Arra konkrétan nem emlékszem, hogy melyik alkalomból, de a idén tavasszal/nyáron kaptam a Gyerekektől egy cserép gyönyörű Azaleát. Kicsit megijedtem, hogy mi lesz a növénnyel majd itt nálam, mert tudom, hogy ez a fajta virág is kényes.
Ez a bolti verzió, az enyém fehér …
Az imádott minirózsáknál már megtapasztaltam az “üzleti érdeket” mert amikor az át vagy kiültetésére került sor, akkor szembesültem vele, hogy valójában nem kis bokor a rózsa, hanem csenevész szálakból összetákolt látványosság, ami lassú halálra van ítélve gyökérzet nélkül.
Ennyi erővel vehetnek vágott virágot is, gyönyörű szegfűt, amit imádok, még sincs sosem a vázában, mert itt a faluban bűn vázában tartani a temetői koszorúk ékét (pont mint a krizantémot) mondjuk én pont leszarom, hogy itt mit illik, csak nem is jutok hozzá a sokféle színben termesztett szegfűkhöz. / Legutóbbi pesti sétám során megálltam egy virágos bódé előtt és csak úgy gyönyörködtem az ezerszínű cirmos virágokban 🙂 Mivel a munkám egész napra távol tart az otthontól, nem tudom beszerezni, máskor meg nem megyek a városba, így vagyok rendszerint virág nélkül. Aldis rózsacsokor szokott olykor-olykor hazatérni velem. /
Imádom a szegfűt ❤
Sosem fogom megérteni az emberek gondolkodását a világról. A tisztelt hagyományok inkább korlátolt gondolkodást teremtenek, a lehetőségek beszűkítését, milyen dolog már azért megszólni valakit, mert szegfűt ajándékoz? A mai világban örülni kellene annak, ha valaki még kap valamit. A “rózsa” az a minden, azzal lehet csak kifejezni bármit is, a szegfűt a csórók veszik.. Mi a középréteg meg gerberát vette, mert “ciki” volt szegfűt adni… ( Édes jó Istenem, bár csak a szépséget látnák meg az emberek, nem pedig egy “ember” által értékesnek tartott virág mögött legyen csak érték. Ez pont olyan mint az ékszerek… Az arany pont olyan ásvány, mint a többi… Csak egyszer valaki adott neki “súlyt”… a többivel szemben értéket kapott. Semmivel sem nagyobb az értéke mint bármilyen más ásványnak itt a bolygón. Mindennek a maga helyén van meg az értéke, de egyik sem helyettesítheti a másikat.)
Az Azalea is elvirágzott és gondoltam átültetem. Akkor derült ki, hogy a gyönyörű bokor négy darab megerőszakolt kis növény bezsúfolása volt a cserépbe. Kaptak négy kisebb cserepet és kint töltötték a nyarat az árnyékban. Mint 4 minibokor , kicsit sem esztétikus formában. Nem tudom meddig fognak élni itt, mert nálunk nem ideálisak a körülmények. A házban nincs fény. Se hely. Vagy meleg van vagy hideg…
A Sors ugyebár…. A Sors úgy tűnik a B oldalon tartogat számomra még pár meglepetést. Hétfő óta nincs gyomorgörcsöm, érzékelem a negatív gondolatok érkezését, mivel megszoktam őket és sajnos ragaszkodom még hozzájuk, de nem tapadnak meg bennem, így furcsa, de nincs engedélyezve a gyomorideg. Remélem előbb vagy utóbb a negatív gondolatokat is sikerül elkerülni, még fel fel bukkannak, de mivel nem tudnak kapcsolódni , nincs bennem jelenleg olyan kapcsolódási felület, olyan energiarezgés, ami itt tudná tartani őket. Bevallom őszintén kicsit tartok attól, hogy mi a francot fogok kezdeni az életben, ha nincs semmi amitől állandóan rettegni vagy fájni akarok.
Igen itt lehet sorolni a politikát, a pénzt, a munkahelyet, az elmaradó barátokat, betegséget vagy halált okozó dolgokat, de ezek mind földi dolgok és akkor is vannak, ha beépülnek a tudatunkban, és akkor is ha nem. Vannak akiknek ez az életük, vannak azok a tudatszintek akiknek ezzel van dolguk, feladatuk, vagy ez okoz keserédes örömöt, de én sosem voltam “földi” nekem minden amit a fizikai emberek fontosnak tartanak idegen…
Jelenleg a legnagyobb bánatom az, hogy a kecském megharagudott rám, és nem áll szóba velem. A Lajosom vedlik és megfogtam egy lógó szőrcsomót a lábán, hogy leszedem erre úgy megsértődött, hogy hátat fordít. Ez igazán bánt.
Imádom megfigyelni az embereket, mire hogy reagálnak. Pont ma jártam úgy az Aldiban, hogy egy Apa- Fia páros állt mögöttünk és én szoktam poénkodni idegenekkel, de nekik ez nem jött be. Mikor felfedeztem, hogy itt a férfiegó felsőbbrendűségének nem tetszik az idióta nő hülye poénja jeleztem, hogy befejezem. Erre azt mondja nekem a pasi, hogy az jó lesz 😛 Ekkor figyeltem, magam, hogy lehet el fogok keseredni ezen, de nem tapadt meg az érzelem bennem, az egóm nem ugrott erre, csak megállapítottam, hogy jó savanyú a két pasi és úgy kell nekik, én akkor is jól fogom magam érezni és megtanulok nem megfájdulni egy pillanatra sem a szájhúzogatásától a besavanyodott világnak.
