A május szépen búcsúzott tőlünk tegnap Már könyveltem,hogy ma locsolni kell, mert b🤫szik esni az eső.
Tegnap nagy nap volt, a Papa birtokba vehette az új szobáját. Még van berendezési feladat, de már funkcionál . A tévé szól, az ágy a helyén, a kutyák kuckója is kialakítva. Szegény Apa hulla fáradt , rengeteget dolgozott a nyugalmáért. Remélem bejön.
Éjjel azonban a viharos szél és a vízszintesen szakadó eső betalált esni a nyitva hagyott ablakán, meg folyt minden irányból a tető alól is szinte minden helységben 🤣
Nem hiszem el, hogy rögtön az első éjszaka problémába ütközik szegény, hogy semmi sem mehet zökkenőmentesen. Bár szerintem úgy megy, csak ő másképp akarja látni. Lényeg,hogy ő visszaaludt, én nem .
Szerencsére nem láttam nagyobb kárt a virágaimban, sem a fákban, és azt hiszem ma locsolni sem kell 😁 A beázás meg majd megszárad. Ha egyszer nyerünk a valamin majd lesz új tető,addig van lavór..👌
A papa jó (szerintem jó) hangulatban ébredt, így kicsit nyugalmas lett a nyár indulása Tücsökfalván.
Reggel 5 után indultunk Budapestre,mert az én ma született Nagylányomnak dolga van, nem sokat aludtunk, és kocsival jöttünk fel (mert már nagyon menő vagyok csak rajtam kívül más ne legyen az úton) mert lusta disznó vagyok vonatozni azóta mióta rájöttem, hogy az Eteléig jó vagyok kocsival, rengeteg időt spórolunk vele. Onnan úgyis közlekedtetjük a tömegünk. Ha már fizeti a cég.
Már nem vonz Budapest. Már semmi sem vonz, amióta papázom azóta az ágyam vonz, semmit nem szeretnék, csak nyugodtan aludni. A buszon szoktam pihenőidőben a padlón megágyazva pihenni egy órát. Azzal vissza tudom tölteni a lemerül telepeim.
Túléltük a telet, a tavaszt…most jön a nyár. Rengeteg a munka otthon, rengeteg a feladat. De mindig jobb. Ha tetszik, ha nem azzal, hogy a papát magunkhoz vettük felfordult ugyan az életünk, de sokkal aktívabb, teremtőbb lett. Lehet érzelmileg kikészültünk, idegileg elfáradtunk, lehet olykor majdnem feladjuk, de depresszió helyett a környezetünk szépítésébe menekülünk. Szerencsések vagyunk ebben is. Hogy még fel tudjuk rángatni egymást a földről, és nem adjuk fel,vagy legalábbis nem egyszerre. Így mindig van aki segít felállni annak aki elfáradt. Nem érdemlek én ugyan ilyen családot, de nagyon hálás és büszke vagyok rájuk.
Június… nyár…semmi tervem.nincs…dolgozom végig és igyekszem talpon maradni.
Most itt ülök a mekiben a jó kis mandulatejes lattémmal, és próbálom megosztani a gondolataim. Mert nekem ez nagy segítség , terápia, tiszta kapcsolódás velem, bennem a külvilággal . Ez az egy dolog hiányzik nekem a Budapestből. Egy jó hajnali latte egy laptop és az írás miközben kint ébred a város ..valamelyik párhuzamos életem ilyen lehet…de lesz nekem pihenökuckóm hintaággyal a fák romjai között majd Tücsökfalván ahol ihatom a kávét és írhatok. 🤗
Szép napot Nekünk, szép szombatot, szép hétvégét, szép júniust, szép nyarat!
Kisebb takarítást végeztem az imént a Facebook profilom alatt, mert nem látom értelmét annak, hogy lábnyomot hagyjak azon a felületen. Elmenni sem akarok, mert vannak itten kérem olyan Kedveseim, akikkel másképpen nem tudom érztetni, hogy szeretem őket, csak ha bekukkantok a világukba, ezért marad egyedül ez az amúgy elreklámosodott, szemtelen, vírusos, divatjamúló felület.
Én örökvándor vagyok, rendszeres profiltörlő. Most nem törlöm a profilom csak az inaktív ismerősöket, őket sem azért, mert bajom van velük, hanem inkább azért, hogy ne zavarja őket az olykor felugró faszságom amit betolok majd egy-egy huszonnégy órára a felületre. Aki erre jár majd látja, aki nem annak nincs dolga az aznapi agymenésemmel. Aki a posztjaimra kíváncsi az már rég itt van a WordPress követők közt. Igazából összesen ez “csak” 10 ember 🙂 A 10 emberből csak 3 ismerősöm a Facebookon… Szóval nem fontos megjelennem ott . Én nem görgetek senki oldalán vissza, elég bonyolult dolog, mert a telefon nem enged egy bizonyos idő után visszaolvasni, a számítógépen is elég görgetni lefelé… Meg minek. Kétféle fészbukos van, az egyik csak megoszt, de az szarásig, a másik meg csak olvas, csendben, van ki titokban. Persze vannak akik álprofilról leskelődnek, ők az igazi szivárvány emberek , mert nem a szexualitásuk ami nem oké, hanem a lelkük… A képeim az Instagram felületén nyugszanak– míg nem lépek le onnan is- a napomba belevarázsolom őket majd, elég is volna amúgy csak a nap funkciót használni és elég volna a messenger csak a faszbukk helyett. Én nem fogok haladni a korral, nem szeretem a videómegosztásokat, nincs Tik-tokom, nem is lesz. Nem érdekel a mozgókép. Én az a fajta ember leszek a holnapban, aki szépen lassan leépíti majd a virtuális világot, ami maga a jövő és visszatér a kapával a kezében a virágok közé, hogy hozzá méltón léphessen ki ebből az árnyékvilágból és lehetőleg ne a gépek egyre hangosabb pittyegése kíséretében.
Szóval… a lényeg, hogy ahogy söprögettem megállapítást nyert, hogy napi szinten posztolok, ami elég gáz, mert még mindig túl sok időt töltök itt. Volt egy szókimondó ismerősöm itt, aki megmondta annak idején, hogy akinek van családja, gyereke, az nem tölti az életét az internethez kapcsolva egész nap, mert azzal kellene foglalkoznia , jól megsértett akkor ezzel, de igaza volt.
