Budapest

Magam miatt már nem jövök többet Budapestre, de még néha a Lánnyal feljövök, s míg a saját dolgait intézi én csak vagyok.

Iszonyú fáradt vagyok lelkileg, soha nem éreztem ilyen öregnek magam. Az izmaim folyamatosan feszülnek, mindig ugrásra készen vagyok, a kezem állandóan ökölben, éjszaka rémálmok gyötörnek egy- egy odaszólós , szavakkal késforgatós nap után.

Nem panasz ez, tény. A családban már inog az egység. Nem tudom mikor leszek édesapukástól kipattintva a világomból, de már nem is érdekel. Nem tervezek hosszú távra semmit. Azt mondják azok, akik könnyen eldobják a problémáikat, hogy mindenki azt kapja amit megérdemel. Akkor viszont ez van, ez jár a magamfajtának hiszen sosem voltam jó és hasznos tagja ennek a világnak.

Tegnap volt az első anyák napja anya nélkül. Örülök, hogy az én anyukám fizikai ruhája nem egy betonkő alatt pihen, hanem madárdalos kertben , gyönyörű kis japán juharba áttestesülve ,árvácskák gyűrűjében a virágot ontó rhododendronok között ölt új alakot.

Most éreztem először,hogy jó döntés volt ez így. Majd ha mennem kell az apám miatt, úgyis haza kell jöjjek mert a feladat meg a Lajos nem költözhet velem vidékre, akkor mindig megöntözhetem a fát. Beszélgetni nem szoktuk. Még nem tudok harag nélkül gondolni rá azért, amiért megszülettem azt a szép őszi vasárnapon. Jobb lett volna ha elvetik ezt a gondolatot, mert nem sikerült a projektjük túl jól.. nem sikerült hasznos tagját faragni belőlem a társadalomnak, a világnak…

Most megnéztem ez a nagy Budapestet .. elég volt kis időre a kül és belvilágból is …nyugalmat akarok! Csak még nem az örök formáját..

Mivel nem tartozom a műveltek sorába, mert NEM ÉRDEKEL semmi, ezért nem fogok semmilyen tanulmányt idevarázsolni a gondolataim köré vagy mögé, egyszerűen szeretném megosztani azokat a gondoltokat amik egy-egy betévedt hír kapcsán felhoznak belőlem emlékeket vagy megéléseket.

Nem nagyon értettem, hogy honnan került elő az a téma globálisan, hogy hagyjuk a gyerekeket dönteni a nemi hovatartozásukról, függetlenül attól, hogy melyik nemi státuszba születtek bele. Első és sokadik hallásra nem normális dolog ez az emberek nagy többsége szerint, hogy a megszületett Béluska Blankává változik.

Szintén sokadik hallásra sem elfogadott a homoszexualitás, sem a semmi ami “normálistól” eltér. De mi a normális? És miért az a normális? 🙂

Én kisgyerek koromban Öcsi voltam. 🙂
90%-ban fiús játékaim voltak. Voltak babáim, de nálam a babák inkább az általam vágyott család modellezésére voltak, sokat emberkéztem, legó vagy play mobil bábukkal is nagy családokat “játszottam”.
De többségében fegyvereim, katonák, indiánok, gombfocim, bőrfocim, távirányítós autóm, gördeszkám volt és a fél életem odaadtam volna egy pedalos gokartért…
Nem voltak lány barátaim, gyűlöltem a nőket. ( kiskoromban a felső szomszédban lakó Évike mindig püffölt engem meg az öccsét és onnatól nem barátkoztam lányokkal)

Utáltam a szoknyát.
Csak kötelező kisdobos/úttörő egyenruhámhoz volt szoknyám, amúgy csak melegítőm és sportcipőm volt. Farmert csak 13 ées koromban vettem fel és akkor volt az első szoknyám is. Akkor lettem külső nyomásra fiúból lány.
Elég nagy törés volt. Rögtön a ló másik oldalán találtam magam. Jó tanárom volt, egy “ribanckodó tanárnéni”, akinek falaztam, be is vezetett a nagybetűs életbe a példájával.
Ha én a mostani nagy szabad szellemű világban lettem volna 13 éves, nem lett volna soha szoknyám, és lehetséges, hogy éltem volna annak a lehetőségével, hogy férfiként éljek inkább. Mert 50 éves koromra sem sikerült igazán nővé válnom, minden önerőszak ellenére sem.