Szóval egészen felemelkedett a hangulatom, lehetséges ezért is tudtam elindulni életem második a Facebukkon hirdetett eseményére. Az első egy nyilvános fürdőzés volt a Vígadó téri szökőkútban ( nem most volt, jó régen ) , ami végül számomra inkább negatív megélés volt, mert nem szívesen látták az “idegeneket” de most nyilván egy kicsit más volt az irány, Mezítlábas túrán vettünk részt . Én szeretek túrázni, de a lábam nem szokott engem szeretni, plusz a jól megszokott kisebbrendűségi komplexusom miatt azt szoktam gondolni, hogy sehol nem látnak szívesen. Most eltekintettem a térdem alkalmatlanságától, meg attól, hogy nálam mindenki mindenben sokkal szebb, jobb, okosabb, magasabb rezgésű lehet és mit is keres itt ez a “buszsofőr”. Tök gáz, hogy ezek a degradáló gondolatok csak az én fejemben léteznek, még gázabb, hogy én magam vagyok, aki lealacsonyítom magam és a munkám pedig az egyik legutascentrikusabb ember vagyok, igaz ez nálunk nem opció, de én mindig is büszke voltam rá. Szóval újabb megvilágosodás után a cipőt le és a Nagylányommal követtük homokon , erdei ösvényen, tehénlepényen át a vezetőinket. Nem bántuk meg.
Nekem személyesen elég furcsa kapcsolatom van a paksi Ürgemezővel, kétféle érzelem váltakozik bennem, az egyik a fájdalom, amit a puszta, a homok, a sok szúrós növény okozott a Balaton selymességével szemben, Sosem tudtam elfogadni, hogy ide költöztünk a Bakonyból. A másik viszont a gyerekkori Robi barátommal és a szüleivel sokszor eltöltött idő amit a fenyvesben, az erdőben töltöttünk. Az összes fájdalom és öröm egyszerre jelent meg és került a helyére bennem minden ezen a túrán. Egy ideig mezítláb, aztán a murvás talajon az úri talp összes reflexpontját szarrá stimulálva ( bocsi, de csak becsúszott a szó 😛 ) már cipőben… Hálás vagyok ezért a megélésért.. és tényleg hogy lehet ez még ennél is jobb? 😀 😀 😀
Teljesen kimerített a mai teliholdas időszakos munkaalkalmassági vizsgálat és az azt megelőző négy hét..
27 éve minden évben körülbelül egy hónappal az időpont előtt elkezdek stresszelni. Tavaly a szolgáltató váltásnak hála még az is tudatosult, hogy feláldoznak bármikor bárkit bármilyen módon az érdekeik szerint.
Idén újabb szolgáltató váltás ,mert már lassan nem lesz kit feláldozni, ettől függetlenül a híresztelésekkel ellentétben nem úgy zajlott a műszakim, mint a simlis autószerelő műhelyekben az autóké, nem csak a forgalmim ment be és jött ki pecsételve , csak felmérte az orvos, hogy kinél mire lehet számítani. Legalábbis nálam, mint elhízott magasvérnyomás betegséggel bélyegzett maholnap ötven éves emberi lénynél mindenképpen.
Tavaly sok kilótól szabadultam meg, összesen 23-tól, amiből 6 visszakúszott egy év alatt. Nem vagyok rá büszke, mert szerettem volna tovább csökkenteni, de bosszúból inkább gyarapította magát a megkínzott testem minden bele nem illő falattal.
Nem tudtam kevesebbet mondani (súlyban) annál, mint ami vagyok, mert. ha mérlegre állít, rögtön hazug leszek, de mégis hazudtam, amikor megkérdeztek, hogy van-e valami panaszom. Kérdeztem, hogy lehet egyáltalán ebben a helyzetben bármi panaszom? Nyilván nincs.
Azért nincs, mert nem tudom – képtelen vagyok- elmondani. Pedig biztosan meghallgatta volna a fiatal doktornő, de úgysem tud ennél többet tenni, nem mint a háziorvos, aki recepcióst játszik, mert bármi probléma elhangzik, csak azt tudják mondani, hogy melyik szakrendelésnél kell kuncsorogni a legalább fél éves várólistás időpontokért, ha egyáltalán bejutok, mert nem akkor megy az ember orvoshoz, mikor panasza van, vagy segítségre szorul, hanem ha kap erre engedélyt ( időpontot). Engem végtelenül irritál, hogy egy modortalan, az utcán a köszönést sem fogadó asszisztens dönti el, hogy a panaszommal megkereshetem -e a háziorvost. Nagyon érik, hogy hazahozatom a kartonjainkat a falunkba, mert gondot okoz nekem annak a tudata, ha bajban vagyok nem kapok segítséget.