Közel egy évnyi anyagot tettem most a konténerbe és megdöbbentő volt látni, hogy anyu távozása előtt sokkal ócskább, depressziósabb és belső küzdelemmel teltebb életet éltem, mint most, hogy állandó a pörgés és a feladat. Most nincs céltalanság, nincs esély sem a betegségre, mert munka, munka munka van helyette. Megdöbbentő, hogy nem becsültem az életem, hogy szartam az egészbe, hogy itt nyavalyogtam egész nap céltalan, hogy nagyon sok segélykiáltást küldtem ki az éterbe és mi lett a megoldás? Jó nagy csavar, és megoldódott a napi szintű feladat, nincs helye az unalomnak, az értelmetlenségnek és még meg sem halhatok, mert addig élnem kell, míg él az apám, mert nincs senkije csak én. Máris milyen szép a világ. ( wáháháháhá) Kurva sokat gondolkodom sokmindenen. Sokkal többet tudnék posztolni de mindig volt bennem valami blokk, hogy megsértek vele másokat. Idő közben viszont rájöttem, hogy egyedül vagyok. Nagyon is… És bármennyire igaz, hogy sokan vannak akik együtt éreznek velem, senki sem fog idejönni és levenni a vállamról a terhet, amit én magam tettem rá. Ahogy én sem megyek máshoz. Én sem megyek oda senkihez, hogy beleírjak a sorsának könyvébe azzal, hogy megoldom helyette a feladatait amit valahol egy döntéssel magának teremtett. Pedig minden feladat, egy vágy kimondása pillanata előtt ott van egy “Őrző” és minden alkalommal felteszik a kérdést, hogy biztos, hogy ezt akarod? Biztos, hogy kell ez neked? Alapszabályok vannak. SENKI SEM VÁLTOZIK MEG! AMI NEM MEGY, AZT NE ERŐLTESSÜK! HA VALAMIRE NEM VAGYUNK TEREMTVE, NE ÉREZZÜK KIHÍVÁSAK AZ ELLENKEZŐJÉT… mert rábaszunk… ÁM HA VALAMIRE HIVATOTTAK VAGYUNK, akkor TEGYÜK, mert ELVESZÜNK..aztán lehet jönni isoráz… ÁÁÁÁ ez egy ilyen nap.. Örülök, hogy eljöttél… 😉 Most megyek mert hát munka van… szó szerint orrvérzésig. Pusszantás Nektek!
Régi vágyam vált valóra, amikor a minap felfedeztem, hogy fecskék repkednek az udvaromban, bár aggodalommal töltött el, hogy a nyitva hagyott garázs ajtaján is berepülnek.
A magasan futó tetőgerendán felfedeztem egy fészket és a fészekből kikandikáló csepp fekete fejecskét. (a képen épp nincs itthon)
Először pánik fogott el, hogy a zárt ajtó feletti apró résen hogy fognak közlekedni a fecskék ( gondolom, mint eddig, mert a fészek nem épül fel magától) aztán nagy pakolásba fogtunk, hogy a kocsi átkerülhessen a másik garázsba, ne legyen a fészek alatt kitéve a fecskekakinak 😆 ( és ne legyen vita ebből is, mert ami nem hiányzik ide pont a feszültség. Van belőle lízingelve mindenki számára bőven) Aztán Apát motiváltam a tavasztól őszig nyitva hagyható fecske-ablak kivágására az ajtón. Apa jó ember és a jó emberek szeretik a fecskéket így kivágta ..
Szóval bár a garázs is beázik mégis védett kis zugot választottak a kismadarak maguknak Tücsökfalván. És végre nekem is van fecském 🥰🤗🥰 Olyan megtisztelő, ha egy kis állat lakhelyet rendez be a közelünkben. Kevésbé igaz ez a patkányra, pedig ők is be vannak rendezkedve a szalma alatt 😛
Zajlik a papa szoba projekt. 87%-os készültségi fokon. Nem megy gyorsabban, a Fiúk dolgoznak, közben egyetemre járnak, mindenki ki van merülve a hirtelen jött feladatok sokaságától, de a cél energiát ad.
Jelenleg 6 négyzetméter területen van, az ajtó a spejzba visz .Ezt a kis zugot magamnak csináltattam tavaly. Itt laktak a gyerekjátékok és a mesekönyveim. És itt tudtam pihenni, elvonulni amikor elfáradtam a világ dolgaitól. Körülbelül kettő hónapig volt itt a kis kuckóm, azóta a papa lakja. A ház közepén van ez a szobácska, nincs ablaka sem ajtaja.Mögötte van a spejz az összes konyhai cuccommal, mert igazából mini konyhám van, semmi nem fér bele. Főleg most, hogy ajtót kellett vágni rá, hogy legyen bejáratunk nekünk is ha elkészül a papa szobája, mert ott volt a bejárat.Zajlik a szigetelés az új helyen.A leendő szobája 17 négyzetméter, háromszor akkora mint a hely ahol most van. Itt van ablak és közvetlen udvarkapcsolat, hogy a kutyákat majd ki – be tudja engedni magához, ahogy most is napi ötvenszer. Lesz mozgástér, levegő, fény…ajtó, ablak privát szféra és a lényeg, hogy a kutyák is kényelmesen elférnek akkor is, ha nem akarnak a papa közelében lenni. Mert nem akarnak… de nekik sincs más opció.
A papának nem tetszik ez a helyzet (sem). Az ő nézőpontja szerint kilakoltatjuk, kizárjuk az életünkből azzal, hogy az amúgy folyosóról nyíló, a mellékhelységhez közelebb eső ( tehát nem késik el ha siet) kényelmes nagy szobába kerül a zajtól nem védhető, szellőtlen lyukból, amin keresztül nem tudok szabadon átjárni a spejzomba. Volt egy igazán csendes elbeszélgetésünk ezzel kapcsolatban. Éppen meg volt sértődve, mert útban állt az építkezési területen és nem akarták megütni véletlenül a tetőléccel és megkérték, hogy álljon arrébb. Ezen felhúzta magát és közölte, hogy inkább máshol lakna, mert itt ő mindenkinek útban van. Ekkor tartottunk a 139. napon, és időszerű volt újra elmagyarázni neki, hogy 139 napja megállás nélkül dolgozunk azon, hogy őt beintegráljuk a családunkba annak ellenére, hogy mindent elkövet azért, hogy ez részéről semmiképp ne következzen be. Nyilván már változott valamennyit, azonban arról nem tud leszokni, hogy a kutyákat ne parancsolja be a házba, akik aztán öt perc múlva visítva vonyítanak, mert kint kellene már ugatniuk a kapuban az utca összes kutyájával… Elmondtam a papának, hogy itt bizony nem fognak bent lakni a kutyák a télig, nem jöhetnek be, mert térdig járok a homokban és a csomókban hulló kutyaszőrben. A papa, aki minden nap megsértődik azon, hogy nem adok neki munkát, amit amúgy nem tud elvégezni, mert gyenge mint a harmatos libafos, nem óhajt összesöpörni vagy a kutyagumit összeszedni az udvaron, ez is rám marad… igazából semmit nem csinál, amivel könnyebb lenne az élet vele… Szóval szépen elmondtam újra, hogy nem börtöncella készül számára, hanem a szabadság és NEKEM szükségem van arra, hogy a saját házamban szabadon mozoghassak, legyen szekrényem , mert most egy pici szobába vagyunk zsúfolva és kupacban vannak a dolgaim, hogy a papa ruháinak legyen helye. És ha tetszik ha nem, ez így lesz. és mivel meg sem próbálja jól érezni magát idestova 25 éve, teljesen mindegy, hogy a a kis lyukban dünnyög, vagy a 17 négyzetmétert dünnyögi be. Tudom, hogy sokkal komfortosabb lesz és ha nem is fogja bevallani, akkor is jobb lesz neki úgy. Biztosan fel kell még majd fognia, hogy nem jöhet be a kutya onnantól hozzánk ( csak az enyém, mert ő 12 éve bent van velünk, de ő sem velünk alszikéjjel, mert van helye és mert csámcsog és horkol.)
Vissza van a festés, az álmennyezet, az elektromosság, a bútorok, a tévé antenna stb…ennyi az ára a szabadabb légzésnek és a kevesebb konfrontációnak.
Talán most, így 20 héttel anyu halála után tudtam elfogadni a saját döntésem, hogy apám hazahoztam. Mindenki elfáradt , belefáradt.
Minden negatívum ellenére most is azt mondom, ami az elejétől fogva megtapasztaltuk, hogy nagy hatással van ez a helyzet a családunkra. Megtapasztaljuk önmagunkat és egymást.