Mára inkább a semleges kategóriába helyezem magam, és nem érdekel különösebben az, hogy valaki férfi vagy nő. Abszolút nem érdekel a külvilág “nemisége” csak az “embersége” de a nőkkel a kommunikációm a mai napig nehézkes.

Érdekel viszont az a kérdés, hogy miért került elő ez a “nemválasztás” körüli hercehurca, mi váltzik a “rendszerben” ?
ÉS ami a még nagyobb kérdés, hogy vajon “mi” / “ki” manipulálja a PROGRAMOT.

Az emberek világában a kétneműségnek semmi más jelentősége nincs, csak a fajfenntartás. Azért “normális” az, hogy vannak férfiak meg nők mert ha nem lenne ez a felállás nem működne természetes úton a szaporodás. Mivel az ember képes az ösztönei felett uralkodni ( legalábbis egy bizonyos tudatszint felett) valószínűleg kihalna az emberi faj, ha az utolsó ember is olyan magas tudatszinten lenne, ahol képes lenne felfogni, hogy már nem képes egészséges egyed létrehozására természetes úton. PROGRAM.. minden PROGRAM és most valaki/valami manipulálja a programot, mert túl sokan “lett” és túl beteg az emberiség…rossz az irány…

Ebből a témából érkeztem meg a nagy kérdéshez, hogy vajon:
– ki vagy mi dönti el, hogy mi a normális ebben a világban és miért van egyre több sérült ember, aki azért sérül, mert nem fogadják el azt aki ő valójában?
– ha mindenki önmegvalósítja a programot, ami a feladata , akkor miért van mégis az, hogy egyre kevesebben érzik magukat jól az adott helyzetben amiben az “ébredés” éri őket?
– miért nem tesszük azt, amit szeretnénk?
– kinek akarunk megfelelni és főleg miért?
– miért hisszük, hogy akinek meg akarunk felelni annak számítunk? ( az az ember aki meg akar felelni soha nem lesz több csak táplálék a ragadozók számára, feláldozható, úgynevezett “cégérdek”, ahogy nem kell , kikukázzák…)

Én most, hogy benne vagyok ebben a “papa” helyzetben látom, hogy nekem teljesen természetes dolog az ami teszek, holott azt hittem, hogy ez “kényszer” helyzet. Nem igaz, mert én semmit nem teszek kényszerből. Illetve ha mégis tennem kell, azt nagyon gyorsan rendezem, mert ha nem, akkor hajlamos vagyok nem tenni…
( például hivatali ügyintézés…nekem ez NEM.. és egyre inkább NEM és képes vagyok inkább fizetni valakinek, hogy helyettem tegye meg, mert ami NEM , az NEM. )

Van kötelességtudatom, de én döntöm el, hogy számomra mit jelent a kötelesség és amióta anyu nincs, azóta senki véleménye nem mérvadó az életem bármely területén hozott döntésekben. Megszünt a kisebbrendűségi érzésem, mert “semmilyenrendűségem” van, senkivel nem hasonlítom össze magam. Nem menő dolog senkinek megfelelni, vagy valakikhez tartozni, valakinek a faszszopója lenni, nem menő része lenni valaminek amivel nem rezgek össze.