Pedig néha olyan jó lenne ha tudná az ember, hogy lesz aki ha nem is oldja meg de legalább meghallgatja az egészségügyi problémáit. Bezzeg ha lógni kellene a suliból a világ összes orvosa nekem írná az igazolásokat …vagy ha táppénzcsaló lennék, vagy le akarnám százalékoltatni magam, simán lenne mivel, de nekem olyan kurva fontos az a munka, amit végzek, hogy mindenem képes a szintentartásra és a szám is arra, hogy ne mondja el soha a bánatát, ha a lélek nem érzi a bizalmat a gyógyítóval szemben. Eddig igazából csak ott bántak velem emberségesen, ahol fizettem ezért, kivéve egy szemész magánrendelését, mert ott a pénzért is bunkó volt az orvos. Mondjuk az is igaz, hogy komolyabb kapcsolatom orvosokkal a gyerekek születését leszámítva csak az izületi műtéteknél volt 30 éve, ők viszont nagyon jó fejek voltak. Ha majd sok pénzem lesz, akkor megveszem magamnak a segítséget.
Nekem segítség kell nem pedig eltiltás az élettől… addig, amíg a gyógyítás tilalom, akadályozás, korlátozás, ezerféle kémiai vegyülettel való dobálózás, addig nincs bizalom.
Végülis az adható egy évre meghosszabították a műszakim, én pedig összeomlottam. Kijött rajtam a stressz, alig bírtam elvonszolni magam a buszig… most pedig fekszem, pedig Szent Margitnál lenne a helyem és mécsest kellene gyújtanom, hogy megéltem ezt az újabb évet az “orvositól, az orvosiig” …micsoda ócska időszámítás ez nekem… De eljutok a Margithoz is újra… Holnap már szeptember…végre…kezdődik az én időszakom…
2023-ban kétszer voltam a Balatonon. Egyszer sikerült az egész kis családnak együtt eltölteni pár órát Balatonakarattyán, és megtekinteni ott a naplementét. Jó kis program volt, bár nekem ott a víz akkor hidegnek bizonyult.
A második négy órát ma sikerült a vízben eltölteni, és most, hogy tegnapelőtt(vagy azelőtt) óta kötelezően boldogság van, nagyon óvatosan fogom megfogalmazni a mondanivalóm ezzel kapcsolatban is. Ezt a mai napot én akartam, igazából a családból senki sem.
Ennek ellenére velem tartott Apa és Merci. Azt hiszem életemben utoljára erőltettem rá az akaratom másokra. Nekem továbbra is feladat, hogy nem tudok egyedül boldog lenni, mindenképpen meg kell osszam ezt másokkal és kivel osszam meg, ha nem a családommal.
Nem részletezem, de ha nem a boldogság projektje futna itt nagy lendülettel, ma senki sem fürdött volna a Balatonban, mert az előtte nap lejátszott meccsek miatt a régi énem most sértődötten puffogna valahol a sarokban, de mivel vesztükre boldog vagyok épp, így nem volt más opció, jöttek és szenvedtek velem négy órát a magzatvízben, feltöltődve annak minden csodájával.
A Csopak strandot Merci találta az interneten. Magyarország legszebb strandjának nyilvánított strand méltó a nevére, valóban nagyon szépen karbantartott árnyékos és kisgyermek barát a strand. Aki már bejutott, az bent tényleg jól tudja érezni magát, ha akarja.
Itt van minden ami egy család balatoni strandolásához szükséges. Nekem alap, hogy legyen árnyék, bár nekünk tök felesleges mások elől helyet foglalni, mert nem töltünk több időt a víz mellett, mint amennyit benne tartózkodunk és vagy eszünk valamit vagy nem, majd elindulunk haza. Mivel nincs még kisgyerek a családban, aki miatt maradni kellene egész napra, igazából mi soha nem vagyunk egy fürdő helyen sem többet mint 4-5 óra.
A Balatonon nem szoktunk fizetős strandra járni. Siófokon is a szabad partszakaszon szoktunk ücsörögni a bokáig érő vízbe, meg mostanság a pár órára inkább Akarattya a cél, mert jó az a partszakasz. De már nem jellemző a hűtőtáskás kiköltözés, a parton fekve rejtvényfejtős, kötelező :” gyere ki a vízből, mertúszóhártyák nőnek az ujjaid közé” felszólítás, mint amikor gyerek voltam. Ma kerestem a “strandfeelinget”. Időben mentünk (nyitásra) hogy legyen parkolóhely, és árnyék… A lépcsőközeli nagy fa alá középre becuccolva jó helyet kaptunk a cuccainknak, rögtön egy vadkacsa jelent meg, aki nem volt tisztában a bejáratnál kihelyezett táblával, miszerint nem tesz jót a gyomrának a sok otthonról hozott szendvics, amit odacsipegetnek elé a lelkes strandolók.