Vannak olyan megtapasztalásaim, amik megerősítenek az érzéseimben a családommal kapcsolatban. Igazából nem csalódtam, mert mindenki úgy reagál, ahogy számítottam, talán Apáról nem hittem, hogy ennyi tolerancia és szeretet van benne, mert elég nehezen mutatta eddig ki (irányomba), bár a tolerancia már erősen inog benne, többször is elhangzott az utóbbi időben már, hogy ha nem működik együtt a papa akkor mennie kell. Ezzel semmi gond nincs, talán annyi, hogy a papa innen a jelenlegi állapotában velem együtt menne. Ezt kell mérlegelnie a családnak. Én nem fogom magára hagyni. Képtelen vagyok rá, pont mint az anyám. Sokszor elkeseredem, sokszor elfog a pánik, mikor felfedezem , hogy ugyanazok a motívumok szerepelnek az életemben, mint az anyuéban. Nekem még nem kellene meghalnom, még van sok írni s fotóznivaló, még nyílnak a virágok, még vannak akik szeretnek annak ellenére is, hogy mostanság nincs energiám a kommunikációra, nem nyitok senkire, nem érdeklődöm, csak hangtalan ölelem a világot és szavak nélkül sugárzom át a hálám, hogy köszönöm, hogy vagytok!
A helyzet nagy tanító, de koránt sem tragikus. A tragédia az, hogy az ment el, aki még élt volna és az maradt, aki meg sem próbál örömöt találni a napjaiban. De az én életem koránt sem tragikus. Időm sincs arra, hogy gondolkodjak. A hétköznapokon dolgozom, vagy 15 óráig vagy 19:15-ig. Minden nap hajnali 3-kor kelek, szendvicsket készítek apának és ha Merci itthonról megy az egyetemre akkor neki is, aztán ellenőrzöm, hogy a papának van-e bora a hűtőben, lefőzök neki vagy 4 adag kávét, közben apának is adok egyet, mert ő is kel… kitöltöm a papa felesét , adok enni a macskáknak, mert ők mindig ennének… Ha tudom, hogy napközben nem tudok hazajönni akkor kiteszem a szénát a kecskéknek és a kukoricát a pipiknek…és már 4 óra, ki a buszhoz, és indul a nap.. Ha haza tudok ugrani, akkor a telepen alvó kocsimba be, onnan a boltba, onnan haza, a papának friss pékárú, de ő már evett állítása szerint, gyógyszerosztás, aztán én gyors megfőzök, kimos a gép egy adagot és máris dél vissza a buszba és műszak végéig munka van.. Ha este végzek akkor már kicsit kimerült vagyok, ha nem akkor tudok a papának sajtos rudat sütni úgy három naponta, mert fogy… Öntözés és egyéb házimunka.. fürdés…és azt sem tudom hol vagyok.. ( bezzeg a 142 nappal ezelőtt lófaszt nem csináltam..lusta dög voltam és motiválatlan) A papa csak hétvégén fürdik, teljes ágyruha cserével mert ruhát sem hajlandó cserélni fürdésig, és mindennek dohány szaga van. Ha tudom, akkor titokban cserélem a ruháit míg kimegy…ha nem akkor csak fürdéskor. Egyedül már nem tud ki be szállni a kádból így azt is segítséggel teszi, dünnyög, de nincs vita ezen. Szót fogad. Apa szokta megfodrászolni. Ha nincs a papán az idegroham, olyan mint egy kisgyerek. Normális kaját nem akar enni, úgy kell beleimádkozni a levest, húst nem eszik ( a kutya mindenképp jól jár) inkább rágcsál egész nap. Kekszet, puszedlit és a sós rudat, arra a fröccsöt…és a napi 10 kávét… szerintem a koffein tartja szinten az amúgy nem mérhető pulzusát.
142 napja pörgés van… most merültem ki.
A klíma a buszon megint megfújta a jobb tüdőm felett az izmokat, még köhögni is fáj. Nem gondolkodom, nem tervezem, viszont nagyon örülök mindennek, ami kedves és szép. A virágoknak, az örömöt hozó képeknek, a jó zenének. Egyre inkább értékelem az élet szép oldalát. Locsolgatom a virágaim még akkor is ha el sem bírom épp a teli kannát, ücsörgöm a kecskéknél és hagyom, hogy a Lajos beleakassz a szarvait a combomba játszásiból. Körülöttem annyi a tragédia, annyi a beteg ember, annyi a negatívum, hogy nekem egyszerűen nem lehet probléma a saját döntsem, hogy ameddig erőm engedni gondoskodjak arról az emberről akit apámnak választottam 50 emberi évvel ezelőtt. Ha elfogy az erőm, ha nem bírom már akkor segítséget fogok kérni, de addig míg bírom nem tehetem meg vele, hogy magára hagyom, akkor sem, ha kifelé nem tud mást kommunikálni csak fájdalmat. Ez az ő keresztje, ezt nem viszem helyette egy centit sem, majd lerakja ha eljön az ideje, nekem csak annyi a feladatom, hogy nem nyomorodom bele. A családom, nos a családom ugyanúgy kiszolgálom huszoniksz éve, mint az apám. A családom ezt nem tudom mennyire látja, vagy érzi át, de kürülbelül annyi a különbség köztük és apám között, hogy ők nem bántanak a szavaikkal, de ugyanúgy elfogadják a gondoskodást. Nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek engem válaszút elé állítani, hogy ők vagy apám… Nyilván van egy határ és amíg kezelni tudom , addig ez a felállás marad, és a papa be fog állni a sorba, mert tudja, hogy nincs más választása. Vagy beáll vagy elköszön a kutyától és bevonul egy szociális intézménybe, ahol nem teszik a hűtőbe a bort, ha elfogy a másik, nem öntik ki a pálinkát a reggeli dohány mellé és nincs ott vele a családja, akit épp most nem becsül. Nem mondom, hogy nem keseredem el azon, hogy Apa egyre nehezebben viseli a papa értetlenségét. Hogy nem okoz pánikot bennem annak a pillanatnak a lehetősége, hogy döntenem kell és nem lehet jól dönteni. De hiszem, hogy ahogy eddig is, ezután is velem lesz az Univerzum és a maga idejében minden úgy fog történni ahogy kell , mint ahogy eddig is úgy történt, akkor is, ha vannak benne olyan motívumok amik fájdalmat okoznak sokáig. Minden helyzetben van valami, ami okkal van ott és minden helyzet épp egy másiktól “ment” meg.. így vagy úgy…
A mai feladataim teljesítése közben elautóztam a mezei margarétával díszített pipacsmező mellett és eszembe jutott, hogy anyunak egyetlen dolgot lehetett úgy vinni, hogy nem akarta kifizetni , a virágcsokor amit úgy szedtem neki. És mindig szedtem. Pipacs, margaréta és az eltéphetetlen szárú szarkaláb… Mire hazaértem alig maradt a pipacson szirom, de anyu mindig örült és a vázába rakta. Most magamnak szedem a virágot… Az anyu fája mellé nem lesz virágcsokor téve vázába, ez nem temető… Ez az élet… itt csak élő dolgok lehetnek, mert Szepes Marika néni megmondta és a csúnya urnafalon kicsit sem díszes kemény márványtábla is mely méltatlan hozzá , azt hirdeti, hogy AZ ÉLET ÖRÖK… És valóban.. az élet örök , örök tanulás a végtelenségbe…
Én hálás vagyok az anyunak, hogy mégis meglépte ezt. Az apámnak, hogy megismerhetem magam és a környezetem általa… Apának, hogy minden baromságom ellenére képes mellettem kitartani, a Gyerekeknek, hogy nem fordultak el, az Úton társaimnak, a Lelkem testvéreinek, az egy rezgésből származóknak, azoknak, akik itt vannak velem minden nap és tartják bennem a lelkeket, akik minden nyomorom ellenére kitartanak, nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm, hogy nem vagyok egyedül. Majd egyszer valahogy mindenkinek egyenként meg fogom hálálni.
