Mindig mindennek az okát kutatom, mert érteni akarom.
Érteni akarom, hogy mi miért van, pedig elfogadni kellene , hiszen mindig minden úgy van, ahogyan lennie kell.
Ha a Sors(om) könyvében visszalapozgatok -vállalva a szembesítést a saját döntéseimmel- akkor láthatom, hogy honnan indulva és megérkezve milyen döntések egymásutánisága hozta létre a most állapotát, ám nem a döntéseken van a hangsúly, hanem azt nehéz tudomásul venni, hogy AKI MEGHOZTA EZEKET A DÖNTÉSEKET -CSAK- ENNYIRE VOLT KÉPES.
Akárhogy erőszakolom magam, én ennyire vagyok képes. Ezt a programot sorsolta nekem a gép, és ezzel kell dolgozzak, míg élek. Legyek bárhol, bárki, tegyek bárhol bármit, egyszerűen nincs más út, nincs más opció.
Hiába sóvárogtam gyereként mindig más életébe, és hiába volt, aki szívesen lett volna én, mindenkinek a saját útján kellett járni, mert esélytelen volt másnak lenni, mint amiknek teremtődtünk a programunk által, illetve a képességeink által.
Nem mondom, hogy nem lehetséges felülírni az a programot, hiszen a spirituális világ gyógyítói és tanítói pontosan ennek a programnak a felismerését és a kiaknázását próbálják megtanítani a változni vágyókkal. Van egy keret, amiből nem lehet kilépni. Van a fizikai testnek egy korlátja… Az értelmi képesség nem a lélek programja, hanem a test(agy) adottsága. Ahol a test “hibás”, ott a program változás nélkül fog lefutni, mivel nem lesz meg a változtatás szándéka sem. Változni csak az tud, aki tudatában van a határainak és annak, hogy valószínűleg nem ismeri még a saját képességeit sem, vagy túl sokan túl sok blokkot telepítettek az évek során a tudatába és nem képes hozzáférni a saját valóságához, így mások besugárzó programját teljesíti a sajátja helyett. Lásd a szülők berögzített mintái (életeken át, amiben nem hiszek, mert minden csak mozi…de nyilván a program futtatja az emlékeket is, amiket el lehet venni, de adni is lehet hamisakat, hiszen sokan elhiszik a családi történelmüket, és ennek akár utána is tudnak járni, de én hiszem, hogy minden tárgyi bizonyíték ellenére csupán a jelen van a megtanult múlt motívumainak emlékké formált lenyomataival, így ha tetszik bármikor kreálhatunk a gyerekeinknek más jelent egy fiktív múlt tudatba ültetésével, pont ahogy hol hősök, hol gyilkosok voltak elődjeink a nagy háborúk idejében… de ez a jelenben most azt hiszem lényegtelen. NEKEM.)
Azt mondtam sosem fogok befásulni semmibe, mert én kemény vagyok.
Hát a sosem teremtő erő…elfáradtam. Nincs kedvem az emberek világához. Túl sok érzést és érzelmet, gondolatot, véleményt, ellenállást és kilátástalanságot szívtam magamban az utóbbi 75 napban.
Elfelejtettem, hogy “empata” vagyok és a legrosszabb, ami velem történhet, hogy kontroll nélkül engedem magamnak érezni mások érzéseit egy adott esemény vagy helyzet kapcsán. Az sem lenne baj, ha érzem, csak elsősorban a saját érzéseim kellene figyelembe vennem és arra törekednem, hogy ne boruljon fel az egyensúly, mert ha elkezdem mások érdekeit a sajátom elé helyezni egyszer csak azt veszem észre, hogy nullára esik az energiaszintem és egy nagy vödör szarban lebegek, mert érdekes módon a “normális” emberek mind kihasználják azokat, akik törekednek arra, hogy körülöttük másoknak jó legyen. Hát ez is marha jól sikerült…
A nagy alázatosság szépen háttérbe szoríttatta velem az ÉNt és elfogyott az energia.
Megint…
Igazából teljesen jól élhetnénk a megváltozott életünkben is, ha én nem hagyom, hogy szegény apám látszólagos halálvárása kiszippantsa belőlem az életenergiát.
Ő profi abban, hogy kokettál a Kaszásszal , de olyan erős életösztön van benne, hogy amit a Halálnak ad energiát, azt másoktól szedi el… a sajátja köszöni pont elég arra, hogy minden reggel mosollyal a kis csontsovány arcán ébred, örül nekem majd átváltozik zombivá és elkezdi pocskondiázni maga körül a világot, mert ha másra nem is, arra mindenképp akar emlékezni, hogy semmi sem jó… ezt már pár éve profin míveli és pont ezzel zavarta el ebből a világból az anyut.
Szegény anyu, ha bármiről is eszembe jut , egyetlen érzés van bennem vele kapcsolatban, hogy nagyon nagyon szeretett volna még élni…sajnálom őt. Nem magam, én nem az önsajnálók társaságában vagyok jegyezve, akik az eltávozott családtagjukat holtukig siratják, hanem inkább azt látom, hogy aki távozott vajon időben tette, vagy előbb….vagy inkább később. Mert azok a földi embernek látszó energiagombócok, akik másokon élősködve elvesznek, és már nem tanít a létezésük csak rombol, nem valók a földi világba, mert elveszik az energiát azoktól akik még építenék azt.
Nem csak a papa ilyen energiarabló, aki nem talál semmi már ebben a világban, hanem én is éreztem, hogy ilyen leszek mint ő, ha nem erőszakolok magamba valami életcélt. Érdekes szembesülni azzal, hogy mennyire erős bennem az ellenállás és mennyire nem fogom fel, hogy nem szabad felvennem mások belső harcát, főleg nem kell hagynom, hogy az én energiámat ellenen fordítva saját magam kényszerítsem arra, hogy feladjam az egészet, amiért megküzdöttem.
De nálunk nem kimondottan a papa jelenléte okozza a problémát.
Ő csak rávilágított arra, hogy legnagyobb gond az, hogy én nem teszek meg értem semmit, amit megtehetnék, csak azt figyelem, hogy körülöttem mindenkinek jó legyen. Elveszett ebben a nagy figyelésben az ÉN lényege és nem csoda, hogy nem találtam életcélt azon kívül mások kiszolgáló egysége legyek.
Elfáradtam…
A jelen helyzetben is majdnem sikerült már megtalálni egy egyensúlyt, amiben talán lett volna valami remény arra, hogy fel tudom építeni benne azt a ÉN- PROGRAMOT ami valójában szívesen lennék, de megint felborulni látszik a “rend” és úgy tűnik mindaddig fel is fog, míg nem tudok kiállni egyszer magamért.
Majd lesz valahogy…
-
-
66, nap az új életünkben.
Borzasztóan bánt, hogy a kialakult helyzetem okozta járatcsere miatt a kolléga még mindig orrol rám és ennek minden szinten hangot is ad, csak oda nem megy , ahol végülis ezt a csere kérést jóváhagyták…Én biztosan nem fogom kérni, hogy állítsák vissza, ha visszaállítják addig maradok, míg nem találok mást. Mivel azon a vonalon nem láttak szívesen a kedves erőműves utasok, mert nem ütöm a szintjüket, meg az azon a vonalon száguldozó többi kedves kollégáét és én “lassú” vagyok, nekik nem szívesen ülök vissza olyan járatra, ami azon az útvonalon közlekedik.