Mi is lelkesen etettük szerencsétlen kacsát, akin látszott, hogy “soha nem etette senki” és nem is értettük, hogy jutott eszébe mégis minden törölköző mellett megállni és sóvárogva figyelni, ahogy az emberszerű lények nyelik a falatokat. Tudjuk amúgy jól, hogy nyilván a kacsáknak nem emberi eledel való, nekünk sem való…ő is megpusztul majd tőle, meg mi is idővel, így nem lehetett ellenállni a kis koldusnak. ÁM nem sokáig tartott a tiltott tevékenység, mert jött a szomszéd parcellát elfedő komoly tekintetű kedves idős úr ( magyarul vén buzi) a kedves idős feleségével ( Szégyellem, de a hülye vén kurva) és közölte, hogy ne etessük a kacsát, mert oda fog szarni a fűre. Ezért ez a két kedves idős ember arra tette fel a nyugdíjas életét, hogy a rendetlen embereket és kacsákat helyre igazgatja. A víz melletti padon ülve, a vízből a partja sétáló szemtelen kacsacsodákat visszaterelte a vízbe (oda lehet szarni). Gondoltunk is rá, hogy a kacsának nem lehet, de nekünk szabad-e a fűre kakkantani, az elfogyasztott szendvics után. Nyilván nem etettük többet a kacsát, de a kacsa sem nagyon foglalkozott az emberrel, simán sétálgatott a törölközők közti füvön, nem kakkantott oda egyik lopott falat után sem. Pedig mutattuk neki, hogy melyik az a törölköző, melynek lelkes kacsapásztora épp nem figyel… 😉
A víz csodálatos… Magzatvíz… Nem tudom, hogy idén lejutok-e még, mert kajakkal a fertőzést kiheverő Dombori megtekintése is cél lett volna, csak közben elmúlt a nyár. De azt hiszem megpróbálkozom a Duna part menti vizével, ha nem visz el a sodrás, akár evezhetek felfelé is, bár a busz klímája a torkom mellett szétcseszte a vállizületem is, elég nehezen húzom vele a vízben az evezőt…
De a Balaton..akkor is a Balaton… Olyan, mintha a Teremtők, amikor megalkottak minket, a testünk víz tartalékait onnan töltötték volna fel. Ha valaki kellő időt tud benne tölteni, elengedve minden bánatát, úgy feltöltődik, és megtisztul , hogy ha elég bölcs és jól használja ezt az energiát, hatalmasat tud előre lépni vele… Bizonyára ilyen a Tenget, az Óceán, de nyilván maga a Vén Duna is, ha valaki együtt tud rezegni vele. Talán az egész Mindenség, melynek a részei vagyunk egy nagy “vízből” származik, hogy nekünk a vizes közeg mindig otthont, egységet, csodát jelent és minden megvilágosodásunk valahol a vizes közeggel való érintkezés előzi meg.
Jól indult a reggel. A második nap az új MOST szintjén. Ez annyit jelent emberül, hogy csak a lábam elé igyekszem nézni, avagy nem járkálok sem a sötétnek láttatott jövőben, sem az állandóan átértékelt múltban. MOST van…
A reggeli munkakezdés már újra sötétben zajlik, a busz a falu központjában, a holtak őrzése alatt ácsorog az éjjel, így szerencsés esetben reggel is ott vár. Az 5 (munka)napos műszakom első napján van reggeli rituálém, ahogy belakom a buszt, s túl hamar üzemkész voltam, gondoltam egy nagyot, mivel délelőtt laborba kell vigyem a pár kémcsőnyi vérem, nem lesz időm, lemosom a tegnapi zápor nyomait az üvegről. Ahogy a sötétben mosom az üveget, rögtön bokáig merültem a tegnapi eső maradékából képződött sárpocsolya közepén. Tegnap mostam ki a cipellőm. Álltam vagy két percig a pocsolya közepén- tegnap láttam, hogy a busz mellet van, de hát ugye ki törődik a múlttal?
Időm már nem volt hazamenni másik cipőért, furcsa módon nem káromkodtam ( temető mellett nem is illő) inkább a “de nagy balf@sz vagy te Tücsi ” kacajommal ébresztettem fel a faluközép élő és visszajáró lelkeit…
Egész jó lett a kedvem ettől a ballépéstől. Úgy látszik arra van szükségem, hogy valamilyen módon kibillenjek a semmiből, amiben dekkolok. Hogy az milyen úton történik mindegy, sokkoljon , szerencsére hogy egyenlőre csak így finoman. Aztán elcsesztem a bejelentkezést a pénztárgépbe. Arról is írnom illett egy magyarázatot, ami nem mentesít majd a lecseszés alól, de ez van. A kezdő kilométerem 333-ra végződött. Általános iskolás korom óta “jelentenek valamit” a tripla számok, de ezzel nem csak én lehetek így, mert ezer helyen vannak “angyalszám” magyarázatok Én úgy gondolom, hogy az ember a hitével teremti maga körül a világot. Az van amit hisz. Senkit nem lehet a hitével szembefordítani. Ahhoz meg kell élje az ellenkezőjét, hogy megváltoztassa a nézőpontját. Én akarok abban hinni, ami engem előre visz. És ezt is teszem. ( legalábbis nagyon rajta vagyok az ügyön)
A 333-as szám rövid magyarázata az internet szerint. ( 40 évvel ezelőtt a 333 azt jelentette hogy akire gondolok az szeret 😛 )
Aztán a reggeli járataim után a sármaradékos cipőmben ellavíroztam a laborba, hogy az éves üzemorvosi vizsgálthoz rendelkezzek friss laborral. A pisipohár tetejére (amiről megállapítottam, hogy jó lenne egy adag kávé tárolására a buszon) a 111-es szám került. Újabb triplaszám a mai csodálatos napra.