Legyen szép estétek…és legyetek egészségesek, mert az az egyetlen kincs a világon!
Ha a hétköznapokból akarok kiemelni nekem “poénos” sztorit rendszerint az a vége, hogy bunkó vagyok. Ma valóban az voltam, pedig jót nevettem közben a szituáción.
Ma –én marha– gondoltam egy nagyot és a két járat közti kötelező papalátogatás előtt beugrottam a Pennybe, hogy vegyek pár dolgot a mai ebédhez. Tudom én, hogy csütörtökön nem szabad menni, mert ákcijó váltás van és a város összes kedves idős embere ott tolja a kocsit, és pakol, pakol, pakol és eltorlaszol és megáll pletykálni az amúgy is fél emberes sorok között… “Jaj de régen láttalak Gizikém, hogy vagytok, a gyerekek, unokák, szomszéd tehene, nem betegek?” kötelező kommunikációs téma két ákcijós cucc levadászása és a dolgozók szétgyilkolása –hogy mi miért nincs, pedig ott van a szórólapon”– között.
Hát én gyorsan összekapkodtam amit akartam és szépen rápakoltam a szalagra, szigorúan a “következő vásárlót” jelölő elválasztó “bot” mögé. Előttem egy kedves idős néni ácsorgott pár cuccával. A szalag gyorsabban haladt mint mi mellette és a néni dolgai előrébb kerültek. Egyszer csak látom ám, hogy felkapja a karalábémat és nézegeti, majd leteszi. Aztán minden árucikket felvesz, átfogat, átpakol. Majd elkezdni széttúrni, ide-oda dobálni, csóválja a fejét, dünnyög és fogja az elválasztó rudat és próbálja kitalálni, hogy melyik két termék közé rakja be.
Nem nagyon értette, hogy miért vett olyan dolgokat amiket nem akart 😀 Amikor kicsit agresszívebben kezdte szétpakolni a dolgaim a szalagon, jeleztem neki, hogy fejezze be a cuccaim fogdosását és lépjen egy bottal előrébb a saját dolgaihoz. De mivel nálam is süketebbnek bizonyult, szart rám és csak pakolt.
Akkor már szépen mondtam neki, hogy ha nem akarja a szalagon lévő összes termékem, amit összefogdosott visszapakolni fejezze be a tevékenységet, mert nyakon fogom legyinteni… Erre a mellette álló sorban is szóltak neki, hogy nem a saját cuccát pakolja nézzen már körül mielőtt elborulni látszik az agyam és tényleg nyakon vágom.
Nagy nehezen sikerült rájönnie, hogy nem a saját dolgait macerálja, totál nem volt képben, azt sem mondta fapapucs, még okozott egy kis fejtörést a pénztárosnak a fizetéssel és mint aki jól végezte dolgát kitolta a kocsiját.
Tessenek már nekem megmondani , hogy akkor a “dógok” ott a szalagon, az én “dógaim” vagy nem az én “dógaim” avagy az én dolgom, hogy valaki összeb@ssza a szépen felhelyezett árut a szalagon vagy nem az én dolgom?
Amúgy miért kellene mindenkivel empatikusnak lenni? Kicsit kezdünk átesni a paci másik odalára, ahol a még “normálisnak” látszó embereknek nincs joguk ahhoz, hogy normálisan éljenek, mert állandóan tekintettel kell lenniük mindenkire maguk körül, akiknek nem sikerül elérni a “szintet”.
Mert szegény ember öreg… oké… ebből következik, hogy joga van mindenhez… Pont ezek a jogok ölnek meg minden nap… Hazudok, most volt két jó napunk is a 116 napból amikor nem volt velem bunkó az apám..
… gondolkodtam, hogy megosszam a “páp” mai véleményt az őt körülvevő világról, de úgy gondoltam, hogy édsanyám nyomdokaiba lépek, ha már az ő lelépés előtti tüneteit produkálom és jegyzetelem mindazt a szépséget amit kapok az édes jó apámtól. Semmi értelme ugyan , de ha megérem egyszer azt a pillanatot, hogy valamelyőnk a másik fájának ássa a gödröt, majd mellékelem mellé azokat a csodálatos szavakat, amelyek annak az embernek szánt, aki az ételt, a tiszta ruhát elé teszi .Nem nézem el, neki többé a csúnya szavakat, hanem kondicionálom magam vele. Nyilván nem egózom tőle, nem érint meg, nem foglalkozom vele, nem rögzítem belém, csak elteszem, ha esetleg egyszer dönteni kell majd, könnyebb legyen.
A lényeg az, hogy a pápuapó folyamatosan jelzi, hogy –inkább– haza akar menni, hogy “hagyj magamra” mert “amúgy is szarsz rá, hogy mi van velem“…
Szóval rájöttem, hogy nem az én büntetésem apám, hanem mi vagyunk neki a büntetés.. HAHAHAHA…meg is érdemli, hogy szenvedjen tőlünk, hogy ne érezze jól magát, mert megölte az anyámat. Szegény anyu.. néha szégyellem, hogy nem mentettem meg ettől a csodától, amit olyan lelkesen vett neki az anyja a nyolc lábú nyulakkal, mert a férfi szívéhez az gyomrán keresztül vezet az út ugyebár… Na ezért kell szervezkedni a gyerek mellé társat, hogy majd az unokáink szívjanak a mi döntéseink miatt ( hahaha).
Tudni kell, hogy apu igazából képes magát ellátni (kiveszi a kaját a hűtőből, de titokban, mintha lopnia kéne, meg simán megissza a borát, de azt is lopakodva, mintha anyu terrorban tartotta volna), csak egy cseléd kell mellé akit ugráltathat… akit baszogathat, csesztethet, fikázhat, megalázhat …Mivel nekem sok idő és negatív megélés átjárkálni hozzájuk, hogy átvigyem az ételt amit majd a kutya eszik, meghallgassam a szitkokat, azt, hogy milyen szar a világ, meg milyen tahó paraszt vagyok én, összekaparjam a földről, ha megleli az eldugott alkoholt, (ráadásul egyedül nem is tudok emelni a térdem miatt), meg megzsaroljon valamivel, sokkal egyszerűbb ha hazajöhetek és mindezt a nekem szánt szent átkozódást itt gyűjtöm be, majd szépen kipakolom a virágaim és az állatkáim között dalolászva.. Nekem kell, hogy itt legyen az “öreg” mert nekem így kényelmes, neki meg úgysem jó sehol.. Szóval önző dög is vagyok, de még csak most leszek az igazán…
ÁM MA miközben hallgattam, amit jobban járt volna, ha nem mondd ki, rájöttem, hogy itt a vége és innentől bizony nem érint meg mint “ember” és bár semmi nem változik látszólag, egyvalami igen, nem ő lesz az első a feladataim között és bizony minden nap szembesülni fog azzal, hogy élet igenis vidám és szép, és élni fogok, énekelni, táncolni akkor is, ha ha falra mászik attól, hogy más boldog.
