kuncsorogni kezdek a figyelemért, ott pont leszarnak és én marha mindig oda vágyom tartozni ahol kurvára nincs rám mint EMBERRE, mint VALAKIRE akinek egyébként nem csak mosogató szivacs van a tenyeréhez nőve és WC kefe, hanem vannak érzései, gondolatai és úgy megosztaná őket azokkal akiket szeret. )
Ma reggel megvilágosodtam e témában (is) . Vannak emberek az életemben akik úgy kedvelnek ahogy vagyok. A 2766. alkalommal is meghallgatják a faszságaim és nem ordítanak , nem menekülnek, nem érzik kötelességüknek, hogy meghallgassák amit mondok, hanem még érdekli is őket.
(Majdnem azt írtam ide, hogy én mindenkit szeretek és mindenkivel türelmes vagyok, de ez nem igaz, mert volt olyan szituáció nem egy, amikor csak azért viseltem el valakit , mert egy hozzám tartozóhoz vágyott tartozni, de akkor is türelmes voltam és figyelmes csak nem őszinte. Mert ha őszinte lettem volna nem kellett volna sem türelmesnek, sem figyelmesnek lenni, hanem közölni, hogy nem rezgünk össze bocs, és menni az úton tovább kinek merre is visz épp.)
Nomármost. Ha vannak olyan emberek akik összerezegnek velem, akkor elképzelhető, hogy ők azok akik valójában kedvelnek. És vannak akiknek “kedvelniük kell” mert ez a “rend”. Például a család. Nekem senki ne mondja azt, hogy azért mert az embert megszüli egy másik, az egyértelműen azt jelenti, hogy szeretnie is kell. Ez marhaság. Marhaság, hogy egy gyereknek szeretnie KELL az anyját, apját vagy viszont. Ez “program”… Van olyan szülő aki nem szereti a gyerekét. De sokkal több olyan gyerek, aki nem szereti a szüleit.. A szeretet állapota egy olyan állapot, amit nem lehet akarni. A fizikai testben élő ember vonzódását a kémia határozza meg és ez nem csak a szerelem esetébe vagy testi vágy esetében igaz, hanem a szeretet esetében is.
Ha valakiben túltengés van azon kémiai anyagokban, amik a szeretet érzését generálják, az már önveszélyes és ha ez genetikai akkor már betegség. (Williams szindróma)
Az ember úgy lehet összerakva, hogy a számára értékes –vagy érdek-es– dolgokra “szeretettel” míg a nehézségekre “nem szeretettel” reagál, és van a harmadik, a megmagyarázhatatlan, a spirituálisok által “lelki” kapcsolatnak nevezett szeretet, ami akkor is jelen van, ha a kiválasztott negatív jeleket generál felénk, mi mégis szeretettel reagálunk rá.
Ma eljutottam oda sokadszor, de talán elég tudatossággal, hogy ha azt érezzük valaki felé, hogy meg akarunk neki felelni, akkor jó, ha elfogadjuk, hogy NEM FOGUNK. Mert olyan ember felé, akik amúgy elfogadnak, nem érezzük ezt.
És ha valaki felé azt érezzük, hogy meg akarunk felelni és ezért hajlandóak vagyunk szemközt köpni magunkat, akkor ott minden befektetett energia arra fog fordulni, hogy növelje a távolságot. Mert akik összerezegnek azok között nincs távolság az első pillanattól az utolsóig.
Felesleges időpocsékolás puncsolni a figyelemért, puncsolni azért, hogy meghallgassanak, puncsolni azért, hogy szeressenek. Ha valaki magától nem osztja meg magát velünk, az akkor sem fogja, ha erőszakkal rátukmáljuk magunkat, és ha valaki nem ad lehetőséget a kommunikációra, annál ne foglaljunk időpontot, mert úgyis közbe fog jönni valami a nagy találkozó előtt.
És.. ami a leglényegesebb. Nem kell senkire sem haragudni, ha nem vagyunk kompatibilisek. Nem az ő hibájuk és nem a miénk. Így vagyunk összerakva.. menni kell tovább ..
180 nap mérföldkőnek számít az új életünkben. Nagy út, rengeteg munka és könny és csalódás van ebben a 180 napban, de van benne rengeteg megélés, tanítás, önismeret. 180 nap alatt ha minden oké lenne, akkor egy többgenerációs család modell bizonyítaná, hogy igenis tud együtt élni több generáció. Mivel én olyan társadalmi rétegből érkeztem, ahol a szüleim generációja az a generáció, akik majdnem szó szerint kib@szták a gyerekeiket a házaikból, a tehetősebbek inkább vettek számukra lakást, házat, csak békességes és nyugalmasságos életet éljenek nélkülük, és örüljenek a hazatérő gyerekeiknek, -.de jobban annak, ha mennek-, így mi nem tanultuk meg azt, mit is jelentett a régi világban a több generáció együttélése. / Nyilván sokan élnek együtt most is, nyilván nem mindenkit tessékeltek ki 7 kilométeren kívülre, nyilván mint mindenben vannak kivételek, távol álljon tőlem, hogy általánosítsak /
Mit köszönhetek a 180 napnak?