Egyszerűen vagyok, teszem a dolgom.
Azt amit én a dolgomnak gondolok és ez jó.
Nem tartozom sehova… de mindenhez kapcsolódom.
Olyan szinten elfáradtam embernek lenni, hogy megtanultam a csendet.
És csoda is történt velem, mert semmi nem érdekel VÉGRE, mert ez annyit jelent, hogy MINDENT be tudok fogadni, mert nem korlátozza le a figyelmem egy irány.
Nem akarok semmit… olyan jó érzés nem akarni semmit.
Azt is megéltem, hogy ha valami nem megy, azt tényleg nem kell erőltetni.. mert azrt nem megy, mert nem jó az irány. Az az irány ami a miénk, azon minden akadály eltűnik, ha elég közel érünk hozzá 😉

Valami van a levegőben…

..még mindig én vagyok a világon a legszerencsésebb.

Az utóbbi pár napban a maival bezárólag annyi tragédia híre ért el a környezetemből, hogy meg kellett állapítanom, hogy nekem valójában nincs is problémám csak feladataim, amit meg kell oldjak.

Sajnálatos, hogy mások tragédiája az, ami rá kellett hogy erre döbbentsen.
Nem panaszkodhatom többé. Szégyenletes az is, hogy eddig tettem.

Az, hogy az én helyzetem, amit magamnak teremtettem nem tudom “kezelni”, arról csakis én tehetek. Hogy ennek az egész helyzetnek a hatása már testi betegségbe fordult, egyedül az én hibám. Most megint ott tartok, hogy rettentően szégyellem magam igyekszem nem panasszal élni többé. Valószínűleg minden okkal történik, és az okok okozatában keresendő a cél, a megtapasztalás vagy tanítás.

Mindenki mindent másképp él meg, mindenkinek van mindenről véleménye a megélései alapján. Nyilván a saját megtapasztalásaiból indul ki, és ezek alapján mond a másik emberre ítélet.
Én már régen nem ítélkezem senki felett, mert minden nézőpontot egyszerre látok, de engem még meg/elítélnek azért, mert nem tudom megbecsülni ami van.

Körülöttem/ az ismerőseim között senki nem él ( ezek alapján) bántalmazó kapcsolatban, aminek szívből örülök.

És mivel senki nem él benne nem tudhatja, hogy ez milyen, és ezért pálcát tör azok felett, akik szabadulnának egy olyan kötésből, aminek már van halálos áldozata.

Nagyon könnyen mondunk ítéletet, és könnyen vetük követ a másik emberre, meglepő , hogy azok teszik, akik hiányt szenvednek egy szerintük tökéles kapcsolatból hiányzó társ, szülő vagy gyermek miatt.
Mert vélhetően mindenki tökéletest tudott VOLNA alkotni HA a sors nem dönt másképp. Milyen más lett volna, ha nálunk más a sorrend a távozás terén. Siratnám itt apám, akiről csak most derült ki, hogy nem is ismerem igazán. 🤔

Nekem most kicsit sok(k) lett minden.
Bloggerként szívesen osztottam meg a megéléseim, mert vannak csendben olvasók, akik nem jelzik a világ előtt, hogy hasonló a papucs amiben csoszognak mint az enyém, de olykor felbukkannak és bólintanak, kérik, hogy tartsak ki és majd minden jobb lesz. Nem csak azt nehéz feldolgozni, hogy valakink eltávozik. Hanem azt is, hogy akiről azt hitted ismered, kiderül, hogy nem. És nem tudod hova helyezni ezt a felismerést az életedben.

Anyu 128 napja fogta magát és befejezte azt a küzdelmet, amit én vettem át.
Nem csak a küzdelmét vettem át, hanem a terheit is.
Azt tettem, amit tennem kellett. De csak 127 nap után jöttem rá, hogy én sokkal szerencsésebb vagyok, mint az anyu, mert én nem vagyok egyedül .És arra is, hogy én nem halhatok meg még, nem betegedhetek bele abba, hogy bár nem vagyok egyedül, mert itt van velem az IGAZI CSALÁDOM, de nem tudom nem észrevenni a megvetést, amit az írásaimmal vívok ki, vagy pár elejtett mondattal, ha kérdeznek és merek válaszolni, hogy bizony nem egyszerű minden nap szembesülni azzal, hogy igazából egy végtelen nullát sikerült megszemélyesítenem az életem során, egy teljesen összezavarodott, ezer irányban megfelelni akaró, de már mindentől és mindenkitől menekülő, elengedő céltalan senkit.