De ha meglátom, hogy bántani meri a mama fáját, akkor viszont menni fog innen. A mama fája szent és sérthetetlen, az emlékét csak én bánthatom, de elmúlt bennem minden “fájdalom” már vele kapcsolatban. Az a kis fa gyönyörű és nemes a szív és kéz, ami gondozza . ❤
Tegnap rájöttem, vagyis szembesültem vele, hogy én mindenben a rosszat, a negatívumot látom, ami velem kapcsolatos, de ha másokról van szó, akkor csak a jót. Ma már sikerült megállítani a dünnyögést bennem ( ebben tutira az apámra hasonlítok 😛 ) és kicsit szégyenkezni magam előtt, hogy tényleg ennyire fasz vagyok.
De most úgy érzem, hogy megfordult a kocka és elég volt a megaláztatásból. Ennél tényleg sokkal több vagyok, és már tényleg senkinek nem érdekel a véleménye. Amikor kicsit felkapaszkodom, akkor szokott a család visszanyomni, de most az sem érdekel. Elég volt..
Tegnap olyan voltam mint az anyu….liftezett a gyomrom az idegtől ( csak én nem ittam rá frontinos pezsgőt) nem tudtam elfeküdni, mert megfulladtam volna. A vérnyomásom alig volt 89/ 47 ..mondom na b@szdmeg, itt van a vége? A végén még nem kap az agyam oxigént aztán jön a demencia. ( végülis ez sem rossz, attól nem én fogok szenvedni, hanem a család, akik tuti nem fognak úgy küzdeni velem mint én az apámmal… szóval itt most állj és minden legyen JÓ !)
Mindennek örömére megérkezett a csomagom, amit a Kert és Otthonbolt Webáruházból rendeltem pár hete ( mivel Németországból rendelik jó sokat késett) a FoxPost automatába. És mivel megfogadtam, hogy mindenben a jót látom, megvicceltek “éngemet” megint a Teremtés Mennyei Kocsmájában…. Megyek oda az automatához, nyílik az ajtó és lám…nem tudom kivenni a csomagot, ugyanis azt konkrétan úgy rugdoshatta be a kedves futár, mert nem fért be. És beragadt… Az amúgy törékeny árút jelző szalag is utalt rá, hogy nem kéne feszegetni. Kurva nagy szerencséje van a futárnak, hogy nem sérültek a fa házikók, mert külöben golyói nélkül maradna. Nem vagyok feljelentgetős, nem fogok írni a FOXPOSTnak, de bekaphat a faszt azt ilyen nyomorék, akik szó szerint berugdos egy csomagot az amúgy kisebb fakkba mint a csomag.. IME A KÉPEK:
Apámtól nem fakadtam mostanában sírva, pedig volna miért, de ettől a látványtól komolyan összegyűlt a szememben a könny. Meggondolom, hogy rendelek-e egyáltalán valamit a FoxPost-os automatába eztán… Egy kis méhecske lakás és pillangó ház volt benne, már csak ők hiányoztak az idei “felesleges kiadások” listájáról a sok madárházikó mellől… Mert én nem ruhát veszek ha bántomba shoppingolok, hanem ilyen cuccokat meg virágot… ez van. Hogy minden legyen jó, ha a vége jó:
… nincs időm kivárni, míg kétes eredetű magok fává cseperendnek, mert nem élő a föld s a homok, nem gondozható a semmi, ennyi erővel nézhetnék egy súlyos márványlapot is, mely alatt örökké megáll az idő.
…a 108. napon vásároltam hát egy picike fácskát, pont olyat , mint egy baba ki gondoskodásra vár, s pont olyat mint a Mama lelke volt emberi formában, pirosba burkolózót, a Napra nevetőt a szellővel táncolót.
A 108. napon, azon a 108-on amikor vadul fújt a szél , a kis fácska befészkelte magát az öröklétbe, hogy élettel töltse meg azt, ami az örök élettelenbe menekült át azon a szent napon. Mennyivel másabb most. A régóta tartó tél szürkeségébe hirtelen fényt hozó apró piros táncoló levelek kacagással válaszolnak a madarak tavaszi dalára.
Még nem alakult ki a környezete, még nem vált véglegessé a kert képe, de biztosan része marad a sok árvácska között kecsesen ácsorgó apró baba-fa, amiben a Mama emléke addig élhet tovább, míg lesz aki a száraz nyári napokon kis locsolókannával a tövébe friss vizet locsol majd… Pont elég annyira emlék maradni ezen a Földön, míg van aki szívesen emlékszik ránk…
Amikor nem döntöttünk súlyos márványlap alá zárt emlékek mellett sokan hátrébb léptek mellőlem. Megdöbbentek azon, ahogy én kezelem a halált s kezelem a halottam emlékét. Hogy elveszem a lehetőségét annak, hogy kétszáz kilométerről idejöjjön a rokon, hogy tiszteletét tegye annak az embernek a maradványánál, aki miatt életében nem mozdult meg… Én nagyon imádkozom azért, hogy legalább egy nappal is, de túléljem az apámat, és elmondhassam az egész világ előtt, hogy nekem nincsenek rokonaim, hogy én végre SZABAD VAGYOK.. hogy ebben a nyomorult életben soha többet senki nem bánthat a szavaival…nagyon vágyom ezt a pillanatot.
De nem az megy aki előbb jött , az megy akinek mennie kell… ÉS nem biztos hogy megérem, hogy ne legyen körülöttem többé senki, aki nem képes felfogni, hogy nem azért vagyok itt a Földön, hogy cseléd, kapcarongy vagy egyszerű szemetesvödre legyek a lelkéből kiáramló mocsoknak, amit nekem szán…
Elegem van.
A minap Budapesten voltam, de már nem okozott örömöt az ottlét… Siess haza, mert balhé van, ha későn érek… Siess haza, menj haza , HAZA? ahonnan minden pillanatban azt súgja a belső hang, hogy MENEKÜLJ! Amikor a metróhoz siettem, hogy elérjem a vonatot, feltört belőlem a zokogás… most kellene meglépni s elszaladni a problémák elől, mint ahogy mindig is tettem…én aki soha semmit nem csinált végig, ha falakba ütközött. Aztán elszégyelltem magam. Miközben én belső harcot folytatok, más az életéért küzd. Sokkal nagyobb küzdelmek vannak körülöttem, és inkább arra fordítom minden energiám, hogy oda menjen, ahol valóban szüksége van rá, ne hülye egózásba merüljön ki. Majd ha mindenki meggyógyult és újra döcög az a szekér, én is megkapom az én gyógyulásom, addig az én feladatom várhat….
Jó reggelt ! Vince napján korán keltem, mert Izidorén nem aludtam el. Gondolkodtam. Rájöttem, hogy lehet mégis van karma .. visszadobták a labdám, amit kényszerből dobtam el ..rá kellett döbbennem, hogy nem számít mit miért teszel, a lényeg, hogy megtetted… Nem lehet azért megölni egy embert, hogy megments egy másikat… A tény hogy öltél , semmin nem változtat. Ha volna Isten, akkor azt mondanám, egyedül ő dönthet arról, hogy kitől mit vesz el. De nincs… Sors van…tanítások, és aki szerencsés az időben ébred… Szép napot Nektek ❤️
Tegnap este a busz éjszakai szállására gurulva Szepes Mária gondolatait hallgattam a Tetubon.
A gyűlöletről is beszélt többek között. Épp közel állt hozzám az érzés, mert úgy érzem megloptak .
Azon gondolkodtam az éjjel, hogy elátkozom a g😙cibe őket. Aztán azon, hogy nyilvánvaló, hogy minden rendszerváltáskor jól jár valaki.