– A JELENLÉTET
Sokszor megjelenik a kérdés a Faszbukon, hogy
TE HOVA REPÜLNÉL, HA MEGTEHETNÉD?
Én mindenféle – és itt jön a másik ajándék :AZ EGÓzásMENTESSÉG– rosszérzés és önsajnálat nélkül jelenleg semmilyen úti célt nem tudnék megjelölni. Ezen gondolkodtam egész reggel, hogy mi az oka annak, hogy igazából sehová nem vágyom. Az egyik oka az, hogy a JELENBEN kivitelezhetetlen. A papát nincs kire hagyni, nem azért, mert nem tudna ránézni a Gyerek, vagy egy idegen pénzért, hanem mert senkit nem teszek ennek ki. Ha hozzánk jön valaki, az nem azt a papát látja ugyan akit én minden nap, hanem azt a papát, aki nagyon is tudja, hogy kell viselkedni ha idegen jön a házhoz. Nem is nagyon érti az idegen, hogy nekem mi a problémám, hiszen a papa kedves és vicces. Nekem amúgy semmi problémám nincs, mi lehetne? Az egész Földbolygó jelenleg a teljes elbutulás illetve értékrendváltást állapotában van és így vagy úgy mindenki részesül belőle. Vagy a családban, vagy az ismerősei között vagy a munkahelyen ( ó persze nálunk nem… nálunk van az összes normális ember, pont most tettem fel reggel a kérdést, hogy melyiknek mennyit és ki fizet azért, hogy teljesen tönkrevágja azt ami eddig ha nem is zökkenőmentesen de működött , döbbenet ) A másik oka, hogy a fizikai állapotom zéró szinten . A kezem a kovid óta egyre intenzívebben eszi az ekcéma, (a bőrgyógyászatra- ha el akarnék menni- legközelebb decemberre van időpont. Minek? Totálisan felesleges decemberben odamenni egy most tomboló problémával. A háziorvos olyan nagy ember, hogy egy tök üres rendelőt üzemeltet, mert nem lehet odamenni, hogy elnézést problémám van, hanem időpont.. időpont, időpont, időpont…. Megb@szhatják az időpontjaikat, mindenki, aki akkora király lett a kovid alatt, hogy képtelen ellátni a feladatát ha kint vár a sor… Még a magánszférában is időpont van, mert a jó orvosok telítettek, ott is több hónap a várakozási idő. Vicc, hogy csak akkor látnak el TALÁN, ha baleset ér, amúgy mindegy. Nyilván ez a cél, hulljon a férgese… ) a térdem teljesen rottyon, alig bírok menni, szerencsére a buszon ülve nincs bajom, csak fel ne kelljen állni. Ha elindulok tudok gyalogolni, csak lejtő ne legyen, mert nem tudok lefelé menni, sem lépcsőn, sem lejtőn. Ide jutottam, így hova mehetnék repülni, nyaralni? Sehová. Eszemben sincs. Öntözgetem a Hortenziáimat. És maximum majd leszökünk pár este a Balcsira naplementét nézni. Még a kajakozás is necces, mert nem tudok kiszállni egyedül. Így jártam. Ha majd eladom anyuék kicsi nyaralóját talán lesz annyi pénz belőle, hogy kicseréltessem a térdem, de mivel magamra sose költenék pénzt, majd elteszem a hamvasztásomra, mert ha nekem nem is ültet senki sem majd fát vagy dobnak bele egy pocsolyába, mert azzal munka van, ki kell fizessék a gázt, amivel porlasztják az ember, és az is egy vagyon. ( hahahaaaaaa)
AMÚGY abszolút jelenlétes vagyok. ÉS EZT POZITÍVUMNAK ÉLEM MEG. Látom mik a feladatok és sorban mennek is szépen a dolgok. Semmi hosszútávú terv nincs, mert anyu hirtelen távozása megtanított arra, hogy nem kell előre tervezni, akkor kell élni amikor ugyanott ébredünk ahol lefeküdtünk. Nem mondom, hogy nem szerepelnek tervek szépen elhelyezve bennem a következő teremtési tervek között, de egyik sem olyan, hogy ne lennénk meg nélküle, ha nem valósul meg. Őszintén mondom jó dolog nekem a JELENLÉT. Eddig aggódtam a holnap miatt. Már nem aggódom. Most van. Már megszóltak a kollégák, hogy minden nap tankolom a buszomat, pedig 99 %-ban egyedül dolgozom vele. Minden nap az utolsó nap itt. Ha holnap úgy döntök, hogy elég volt én rendet fogok hagyni magam után, mert számomra ez a fontos. És ebben a 180 napban a papa folyamatos ellenállása a jó és segítő szándékomnak, a folyamatos lelki terror, a pocskondiázás, a minden jószándék ellenére való elégedetlenség megtanított arra, hogy nem kell senkinek nézni az érdekeit, mert a beled kidolgozhatod valakiért, ha az a valaki nem képes értékelni semmit. Nem én vagyok a teremtője az állapotának, hanem ő maga. És a papával töltött 180 nap alatt a helyére került az ÖNÉRTÉKELÉSEMmert SENKI, tényleg SENKI nem értékeli azt ami teszek, viszont én egyre inkább büszke vagyok rá, hogy lehet a következő pillanatig lehet még sok napig vagy hónapig, évig ( bár ez utóbbi ilyen alacsony kalóriabevitel mellett kétséges) minden megtettem ami tőlem telt, sőt..azt hiszem sokkal többet is. És büszke vagyok Apára hogy még nem hagyott itt a szarban, hogy időt (sok sok időt) munkát és pénz nem sajnált, hogy MIATTAM a papa életét megkönnyítse az új helyzetben. Az, hogy nem értékeli a papa? Azzal majd elszámol a híd másik oldalán… de egy biztos, ha én meghalok engem SENKI az úgynevezett rokonságból ne merjen megközelíteni a túloldalon.. akkor sem ha minden és mindenki egy.. mert gyűlölöm a fajtám… Korlátozott látószögű, gonosz, önfejű svábok vagyunk, ilyen nyomorék program nincs még egy a Földön komolyan… Csak tudnám mire olyan büszke mind,… mindegy is..