Nem tudom mit kellene tennem.
Talán elhallgatni örökre, tenni amit elvár a világ,
aztán szépen elhamvadni, ha eljön az ideje.
Talán ez lenne a helyes út.

De semmi nem változtat azon, hogy tényleg én vagyok a Világmindenség legszerencsésebb embere addig, míg van nálam egy is a 8,73 milliárdból, akinek valamiért nálam is rosszabb.

124. nap az új életünkben.

Egy hét viszonylag normális –számomra már utópikus– állapot után sikeres leszállást hajtottunk végre a kilátástalanság szigetén.

Vajon mit kell még felismernem/ elismernem/ elfogadnom/elengednem magamban, amire apám a tükör?

Folyik a Papa-szoba projekt.  A házam, ami anyu szerint csak egy cigányputri volt, ahová nem jöhettek a rokonok , az én kis vityillóm, amit úgy szerettem ahogy volt, jelenleg romokban. A világ legjobb beszélgetős zárt teraszából a ház legnagyobb szobája készül apámnak, akinek ez “börtöncellát”, kitelepítést, kizárást, elkülönítést jelent. Jelenleg 6 négyzetméter helye van, most lesz 17. Jelenleg nincs ablaka, most lesz kettő és egy ajtó amin napi 37x ki be járhat a kutya, az a kutya aki már menekül apu elől, mert unja, hogy kint még zajlik az élet,neki még már aludni kell mennie,mert apám eröszakolja rá az akaratát.

Minden neki szánt kényelem ellenére pocskondiázza minden szándékunk, tettünk. Nyilván a mi érdekünk, hogy olyan helye legyen,ahol a kutya nem a mi idegeinket cincálja.

A teraszom lezárásával megszűnik a bejárat,így a régi bejáratunk lett megnyitva ahol az én kis boszorkánykonyhám volt. A konyha atkerül az étkezőm nappali oldalára és nem lesz nappalim. Se terasz, se nappali , se konyha egy ideig, csak a papa szobája,hogy legyen nyugalom végre. De tartok tőle,hogy a nyugalom az elveszett.

Még mindig hoz belőlem a felszínre olyan “hibákat” amiket én követtem el mások ellen  Ugyanolyan vagyok mint ő.  Vagyis remélem csak voltam. Dobálom a sértő szavakat úgy, hogy nem is gondolom őket. Kontroll nélkül bántottam meg másokat. Még mindig szembesülök a saját ócskaságommal. De tanulók is. Ma sem szóltam be a csöppet sem logikusan gondolkodó elém vágó kollégának. Már megtanultam átlépni a vélt vagy valós sérelmeimen.

Megmondtam az apámnak,hogy gondolkozzon el azon, hogy mit művel, és hogy ezt tette anyuval is. Állandó sértegetés, dünnyögés, verbális bántalmazások. Biztosan nagyon rossz neki, lehet belül nem ilyen, de megtagadja a segítséget. Érzem, hogy börtönben van, az elme börtönében, magamra ismerek benne, és hálát adok a Mindenségnek azért,hogy én nem leszek már biztosan ilyen.

Mostanában sokszor eszembe jut az anyu. Sokszor, mikor egyedül vagyok ,.elmondom neki,hogy mennyire sajnálom azért amit apu mellett el kellett viseljen és hogy mennyire várta a pillanatot, hogy szabad legyen. Pont mint én. 

Viszont én sokkal szerencsésebb vagyok, mint az anyu, mert engem pont a most zajló megpróbáltatások juttatnak el a végső szabadság állapotába.  Azt hiszem ha ez nem történik így, ahogy történt, akkor én sosem érzem még azt a szeretetet,ami körülvesz. Azt hiszem pont ezért nem tudja a szavakból faragott tőrt a lelkembe nyomni az apám. De érzem, hogy fáradok. És egyre kevésbé látom a végét ennek a történetnek

Egy dolog viszont biztos. Ha nem lenne a családom, már se ő sem én nem élnénk.