Mindig lesznek haverok, de a mai világban hívhatjuk őket élelmes, rafinált túlélőknek is.
Azon is gondolkodtam, hogy én mikor tettem ilyet azért, hogy nekem jobb legyen? Talán azért, mert apám miatt ilyen helyzetbe kerültem? És, hogy én is ezt tettem mással?
Végülis valóban igaz. Ha a száraz tényeket nézzük akkor a karma (hát mégis van?)gyorsan visszapasszolta a labdát. Akkor viszont azt is megtudtam, hogy ebben az univerzális illúzióban kicsit sem számít, hogy ha valamit teszel mi mozgat benne. Ha megütsz valakit nem számít, hogy azért ütötted meg hogy fájdalmat okozz, vagy azért hogy védd magad! 🧐Hogy azért teszel valamit, mert nincs más lehetőséged látszólag, vagy azért, hogy neked több legyen.
A lényeg ugyanaz…elvettél, elvesznek …🤔
Megértettem. 👌
Elfogadom. 😉
Ám legyen így …Azt kívánom❤️-böl, hogy akkor amit összekapargattatok magatokat, okozzon minél nagyobb örömöt. Legyetek egészségesek, boldogok!
és én mert nem szeretem a hiénák bűzét.,maradok madár 🐦, aki szárnyal ágról ágra, soha nem leszek magamra hagyva, mert mindig velem vannak a felhők ☁️és a csillagok.✴️⭐✨
Szepes Máriának igaza volt mindenben. Mivel empata vagyok értem, hogy vannak emberek akik csak ennyire képesek és nem tehetnek róla. Nincs velük dolgom. Más a feladat.🙏
Én osztottam mindig az észt arról, hogy a boldogság nem lehet külső körülmény függvénye.Akkor mutassam is meg, hogy én minden külső körülmény ellenére is boldog vagyok
…nem nem…semmi politika, bár tegnap jót nevettem, amikor láttam, hogy a paksi szovjet emlékművet épp tisztogatják, és egy kedves utasomnak említettem, hogy jó lenne ha visszabiggyesztenék rá a vörös csillagot, mert annak ott a helye így olyan csorba az egész, erre egyszerre mondtuk ki, hogy ki tudja , még lehet eljön az ideje, hogy kint lesz… ( HAHAHA..kicsit sem vicces, de én jót szórakoztam rajta) /Ha valaki mégis visszatenné rá azt az “önkényuralmi jelképet” amit velünk éveken át imádtattak, akkor mindenképp napelemes verziót nyomassanak rá, olyan lesz ott a Vén Duna partján az az egyébként szép emlékmű, mint egy világítótorony , eltévedt dunai hajósaink számára/ Ma a 102.napja van, hogy diszkomfort érzésem van és átértékelem az életem folyamatosan. Olyan vagyok mint egy számítógép, ami mindenféle oldalról próbálja megfejteni, hogy vajon mi a franc tanítás van még ebben a helyzetben. Az előző posztban említett harmadik bars kezelésem óta jobban kezelem a konfliktusokat, és egyre “elengedőbb” vagyok, de még mindig fulladok. 4 napja vagyok “busztulajdonos” de nem tudom élvezni ezt a helyzetet, azon kívül, hogy jó érzés, hogy nem kell állandóan cuccolni a dolgaim, nem jó érzés, ahogyan odakerültem. Furcsa volt tudomásul venni, hogy fixen azon a járaton kell szolgálatot teljesíteni, amit nem szerettem eddig sőt, annyira nem szerettem, hogy meditációkat kellett hallgassak, hogy ne basszam fel az agyam az emberek szájhuzogatásán. Erre sokkal pozitívabb volt a fogadtatás, mint gondoltam. Napközben pár órát haza tudok menni, eddig ezt a pár órát a busztakarítás utáni pihenéssel, meditálással, sétával, kávézással töltöttem, most a pihenőidőm minimális, otthon reggeliztetem a papát(többnyire nem sok sikerrel), főzöm az ebédet, mos a gép, öntözöm a virágaim, etetem a kecskéket és a három tikom, és megyek vissza a buszra “pihenni” mert addig legalább ülök míg ott vagyok. Én ennél sokkal kényelmesebben éltem eddig, nem mondom, hogy nem tölt fel a pörgés, de van bennem egy furcsa érzés, amit úgy fogalmaznék meg, hogy “nem viselkedem természetesen” avagy valószínűleg ellentét van a cselekvésem és az érzéseim között.
A cselekvéseimben borzasztó alázatos emberként azt hiszem túl sokat teszek oda magából mindenkinek, nekik is sok lehet ez, az érzésem meg folyamatosan húzzák a határokat. Biztosan valami bekódolt dolog ez a szülő felé tanúsított áldozathozatal. Az is zavar, hogy az ismeretségi körömben csak én vagyok ilyen gonosz. Hogy mekkora kockázat megosztani a gondolataim olyan emberekkel akiknek szerencsére (?) jó a kapcsolata a rokonságával, hogy milyen szar érzés érzeni, hogy megvetnek.
Apám dünnyögése nem jut el a lelkemig már. Énekelni kezdett bennem a lélek minden egyes negatív rezdülésre… Énekelek és nevetek… Ha még “gyerek” lennék anyám ezért megverne… Hogy tehetnék olyan, hogy ő épp átkoz és én meg (ki)nevetem… Mit is képzelek én? Apám szerint megbolondultam. ÉS igen.. kurva jó érzés ám megbolondulva lenni ❤ Nincs köztetek egy jó pszichiáter? Adjon nekem már egy papírt, amire rá van írva, hogy spontanitisz háritisz dalolotisztem van… Avagy spontán hárítom a faszságot, a gonoszságot és kipattan belőlem a nóta, ami felemeli a rezgésszintem és szarok az egész lenéző, bántó, másokat kinzó, megvető világra…és igen, senkit nem KELL sem szeretni , sem tisztelni akit nem lehet. Annyira spontán lett minden. Nem lehet kiszámítani a holnapot. Semmit nem lehet tervezni benne, csak szándéka lehet az embernek arra, hogy reggel itt ébredjen és minden reggel új fejezetet nyisson, hogy esélyt adjon magának az életre. Aztán egyszer biztosan sikerül is.
Amúgy vicces, hogy mennyire nyomorék voltam még 102 nappal ezelőtt, hogy nem tudtam terveket szőni, hogy nem voltak álmaim, hogy nem volt vágyam sem, hogy bármit kezdejek a lehetőségeimmel, és most, hogy apám láthatatlan korlátot épített körém, most látom, hogy mennyi minden van még ami képes számomra erőt adni és akaratot, hogy a következő reggelen újra kezdjem, újra nekifussak és megadjam az esélyt annak, hogy minden olyan legyen a világomban, amilyennek szeretném. Mert újra szeretném…
Minden okkal történik , s minden mindig a maga idejében, mintegy előkészítve következő szintet, a következő tanítást, a következő igenis sok boldogságot is tartalmazó pillanatot.