Amúgy a papa nincs túl jól, nem eszik, csak iszogat, de azt sem eleget. Erőszakolni nem lehet a kaját, rengeteg rágcsálnivaló van körülötte, de a főtt kaját elutasítja. A sütiket eddig ette, most az is a kutyákban köt ki. Kényelmes, nagy, most már klímás szobája van, ahol lehetne boldogabb. Most az a baja, hogy ha megy a klíma nem nyithat ajtót és a kutya nem tud kedvére kibe járni.. Nem jöttem rá, hogy direkt csinálja, vagy kezdenek neki elmenni otthonról. 180 nap az fél esztendő. Ahogy indultunk nem hittük, hogy a papa még létezni fog emberi formájában “ilyen sokáig”, de az alkohol mindenképp jó tartósítószer, mert sem a kovid, sem a kaszás nem viszi el azokat, akik felesküdtek rá. Téves következtetés azt hinni, hogy bárki a halálát várná itt rajta kívül. Ő sem, mert akárhányszor érte jön az anyja, mindig “üres kézzel” távozik. Eddig négyszer volt itt a mama, hogy elvigye a középső kisfiát. Nem győzöm kifüstölőzni a házat az ilyen látogatások után. Anyu a volt szomszédasszonyához járkál. Hozzánk nem jött még. Valószínűleg apu miatt. Pedig megnézhetné néha a hortenziákat és a kis fát, ami neki lett ültetve.
…a 180 nap alatt rájöttem, hogy bár vannak néha az élettel összeegyezhetetlen gondolataim, én jó ember vagyok….
és végül a reklám helye.. Boszorkányos SpiróÉn a füstölőimet az ILLATMÁNIA oldalról rendelem.. jó áron sokféle füstölő kapható egy napos szállítási határidővel. Imádom, ahogy nyitom a csomagautomatát és füstölő illat terjeng benne. 😀 Szóval ide csak a feltölteni vágyó vagy szeretettel érkező rezgéstöredékek jöhetnek Tücsökfalvára, mert mindig magas a rezgés, de őrök állnak a mindig nyitva lévő az a dimenziókapuban és kifüstölik azt, aki nem idevaló 😉
Tegnap ünnep volt, mert az egyetlen hétköznapi szabadnapom volt. Én nagyon szeretem otthon a hajnalokat. Főleg nyáron és ősszel, mert még elviselhető a hőmérséklet, és lehet(ett) kint ülni a teraszon egy kávéval és hallgatni a madarak reggelt üdvözlő trilláját. Most terasz nincs, de még van hajnal és madárdal… meg akadt kávé is és nagyon örültem ennek a napnak. Nincsenek hozzászokva a növények a reggeli itatáshoz, mert sötétedik már a reggel, de ilyenkor hajnalban is itatok..
Azon gondolkodtam, hogy mindig is kényelmetlenül éreztem magam a műszakos munkarendem miatt, mert sokat voltam otthon akkor, amikor a társadalom aktív része dolgozott, azaz hétköznap és én ilyen dolgokból is tudtam komplexust kreálni, hogy én “lógok”, holott ledolgoztam én is mindig amit kellett, sőt többet is. ( igaz amikor középiskolás koromban a reggel 8-kor induló busszal már hazafelé tartottam az iskolából, ez nem okozott lelki problémát, valami nagyon elbaszódott bennem, mert sokkal unalmasabb ez a becsületes élet, mint az amibe bele van szőve egy kis sunyiság. Nem véletlen, hogy senki nem akar a Mennyországba menni, mikor dög unalom az élet ott , ahol mindenki olyan nagyon rendes , figyelmes, és tisztességes. ÁÁÁÁ Most jövök rá hogy lehet el vagyok átkozva?)