…már majdnem megijedtem, hogy valami nagy változás van itt mifelénk, hogy minden felszültségmentesbe ment át a hét elején… de meg vagyok nyugodva, mert a papa visszanyerte eredeti állapotát, és újra bunkó velem 😀 Megsértődött reggel és azóta forrong… Neki így jó, akkor had forrongjon.
Nálunk ez a rend… végre újra gyomorideg és éberen töltött gondolatmentes éjszakák jönnek. Amikor tegnap le mertem írni, hogy valami csoda folytán tükörsima a tengerünk vize, már érezhető volt, hogy a mélyben elindul valami… pedig pár napra vagyunk attól, hogy viszonylag kényelmesebb életteret alakítsunk ki neki és az általa egyetlen szeretett lénynek a Földön, a kutyájának…

De ebben a napban azért voltak jó pillanatok… például a hat új pipi, amit az Apósomtól kaptam a vásárban 🙂 Nem szeretem a vásárokat már, csak annyi időt töltöttünk, míg ő és az árus tudományosan megszakértették a pipiket, hogy nehogy ide kakas kerüljön, mert semmi keresnivalója itt még egy agresszív jószágnak… elég ami van. Három öreg tyúkom volt, de egy meglépett két napja, hajtotta a vére, átvergődött a szomszédba, ahol a két kakas azonnal beavatási szertartásban részesítette… Sajnos a zárdába igy már nem térhet vissza. Meg van rontva.. 😀
( volt egy vörös tyúkom, egy fehér és egy kendermagos , a szomszédban meg egy kivételével csak vörös van. Nyilván a vörösnek forrt a vére, így beépült a hárembe. Nem tudnám megmondani melyik volt az enyém 😀
A biztonság kedvéért ide több vörös tyúk nem kell. ( semmilyen formában 😛 )
A legjobb kikapcsolódás a virágok ápolás mellett a pipikék között ücsörögni, és csak lenni… 🙂

Na meg a kapuban gubbasztó riadt sünike áttelephelyezése valami kevésbé forgalmas helyre is kedves feladat volt ezen a 119. napon 17 héttel a régi életünk után…

A jövő héten újra ügyintézés, mert jogerőre emelkedett a hagyatéki akármi. Már nem stresszelek rajta, csak egyszerűen utálom. Ha egyszer ennek vége lesz, akkor biztosan meglepem magam egy utazással ki az egész Univerzumból és lehet, hogy vissza sem jövök, mert nincs miért. 🙂 ( ez nem negatív rezgésű megjegyzés volt, csak tényközlés 😀 Hiszen minden a legnagyobb rendben zajlik… bebizonyosodott, hogy ennyire vagyunk csak képesek, vagy hivatottak. Tehát elfogadjuk vagy nem, csináljuk tovább a semmit vagy nem, teljesen lényegtelen. )

Ölellek Benneteket…haladunk tovább. Hátha mégis lesz valami érdekes zene még a B oldalon elrejtve …mindig vannak csodák ❤

Akkor most futtassuk a “NEM A TE DOLGOD”, a FOGLALKOZZ A SAJÁT DOLGODDAL”
projekteket.
Elsősorban egy jó hír.
Közel hat napja nem csesztetett a Papa. 🙂
Mivel ezt a hat napot már nem lehet felülírni, így mondhatom, hogy itt a 118. napon van némi nyugalom a házban. Az igaz, hogy ehhez a nyugalomhoz arra van szükség, hogy mi mindhárman illetve a mind az öten ( mert a Nagyfiamék az “otthonkában és papucsban” is megközelíthető távolságban élve 😀 😛 ) is hozzánk tartoznak természetesen és napi szinten találkoznak a Papával is) ne szóljunk be olyan dolgokért, amit nehezen tolerálunk. A legtöbbet Apa egyensúlyoz, majd egyszer biztosan jóváírja neki az Univerzum. 😀 De hát Ő is mérleg…
Lehet holnap kinyír minket, de a MOST éppen relatív nyugalomban telik.