Azon gondolkodtam, hogy miért van az, hogy hagyom, hogy az apukám úgy viselkedjen velem, ahogy viselkedik.
66 napja a kedvét keresem, ami teljesen spontán jön. Nem gondolkodom azon, hogy mit tegyek, teszem a dolgom, mert ez a dolgom. Egy percig nem kételkedtem a döntésem helyességében, tudom,
mert az a programom, hogy kötelességem biztosítani számára, a meleg szobát, a meleg ételt a tiszta ruhát, rendezni a gyógyszereit, ügyintézni helyette, mert ő ezekre a dolgokra nem volt rászorulva, mert anyu mindent megcsinált helyette.
Mindattól függetlenül teszem ezt, hogy semmit nem értékel, ritkán köszöni meg, inkább mindent megszól.
Emlékszem, amikor anyu panaszkodott, hogy “apádnak semmi sem jó”, meg hogy “bármit mondok neki, belémköt” és akkor én mindig kihátráltam ebből, hogy hagyja akkor rá és ne foglalkozzon vele, akkor anyu azt mondta, hogy ha nem beszél hozzá, akkor meg azért dünnyög meg fenyegetőzik. És én nem értettem, hogy ez miért baj, mit foglalkozik vele, hagyja… Hát már értem. Bocs anyu…Már mindegy, mert Téged már megölt. Megöltek a csúnya szavak.
Arra is emlékszem, hogy ha olyan sztorival találkoztam, amiben valaki olyan kapcsolatban élt, amiben bántalmazták mindig az volt a véleményem, hogy én nem tudnék így élni, és biztosan otthagynám a francba bármi áron azt, aki bánt.
Erre tádám, és tessék. Itt van az apu, akivel nem éltem már idestova 33 éve, előtte sem sok közös tevékenységem volt a szüleimmel, mert utcagyerek voltam, ők meg munkásemberek, akkor találkoztunk, ha ettünk vagy helyre kellett igazítani … talán kisgyermek koromban voltam vele többet, mert sokszor mesélt este és énekeltünk a takaró alatt, erre mindig volt idő, és arra is, hogy mesélt a gyerekkoráról, amikor rosszalkodott, meg arról, hogy az apja nem szerette őt csak a testvéreit. De
valójában csak ennyit tudok róla. Azt, hogy anyuval milyen volt a kettejük kapcsolata, hogy mennyi volt a zökkenő benne, hogy mi zajlott az utóbbi években, hogy mi volt a végszó azt már én nem láttam. Csak azt tudom, hogy pont azt kell most megéljem, amit anyunak a vége felé.
És azt is tudom, hogy mindent meg kell éljek, amiben olyan véleményt alkottam másokról, amivel akár meg is bánthattam volna őket, ha tudnak róla, mert én ugyanolyan program vagyok csak mint mindenki más, aki nem képes önmagát mindenki más elé helyezni, inkább belepusztul abba, amit feladatának érez.
Érdekes, hogy pont a járatcsere az első olyan kérés, amivel másnak okozok kellemetlenséget, pedig semmi más oka nem volt, mint az, hogy sokkal több időt tudjak a folyamatosan szavakkal bántalmazó apámmal tölteni, hogy ne a Lányom legyen kitéve ennek a helyzetnek minden nap, amikor távol vagyok, mert a másik járaton több napot töltök távol .
Megvádoltak azzal, hogy én most pénzt vettem el a másik embertől.
Pont leszarom a pénzt, nekem dolgoznom KELL, mert az tart életben.
Nem kell senki pénze.
Nagyon remélem, hogy ez a konfliktus mielőbb elcsitul,
és mindenkinek jó lesz, mert több súlyt már nem hiszem, hogy vinni akarok.
Olyan egy idős szülőt pátyolgatni mint a terhesség utolsó időszaka.
A végeredmény ugyanaz. Nem lehet megúszni sem a szülést, sem pedig a halálba kísérés tényét… Nem marad bent a gyerek, ki fog jönni, ahogy nem marad a papa örökké itt, mert vagy ő vagy én fogok menni innen.
Tehát nincs más út, aminek kell az be fog következni.
Nagyon nem mindegy ugyan,
hogy miképpen szüli meg az ember a gyerekét, hogy jók-e a körülmények, hogy minden flottul megy -e közben, ahogy az sem mindegy, hogy valaki elalszik otthon, vagy épp mint anyu átlibben két ajándékcsomagolás között a dimenziókapun, vagy egy kórházi vagy szociális helyen ágyhoz kötözve, hugyban, szarban felfekvésben, rákban vagy bármi más betegségben méltóságát vesztve…
Nem mindegy. Látni sem mindegy.
De hogy hiába ép az esze, mégis arra játszik,
hogy mindenképp megöljön mindenkit aki szeretettel próbálja szebbé tenni a napjait, heteit éveit, ami még neki feladatául marad,
ezt nem tudom hova tenni.
Az tudom, hogy minden úgy van, ahogy kell, hogy legyen.
Azt is tudom, hogy nagyon sok jó Ember van körülöttem,
meglepően sok a szociálisan érzékeny ember, de meglepődtem azon is, hogy mennyien közönyösek. Nagyon érdekes, hogy most, hogy anyu már nem segíthet nekem az ügyintézések terén én is meg tudom oldani, igaz még erősebb bennem a távolságtartás minden hivatalos dologgal szemben.
Azokkal szemben, akik megérintették a lelkem nyitottabb lettem, nincs bennem semmi szégyenérzet már a saját kis fogyatékos gondolkodásom miatt, viszont atombiztos falakat építek azokkal szemben, akik rezgése nem kedvező számomra.
Néha elkeseredem azon, hogy minden amit nagyon szeretek kicsúszik alólam.
Amiről elmondom, hogy ez jó, ezt szeretem így, az megszűnik vagy magam kell feláldozzam mert valaki másnak nagyobb szüksége van rá.
Még keresem, hogy én mivel is érdemlem ezt ki? Mert ez biztosan karmikus csavar,
mert ha nem az lenne, akkor bármi áron kapaszkodnék beléjük. De úgy érzem, hogy minden amiről most le kellett mondanom, a jól megérdemelt büntetésem.
Remélem az életről nem kell majd lemondani..
De ha mégis, akkor ne legyetek miattam szomorúak, mert úgyis találkozunk még.Hiszen minden és mindenki egy…
( ez elég gáz, ha a dünnyögő papát nézem..azonnal fejezzük már be )
😀 😀 😀
-
…avagy 59 napja az új életünkben és második nap az új projektben, aminek neve:
MINDEGY MI VAN, AZ VAN…TEHÁT lehetnénk akár boldogok is !Tegnap ugye beleuntam magamba és az egészbe ami velem történik.
Nyüsszögésre semmi okom inkább a pánikra lehetne, mert minden ami velem most történik egy (rohadt) kérdéssor eredménye,
ami többször is megfordult a fejemben már.