Szerencsésnek érzem magam, mert képes vagyok mindig egy kicsit jobb irányba alakulni. Tegnap meg is állapítottam, hogy lehet, hogy mindig az látszik, hogy nyomoréknak hiszem magam és sopánkodom, de sokkal sokkal jobban vagyok lelkileg, mint ezelőtt tíz évvel, és sokkal gyorsabban javítom a negatívumokat , mint régen. Amiben hiba van az a bevállalósság. Régen ez jobban ment. Mert nem volt tétje. Aztán mikor lett tétje, mikor szembesültem vele, hogy nem nézik sokan jó szemmel azt ami vagyok, elvesztettem a motivációm az lenni aki vagyok. Még mindig van tét. Nem akarom, hogy a terheket a ház ura egyedül vigye. Amúgy annyire sikerült elhatárolódnom attól, hogy veszélybe sodorjam magam anyagilag, hogy talán nem okoz gondot, hogy elvonom a figyelmem a napi eseményektől, ha valami mégis olyan szinten megdöbbent, aminek hangot kell adni, annak meg megvan már a módja. Miközben a sárban ácsorogtam olyan érzésem támadt, mintha felszabadultam volna valamiféle berögződéstől. Mintha láncok estek volna le. Nem nagyon értem az összefüggést, de miért is lenne baj ha sárban állva indul a nap és a nem a megszokott módon?
Pihenő időben szoktam boltozni másnapra a ma még friss zsemléket, és visszafelé a telepre sétálva találtam egy vadon nőtt almafát, tele apró almával. Valószínűleg pár éve már ott áll a fa és terem sok apró “teherautókporaporozta” almát, de nekem most tűnt fel és egyszerre hálás lettem azért, hogy látom, hogy ott van a fa…van szemem hozzá, oda is tudok menni, tehát mozogni is tudok és enni is belőle… Azt hiszem ennyi is elég most a boldogságomhoz. Legyen ez így örökké .
A sok információ, a sok kérdés, a sok előszedett “múlt” hozadéka lehetett az éjszaka (kicsit sem) ajándéka. Meleg is van és kezdődik újra a munka, így nem nagyon alszom éjjel. Tegnap szintet léptem a MOSTban, a mínusz végtelenről a mínusz ezerre fel… Bár igen jó lennék papnak, mert nagyon jól megy nekem a most, a jelenlét igéjének hirdetése, mégsem élem százszázalékosan, mert vannak helyzetek, amikor beleszomorodom egy-egy oda nem illő , vagy oda nem kellene, hogy illő legyen gondolatba. Tegnap ki kellett mondjam, bár tagadtam mindig magam előtt is, hogy nekem halálfélelmem van. Ez persze így ebben a formában nem igaz. De valahol ez a neve és most, hogy végre ezt fel tudtam vállalni előttem, remélem el is engedem, mert nekem nincs halálfélelmem, inkább attól tartok, hogy olyan betegségem lesz idősebb koromban, amivel teherré válok a környezetem számára. Annyiban ki tudok egyezni a Sorssal, hogy ha olyan betegségem is lenne, amivel kinyírom a családot, legalább az eszem is vegye el, hogy ne vegyem észre, hogy probléma vagyok. Arra is rájöttem az éjjel, hogy nekem állandó lelkiismeretfurdalásom van, ami megint csak az én hibám, mert nem kellene, hogy bármiéért is legyen. Mindenki olyan amilyen, azt csinál amit akar vagy tud és ennyi.
Rövid és tömör és semmitmondó bevezetésem után a lényeg.:
Az éjszaka egyszer csak egy buszon ültem és az első tanításai napra indultam valószínűleg a régi középiskolámba, legalábbis az iskola belülről pontosan ugyanolyan volt. A ruházatommal volt egy kis probléma, azon rágódtam, hogy nem vettem fel melltartót és átlátszik a pólóm , a vizslafülek szanaszéjjel repkednek , ahogy megyek fel a lépcsőn. A táskám első zsebébe pár darab kakaós csiga olvadt csak úgy natúr szanaszét, összekenve az egész táskát. ( nem ettem jó ideje kakaós csigát, de nem is vágyom rá)
Kicsit bejátszott a tény, hogy alapból vészcsengő kapcsol be bennem az éjszakai iskolalátogatások miatt, mert ezek a soha meg nem szűnő rémálom kategória nyertesei. Álltalában negyedikes vagyok és újra kell majd mennem érettségizni, amit nem igazán szeretnék, és ébresztésig képes szólni a vészjelzés a fejemben, hogy kiemeljen ebből a képsorból. Most is elkezdtem alkudozni magammal, de közben folytak az események. A tanárok szaladgáltak fel és le, az osztályokat próbálták beterelni a termekbe. Én a régi szekrényem kerestem, mondván, hogy úgyis trehány vagyok, hátha van egy itt felejtett póló a szekrényben, amit még felvehetek. Közben az agyam folyamatosan küldte a jeleket, hogy ne lehetsz már iskolás, mert 6 (!!!) éve már buszt vezetsz (ami 27 az általam ismert valóságban) és menj ki innen. A folyosóról eltűnt mindenki. Kerestem az osztálytermem, de nem tudtam azt sem megmondani, hogy 4as vagy 4bés vagyok-e? (cés biztos nem, bár őszintén nem emlékszem milyen betűjelű osztályban fejeztem be a középiskolát) épp meggyőztem magam, hogy elhagyjam az iskolát, amikor odalépett egy volt osztálytársnak azonosított lány ( nem tudom ki volt) és annyit mondott, hogy valaki küldött nekem valamit. A tenyeréből lila füst szállt felém és borzasztó kellemesen, minden bajtól és hülye gondolattól mentesen kezdtem magam érezni. Aztán leballagtam a lépcsőkön, kijöttem az iskolából, kint ősz volt, kellemes hűvös idő és sárgultak a falevelek a platánon.