Ám most jórészt minden hétköznap aktív vagyok, furcsa, hogy pont a papa helyzet hozta ezt a ritmust, most hogy részese lehetnék ( lehetnék, de nem akarok már jó ideje) a munkahely mindennapjainak hazaloholok és nekem tényleg az a pihenés, ha a busz kormánya mögött várhatom az indulást. Furcsa érzés, hogy minden amiért valaha sóvárogtam, egy furcsa csavarral megérkezik az életembe és kevésbé okoz örömöt, mint akkor amikor csak sóvárogva gondoltam rá. ( ugye-ugye… azok a fránya gondolatok. Senki sem hiszi, hogy amit meggondolatlanul ismételget egyszer rászakad, aztán győzzön kimászni alóla)
Ahogy öregszem egyre kevésbé érdekel , hogy meleg van. Max nem veszek levegőt olyan sűrűn. Ma jön a klímás és iszonyú sok pénzért lesz klíma a papa szobájában , mert a féltető miatt olyan a szoba mintha tetőtérben lenne, másrészt az istenkirály kutyák miatt nyitott ajtón besétál a meleg. A papa nem mert a meleg miatt panaszkodni, de bennem a kurva empátia, hogy nekem van bent 24 fok, mert én csukom az ajtót, ablakot, redőnyt és nem jön be a meleg, neki meg a 30 fok és ott fekszik benne kurva szar érzés… Mondtam is neki, hogy lesz klímája, és csukni kell az ajtót, mert aki kutyát akar, az ugráljon majd , hogy ki-be engedje, közölte, hogy neki aztán nem kell klíma. Majd beengedi a kutyát hozzánk, hogy ne legyen melege… komolyan vicc., hogy a kutyák miatt mekkora itt a hercehurca. Közölte is a papa, hogy bármit is teszek neki úgysem lesz már semmi sem jó. Most már biztos vagyok benne, hogy engem örökbe fogadtak. Én sem anyura sem apura nem hasonlítok. Semennyire. Szerintem ha egyszer a papa nem lesz én világgá megyek. Annyira el vagyok fáradva lelkileg, hogy már csak a feladat tart életben. Nem látom a holnapot. Viszont azt megéltem, hogy eddig amikor nyüglődtem, hogy nincs értelme az életemnek, akkor az kibaszott hiszti volt, mert most van az, hogy az értelmet a feladat adja, és komolyan inkább ne legyen értelme az életemnek csak had üljek már vissza a posványomba, mert nem nekem találták ki ezt az állandó pörgést.
Ennek örömére az egyetlen hétköznapi szabadnapot azzal töltöttem, hogy a télen kivágott orgonát daráltam 8- 13:30-ig, közben ágyneműt cseréltem, főztem kicsit és sátrat kreáltam a fenyők kivágása miatt napot kapó hortenziák fölé, mert a szívem szakad ahogy megkínozza őket a Nap…
Külön posztot érdemelne, de inkább csak megemlítem, hogy a napokban felmerült, hogy vajon megvannak-e a képességeim, amiket a magaménak tudtam, és jött rá egy jó válasz. Ahogy az ember fejlődik, minden (boszorkányos) képességéhez hozzáfér, ám minél magasabb szinten rezeg, annál kevésbé valószínű, hogy ártani fog vele. És igaz. Nem ártunk.. Mert ha megfordul a fejünkben, akkor megmutatkozik rajtunk. Aztán ha ezek után még bármit akarunk mások sorsába írni, akkor tisztában leszünk vele, hogy ami velünk utána történik majd az a saját tökéletes teremtésünk. 🙂 Imádtam a szabadnapom.. A hétvégén ezer lesz a feladat és pont kerül egy hosszú történet végére is.
Vasárnap délután elég lett a gondolatokból amik kínoztak. Régóta küzdöm azzal, hogy nem tudom, hogy mit tehetek és mit nem mint anya, mint feleség, mint alkalmazott, mint ember. Szörnyű érzés, hogy sehol nincs RÁM szükség. Rám, mint Emberre . Csak a szolgálataimra… ezek alapján csak cselekvések vagyunk és akinek a cselekvésünkben érdeke van az velünk tart egy kis szakaszon az életünk útján. Mivel nem jutottam magammal sehová, lekapcsoltam magam a gépről. Csukott szemmel feküdtem egész nap és igyekeztem elhessegetni a felém tóduló gondolatokat.
Vasárnap este mennünk kellett fuvarba és a tükörben néztem aput ahogy ott áll az udvar közepén és integet. Aztán egy látomásom volt. Egy nagy kapu felé sétáltam vele, ahová most csak neki kellett belépnie. Ott állt mellettem és sírt. Félt. Féltett…Mi fog vele történni ha bemegy és mi lesz velem ha egyedül maradok?
Nem tudom elengedni ezt a képet. Tudom, hogy az apunak én voltam a mindene. Nem akarattal bánt. Akkor nemrég puszit akartam adni a kezére elhúzta, hogy nem adhatok arra, mert mindig azzal vert engem .. Borzasztó érzés ez, ahogy szembenéz a tetteivel és egyre nagyobb fájdalom számára a gondoskodásom, mert úgy érzi nem érdemli meg. Mégsem tud ellene tenni, hogy ne bántson. Tudom mi zajlik benne En is azokat bántom akiket szeretek, egy valami fordított dolog úgy sem érti senki meg aki nincs benne.