Ugyanez a nyugalom nem mondható el a munkahelyről.
Szerintem senki munkahelyéről sem, így most nem panaszkodni fogok, hanem egyszerűen megpróbálom megérteni, hogy NEKEM MIÉRT PROBLÉMA AZ, hogy mások nem végzik a munkájukat szívesen és ebből nekem hátrányom származik?
Például amikor nincs megfelelő tájékoztatás és az ember elcsesz egy járatot, nem vár egy máshonnan érkező buszról átszállni vágyó utasra ( ha az utasok között nem lett volna egy, aki nem szól, de volt, mert JóIstenteremtőkunuverzumprogramozók mindig beleírnak egy becsületmegmentő embert a programba, hogy ne legyen baj. )

Az a helyzet, hogy ez nem új dolog, ez mindig is így volt.
Nem értem, hogy én miért b@szom fel ( ó sorry, szóban jobban hangzik, írásban csúnya ez a vulgáris megnyilvánulás oh-oh..) az agyam ezen, de annyira, hogy olyan fejgörccsel feküdtem egész délelőtt, hogy nem láttam. Délutánra már a felmondási nyomtatványt kerestem a neten, hogy elég ebből, mert én nem bírom ezt.
Aztán “belém áll” a sztárkolléga és elindul a lavina…
DE ez mindig is így volt itt. 28 éve ez van.. sőt több, de én 28 éve vagyok csak ebben és nagyon gondolkodom, hogy vajon mit akar tanítani nekem ez a pár nap, amikor kiéleződött bennem a sógorkomajóbarátok előnyeiből származó hátrány és vajon miért nem tudom, illetve miért NEM AKAROM venni ezeket az akadályokat.
Egyre magányosabb vagyok és egyre inkább nem tudok beilleszkedni egy olyan közegbe ahol nem egy a cél, amiért ott vagyunk.
Olyan jó lenne olyan emberekkel együtt dolgozni, akik szeretik a munkájukat, akik az utasokért vannak, akiknek fontos, hogy az utazás a kedves utasnak kellemes legyen. Szerintem nagyon rosszul döntöttem, amikor ezt a szakmát választottam. Most már mindegy.
Bárhová is mennék, mindenhol ez van.
De nem is ez a bajom, mert ezen nem tudok változtatni, hanem nem értem, hogy miért akadok ki újra és újra mikor azért kerülök szar helyzetbe, mert mások szarnak bele .
MOST, hogy a SAJÁT DOLGOMMAL KELL TÖRŐDJEK, felmerült a kérdés bennem, hogy az, ha az én munkám azért szar, mert mások nem megfelelő utasítást adnak, akkor az az ÉN DOLGOM? vagy NEM AZ ÉN DOLGOM? 😉
Mert akkor a retorziónál tessenek majd figyelemben venni, hogy én CSAK UTASÍTÁST hajtok végre és 100%-osan igyekszem végezni a munkám, csak kurva nehéz úgy, hogy ha kérdezek mindig kitérő a válasz vagy nincs.
…ERRŐL ENNYIT és pont leszarom ezek után az egészet..