Nagyon nem szeretem az iskolás álmokat. Nem is engedtem meg, hogy elfelejtsem, mert akarom tudni, hogy miért jönnek vissza, és vajon mi lenne, hogy újra ott lennék a padban? Vajon többet foglalkoznék-e a tanulmányokkal vagy ugyanolyan trehány lennék újra és újra?
Egy biztos, ha újra ott lennék, hogy leérettségiztem, teljesen más életem lenne, mint most. Az is igaz azonban, hogy bármikor újra kezdhetek egy új nézőpontból élt életet. Hogy miből csinálok magamnak lelki problémát, az egyedül az én bajom. Ahogy megy az idő, már csak azok a dolgok zavarnak, amiből miattam esetleg másoknak kára származott vagy származik. Például a gyerekeim sorsa… Választhattak volna jobb szülőt maguknak, vagy rosszabbat… Mindegyikkel előrébb lennének… De ez van. Én is azt kaptam, amit adni tudtak, és azt vettem el belőle, amire képes voltam. Nem csinálok semmiből már ügyet, le kell tenni mindent, ami teher, mert tudom, hogy rossz szándék tudatosan sosem vezérel, az önzőségemnek meg úgyis meglesz minden szinten az ajándéka… De gyorsan tanulok. Az iskoláslás álmokat azért ha lehet hanyagoljuk.
Két napja próbálom rendbe tenni az agyam és megtalálni a kapaszkodókat a folytatáshoz és még mindig keresem, hogy hol romlott el a programom.
Első körben szeretném itt megemlíteni, hogy nem szívesen hoztam olyan döntéseket, amiben embereket korlátoztam a közvetlen, -tálcán kínált– posztjaim láthatóságában. Itt bárki elér, aki nem akar, nem nagyon érdekel, hogy itt ki mit gondol, vagy miért nem tudja elfogadni azt a fajta “állapotot” amivel küzdöm, de a Facebook felületen nem adok lehetőséget arra, hogy az én látszólagos “segítésemen” át tapossanak meg nyomoromért és legyek folyamatosan megalázva azzal, hogy balfasznak vagyok minősítve a saját magam által generált fos világomért.
Ha nem siklanánk el az felett, hogy folyamatosan küzdök azért, hogy megszabaduljak ettől a depresszív hullámzástól, akkor nem magukat fényeznék az én rovásomra, hanem vagy hallgatnának -ha nem tudunk segíteni -vagy segítenének, ha felismernék kívülről a probléma gyökerét, mert ahogy Szepes Marika nénitől tanultam/tuk , ha kimondjuk a félelmet vagy problémát okozó nevét ( magát a problémát, nem emberekről van szól) akkor úrrá leszünk felette és sikerül átvenni az irányítást egy kevésbé hozzánk illő vezérgondolattól.
Kétféle ember van. Az irányító / domináns/ egoista és az irányított/ az elnyomott vagy gyenge akaratú, vagy szenvedő egóval szerelt… Én a tervező kiviteleztető és sunyin háttérben maradó, felelősséget nem vállaló , alapból domináns erős akaratú emberből lettem egy vödör híg szar, ami arra folyik amerre öntik, de igyekszik kapaszkodni a vödör falán azért…
A munkahelyre kerülésem után folyamatosan szembe kellett mennem a diszkriminációval, majd a párkapcsolataim “hozadékai” felé kellett volna megfelelni. Az erős akaratom folyamatosan szembe állt a mindenki akaratával, majd a gyerekek születésével jöttem rá, hogy abban a pillanatban ahogy “anya” lettem a társadalom áldozatává váltam. A “gyerekek” érdekei erősebbek voltak a túlélési ösztönnél.
Ez mellé társultak olyan “problémák”, hogy amíg én önmegvalósítottam, nem szembesültem azzal, hogy a világot emberek alkotta törvények irányítják és valójában semmit nem szabad csinálni úgy, hogy azt valaki kívülről, akinek semmi köze hozzám ( pl hivatal) ne hagyná jóvá. Mindvégig tisztában voltam azzal, hogy nekem sem család, sem közösség, sem barátok nem valók, mert csak addig teszek meg mindent másokért, míg nem lesz ez szervezett vagy nem parancsra megy. Onnantól, hogy nekem mások próbálják beosztani az időm, még akkor is ha nekem az egyébként jó lenne, megmerevedek és az helyett, hogy jól érezném magam vagy megtalálnám az előnyeit, a kiutat keresem, vagy háborgok.
Például… kisebb baráti társaság (nem az én barátaim) egy dumálós főzős buli, amiben a férfiak vedelnek és jól érzik magukat, míg a nők pucolják a krumplit és kötelező beszélgetés van a vájling felett… Hát ez kibaszott jó program volt, egyszer és soha többet. Mert nekem ez nem program.Idegen (ráadásul nők) emberekkel való kötelező beszélgetéses program “nekem”… Mert nekem nem jó semmi… mert én semminek nem tudok örülni, más örülne ha… HA.(hahaha)
A domináns , irányító lényem lassan átvedlett áldozattá. Bár nagyon szívesen segítek, és teszek meg mindent másokért, néha megjelenik az igény arra, hogy értem is tegyek, ha más nem is tesz, olyat elvárni, hogy valaki beáldozza magát azért, hogy nekem örömöt okozzon meg nem is várok el, mert bár van jó megélésem ezzel kapcsolatban, több a negatív hozzá(m)állás… Az én hibám, hogy nem álltam ki az utóbbi időben magam mellett.