Mikor hazaértünk az este, nekem esett, hogy nem hívtuk fel, hogy nem jövünk időben. Eszembe sincs hívni, sosem veszi fel. Apa nem bírta hallgatni a hozzám intézett csúnya szavait és a jelenlétében először közölte a papával a miheztartást. A belét kidolgozta, hogy kicsit elfogadhatóbb legyen mindenkinek az együttélés, de nem lesz jó. Ez már nem lesz jó. És mire nem lesz a papa velünk, valószínűleg én sem leszek már itt. Legalábbis most ezt érzem. Van 5 napom, hogy rendet tegyek, hogy megszabaduljak a negatív gondolatoktól. Ha nem megy, akkor a hétvégén összepakolok és elmegyünk a papával. Visszamegyünk a házába és várjuk a háromárbócost, hogy elvigyen minket.
Első nap – hétfő –169. nap A reggel már rosszul indult. A cégnél káosz van. Egyéb okokból nem részletezhetem, hogy miről van szó, a lényeg az, hogy a nagy átalakítások rányomják a bélyegüket mind az emberi kapcsolatokra, mind pedig a munkavégzés minőségére… Ez van. Olyan szinten rosszul indultunk a napnak, hogy a nagy befelé utazásom első megállójában az aktuális halálnemeket vettem sorra…
Az utóbbi időben egyre több az öngyilkosság és ez elgondolkodtatott. Vajon milyen fokú keserűség kell ahhoz, hogy az ember lelépjen ebből a dimenzióból? Sokféle nézőpont van ezzel kapcsolatban, hogy szabad-e ilyet tenni vagy sem, de én nem ítélek el senkit, aki elhagyja a testét, csak a módját szoktam.
Tehát amikor halálnemet keresek ki van zárva, hogy más ember segítségét vegyem igénybe ( mint például a mozgó jármű elé lépés) mert jó nagy kibaszás ez a másikkal szemben. Akasztás sem jöhet szóba, mert az itt a faluban divat. Én meg itten gyüttmaradt vagyok. 😛 Fulladni nem jó ötlet, szóval ideje volna valakinek bizniszt látni abban hogy az életuntakat –miután felajánották a szerveiket– szépen elaltassák, így az ember egyszer életében valami jót is tenne…szétkapnák, elosztogatnák a szerveit és ha szerencséje van a tudata egyikben sem vonul át egy újabb szerencsétlen testébe aki próbál megszabadulni ettől a börtönbolygótól… 😀
Nem, kicsit sem vicces a dolog, de én nagyon sokat gondolkodom ezen. És mivel most nem szabad gondolkodni, most a belső takarítás ideje van egyenlőre ha nincs is újra, megint célja az életemnek, mert LÁTOM, hogy semmi sem lesz jobb, mert a szerepem sosem lesz ” az ember akit szeretünk” hanem az “ember akit használunk erre-arra” marad. Ebbe meg belefáradtam. Kiégtem…
Nyilván senki sem miattam született a Földre. Csak azt nem sikerült megtalálnom bennem, hogy én miért érzem úgy, hogy én másokért születtem, hogy szolgáljam őket.. kösz Mária néni , Te Szepes...
Kibaszott mindegy, hogy vagyok-e vagy sem. Mert csak egy eszköz vagyok, ami pótolható. Ezt érzem és nem csak bennem van a hiba, nem csak én vagyok aki “ezt akarja hinni” hanem senki sem viselkedik úgy körülöttem, hogy ne ezt érezzem. Ez van. Ezekből az érzésekből kell kijöjjek.
Tudom, hogy a becsukott facebook ajtó mögött vannak akiknek tényleg hiányzom. De csak azért mert nem ismernek. Lehet képviselek belőlük valamit, de a fogyatékos énem nem látják. De lehet így a jó.
Ezért csak öt napra jöttem ki onnan..hogy meglegyen az esélyem visszamenni. Ez a tudat egy biztosíték. Ma még…
Megyek a kecskéhez, a fizikai munka, a ganyéhordás egyfajta meditácó…. igaz a Lajos okozta seb nem akar begyógyulni, tiszta genny… de amúgy kit érdekel? Elméletileg a én lábam…
Mindig le vagyok rázva a “menj orvoshoz” dumával.
A Kislányom kötözgeti, kedves tőle, hogy eszébe jut mindig ránézni.. A Kisfiam megkérni, hogy minden rendben anya? Apa már semmit nem szól… becsukja az ajtót , amit soha nem engedett becsukni és elmenekül a tévéjébe… Végülis Tücsökfalván 20 éve semmi sem változott… nem is értem mi a baj? Ja, hogy anyu távozásakor volt egy pillanat, amikor azt hittem fontos vagyok? Minden elmúlik egyszer. De legalább volt az a pár pillanat amikor hittem, hogy másképp is lehet .
Lajcsi.🐐..lélekterapeuta🤗
Este elkezdett cseperegni az eső… Jött vele egy gondolat. hogy mostantól az ellenkezőjét fogom erősíteni annak amit érzek .. Mostantól… Kinyílt egy ajtó a Poklomon….🙏 Megpróbálok kilépni rajta.