A MI LENNE HA kezdetű kérdések vagy teremtették vagy már tudtam, mi lesz és kérdések formájában szoktattam magam a gondolathoz… VAGY én vagyok ilyen fasz(a) csaj, hogy kimondok dolgokat poénból, ( ...á tuti, hogy apu ránk marad meg ilyenek) és bejönnek… Nem is értem, hogy a lottónyereményes poénjaim hol maradnak a megvalósulással? Hol a taxi amivel megyünk a sok pénzért, a fotelem, a sok utazás ahol sokat lehet megélni és fotózni, a nyugalom, amit úgy tűnik pénzért sem adnak, az új térdem, hogy járni tudjak? Ezek mind a sok nyereményből lesznek… 🙂Ma hajnalra virradólag érdekes álmom volt. Rövidke életem alatt másodszor volt pozitív töltéssel bíró álmom. Eddig csak rémálmok vagy nagy tanítások jöttek az éjszakában, illetve kétszer volt ugyanaz az érdekes képsor, amiben egy hatalmas űrhajó takarta el az eget és tett minket mozdulatlanná, mindkétszer ugyanúgy nézett ki , mindkétszer ugyanazt a belső izgatottságot váltotta ki, ami nem volt félelmetes inkább megnyugtató.
Ma hajnalban viszont arra ébredtem, hogy a kertemben ezerszínű virágok nyílnak, és éppen fotózni készültem azzal a felkiáltással, hogy itt annyi csoda van, hogy minden nap meg tudom örvendeztetni vele a kedves barátaimat a Facebookon…pont egy érdekes talajtakaró növényke közül kikandikáló sárga rózsaikreket fotóztam le, amikor megszólalt a 2:45-ös ébresztő. Ritka, hogy mindenki más hallja csak én nem, főleg az ritka, hogy egyáltalán alszom… Szóval valami lehet tényleg változhatott bennem, mert örvendetes képsorokkal hálálta meg nekem a Felsőbb Én az éjszakai regenerálódás folyamán…
Tegnap megint a Louise. L. Hay : Éld az életed jól MOST című hanganyagát hallgattam -ezzel kompenzálva a papa “már nem tart sokáig” monológját. Jó esett a lelkemnek…érdekes, hogy több mindent hallottam most ki belőle , mint amikor a busz padlóján fekve hallgattam a pihenőidőmben a nyáron. Már senkit nem akarok magammal cipelni az én megéléseim útján, és talán a legnehezebb és utolsó feladatot is- a gyerekek elengedését, avagy önállóságukban nem korlátozását– jól teljesítem.Érzem, hogy ahhoz, hogy valóban az lehessek aki vagyok, minden eddig megélt eseményt meg kellett tapasztaljak belülről. Annyiszor elmondtam az utóbbi időben, hogy annyira lapos és unalmas, magányos az életem, hogy nem csodálom, hogy így alakult végül, valószínűleg rádöbbentett minket anyu váratlan távozása, hogy az élet nagyon kiszámíthatatlan és addig kell valakit szeretni, amig ott van, mert hiába locsolgatja majd az emléket őrző japán juhart az udvarban, korántsem ugyanaz, mint megölelni valakit, aki megosztotta volna velünk az élete rezdülését, aki viszont ölelne, aki viszont szeretne, akinek szüksége van ránk.
Pozitív megerősítésekkel indult a napom..
Valóban annyira mindegy minden, hogy akár lehetne jó is.
Teszem a dolgom, ahogy tudom.
Tele lettem tervekkel.
Érdekes megfigyelés, hogy vajon miért van az, hogy ha valamit véglegesnek érzek,
főleg, hogy még jónak is, és élhetőnek is, akkor azt szét kell bombáznom.
Például… volt egy félszobám, ahol szoktam pihenni..most becuccoltattam a papát…
Volt egy kis nappali-étkezőm, amiből konyha étkezőt kell csináljak, mert a szeretett zárt teraszomból egy közvetlen udvar kapcsolatos szoba lesz a papának, ahol kedvére ugattathatja a kutyával a tévét*.
Akkor kiköltözik a félszobámból, de abból gardrób lesz a nem létező ruháinknak.
A régi konyhácskámból meg előszobás bejárat… pedig mindent úgy szerettem már ahogy volt.. Vajon lesz nyugalom valaha vagy tényleg én vagyok a káosz angyala és én vonzom az állandó változást a nyugalomra ácsingózásommal?
(* a papa kutyája nézi a tévét és mindent megugat ami agresszió szerinte..plusz az XXX LUTZ reklámot, amit még a kutya sem visel el )
És most megyek és buszt mosok..nekem az a kikapcsolódás, főleg ha tudom, hogy olyan kolléga jön utánam, aki értékeli is, ha valami tiszta és szép.
Szép napot Nektek!
-
Pénteken elértem egy újabb mélypontot.
Persze nincsenek már olyan mélypontjaim,
ahol nincs legalább egy pislákoló mécses.
Az “új” járatomon
(igen, amit elvettem mástól az én spontán és jó döntésem miatt)
nyugalmasan telik az este a telephelyen, mert egymagamban lehetek,
és van idő gondolkodni az élet nagy dolgain két (busz)szőnyeg mosás között.Nyolc hete, hogy örökbefogadtam az apám.
Nem volt más opció.
Nem azért, mert bárki véleménye érdekelt volna ez ügyben,
vagy tartottam volna a megjegyzésektől,
ha azonnal egy szociális intézménybe dugom,
talán életemben először nem érdekel senki,
egyszerűen sosem tennék olyat, ami nekem rosszul esne…Csak egy dologgal nem számoltam.
Itt nem rólam van szó. Én nem vagyok olyan mint a szüleim.
Én végtelenül alázatos ember vagyok, aki sehol nem akar útban lenni,
aki nem akar probléma lenni,
akinek nem kell semmi csak évi szinten egy mázsa szotyola,
pár zsák kukorica meg széna, macska és kutya táp meg víz
…hogy etetni tudjam az állataim meg öntözni a virágokat ..semmi több.
Se ruha, se kaja, se figyelem, se pénz, se program…Engem úgy “neveltek” hogy soha nem mondhattam ki azt a szót a szüleim felé,
hogy NEM.
Nem hazudhattam ( de egész jól ment) de hazugságban éltünk.
És nem bírom tovább ennek a súlyát.
Nem akarok tovább önmagamnak is hazudni.Most hogy a papa is a házban van,
olyan szinten kell egyensúlyozni a család és közte,
amit nem bírok már.
Túl nagy kérésnek érezem hogy adják fel a megszokott életüket,
vagy legalábbis értsék meg mi miért van másképp most.Nálunk eddig mindenki ragaszkodott a saját kis nyugalmához,
csak egy valamit nem vettek észre.
Ehhez én mondtam le az enyémről.
Nyilván nem kívánta tőlem ezt senki,
viszont én annyira próbáltam kerülni a konfliktusokat,
hogy lehetséges, hogy azzal tartom szinten.Mire lett volna egy helyem a házban, ahol pihenhettem volna,
ahol a kutyáim nem zavarnak senkit, beköltözött az apám a kutyájával,
aki éjjel is aktív és ugat.
Bár partnernek látszik mindenki a családban,
mégis folyamatos a feszültség papa negatív hozzáállása
és a kutya viselkedése miatt.