Annak is kerestem az okát, hogy mi történt, hogy semmit nem csinálok a saját örömömre. Az internethez és a blogoláshoz majd a közösségi oldalak megjelenéséhez van némi köze, meg persze egy olyan programhoz, ami engem itt vezérel, ami hagyta, hogy elvesszek a virtuális világban.
Régen rajzoltam, verseket kreáltam, házakat, lakóparkokat, lakó-űrbázisokat terveztem, utaztam… Ám kisgyerekként is folyamatosan visszaigazolás kellett a publikus tevékenységeimről. Tehát mutogattam a terveim a szüleimnek, vagy elmondtam a verseket amiket megtanultam. Énekeltem a fa dezodor-mikrofonnal a kezemben virtuális közönségnek (az is elég volt)- Aztán jöttek a nem publikus tevékenységeim, amit nem kívántam megosztani, -ezekről könyvet kell írni, had sápadjon a nép- és itt jött be az internet. A blogvilág, ahol jöttek a kritikák, meg a sok sok lájk. Hirtelen nem volt értelme magamnak tenni bármit is, mert meg kellett mutatni a világnak. Először motivációért, aztán azzal magyaráztam, hogy az írásaim lehet segítenek hasonlóan gondolkodó embereknek.
De az írások sem voltak ilyen depresszívek, nem volt benne megfelelési kényszer, sokáig csak tanításokat hoztam el, adtam át. De ahogy ezek is lefutottak, jött a belső utazás és az értékrendem elkezdett túl empatikusba menni át, hirtelen sok nézőpontot láttam egyszerre és kezdtem úgy érezni, hogy ha az egyikből nézem magam akkor nekem egy kurvajó és tökéletes életem van, nem is értem mi a probléma belül mégis, viszont ha azt az ember nézem , aki folyamatosan attól pánikol, hogy elcsesz valamit, például a gyerekeivel szemben, akkor végzetes hibát követ el, pont amilyet én követtem el a párom szüleivel szemben, úgy, hogy valójában semmit sem tettem csak nem lettem kapcarongya egy nárcizmusba takarózó sérült “rokonnak” aki maga köré tekerte az egész családot.
Nekem még élnek a szüleim, az utolsó kettő ember a Földön akik miatt még viselkedem. Ha én élek tovább mint ők, akkor minden egyes megélt pillanat egy revans lesz azokkal szemben, akikkel szembe azért tartom még magam, mert nem akarom, hogy a szüleim miattam még többet szégyenkezzenek.
Én jó emberré lettem , de nem voltam mindig az. Sokkal többet tehetnék másokért, de vannak bennem blokkok, vannak olyan megélések, ahol mindazt ami vagyok egyenlővé tették azzal a vödör szarral, amivé látszólag lettem. Már a Pokolból figyel az a két ember, aki az első 10 évem alatt a munkahelyen elrendezte, hogy a vagány, mindent elbíró lányból egy megalázkodó, megfelelési kényszeres ember legyen. Nem vettem észre, hogy megtörtek… nem volt időm rá… ezerrel pörgött az életem, két kisgyerek mellett, állandó elvárások nyomása alatt, a saját magam teremtette anyagi csődben két műszakban betegen is tettem a dolgom minden szinten.
És közben itt az intereten találtam csak támogatókat, barátokat, akik ha nem is látnak mindent, de éreznek és függőjévé lettem annak a fajta figyelemnek, ami itt legalább járt. Csakhogy a virtuális világ nem a valóság.. közben kint minden tönkremegy. Az energia fogy, nem találja meg az ember kint, itt bent , meg egyre nagyobb az aggresszió és mindenki akinek még van energiája az inkább kint kezd újra élni…
Mert a test a virtuális világban csak betegszik. Szükség van a fizikai kapcsolatokra, és azokra az örömökre, amiket nem azért szerezünk, hogy mutogassuk, vagy csak azért mutatjuk meg tényleg, mert nekünk már örömöt okozott és hátha ebből adhatunk át vagy motiválhatunk vele másokat.
Segítségre szorulok… de nem arra ami pofoz, mert látok… nem kell egyetérteni sem. Csak elfogadni…és majd együtt örülni, ha még valaki tud másokkal ilyet, hogy sikerült újra kicsit felülemelkedni a tehernek érzett nyomáson és lélegezni egyet kint a fényben.
Történt az valahol, még talán a jó öreg Schumiczka bácsi mesélte egy hűvös őszi estén, hogy furcsa dolog történt náluk a bizgentyű gyárban.
Zord, koszos téglafalakkal körbebástyázott, helyenként törött opálosra kopott ablaküveg mögött, alig pislákoló fénynél szerelgették már ki tudja hány évtizede a bizgenytűket a bizgentyűt szerelni vágyók, s azok akik nem tanultak elég jól, hogy többre vigyék.
Nem volt a munkájuk megerőltető. Mindenkinek megvolt a maga kis asztala, amit vagy rendben tartott vagy nem. Ritkán kellett mások asztalához ülni, olyankor mindig akadt apró feszültség az asztalokat magukénak érzők, és a bedolgozók között, de senkit nem érdekeltek ezek a kisebb összeütközések, ment a munka a maga öreges tempójában.
