Újabb hétforduló, harminchárom hete múlt Szenteste , a nap, amikor minden megváltozott.
Pont egy hete, hogy lezártam egy életszakaszt utoljára jöttem ki a földúton, ahol annyit gyalogoltam hóban-fagyban, esőben és tikkasztó hőségben. Életem meghatározó része volt az az időszak, amig a szülők ott laktak, de soha nem terveztem, hogy azon a helyen fogok megöregedeni ( mondjuk az öregedést sem terveztem, de jön ). Nem lettem boldogabb ettől, semmi eufórikus érzés, egyszerűen csak nyugalom árad szét bennem, akárhányszor elmegyek az út előtt.
Volt e héten egy posztom, amiben sikerült kicsit negatívan megnyilvánulni egy helyzetről, amiben kicsit elkeseredtem és megalázónak éreztem egy szituációt.
A sok negatív gondolat magával hozott még többet és már majdnem lezuhantam a józan ész sziklájáról, az őrület mélységébe, amikor összeszedve magam szembe fordultam a beérkező gondolatokkal.
Megszámlálhatatlanul sokszor jutottam már el erre a szintre , de soha nem éreztem azt ami most, hogy NEM ÉRDEKEL MÁR, hogy milyen csapást mér rám a Sors, olyannak kell lennem, mint egy haditudósítónak, félre kell tennem a félelmeim, az érzéseim és igenis a tényekből kiindulva kell elemeznem a helyzeteket, amikbe keveredem a realizmus szemüvegén át, és élni a megosztás lehetőségével, mert számomra ezt a feladatot sorsolta a Felsőbb Én csoport az induláskor.
A héten kimondtam a tényt, hogy GYÁVA VAGYOK, mert nem teszek meg dolgokat vagy mert megteszek dolgokat , mert félek attól, hogy nem tudom feldolgozni a visszautasításokat és túldramatizálom a szituációkat. Hiába tudom, hogy nem rajtam múlik egy kapcsolat minősége, mégis küzdöm érte vagy ellene.
Van annak már több éve is, hogy megfogalmaztam, én minden eszközel megpróbálom a folyót tóvá változtatni. Értelmetlen próbálkozás, mert a szabadon hagyott folyó az útját járva lassan változtatja meg az útjával érintett környezetét, míg a visszatartott folyó “szenved” majd ha átszakítja a gátat mindent szétrombol amerre jár… Számtalan ilyen romboláson vagyok túl!
A jó Segítők szinte láthatatlan módon segítik a víz ( energia) útját.
Hogy most sikerült-e bátrabbá válnom, sikerült-e elfogadni, hogy mások érzéseit, érzelmeit velem kapcsolatban nem tudom szabályozni, hogy sikerült-e elfogadni, hogy a folyóm sebességét és útját a Sors úgy határozta meg, hogy amire szükségem van érintsem, de ne romboljam szét, hogy vizemmel öntözzék a megtapasztalásiamon át mások termőföldjét, de pont csak annyival, hogy kárt ne okozzon, nem tudom. Életemben talán először rábíztam magam a Sorsra.
Szeretnék immár nem boldog, csak “nyugalomban” lenni. Szeretnék kevesebb gyomorgörcsöt, és szeretnék nem lenni negatív, nem lenni gyáva ( és nem lenni magyartalan, de pont nem érdekel, hogy ez kinek nem tetszik most itt)
Tegnap elkísértük a Nagylányt a Budapest Parkig, mert koncertre ment és míg bulizott, mi is “buliztunk” Apával, ültünk a villamoson, metrón és utazgattunk a városban. Nem volt célunk, csak megéltük a pillanatokat. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre nehezebben mozgok, nem tudok gyalogolni, nem megy a lépcsőzés sem, nem kapok levegőt a tömegközlekedésen és rosszul lettem a tömegtől, a zajtól, az oxigén hiánytól, a melegtől. Kicsit elkeseredtem, hogy lassan, de biztosan el leszek vágva azoktól a dolgoktól, amit nagyon szerettem. A legfurcsább az az érzés volt, hogy elfogadtam ezt a szomorú érzést, de nem fordítottam magam ellen önsajnálatba, hanem csak éltem a pillanatokat és örültem, hogy nem kellett egyedül lennem ez idő alatt amíg várakoztunk.
Ahhoz, hogy elengedjem az irányítási vágyam, ahhoz, hogy elfogadjam a helyzeteket, ahhoz, hogy kicsit nyugodtabban vegyen tudomásul, hogy hiába vezeklem én Szent Margitnál olykor , nem fogom megúszni a revansot a tetteimért, tudomásul vettem, hogy mások érzésit irányomban nem szabályozhatom, tudomásul vettem, hogy egyedül az én szándékomon múlik, hogy milyen irányba haladok tovább, hogy szenvedője vagy tudatos megélője leszek-e mindannak ami rám még vár a hídig, meg kellett élnem mindent, amit az elmúlt ötven évben megéltem.
Úgy, ahogy megéltem.. Jót és rosszat egyaránt. Ettől lettem sokkal bölcsebb, mint harminc éve és ettől leszek még sokkal bölcsebb a következő harmincban, mert igen, minden távozásra vágyó megnyilvánulás ellenére nekem még nagyon sok megélni és átadni valóm van itt ezen a bolygón.
Jó lenne, ha nem kezdődne többé egy posztom se számokkal.
Az azt jelentené, hogy elfogadtam teljesen az életünk megváltozott voltát,
és nem tekinteném bármelyik pillanatban megszűnhető átmeneti állapotnak, mert az állandó készenlét kimeríti a szerveztem.
Lényegesen “könnyebb” már az együttélés apámmal,
amióta tudatosult benne, hogy el kell fogadja ezt a helyzetet, amibe került.
Sokszor eszembe jut, hogy lehetett-e volna másképp, de a sok tanítást, felismerést nem kaptuk volna meg, ha nem így történt volna.
Sok gondolat van bennem , sokszor kényszerítem magamra a szégyen érzését a gondolataim miatt, és sokszor keresem , hogy milyen úton nyerhetnék az önvád alól feloldozást.
Nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy miért menekültem el a rokonság elől, csak azt tudom, hogy azért szégyellem magam, mert anyu távozása óta inkább megkönnyebbültem, mint fájdalmat éreznék azért, hogy nem érezteti többé velem senki hogy nem az lettem akinek megálmodott.
Azért szégyellem magam , mert a szabadság fontosabb számomra mint
az, hogy része legyek bármilyen közösségnek, ahol megszabják miképp éljek, miképp viselkedjek, mit vegyek fel, mit egyek és milyen legyen a külsőm.
Szégyellem, de bárkit feláldozom a szabadságom oltárán,
aki átlép a határon, ami már veszélyezteti azt az ÉNt,
aki én szeretek lenni.
Egyetlen baj volt eddig, hogy ezt nem vállaltam be.
Igenis önző vagyok.
Megkönnyebbültem…
🍁soulleaderdemon🍄 