Ez a feszültség hozta felszínre az én eddig szerepköröm valóságát.Úgy gondolom végtelenül szomorú,
hogy egy közösségben egy ember feláldozza magát a többi nyugalma érdekében
és pont arra kellett rádöbbenjek, hogy ezt az egész szituációt arra szánta a Sors,
hogy ezen most jól “elgondolkodjak”.Talán az utolsó pillanatban próbálja tudatosítani bennem Apa,
hogy nem vagyok egyedül ezzel a teherrel,
de Ő sem vette eddig észre, hogy a papa nélkül is én voltam,
aki (ön)feláldozta a valóságát, de most attól tartok,
hogy ezzel a felismerésével ő is túl nagy súlyt vesz a vállára.
Engem is próbál cipelni a saját terhei, vállalásai mellett, míg én meg cipelem a családot és az apámat.Apu harcol a helyzettel, de belül sejti, hogy nem fogjuk a házában magára hagyni
és ezen kívül egy opció van, ahol nem lehet vele a kutya.
Mindettől függetlenül nem valószínű, hogy megváltozna a viselkedése,
bár okos mégsem tartja kontroll alatt a gyilkos szavait.
Volt némi rálátásom arra, hogy mit művel anyuval.
Anyu annyira menekült volna, de ahogy én sem,
ő sem tudta magára hagyni,
mert egyikünk sem viszi szívesen a “gyilkos” címet.Pedig apám a gyilkos
Mindent megöl a benne forró keserűség ,
csak saját magát nem, mert száz körömmel ragaszkodik benne az élet.Vannak jobb napok.
Most, hogy tavaszodik – amit nem hittem, hogy megélek– és többet vagyunk kint,
.ő is kijön, próbál segíteni, de nem bírja,
amitől újra ideges lesz és ha ideges engem bánt,
mert a többieket nem zavarja látványosan a morgása.Ha nem vagyok otthon nem eszik rendes ételt.
Ha otthon vagyok harcolok vele, hogy egyen.
Direkt csinálja, Anyuval is ezt tette.
Ha jobb a kedve nem köt belém, de rendszerint dünnyög valamit,
amiről úgy gondolja, hogy bánt vele.
Elengedem a fülem mellett, nem veszem fel,
de a negatív rezgés eltalál olykor és akkor olyan gondolatokat hoz a
felszínre, amik miatt rettenetesen szégyellem magam.Eddig azért rettegtem, hogy apu miatt elveszítem a családom.
Most rájöttem, ha apu vagy bármi más miatt elveszítek valakit,
sosem tartozott hozzám.
A megváltozott időbeosztásom miatt van aki eltávolodott.
Már nem esek útba nincs bennem érdek. Vannak akik kitartanak.
Őket sem értem, mert igazából nincs bennem már semmi,
amit adni tudok másoknak.
Csak a nagy ürességem.Nincs bennem sok érzelem.
Figyelem az aput, keresem benne azt az apát,
aki mindent megtett valaha a lányáért. Hova tűnhetett el belőle a szeretet? Valamikor 8 éves koromban az anyu megölte benne.
Azóta csak egyensúlyozott. Miattam.
Korán felnőttem és nem volt esélyem sem megismerni ,
valójában kik is voltak a szüleim.Apu kimondatta velem, hogy mivé lettem ebben a majdnem ötven évben.
A társadalmi megítélés szintjén egy nulla vagyok.
Semmit nem tudok felmutatni,
most már a munkámban is csak egy “probléma” lettem.De emberileg, emberileg nagyon magas szinten lehetek,
mert annak ellenére ,hogy lassan nem marad semmi emberi érzelem bennem, végtelenül empatikus vagyok, aki akkor is nyom egy jó éjt puszit az utóbbi 8 hétben 10 évet öregedett apja homlokára, ha ő előtte tankkal zakatolt át a lelkemen.
Tudom, hogy azért teszi, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás.
Nem tudja, hogy nem fog, de addig sok víz lefolyik még a Dunán..
…és lassan megöl a szégyen azért, mert nem marad belőlük más bennem
csak a az értelmezhetetlen életem és a csend.Olyan érdekes megélni, hogy minden kérdésemre megjön most a válasz.
Hogy mennyire jól látom én a világot,
hogy minden úgy van,hogy érzem,
ahogy a belső hang mondja.
De az is érdekes, hogy nem számolok még azzal,
hogy mások körülöttem változhatnak.
Hogy lehet, hogy egy -egy szituációban ők is találnak tanítást.
Míg tegnap úgy hittem magamra vagyok hagyva, ma van társam a bajban,
de míg tegnap nem akartam hinni, de tudtam,
hogy csak egy kód vagyok, mára tudom, hogy csak egy kód vagyok…
Nem csak én, mások is változnak és olyan jó, hogy van remény arra is, hogy aki. tegnap hagyott megszakadni, aki tegnap nem ölelt az ma kezét nyújtja és felemel. Igaz olyan is van, aki elfordul, mert probléma egy megrogyott asszonyt, anyát támogatni…
Nem haragudhatok semmiért.
Minden ami felém jön a saját életem teremtése,
és én igyekszem, hogy jobb legyen.
És igyekszem mindenkit elengedni, aki menni akar
és hálás lenni azért, hogy volt ..
És igyekszem örülni azoknak, akik még maradnak akkor is,
ha már mást nem tudok adni, csak magamat
-
… érdekes, hogy sosem volt ennyi hétköznapiság a blogomban, csak azóta írok a mindennapi kínjainkról ( ez nem igaz, nyilván minden szuper) amióta a “Sors” igy alakította az életünk.
Bár írom, hogy a Sors, de nem hiszem,
mert annyira nyilvánvalóvá vált, hogy magunk teremtjük a világunkat
és bele az összes megélnivalót,
hogy még szenvedni sem tudok úgy mélyből,
mert nem tehetem.
Én, aki a könyveket az utolsó fejezet utolsó 10 oldalán kezdi,
olyan vagyok, mint egy elfuserált mozigépész,
aki a NAGY FILM szalagjait véletlenül összekeveri és a végét előbb fűzi be,
mint ami sorba következne.
Egyszer pont a Keserű méz című filmet néztük asszem francia nyelven, hogy mindenképp olvasni kelljen, és 5 tekercsen volt a film, és harmadik után az ötödiket fűzték be, így kicsit előre szaladtunk a történetben.
Nos én is előre látok megint és tudom,
hogy most mi miért így alakult mindattól függetlenül,
hogy magunk teremtjük a holnapot a tegnapnak összecsomagolt anyagból….
Már szinte biztos vagyok benne, hogy nem létezik ez a világ sem,
csak egy jól szerkesztett program, ami újra és újra teremti magát az új megtapasztalásai által és az idő sem több mint eszköze annak,
hogy létrejöhessen benne a sokdimenziós világ,
a múlt, a jelen és a többirányú jövő
a mindenkori jelent megtapasztalásaink kivetítéseként.
Na de nem erről akartam írni.
Ma van fizetés nap és mivel én a hazugság lenne táppénz helyett a fizetésnélküli szabadságot választottam
( minden hozzáértő ember ellenzése ellenére)
ma nem kell várjam a munkabérátutalást.
TUDOM, hogy sokan vannak így, és azt is,
hogy zömmel nem saját elhatározásból,
hanem a ” SORS” kegyetlensége folytán vannak olyan helyzetben,
hogy nem jön a számlájukra munkabér.
Nekem ez az érzés új.
Tragédia.
Soha nem voltam kiszolgáltatva senkinek anyagilag,
akkor sem éreztem így amikor elcsesztem az életem
és elborított minket az adóság.