100 napja az új életünkben, avagy ez már nem új és úgy gondoltam 99 napig, hogy nem is élet. Aztán tegnapelőtt feldobott egy kihagyhatatlan ajánlatot a mi “energiagyógyítónk” és mivel tegnapelőtt kikiabált belőlem a HANG, hogy hahó ébredj, mert mindketten (sokan, az egész Világ) itt döglünk meg, mert én bizony egy olyan falakkal körülvett dobozba zártam magam, ami percről percre egyre szűkebb és nem sok hiányzott már, hogy összenyomjon, ezért újból megajándékoztuk magunkat egy bars kezeléssel, de ennek az asszem harmadik kezelésnek az ajándékairól még nem nyilatkozhatok, mert idő mire minden letisztul bennem, viszont annyit hadd mondjak el elöljáróban, ha nem mentem volna el tegnap, ma kicsit máshol ért volna a reggel…
100 napja vállaltam egy feladatot amiről annak ellenére, hogy tegnap tetőzött a konfliktus a házban továbbra is az a véleményem, hogy még mindig feladat és nem tehetem le addig a pillanatig míg a Belső Hang nem mondja, hogy MOST. Dolgom van ezzel a helyzettel. Hogy a környezetemnek mennyi dolga van ezzel végülis nem tudom, de az elmúlt három évtizedben egy percig sem éreztem úgy, hogy lenne értékem a családban és most van az a helyzet, amikor kiderül, hogy van vagy nincs és mehetek anyám házába élni az apámmal, mert többet ér a családnak a nyugalom mint én. Nem kell itt szépíteni semmit.
Amióta itt van az “Öreg” azóta még több toleranciát, még több önuralmat, még több elengedést, még több elfogadást tanultam. Egyik részről rendkívül sajnálom, másik részről viszont nem, mert jócskán rászolgált a kiszolgáltatott helyzetére. Sajnálom, mert mindent összevetve jó apa volt, csak az idő , az atomerőmű nyomása és az ebből következő alkoholizálás kisavazta belőle azt amiért valaha felnéztem rá.
Szégyellem, de hazudnék ha azt mondanám hiányzik az anyu. Szoktam rá gondolni, de nem hiányérzetem van, hanem baromira sajnálom, hogy még mielőtt élhetett volna ( apám nélkül amit annyira vágyott) elment.
Most van az első “ünnep” amikor senki asztalánál nem kellett kötelezően enni, amikor nem kell senki vitáját hallgatni, amikor nem mentünk gyomorideggel sehova, hanem vagyunk csak és mindenki csinálja azt ami neki tetszik a pihenőnapon.
Nem rossz dolog vendégül látni a családot, vagy vendégeskedni, de anyunak már teher volt és nagyon sokat veszekedtek és előttünk is ezt tették. Gyűlöltem éppen ezért az ünnepeket. Pont egy utasom, egy nagyon kedves fiatalember említett tegnap, hogy épp családi ebédre megy ahol beszélgetni kell a semmiről, és mennyire szeretne inkább ő és a családja valahol wellneselni inkább. Furcsa, hogy nekem mindig az volt a vágyam, hogy nagy családom legyen és nagy zajos, zsivajos együttevéses nevetéses ünnepeket legyenek, de ahogy ment az idő, akárhol voltunk, mindenhonnan menekülni kellett haza a mi kis csendes világunkba. Abba a csendesbe, amibe most belecsöppent egy papa és egy kutya, akik – ha nem is szándékosan- de jól felforgatták látszólag az életünket. Azért látszólag, mert igazából az egyetlen probléma az az , hogy a papa nem érti, hogy ebben a házban mindig csendnek kell lennie. Én már megtanultam, bár nagyon nehezemre esett, mert én a zenés, zsivajos életet szerettem, de Apa huszoniksz éve ragaszkodik a saját “csendjéhez” a nap 24 órájában. Ezt nem tudom most biztosítani és ebből adódik a konfliktus közte és a papa és köztem és mindenki között.. De mindenképp elgondolkodtató, hogy akkor én és az én világom hol van ebben a huszoniksz évben? 😀 Ugye… ez van. Az én világom a busz… ott ücsörgöm, hallgatom a zeném magamban és nem zavarok senkit 🙂 Ezért van, hogy mivel most nem vagyok a buszon, mert haza kell járnom, minimális az énidő, és fogy az energia. És ezért is jó, hogy megtapasztaltam ezt az bars technikát, mert ha hitetlen lennék is ott vannak a változások amik minden ilyen kezelés után új kapukat engednek nyitni a fejlődés spirálján…
Tegnap– a 99. nap -volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy összecsomagolom a papát , kutyákat macskákat és elmegyek. Túl nagy teher ez a családomnak. Látom, hogy nem bírják, de nekem nincs olyan opcióm, hogy “válasszak”, mert akit ilyet kérne tőlem, nem választható.
Jóban-rosszban…. Vajon ha megbetegednék számíthatnék-e a családomra? Vagy én is teher lennék, mint a papa? Vajon mit tanultunk ebből a helyzetből?
A tegnapi konfliktus egy bars kezelés után közvetlenül ért. Pont akkor, amikor nagy nehezen lebontottam a falakat, mert ha nem bontom le, akkor észrevétlen bekebelez a depresszió… Tudvalevő, hogy aki azt mondja, hogy beteg, nem beteg, a beteg ember nem ismeri fel időben a betegségét, a diagnózist már a tünetek állítják fel. Nekem most is, mint mindig szerencsém van, mert a tünetek időben felébresztettek, talán sikerült, sőt nem is talán, hanem sikerült is megállítani a rombolást bennem. Sikerült felülkerekedni az elkeseredésen és a pánikon. Sikerült megállítani a helyzetből adódó önpusztító folyamatot. Elcsendesedtem. Nem kérdezek, nem vonok felelősségre, nem aggódom. Nem veszem fel mások feladatait, de teszem a dolgom, amit nekem szánt a Sors másokkal szemben. Nem harcolok. Nem akarok… csak engedek, megengedek, hagyom, had történjen ahogy kell. Csak jól történhet. Nem kell mindig sem beleírni, sem beleaggódni a holnapba. Most van.
100 nap .
Apám apja a most divatos “nárcisztikus” személyiség volt. Apám is az. Erőszakos, agresszív, makacs. Egyetlen (hazudok, mert kettő) élőlényt “szeret” , a kutyáját és az egyik én kutyám. A szeretete is agresszív. Halálra eteti őket. A kutyák esznek, és kihányják…és esznek és kihányják.. próbálnak túlélni. Mi meg takarítunk, meg főzünk, hogy legyen mit kihánynia a kutyának.
Megfejtettem, hogy egyre kevésbé vagyok toleráns az agresszív emberekkel szemben. Sehol sem viselem el őket, és ha apám majd egyszer elmegy ( és én még élek, legalább egy picit please !!!) akkor nem lesz több olyan emberszerű lény az Univerzumban, akinek elnézem azt, hogy így viselkedjen velem!
Én egyszerű lélek vagyok.. semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra. És tegnap óta van elég energiám ahhoz, hogy ne vegyem fel azt a kesztyűt amit elém dobnak. Felesleges.. Ahogy ezt felismerik, hogy hiába dobálják, nem kardozunk tovább, abbahagyják. Én sem számolom tovább a napokat. Az élet-és benne mindenki– megy tovább.
Szenteste óta 94 nap telt el. Szenteste anyutól megkaptam élete nagy szerelmét ajándékba. Ha még nem unnánk a témát, juhuhúúú ez az ÚJ ÉLETÜNK az üdv a szar döntések klubjában című csoportban. Egyre nehezebben kommunikálok kifelé, fulladok a hányinger és a gyomorideg érzésétől 94 napja, és nem tudom megszüntetni, mert mire én elfogadásba emelkednék addigra a család omlik össze és újra magamra veszem a felelősség terhét, hogy miattam szar a világ, de őszintén mondva már unom ezt a szerepet is és egyre kegyetlenebb módon tör fel belőlem az én igazságom.