Moon füstölők
Második nap – 170. – kedd
Az este mihelyt kijelentettem, hogy azért is csak a jó, csak a szép, azonnal összeomlott a rendszer.
Talán sikerül kicsit másképp állnom a világhoz. Lehetséges, hogy megtanultam végre veszíteni. És azt is megértettem, hogy csak a saját döntéseimért vagyok felelős és hogy én mindig jól döntök. Nem is tudok másképp. Bárhogy is van, úgy kell lennie. Ahogy elnézem a papát ezen a Bolygón egy dolog van amitől tartania kell az embernek: attól, hogy életben marad. Itt minden egy tapasztalat…minden pillanattal többek vagyunk. És mindenkivel, aki velünk tart többek vagyunk, és mindenki által aki lelép tőlünk még többek vagyunk ..csak gyarapodunk (nem csak hájügyileg 🤫) és a gyarapodásunkkal nő az Egész… Mindenki fontos és mindenki pont úgy abban a feladatban fontos, abban a játékban fontos amiben játszik és ahogy teszi… Ha mindenki egyformán tenne mindent, a tágulási folyamat megáll, s ha megáll, akkor elkezd zsugorodni majd saját magában megsemmisül. Ezt mondták a Padlás Poklának mélyén, újra és újra és mondják míg meg nem értjük,hogy mindig minden úgy van,ahogy lennie kell és azt hiszünk, amit akarunk, mégis minden úgy fog történni,hogy az Egésznek ne álljon le a tágulási folyamata, ameddig szükség van arra, hogy létezzen..
Teszt? Jó hamar próbára tett a Sors. Miközben én próbáltam a sötét jövőben a fényt keresni csak azt éreztem hogy egyetlen bástyám, váram összeomlott. Rám… Majdnem megfulladtam. Vártam, hogy ne kelljen több levegőt venni. Elég volt. Aztán elaludtam.
A vákum kiszippantott a testemből, éreztem, hogy kurvára mindegy mi történik, és azt is, hogy meg kell értenem, hogy csak a saját döntéseim az enyémek, másokét nem befolyásolhatom. Nem is kell.
Kettőkor úgy ébredtem, hogy ki vagyok pihenve. Zenét írtam a pendrivera és egy órával az indulás előtt kiültem a buszba zenét hallgatni. Kellemes az idő.18 fok van jól esik ez a hűvös.
🙏🤗
Jót nevettem, mert éppen ecseteltem a Kollégámnak, hogy a két új emberből akikkel bővült a létszám az egyik már öreg.. 50 éves. Erre megszólal, hogy mi is épp 50 évesek vagyunk 🤫🤣 És tényleg 🤣🤣🤣 Nézem a hajam tükörben,. mindig fehér hajat akartam… És tessék..a Sors festi…nincs is itt probléma 🤫🤫🤫
☺️😅😅😅😗
Ó jó dolog is történt ma… Kaptam Marcsikámnál a Gazdaboltba nyalósót a Lajosnak.. tiszta boldog és ha a Lajos boldog, akkor mi bajunk lehet?
😀 Közben elgondolkodtam ezen a Facebook világon. Kisebb zavar támadt a rendszeremben ezen a platformon. Van egy kis értetlenség bennem, mindig megzavarodom, ha valaki kedves hozzám, mert azt hiszem, hogy ez barátság. Nálam a barátság bizalom alapú, és itt a Facebookon hiányzik a bizalmi kapcsolat. Nem azt mondom, hogy nincs, inkább azt, hogy sok esetben azt hiszem, hogy van, de kiderül, hogy még sincs. Csak minden szép és jó látszólag, bár így lenne. Csak nem reális, az ember azt hiszi egyedüli nyomorék és kezdi magát szégyellni, és eltávolodik. Én most ezt érzem. Szégyellem magam azért, hogy kiadom magam, hogy megosztom a blogom , és amit ott leírok az szemben áll mindenkivel aki ott posztol. Mindenkinek tökéletes élete van, csak az enyém “feladat”. És én ezért húzódtam vissza és kezdtem el törölgetni azokat az ismerősöket, akik nem szólnak soha semmit, nem jelzik, hogy léteznének, mert a passzív jelenlét ugyanazt váltja ki belőlem mint a telefon. Frusztrál… Kicsit akadozik most a virtuális világ bennem.
Ezért is tettem fel a kérdést megszakítva a nyilvánosság felé fogadott csendem. Hogy ki miért van ott, mit gondol erről. És még egy hátsó szándék is vezetett akkor amikor feltettem a kérdést. Kiváncsi voltam, hogy kik lesznek akik válaszolnak majd. 4 nap alatt közel mindenki megfordul a Facebookon az “ismerőseim” közül és azoknak is van lehetőségük a kép alatt hozzászólni akik nem ismerősök de követnek. Fontos, hogy legyen kommunikáció, akkor is ha az ember nem érzi úgy, hogy érdemben bármit hozzá tud tenni. Amúgy sok helyen én sem kommentelek. Például olyan ismerősömnél ahol megvan az a “kör” akik mindig hozzászólnak. Mert ott idegennek érzem magam, és ostobának rendszerint. De ez az én bajom. Ha kérdés van akkor meg szoktam szólalni, ha úgy érzem meg kell.