Schumiczka bácsi itt kezdte a munkás életét, megelégedett a sorsával, csak azt nem tudta elfogadni a majdnem fél évszázad alatt, hogy a gyár vezetője egy végtelenül önző makacs és szívtelen ember volt, aki maga alá olyan részlegvezetőket helyzett, akiket úgy tudott mozgatni, mint Kemény Henrik a Vitéz László bábfigurát.
Közel fél emberöltő alatt a gyárban örök félhomályban, elhasználódott szerszámokkal dolgoztak az emberek. Hiába kértek fényesebben világító villanykörtét, vagy használhatóbb szerszámot, nem hallotta meg senki a kérésüket. A részlegvezető az irodájában ülve a cégen kívüli vállalkozása vitorlájába fogta a szelet és mindent, amit a gyár neki adhatott, azt kimentette magának belőle. Nem beszélgetett az emberekkel, azt sem tudta kik dolgoznak a vállalatnál.
Aztán egy napon, amikor a részlegvezető megunta a részlegét és távozott, egy ambiciózus fiatalember érkezett a helyére. Körbejárta az üzem rá osztott területét, beszélgetett az emberekkel. Schumiczka bácsi életében először akkor érezte a munkáját fontosnak, amikor a fiatalember mellé lépett, megdicsérte az asztalán a rendet, észrevette, hogy az öreg szerszámai mind nagy becsben, tisztán a helyünkön várják a munkakezdést és ott is fejezik be az aznapi műszakot. Nem járt ezért az észrevételért több, mint egy jó szó, egy apró dicséret, de olyan volt ez az Öreg lelkének, mintha hájjal kenegették volna. Nem is hinné az ember, hogy egy jó szó, egy figyelmesség mekkora öröm és milyen motiváló is tud lenni.
A fiatal részlegvezető új villanykörtéket szereltetett az öreg munkapadok fölé. Az ablakra új üveg kerül. A műhelyben nem volt már hideg huzat télen. A munkájukat kedvelő emberek egyre vidámabban érkeztek és kevésbé meggyötörten távoztak az otthonukba. A tízóraijukat együtt fogyasztották, és minden akalommal közéjük telepedett a fiatalember is. Beszélgettek emberi sorsokról, a világ dolgairól.
Aztán egy napon, egy szürke reggelen nem jött többé a fiatalember. A gyárban döbbent csend fogadta a hírt. A vállalat vezetője nem nézte jó szemmel, hogy az ilyen schumiczkafélék jó kedvvel ülnek az asztaluk felett, ahogy az sem érdekelte, hogy kik becsülték meg az öreg szerszámaikat, és kik voltak, akik tönkretették azokat. Neki az ilyen schumiczkák csak ugyanolyan eszközök voltak, mint a satupad. Cserélhető, mocskolható…
A fiatalember helyett új részlegvezetőt kapott a részleg. Olyat, mint a régi volt. A villanykörték még fényesen világították meg az öreg munkalapokat, melyek felett újra elnémultak az emberek, már nem beszélgettek, nem osztották meg szerény, otthonról hozott elemózsiájukat, nem tettek észrevételeket, nem hallotta meg szavakat újra emberi fül az íróasztalok mögött.
Schumiczka bácsi a hűvös őszi estéken azon gondolkodik azóta is, hogy minek mutatja meg magát a “jó”, hogyha nem maradhat most már ilyen, mert a Világ nagyjai nem akarják, hogy az őket kiszolgáló réteg jól érezze magát. Hogy miért jó az, hogy valaki a folyamatos félelemtől gyomor és szívbántalmakkal küzdve szereli a bizgentyűt össze, hogy nem esik jól az étel, mert nem oszthatja meg senkivel azt jó szívvel, hogy amikor hazaér, a jó Schumiczka néni aggódva tördeli a kezét, hogy meddig fogja bírni a jó ura még ezt az embertelen , kegyetlen világot?
Vajon a fiatalembernek lesz-e majd olyan munkahelye, ahol örömmel veszik azt, hogy tenni akar a rábízottakért és értékeli azok áldozatos munkáját? Hogy az ifjú Schumiczkáknak vajon lesz-e majd olyan munkája, ahol nem a sötétség az úr, hanem törekednek majd arra, hogy mindent bevilágítson a fény, és a fényt csatolják majd a bérpapír mellé, amit hazavihetnek, hogy az unoka Schumiczkák boldogságban fényben cseperedjenek majd fel ?
Egy este, amikor épp nyugovóra tért az öreg Schumiczka bácsi és néni, fény gyúlt az öreg ház hófehér falai között és egy emberi alak bontokozott ki a semmiből. A gyárbéli fiatalember alakja volt, aki így szólt hozzájuk: “- Nem fontos , hogy kívül milyenek a fényviszonyok, ha beül meg tudod őrizni a fényt! Tartsd rendben az asztalod, mint a lelked és a Teremtők mindig fognak melléd állítani valakit az Angyalok közül, akik segítik a munkád, az életed. Mert az Angyalok látják a tisztaságod! A fiatalember azért jött közétek, hogy lássátok ti is, hogy mindig lesz valaki, aki értékeli majd azt, amik vagytok, aki értékesnek lát benneteket akkor is, ha a Hatalom igyekszik ezt a tudatot gyökerestől kiirtani az emberekből….“
🍁soulleaderdemon🍄 