Az én döntésem volt abban a helyzetben,
aminek nem lehetett látni a végét,
vagyis én nem láthattam, lehet mások,
akik már voltak ilyen helyzetben látták.
Nem dolgoztam egy hónapot a munkahelyen,
helyette itthon napi 24 órában próbáltam megérteni,
hogy miért teremtettem magamnak és a környezetemnek ezt a helyzetet.
50 éves vagyok és van egy 82 éves apám,
aki nem mutat felém semmi kötődést.
Bölcs ember, aki most felvette a felejtés álarcát és úgy tesz,
mint aki nem emlékszik semmire. Pedig emlékszik, ez a legnagyobb baja.
A memóriánk nagyon jó, ez az egyetlen, amit sikerült jól megteremtenie a Tervezőnknek, hogy emlékezzünk mindenre, hogy aztán az emlékeinknek nevezett programból nagyon jól össze tudjuk rakni, hogy mit is ez az egész “ÉLET”… olyan szépen látszik, és annyira nem kölcsönöznek hozzá szavakat, hogy mindezt úgy adhassuk át, hogy általa többen is ébredhessenek.
Valahogy immunisak vagyunk arra a tudásra,
ami hozzáférést enged a Tervezés és a Teremtés tudatosságához.
Szóval az anyu több hónapja teremtette magának a “megszabadulást” az apámtól, de szerintem nem igy képzelte. Én ezekből a jelekből annyit érzékeltem, hogy többször volt látomásom, hogy az úton, amin a kis házukhoz juthatunk jön egy mentőautó, majd egy fehér furgon. Mindig elállt a lélegzetem mikor meghallottam a mentő hangját, és láttam, hogy arra megy, amerre lakunk.
Mégis nagyon messze voltam , amikor ez a mentő valósággá vált azon az úton…
Hirtelen elkezdtem látni, hogy ezt az egész helyzetet mivel vonzottam be.
Nem volt kétséges, hogy miképp döntünk, nem volt kétséges, hogy nekem kell most -megint, mindig- helyt állnom, mert egyke vagyok és már nem is kérdéses, hogy miért lettem egyke és miért is akarok minél messzebb kerülni mindenkitől aki magát nekem rokonnak vallja.
Milliószor megjelent a gondolataimban, amikor azon Barátaimra gondoltam, akik
önként vagy nem önként vállalt rabságban vannak , mert ápolniuk, gondozniuk kell
a gyermekeiket, akiket magukra hagy az állam, a világ, hogy én nem lennék erre képes, én ennél sokkal önzőbb vagyok, nekem ez a fajta “rabság” egyenlő lenne a halállal és erre megteremtem magamnak a helyzetet, amiben valójában nincs is nagyobb probléma, csak egy ember, aki kokettál a halállal, aki minden nap elmondja, hogy semmi értelme itt lenni, akiben csak a kutya felé van némi érzelem, de már a kutyát is gyűlöli, mert a kutya is engem szeret.
Én magamról soha nem hittem, hogy képes vagyok feladni ( ha részlegesen is, bár az első nekifutásban még a felmondás is játszott kétségbeesésemben) az egyetlen dolgot,
ami mindenen képes volt átsegíteni, a munkámat.
De nem lehet elmenni az mellett, hogy naponta elmondtam, hogy nem érzem jól magam a munkában, hiába vagyok elfogadva vagy megtűrve, az a világ ami maradt (a helyijárat után) nem az én világom.
Nem tudtam megbecsülni a relatív kényelmes munkát,
és beleteremtettem ezt a “problémát” amit csak az idő fog megoldani,
mert a döntésem , hogy az idős szülőm ameddig képes vagyok rá magamnál tartom, olyan mint a gyerekvállalás, hogy hiába nem lett olyan a gyereked, amilyennek megálmodtad, nem viheted vissza, ez a “teher” ha édes ha keserű addig vivődik, míg vagy magától nem rakódik le vagy nem lépsz feléd, és nem rakod le magad a saját egészséged érdekében.
Ebben az egy hónapban- ami vagy 10 évet öregített rajtam– egyszer sem jutott eszembe, hogy azért van itt az apu, mert bárkinek el kellene számolnom azzal, hogy miért nem nyomtam be egy otthonba, ahol rövidebb idő alatt le tudta volna szervezi az útját ki ebből a világból, mint itt, ahol amennyire lehet igyekszem rávenni az étkezésre, a tisztálkodásra.
Meglepődöm magamon, hogy mekkora türelem van bennem, és azon is, hogy nagyon ritkán borulok ki, akkor is csak magamnak teszem, hiszem senkit nem “vádolhatok” a helyzetért, csakis magam.
Azt is tudom, hogy ez a helyzet a kis családunk összetartó erejét teszteli.
Vajon a többiek mit tanulnak ebből?
Én már tudom, hogy nem fogok megöregedni és magam a gyerekeimre hagyni.
Ebben már biztos vagyok. Én nem leszek ilyen “teher”, mert ha én a saját apám annak érzem az életemben, mert az alig megszerzett szabadságom most tőle tettem függővé, és nem fogom fel, hogy senki nem tudja azt elvenni, ami már az enyém, és bármikor dönthetek úgy, hogy elmegyek innen és magára hagyom az egész világot, de nem teszem, mert még bírom, mert van aki velem együtt viszi ezt a terhet, és ha úgy hozza a sors, hogy mégsem segít senki, akkor annak is megvan a maga tanítása számomra.
Most itt vagyok fizetés nélkül…
Kiszolgáltatott helyzet.
Soha nem volt így, most van.
Nem érzek semmit, csak megdöbbenést, hogy képes voltam így dönteni.
Átléptem a határaim és bár borzasztóan érzem magam, mert újra ott tartunk, hogy nem tervezhető a holnap, mégis végtelenül büszke lehetek, hogy egyáltalán képes voltam rá, tartson ez a helyzet bármeddig.
És el kell fogadjam, ha esetleg a döntésem terhével egyedül maradok.
Úgy érzem, hogy ennek ellenére soha nem maradok egyedül.
És talán ez a legnagyobb tanítás számomra most, hogy tudjam elfogadni azok jelenlétét akiknek szükségük van erre a megtapasztalásra, amit rajtam keresztül teremtett nekik a felsőbb én. ( Gondolok itt az egyetlen családomra is, akik még kitartanak, mindegy is meddig. Bizonyára mindenki úgy tesz és dönt ahogy neki a legnagyobb tanítás lesz az életében)
Örülök, hogy újra dolgozom ,
de most sem azért ahogy eddig sem, hogy fizetéskor pittyenjen a telefon,
hanem mert szükségem van az emberekre, akik fogadják a köszöntésem, a hülye poéjaim, a balfaszságom, a fáradt és meggyötört fejem, mert ott érzem, hogy nem vagyok értéktelen. Nekem ez számít, hogy adhassak, és az egyetlen hely –még itt az internet névtelensége előtt, ahol vannak akinek tetszik amit itt kreálok-, ahol értékelte valaki , hogy adtam magamól valamit, az a munkám volt.
Ha valakit sehol nem értékelnek, és önmagát nem tudja feltölteni egyfajta “jó” önértékeléssel, az elhervad, kiszárad, mint egy magára hagyott virág és elpusztul.