A papa… A papa köszöni szépen nagyon el van. Amióta a verbális erőszakot nem tudja már kint alkalmazni, azóta visszább vett. Vagy lehet, hogy nem vett visszább csak senkit nem érdekel a dünnyögése. Nem tudni, hogy szándékosan-e vagy a leépülés jegyeit mutatva itt-ott próbálja az ellenkezőjét csinálni annak amit megbeszélünk. Fizikailag gyengül, szeretne hasznos lenni, de semmit nem tud csinálni, de dühíti ha más csinálja. Megtörte, hogy társa nélkül maradt, biztosan nagyon rossz neki ez a helyzet, de sem a régi otthonába való visszatérést nem említi, az intézménybe vonulás gondolata a kutyája miatt nem opció számára. A kutyával való törődés kimerül abban, hogy tömi bele az ételt, ami nem a kutyának van szánva, de nem figyel arra, hogy a kutya hagyjon minket mondjuk éjjel aludni, és ebből van talán a legtöbb konfliktus a család és közte. Bennem nincs konfliktus csak hatalmas tanulságok.
A család A családom most érte el a tűréshatárt. Innentől nem tudni, hogy hogyan tovább. A papa addig lesz itt – az állapotától függően- míg nekem van akkora értékem (szeretnek vagy van érdekük bennem) hogy miattam tűrik a helyzetet tovább. Ha feláldozható leszek, akkor a papa megy vissza a házába valószínűleg velem együtt. És ezt az “érzést” nem tudom megmagyarázni. Még nem jött el az ideje annak, hogy a másik választható opciót válasszuk és ennek az az egyszerű oka is van, hogy mérlegre tettem a szerepem a családban. Jelenleg még nem vagyok benne biztos, hogy a papa távozása mit hoz ebbe a közösségbe. Visszaáll a múltbéli rend, amiben egymás mellett élünk tovább vagy folytatjuk ezt az újnak ható együttélést? Mert az érkezése elég nagy változást hozott az emberi kapcsolatokban, legalábbis köztem és a családom között és pozitív irányban. Jelenleg sokkal nagyobb a “szeretet- rezgés”, az összetartozás érzése, a “mi vagyunk egy család” , ami eddig elveszett a munkába temetkezésben. A mama hirtelen távozása rávilágított arra, hogy ha teljesen véletlenül nekünk még van kit szeretni vagy van aki elfogadja tőlünk a szeretetünk, van kiről gondoskodni, aki ezt viszonozza, akkor tegyük meg, mert lehet holnap nem lesz. De a mama távozása arra is rámutatott, hogy ha valakivel nincs már meg a harmónia a kapcsolatunkban akkor ne legyen semmi olyan érdek, ami miatt vele vagy a közelébe maradunk, mert rést üt a pajzsunkon és megbetegít vagy elmenekülésre kényszerít.
A minap el kellett vinnem a papát a hagyatéki tárgyalásra. Semmi más kívánságom nem volt, csak annyi, hogy ha már rajtam maradt az ügyintézés terhe ( és mert szociofób vagyok, ami elég szélsőséges viselkedést vált ki belőlem az ügyintézőktől függően) hogy ha lehet normális közjegyzőt fogjunk ki, mert a régi kicsit zord és morcos volt, és nagy szerencsénkre olyan kellemes ( ha lehet ezt mondani egy hagyatéki tárgyalásra) légkörben zajlott az egész és olyan empatikusan kezelték a papát és a poénjait, hogy nagyon hálás vagyok. Végre jól tudok kérni az Univerzumtól. Ha már nem tudom megúszni ezeket a dolgokat legalább legyen zökkenőmentes az emberi tényező. És így lett.. Még visszavan egy nagy kör és lezártnak tekintem életem azon szakaszát, ahol meg kellett felelnem bárkinek is. Apunak nem volt abban a kategóriában akinek meg akartam volna felelni, mert amikor buszvezető lettem, akkor ő elhatárolódott tőlem. Nem fogadta el soha. Anyu tudott bennem megfelelési kényszert generálni, Az ő viselkedése tett engem ilyen “lelki nyomorékká” de nem vádolom ezzel, őt meg az anyja tette azzá, gondolom kötelességének érezte ezt tovább adni.
Én nagyon igyekszem nem megnyomorítani a gyerekeim életét, vannak még motívumok amik nem jók, de rajta vagyok az ügyön, hogy ezeket eltüntessem. Akkor lesz minden a legnagyobb rendben. Apu és anyu kapcsolatában apu volt az az eszköz aki megteremtette a lehetőséget, hogy az anyu kiemelkedjen abból a közegből amibe született. Nem sikerült neki végül. Az utolsó éveiben oda húzott vissza. A “rokonai” sosem fogják érteni én miért zárkóztam el tőlük.. de nem is kell. Aki 50 évig nem volt fontos számukra, 50 év után sem legyen. Számomra sem azok.
Én. Nekem furcsa érzéseim, megéléseim vannak. Vagy tudatosan és/vagy védelmi okokból nem tekintek előre, már terveim sem nagyon vannak. Megfogadtam, hogy nem panaszkodom, hiszen minden ami van az én döntésem eredménye. Megérdemlem, ha szarul érzem magam emiatt. Teszem a dolgom. Egyre kevésbé érint meg érzelmileg a külvilág, bár érzem az embereket, rájöttem, hogy mindenki akivel dolgom van az részem, egy bennem rejlő motívum felnagyított darabja, amit meg kell értsek, és ha megértettem akkor vagy semlegessé válik vagy eltűnik a világomból.
Hamar túl kell lépjek a belső feszültséget generáló részeken, mert megbetegítenek. Itthon próbáluk a házat a legkisebb konfliktus okozó elosztásba rendezni, ez idő és költség, közben változások lesznek a munkahelyen is, ami inkább pozitív egy kisebb negatív folttal. Holnap elköszönök attól a járattól és rajta pár új kedvessé vált utastól, ami kisegített a nehéz helyzetben. Újra vidéki telephelyes leszek (ami kevésbé biztonságos nekem ) de “busztulajdonos” egy kis időre, ami azt jelenti, hogy a saját szabályaim (végre az előírások szerint) dolgozhatok. Nekem ez nagyon hiányzott az elmúlt 28 évben. Mert mindig mások határoztak meg a szabályokat, és én nem mindhez tudtam igazodni. Tudom, hogy nem fog sokáig tartani ez az állapot és azt is, hogy még magányosabb leszek eztán, de biztosan kell nekem ez a csend ahhoz, hogy újra halljam a belső hangot és hagyjam, hogy vezessen végig az akadályokon, hogy folytathassuk az utunk tovább.
Hogy vagyok? Jól… Hazudok? Nem… Tényleg jól vagyok. Jó, fizikaileg nem nagyon, mert vannak bajok, de mindenkinek van valami baja így 50 körül.. Lelkileg meg, nos hagyom a dolgokat megtörténni, úgyis az van, ami meg van írva. Én még szerencsés is vagyok. Körülöttem sokkal több/nagyobb problémával is élnek emberek. Mégis képesek nevetni, örülni, ölelni, szeretni. Alakulok.. mindig…nem vagyok olyan mint Magyarország, mert én tényleg előre megyek. 🙂 (szar poén volt, de most ennek volt az helye) El lehet engedni mindent. És mindenkit..
Nem sikerült jól ez a poszt most, de azért megosztom. Mást akartam írni másképp, de ez lett belőle.
🍁soulleaderdemon🍄 