Szeretettel gondolok amúgy Rátok ❤ Mindenkire aki tiszta lélekből tart velem. Aki nem, annak most bennem úgyis annyi 😀
Ma elég gázos hírek érkeztek a céges átalakulásunkról. Meg is jegyeztem, hogy az itthon rezgésszint mellett nekem már olyan mindegy, hogy mi lesz a cégnél. Max felmondanak. És akkor mi van? (elmegyek villamost vezetni Pestre ha nem lesz már senkim akiről gondoskodni kell)
Harmadik nap- 171.- szerda
Furcsa, hogy az ember dobálózik sokszor a szavakkal, de amikor élesedik a helyzet akkor pánikba esik. Ma fogtam fel, hogy patt helyzetben vagyok. Apa nem bírja tovább a szituációt amibe kerültünk. “Mindenpillanatos” annak a lehetősége, hogy egy pillanatban közli velem, hogy nem bírja tovább. Sosem hittem volna, hogy ilyen történhet velünk. Apa egy dolgot nem ért, hogy apu lassan de biztosan leépül. Amit csinál, tesz, beszél nem mindig szándékos. Az igaz, hogy a stílusa az… Az is, hogy nem annyira gáz még a helyzet, hogy ne tudná kontrollálni amit kimond. /Én megértem Apát. És elfogadom a döntését legyen az bármi. A szülei sem nézik ezt jó szemmel. Hát egyszer ők is megöregszenek. Vagy nem. De én azt már biztosan nem érem itt meg. Mert elfogy az energia lassan./
Mivel patkányinvázió van megint a kazánházba helyeztem ki mérget, mert megszámlálhatatlan mennyiségű állat jár be a takarmány miatt. Direkt kértem a papát, hogy ne nyissa ki a garázst, mert a kutya bemegy vadászni és meg fogja enni a mérget. A belső ajtókat direkt elbarikádoztam, mert sejtettem, hogy ez az információ sem elég erős.. Mire hazamentem a garázs nyitva a kutya bent. Az az egy szerencséje a kutyának, hogy a papa nem tudja megnyitni a belső ajtót mert be van feszülve. Különben a kutyát is temetjük.. Pedig a kutyáról van szó, a mindenről, az istenről.
Amúgy nincs jól. Egyre gyengébb, tudatosan építi le magát. Erőszakkal nem lehet, de nem is kell ezt megállítani. Ez az ő döntése. Lassan elengedem.
Egyre magányosabb vagyok. Be-be pillantok a Facebookra, nincs ott rám szükség, hiszen senkire sincs. Mindenki ott van, és senki sincs ott. Ebben a pár napban sokkal többet beszéltem emberekkel, nem nyomkodom a telefont. Viszont nem viselem el most a sötétséget, a rosszindulatot és nehezen értem, hogy ha jelezem, hogy most próbálok kimászni egy gödörből akkor legalább ebben a pár napban miért nem lehet megkímélni a szartól. Azt mondta az egyik “kedves” kollégám, hogy vegyem tudomásul, hogy mindenkinek van gondja otthon. Egy szót sem szóltam, csak egyszerűen nem volt hangulatom magamra venni a haragját amit az egész világgal szemben érez. Jogos… senki sem kéri, hogy bárki levegye a vállamról ezt a zsákot, én raktam rá.. Sőt.. idejönni sem kell. Én sem megyek levenni senki válláról a vállalását.. De szívesen meghallgatom, ha elmondaná valakinek. Mert én megbízhatónak érzem magam , a valóságom hitelessége az egyetlen amire büszke tudok lenni.
Negyedik nap- 172.- csütörtök
A digitális detox nem rossz dolog. Azon kedves ismerőseim akik válaszoltak a kérdésemre végülis hasonló okokból vannak jelen a kék arckönyvben mint én, illetve szerepelt a kulcsszó: önkifejezés (köszi Adél 🙏) ami megerősítette bennem az érzést, hogy lehetséges, hogy nem bűn kifejezni önmagam ilyen formában is.
Arra már régen rájöttem, hogy nem jó dolog a negatívumot megosztani, de hozzám tartozik. Eljutottam végre oda, hogy nem teszek fogadalmat arra vonatkozólag, hogy bármit is másképp fogok csinálni, mint amire képes vagyok. Végre. Hagyom megtörténni magam ahogy vagyok. És nem aggódom tovább azon, hogy kit miért veszítek el. Érdek világ. Az a normális, ha mindenki az aktuális lelkületéhez választja a partnereit.
☺️
Tegnap este amikor hazaértem a kutyák helyét igazgattam a papánál, amikor megcsípte valami a mutató ujjam. Jó, hogy nem a papát csípte meg, mert ő allergiás. Ezek alapján amúgy én is kezdtek az lenni . Úgy tűnik én vagyok aki a lényemmel a földi pokolban tartom a papát. De tegnap mikor jelezte, hogy csomózzak neki egy kötelet (madocsaiasan) akkor közöltem vele, hogy ezt neki kell megoldania, mert én nem vagyok gyilkos.