Ez van.
Vannak már olykor gyomorgörcstől mentes pillanatok és nagyon igyekszem, mert szeretném, ha az önmegsemmisítő folyamat, a betegség, nem találna rám , és ha egyszer mennem kell innen, magam dönthessek itt “lent” tudatosan erről és ne más. -
A minap olvastam egy cikket arról, hogy milyen szemét dolog magyarázat, illetve a lezárás lehetősége nélkül kilépni emberek életéből, avagy nem illő dolog a “ghostingolás”.
A ghosting egy olyan jelenség, mely során egy ember úgy szakítja meg a kommunikációt, hogy egyszerűen csak felszívódik, nem ad magyarázatot a másik félnek.
Az elébb csörög a mobil és nem ismert szám, de mivel most épp az utolsó fizetetlen napjaim töltöm és kereshetnek nem ismert számról, hát felveszem és a több mint 33 éve látott rokon kéri rajtam számon az apám, az elérhetőségem és hogy kötelességem a család tájékoztatása azon családé, -akik megtagadta apám amikor az elköltözött a jobb élet reményében ezelőtt 44 évvel a szülőföldjéről– akik sosem látogatták meg, csak egyszer mikor a rákkal küzdött és azt hitték belehal.
Elmondtam, hogy hagyjanak minket békén,
van nekem elég feladatom most nem fér bele a rettegés a telefoncsörgésől.
Nem ismerjük egymást.
Én értem, hogy rokonság meg van még élő testvére aki most nagyon aggódik,
de eddig sem apám tartotta a kapcsolatot, hanem anyám, illemből.
Belém nem szorult illem, és éppen jó úton haladok a mindenre kiterjedő rosszérzésem elengedésében.
De nem, nem értik.
Én tartsam tiszteletben a mindenkit ,
de engem nem tart senki,
mert ez a viselkedés részemről
elfogadhatatlan.
Szóval próbálsz magyarázattal szolgálni, hogy kösz, de apu nem kíván kommunikálni, van telefonja, de nem veszi fel és nem is hív senkit fel. Tehát nem akar, nem is érdekli, nem fogom erőszakolni, nem vagyok az anyám. ( Aki mellesleg nem szerette a rokonokat, egyedül az unokahúgát, akit előttem mindig piedesztálra emelt, és nem volt rest mindig elmondani , hogy bezzeg ő… bezzeg ő, veled kapcsolatban kislányom nincs igazán mire büszkének lennünk… :) )
Annyira bírom, hogy szegény anyu megpróbált a rokoni összejöveteleken büszkének lenni ránk és hát nyomta nekem itt a telefonba az unokanővérem, hogy én azt mondok amit akarok, mert ellenőrizhetetlen, anyám ezzel szemben mást mondott és mivel ő a hiteles, ezért ne mondjam már..
Én meg mondom, hogy fejezzük be ezt a beszélgetést,
mert oda jutunk, hogy akkor sem fogok jelezni,
ha nem lesz ki miatt aggódniuk már,
bár szerintem az apu túléli az összes rokont azért és,
de egyik sírja felett sem fog már könnyeket hullajtani,
mert nem fogunk tudni róla,
mert én bizony simán ghostingolok egyet és eltűnök a világból, mert
nyugalmat akarok, immár bármi és bárki vesztesége árán.
N Y U G A L M A T A K A R O K!
Telefon a kukában…
Pedig én megpróbáltam szépen elmondani, hogy majd én keresek mindenkit ha van bármi amit megosztanék. Nem fogadják el. Akkor miről beszél a pszichológia, miért nem lehet lelépni magyarázat nélkül, ha a hiába akarsz lezárni valamit, nem hagyják? Miért van az, hogy aki önmaga, azt megölik azzal, hogy nem teheti, hogy úgy él, ahogy neki jó, mert amúgy mindenki másnak ezt jóvá kellene hagynia,
de mivel más a rend, mások a szokások, nyugodtan vagdosd fel az ereid, mi akkor is
ragaszkodunk a mi kívánságaink beteljesítéséhez.
hát nem…..
-
Reggelente kétféle hangulatban indulhat a napunk.
Vagy csak gyomorideg alapszinten,
( ez akkor van amikor a Papa relatív jó hangulatban ébred, azaz elfogadja, hogy éjjel nem sikerült meghalnia, pedig nagyon akart)
vagy gyomorideg és totális közönybe meneküléssel,
sok kérdőjel és visszafogott átkok között.
( ez meg akkor van, amikor a Papa összetéveszt a Mamával
és elhord minden szarnak, fikázza a helyet amit én otthonomnak hívok,
és összehasonlító elemzést végez a szigorított börtön és a neki biztosított életkörülmények között- továbbra is az italon van a hangsúly- a börtön javára…)
Az utóbbi napokban ez utóbbit játsszuk.
Én vagyok a szar.
Vagy én vagyok, aki anyámat képviselem,
vagy anyám és a gyerekkorában elszenvedett sérelmeit okozóit.
Lényeg, hogy én vagyok, akit próbál arra ösztönözni,
hogy vessek véget a szenvedésének, ami neki ez az értelmetlen élet.
(amióta a rákból gyógyult, azóta folyamatosan amortizálja magát, és a környezetét, (pont 25 éve)… mások szívesen éltek volna még negatívumok, és mások lelki terrorizálása nélkül, de őket meg elviszik a felsőbb-Én látszólag idő előtt)
Ilyenkor elgondolkodom,
hogy vajon mit is tanít ez a helyzet nekem?
Meddig bírom nem felvenni a sértegetést,
meddig bírom durvább visszaszólás nélkül
( ma már nagyon rezgett a léc)
meddig bírom elviselni a házamban a feszültséget,
és meddig bírja a családom?
Vajon a Papának célja-e , hogy mindenki kinyírjon,
vagy csak önmagát akarja velem kinyíratni?
Mert elmondása alapján ahhoz gyáva, hogy önmagát nyírja ki… én meg lehet gyávaságból nem hagytam magára?
Nem így érzem, én inkább lehetnék büszke arra,
hogy annak ellenére, hogy tudtam mit vállalok,
mégis ezt az utat választottam.
Kérdés ugyan, hogy meddig és mikor döntök másképp,
mikor lesz erősebb az ÉN élni akarása
az állandó halállal való szembenézésnél,
ami a Papával együtt a házunkba költözött.
Elgondolkodtatott az is,
hogy lehet a gyávaságunknak tart tükröt?
Mert én minden helyzettől fosok már,
minden változásból a negatívumot vettem eddig észre,
és gyáva vagyok menni az álmaim után.
Szerencsére én egyik szülőmre sem hasonlítok,
remélem örökbe fogadtak,
mert ha bármelyik negatívnak megélt tulajdonságát észlelem magamon,
azonnal kivonulok a családom életéből,
mert én nem fogom ilyen megélésekkel tesztelni őket,
mint amit a Papa itt művel velem/ velünk…
Bizonyára neki is nagyon rossz ez az egész.
Nem ismeri fel és nem is fogja, hogy a saját teremtése,
hogy társa nélkül maradt. Idős is, más helyen kell élnie,
ki van szolgálva de egyben ki is van szolgáltatva.
Értem, hogy neki sem könnyű.
Értem a nézőpontjait, de nem osztom őket.
Értem, hogy unja az egészet, de nem én vagyok a kulcs számára.
Ha megértené az egész 82 évet, akkor dönthetne itt lent a sorsáról,
de míg tanulnia kell és tanítania a lényével, addig fent dönt az ÉN.
Most itt tartunk… egy hét múlva már újra a munka frontján kellene helyt állnom, amitől majdnem annyira tartok mint attól, hogy itthon kell maradjak
az én dimenziókapus, egykor vidám és magas rezgésű, most sötétségbe boruló kis putrimba, aminek kapuját soha többé nem lépheti senki, aki a halállal kokettál…
Mit kell tanulnom a helyzetből?
Mi a tanítás?
Mit nem látok még?
És vajon a Papának mit tanít a 25 év, amit a Halállal fekve és ébredve tölt?
Vajon miért azok élnek tovább,
akik nem akarnak és miért azok mennek el,
akiknek annyi tervük van még?
Vajon akit a Felsőbb én kisegít a rákból,
miért nem hálát ad, miért nem válik jobb emberré?
Vagy ha ennyire meg akarnak halni,
miért nem szállnak fel arra a vonatra amit először,
majd még sokszor küldenek önmagukért?
Mert gyávák szembenézni mindazzal,
amit majd akkor látnak, amikor lepereg előttük A FILM?
Így is úgy is le fog…aztán lehet visszajönni, és újrakezdeni…
De remélem ez egyszer nem egy helyre kerülünk.
Azt hiszem én kezdek bátor lenni.
És kezdem szeretni az életet..
És hálás vagyok mindenért, ami örömöt okoz,
és megköszönöm, de nem kérem már azt ami nem.
És kezdek megtanulni kiállni önmagamért.
És megtanulni azt mondani NEM, ha az IGEN veszélyt jelent mindarra,
amiért küzdöttem.
És kezdem érezni mit jelent ha valaki tud szeretni és mit, ha tudna, de nem képes rá,
hogy legyőzze a saját egóját, ami megtiltja neki,
hogy jól érezze magát, hogy szeressen,
hogy hálás legyen, hogy adjon, hogy elfogadjon.
Nincs bennem semmi érzés a hálán kívül, amit azok iránt érzek, akiknek jó a közelébe lenni, akik lehet többszáz kilométerről is,
de velem vannak.
Nem fájok, nem félek
…csak megfigyelek, megélek.
Erről szól a most az ötödik hét végén az “új’ életünkben.
-
Arra konkrétan nem emlékszem, hogy melyik alkalomból, de a idén tavasszal/nyáron kaptam a Gyerekektől egy cserép gyönyörű Azaleát.
Kicsit megijedtem, hogy mi lesz a növénnyel majd itt nálam,
mert tudom, hogy ez a fajta virág is kényes.
Ez a bolti verzió, az enyém fehér …
Az imádott minirózsáknál már megtapasztaltam az “üzleti érdeket” mert amikor az át vagy kiültetésére került sor, akkor szembesültem vele, hogy valójában nem kis bokor a rózsa, hanem csenevész szálakból összetákolt látványosság, ami
lassú halálra van ítélve gyökérzet nélkül.
Ennyi erővel vehetnek vágott virágot is, gyönyörű szegfűt, amit imádok,
még sincs sosem a vázában, mert itt a faluban bűn vázában tartani a temetői koszorúk ékét (pont mint a krizantémot) mondjuk én pont leszarom, hogy itt mit illik, csak nem is jutok hozzá a sokféle színben termesztett szegfűkhöz.
/ Legutóbbi pesti sétám során megálltam egy virágos bódé előtt és csak úgy gyönyörködtem az ezerszínű cirmos virágokban 🙂 Mivel a munkám egész napra távol tart az otthontól, nem tudom beszerezni, máskor meg nem megyek a városba, így vagyok rendszerint virág nélkül. Aldis rózsacsokor szokott olykor-olykor hazatérni velem. /
Imádom a szegfűt ❤ Sosem fogom megérteni az emberek gondolkodását a világról.
A tisztelt hagyományok inkább korlátolt gondolkodást teremtenek, a lehetőségek
beszűkítését, milyen dolog már azért megszólni valakit, mert szegfűt ajándékoz?
A mai világban örülni kellene annak, ha valaki még kap valamit.
A “rózsa” az a minden, azzal lehet csak kifejezni bármit is, a szegfűt a csórók veszik..
Mi a középréteg meg gerberát vette, mert “ciki” volt szegfűt adni… ( Édes jó Istenem, bár csak a szépséget látnák meg az emberek, nem pedig egy “ember” által értékesnek tartott virág mögött legyen csak érték.
Ez pont olyan mint az ékszerek…
Az arany pont olyan ásvány, mint a többi…
Csak egyszer valaki adott neki “súlyt”… a többivel szemben értéket kapott.
Semmivel sem nagyobb az értéke mint bármilyen más ásványnak itt a bolygón.
Mindennek a maga helyén van meg az értéke, de egyik sem helyettesítheti a másikat.)Az Azalea is elvirágzott és gondoltam átültetem.
Akkor derült ki, hogy a gyönyörű bokor négy darab megerőszakolt kis növény
bezsúfolása volt a cserépbe.
Kaptak négy kisebb cserepet és kint töltötték a nyarat az árnyékban.
Mint 4 minibokor , kicsit sem esztétikus formában.
Nem tudom meddig fognak élni itt, mert nálunk nem ideálisak a körülmények.
A házban nincs fény. Se hely. Vagy meleg van vagy hideg…
Most megleptek.
Kivirágoztak.
🙂
-
A Sors ugyebár….
A Sors úgy tűnik a B oldalon tartogat számomra még pár meglepetést.
Hétfő óta nincs gyomorgörcsöm, érzékelem a negatív gondolatok érkezését, mivel megszoktam őket és sajnos ragaszkodom még hozzájuk, de nem tapadnak meg bennem, így furcsa, de nincs engedélyezve a gyomorideg. Remélem előbb vagy utóbb a negatív gondolatokat is sikerül elkerülni, még fel fel bukkannak, de mivel nem tudnak kapcsolódni , nincs bennem jelenleg olyan kapcsolódási felület, olyan energiarezgés, ami itt tudná tartani őket. Bevallom őszintén kicsit tartok attól, hogy mi a francot fogok kezdeni az életben, ha nincs semmi amitől állandóan rettegni vagy fájni akarok.
Igen itt lehet sorolni a politikát, a pénzt, a munkahelyet, az elmaradó barátokat, betegséget vagy halált okozó dolgokat, de ezek mind földi dolgok és akkor is vannak, ha beépülnek a tudatunkban, és akkor is ha nem. Vannak akiknek ez az életük, vannak azok a tudatszintek akiknek ezzel van dolguk, feladatuk, vagy ez okoz keserédes örömöt, de én sosem voltam “földi” nekem minden amit a fizikai emberek fontosnak tartanak idegen…
Jelenleg a legnagyobb bánatom az, hogy a kecském megharagudott rám, és nem áll szóba velem. A Lajosom vedlik és megfogtam egy lógó szőrcsomót a lábán, hogy leszedem erre úgy megsértődött, hogy hátat fordít. Ez igazán bánt.
Imádom megfigyelni az embereket, mire hogy reagálnak.