Az éjjel feldagadt a kézfejem, majd szétpukkadt a víztől, itt már olyan mint a Duna…apad.
Ha az ember elfogadja azt,ami van, olyan nézőpontokat fog kapni, ami még nagyobb látással és értéssel és befogadási képességgel ruházza fel és betekintést nyerhet az egész Univerzum összes titkába. Ha harcol akkor az energiája kimerül a harcban.
Ezt mondta a Mester a Padláson az egyik látszólag zárt, ám nem létező ajtó mögött ☺️😉🙏❤️
Ötödik nap-173.- péntek
A blog feliratkozói már feléig elolvasták ezt a pár sort, amikor a telefonom publikussá tette a vázlatot🤣nekik már nem lesz sokk ez az egész Nem vilagosodtam meg , nem vontam le tanulságot sem. Kicsit egóztam, aztán elfogadtam, hogy minden úgy van, ahogy kell, hogy legyen A Facebookra féltett kérdésemre köszönöm a válaszokat. A válaszok számából inkább nem vonok most le következtetést. A lényeg az, hogy amit nem muszáj csinálni, csak addig tegye az ember, ameddig jól esik neki. Ha viszont jól esik, akkor nem befolyásolhatja semmilyen külső körülmény. ☺️
Én önkifejezek tovább… Mindegy, hogy értek-e hozzá vagy sem, ebben a világban ez soha sem számított 😉🤣
165 nappal Édesanyám hirtelen távozása , és 150 nappal a haláleseti és hagyatéki ügyintézés elindítása után a mai nappal lezárult az ügyintézési procedúra.
Nézőpont kérdése, hogy ez a 150 nap sok vagy kevés. Inkább szerencsés vagyok , hogy csak ennyi, de ha azt nézem, hogy Anyu bankja mennyire rugalmatlan, akkor sok. Mivel nem az ügyintézőn múlott ( mert ő nagyon aranyos és segítőkész volt) nem panaszkodom. Vége.
Reggel gyújtottam Anyu fája mellett egy mécsest és két füstölőt… Sűrűn szoktam, de vasárnaponta és ha valami konkrétan vele kapcsolatos, akkor mindig. Ő volt a család ügyintézője, nem veszem át ezt a szerepet. Itt a vége. Mindenki intézze a maga dolgát. Meg persze az enyémet..😁
A lelkileg nehezebb rész az még hátra van, az ingóságok összecsomagolása, az emlékek méltó helyének kialakítása, az ingatlan sorsa és a Papa mindennapi negativitásának közömbösítése elég kemény feladat marad, de hát pont tegnap állapítottam meg, hogy amíg teheti az ember nem él, amikor meg korlátokkal veszi tele magát, mert ezt diktálja a lénye, akkor meg úgy érzi, hogy halott.
Életemben először érzem, hogy kockázatot vállaltam, és nem tudni mi lesz a vége ennek a történetnek. Apám ezelőtt 30 évvel , amikor lehetőségem lett volna megvásárolni a házat, ami a szomszédjukba állt azt a kijelentést tette, hogy ne merjek a közelükbe költözni, örülnek ha jövök, de jobban ha megyek. Most – ha akkor mégis megveszem a házat- semmi változás nem lett volna az életünkben, csupán annyi, hogy 5 métert sétálok napi 30x, hogy megmentsem önmagától. Ez utóbbi is elég nagy hiba volt… megmenteni. Nem hagyni, hogy kivégezze magát, beleírni a sorsába azzal, hogy a nyakamba veszem és cipelem és ezzel kockára teszem a kapcsolatom a párommal és a gyerekeimmel. De ott a másik oldal… ha ez a történet rombolja le a várunk, akkor nem állt stabil alapon. Akkor nem kár érte… Egy biztos, én többet várat nem építek. És az is, hogy ha a családom kivet magából, akkor elmegyek és nem jövök vissza soha többé. Lezárok mindent és mindenkit és eltűnök a világ szeme elől, mert elbuktam. Újra és újra és újra…
Most innen megyünk tovább. Nem gondolkodom a holnapon. Locsolom a virágokat és etetem a kecskét…tekerem a kormánykereket és csak a Lajos láthatja a könnyeimet.. abszolút lényegtelenné váltam az Isten/ Teremtő/ az EGÉSZ számára ebben a földi világban. Kiüresedtem. Vége(m).
Egy nagy tanulság a hagyatéki ügyintézés után:
Aki még él és netán van családja, az tegyen már rendet az életében, hogy ne hagyjon maga után szart. Legyenek a papírjai egy helyen és legyen tiszta minden, legyen korrekt az örököseivel. Ne a közjegyzőnél tudják majd meg, hogy mennyi adósságot halmozott fel vagy azt hogy hány helyről jönnek majd még az utódai és a lehetséges örökösök. Azt hiszem ideje megírjam a memoárom, régen is volt feljegyzésem arról, hogy mire lehet számítani ha feldobom a gumipapucsot… Ezzel legalább annyit érünk el hogy egy dologgal kevesebbért utál minket majd a család…
🍁soulleaderdemon🍄 