Pont ma jártam úgy az Aldiban,
hogy egy Apa- Fia páros állt mögöttünk és én szoktam poénkodni idegenekkel,
de nekik ez nem jött be.
Mikor felfedeztem, hogy itt a férfiegó felsőbbrendűségének nem tetszik az idióta nő hülye poénja jeleztem, hogy befejezem.
Erre azt mondja nekem a pasi, hogy az jó lesz 😛
Ekkor figyeltem, magam, hogy lehet el fogok keseredni ezen, de nem tapadt meg az érzelem bennem, az egóm nem ugrott erre, csak megállapítottam,
hogy jó savanyú a két pasi és úgy kell nekik, én akkor is jól fogom magam érezni és megtanulok nem megfájdulni egy pillanatra sem a szájhúzogatásától a besavanyodott világnak.
Szóval egészen felemelkedett a hangulatom, lehetséges ezért is tudtam elindulni életem második a Facebukkon hirdetett eseményére.
Az első egy nyilvános fürdőzés volt a Vígadó téri szökőkútban ( nem most volt, jó régen ) , ami végül számomra inkább negatív megélés volt, mert nem szívesen látták az “idegeneket” de most nyilván egy kicsit más volt az irány,
Mezítlábas túrán vettünk részt .
Én szeretek túrázni, de a lábam nem szokott engem szeretni,
plusz a jól megszokott kisebbrendűségi komplexusom miatt azt szoktam gondolni, hogy sehol nem látnak szívesen. Most eltekintettem a térdem alkalmatlanságától,
meg attól, hogy nálam mindenki mindenben sokkal szebb, jobb, okosabb, magasabb rezgésű lehet és mit is keres itt ez a “buszsofőr”. Tök gáz, hogy ezek a degradáló gondolatok csak az én fejemben léteznek, még gázabb, hogy én magam vagyok, aki
lealacsonyítom magam és a munkám pedig az egyik legutascentrikusabb ember vagyok, igaz ez nálunk nem opció, de én mindig is büszke voltam rá.
Szóval újabb megvilágosodás után a cipőt le és a Nagylányommal követtük homokon , erdei ösvényen, tehénlepényen át a vezetőinket. Nem bántuk meg.
Nekem személyesen elég furcsa kapcsolatom van a paksi Ürgemezővel,
kétféle érzelem váltakozik bennem, az egyik a fájdalom, amit a puszta, a homok, a sok szúrós növény okozott a Balaton selymességével szemben, Sosem tudtam elfogadni, hogy ide költöztünk a Bakonyból. A másik viszont a gyerekkori Robi barátommal és a szüleivel sokszor eltöltött idő amit a fenyvesben, az erdőben töltöttünk. Az összes fájdalom és öröm egyszerre jelent meg és került a helyére bennem minden ezen a túrán.
Egy ideig mezítláb, aztán a murvás talajon az úri talp összes reflexpontját szarrá stimulálva ( bocsi, de csak becsúszott a szó 😛 ) már cipőben…
Hálás vagyok ezért a megélésért.. és tényleg hogy lehet ez még ennél is jobb?
😀 😀 😀
-
Teljesen kimerített a mai teliholdas időszakos munkaalkalmassági vizsgálat és az azt megelőző négy hét..
27 éve minden évben körülbelül egy hónappal az időpont előtt elkezdek stresszelni. Tavaly a szolgáltató váltásnak hála még az is tudatosult, hogy feláldoznak bármikor bárkit bármilyen módon az érdekeik szerint.
Idén újabb szolgáltató váltás ,mert már lassan nem lesz kit feláldozni, ettől függetlenül a híresztelésekkel ellentétben nem úgy zajlott a műszakim, mint a simlis autószerelő műhelyekben az autóké, nem csak a forgalmim ment be és jött ki pecsételve , csak felmérte az orvos, hogy kinél mire lehet számítani. Legalábbis nálam, mint elhízott magasvérnyomás betegséggel bélyegzett maholnap ötven éves emberi lénynél mindenképpen.
Tavaly sok kilótól szabadultam meg, összesen 23-tól, amiből 6 visszakúszott egy év alatt. Nem vagyok rá büszke, mert szerettem volna tovább csökkenteni, de bosszúból inkább gyarapította magát a megkínzott testem minden bele nem illő falattal.
Nem tudtam kevesebbet mondani (súlyban) annál, mint ami vagyok, mert. ha mérlegre állít, rögtön hazug leszek, de mégis hazudtam, amikor megkérdeztek, hogy van-e valami panaszom. Kérdeztem, hogy lehet egyáltalán ebben a helyzetben bármi panaszom? Nyilván nincs.
Azért nincs, mert nem tudom – képtelen vagyok- elmondani.
Pedig biztosan meghallgatta volna a fiatal doktornő,
de úgysem tud ennél többet tenni, nem mint a háziorvos, aki recepcióst játszik, mert bármi probléma elhangzik, csak azt tudják mondani, hogy melyik szakrendelésnél kell kuncsorogni a legalább fél éves várólistás időpontokért, ha egyáltalán bejutok, mert nem akkor megy az ember orvoshoz, mikor panasza van, vagy segítségre szorul, hanem ha kap erre engedélyt ( időpontot). Engem végtelenül irritál, hogy egy modortalan, az utcán a köszönést sem fogadó asszisztens dönti el, hogy a panaszommal megkereshetem -e a háziorvost. Nagyon érik, hogy hazahozatom a kartonjainkat a falunkba, mert gondot okoz nekem annak a tudata, ha bajban vagyok nem kapok segítséget.Pedig néha olyan jó lenne ha tudná az ember, hogy lesz aki ha nem is oldja meg de legalább meghallgatja az egészségügyi problémáit. Bezzeg ha lógni kellene a suliból a világ összes orvosa nekem írná az igazolásokat …vagy ha táppénzcsaló lennék, vagy le akarnám százalékoltatni magam, simán lenne mivel, de nekem olyan kurva fontos az a munka, amit végzek, hogy mindenem képes a szintentartásra és a szám is arra, hogy ne mondja el soha a bánatát, ha a lélek nem érzi a bizalmat a gyógyítóval szemben.
Eddig igazából csak ott bántak velem emberségesen, ahol fizettem ezért, kivéve egy szemész magánrendelését, mert ott a pénzért is bunkó volt az orvos.
Mondjuk az is igaz, hogy komolyabb kapcsolatom orvosokkal a gyerekek születését leszámítva csak az izületi műtéteknél volt 30 éve, ők viszont nagyon jó fejek voltak.
Ha majd sok pénzem lesz, akkor megveszem magamnak a segítséget.Nekem segítség kell nem pedig eltiltás az élettől… addig, amíg a gyógyítás tilalom, akadályozás, korlátozás, ezerféle kémiai vegyülettel való dobálózás, addig nincs bizalom.
Végülis az adható egy évre meghosszabították a műszakim, én pedig összeomlottam.
Kijött rajtam a stressz, alig bírtam elvonszolni magam a buszig… most pedig fekszem, pedig Szent Margitnál lenne a helyem és mécsest kellene gyújtanom, hogy megéltem ezt az újabb évet az “orvositól, az orvosiig” …micsoda ócska időszámítás ez nekem… De eljutok a Margithoz is újra…
Holnap már szeptember…végre…kezdődik az én időszakom…
🍁soulleaderdemon🍄 