Más…
Kicsit megfeneklett a hajóm a Facebook óceáján.
Nem tudom a ritmust tartani a megosztások tömkelegével.
Semmi gond senkivel, egyszerűen olyan mennyiségben tolja az egész az információt, amit nem tudok követni
Néha úgy érzem, hogy mire felemelem a kezem, hogy kérdeznék, esetleg segítség kéne, hogy értsem vagy egyáltalán szeretnék egy téma körül jelenlevő közeben “társ” lenni a rezgésben már rég másról van szó.
Néha megzavarodom. Néha jól esik a csend. Nem tudok, mert fizikailag lehetetlen reagálni a posztjaim alatt megjelenő reakciókra, mivel időm nincs elővenni a telefont. Napközben (ha nem vezetek) itthon gürizek, vagy menni kell valami miatt valahova, a buszos pihenőidőben meg mire összerakom magam már újra indulok valamerre. A Facebookvilágot ugyan nem érdekli, hogy én reagálok-e , jelen vagyok-e, ez csak az én EGOm generálta probléma. Hiszen az ismerőseim többége nincs minden pillanatban jelen, vannak akinek azért még van életük a kinti világban is és nem hiszem, hogy bárki bármilyen elvárással lenne, mégis halálra tudom idegesíteni magam ezzel .
Igazából nem tartom jónak ezt a 24 órás jelenlétet.
Már rég minimalizáltam, és már nem érzem úgy, hogy bármiről lemaradok mégis a végletességem miatt nem tudom kezelni ezt az egész közösségi oldalas jelenlétet.
Majd alakul.
Vagy nem.

Most egy lépést hátra lépek. nem baj, hogy lesz akinek majd ez sem fog tetszeni.
Van itt, aki várja is a pillanatot, hogy becsukjam a kaput magam mögött,
olyan régóta átrezeg minden gondolta, csak nem értem, hogy miért tart akkor mégis szemmel, miért van mindig egy energiarabló az ember közelében.
Semmi előnye belőlem, sem hátránya abból, hogy vagyok.
Bennem senkinek nem lehet érdeke, mert semmim sincs.
Ez van.
Szép mostot Nektek!

Megállapítást nyert, hogy túl sokat foglalkozom mások dolgával. Már rájöttem én is, de ma a tükörtartó Kislányom felhívta újra rá a figyelmem. Semmi rossz szándék nem volt benne, nem is vettem annak, de azóta egyfolytában gondolkodom ezen

Mi az én dolgom?

Te mit tartasz a saját dolgodnak?

Ugye vagyok én az egyén, az egész része, van egy programom ami szerint működöm. Ez a program tartalmazza az (élet) feladataim. Mit kell megéljek, miben kell tapasztalatot szerezzek.

Vagyok gyerek, házastárs, szülő, munkatárs, beosztott… Ezeknek a szerepeknek is vannak feladatai. Írott vagy íratlan szabályok amiket be kell tartani, feladatkörök, melyeket el kell látni, de ezek MIND önként vállalt “én dolgaim” feladatok, melyekre nem kötelezhet senki, max megszakad a kapcsolatom azzal az egységgel, vagy felbomlik egy”szerződés” ha a másik fél szerint nekem osztott feladatokat nem végzem el.

Tehát oda jutottam, hogy figyelni kezdem hányszor szólok bele mások dolgába. Például kiderült már régen, hogy amúgy nekem semmi közöm senki ” dolgához” a családban. Avagy mindenki azt csinál amit akar, én meg csinálom a “dolgom” azt ami szerintük a dolgom.

Megállapítottam, hogy sokkal boldogabb vagyok ha nem teszem fel minden gyökér autós kivédése után, hogy mi a f@szért nem tudnak biztonságosan vezetni, mert nem az én dolgom. Az én dolgom az én járművem és annak az utasainak a biztonságos célba juttatása.

Boldogabb vagyok, ha nem teszem fel a kérdést, hogy mások miért nem tartják be a szabályokat, hogy másoknak miért jut több, hogy másoknak miért így, miért úgy? Mert nem az én dolgom.

Valójában semmi nem az én dolgom, csak akkor azt nem értem, ha én nem szólhatok bele mások dolgába, akkor a mások milyen alapon szólnak bele az enyémbe?

Most ha nyomok egy “újratervezést” és átnézem a dolgaim, hogy melyek az enyémek a sokból, és leteszem ami nem az enyém, azt hiszem sokan meg fogják érezni a hiányom. Még gondolkodom ezen kicsit.

Ma sokmindent máson is gondolkodtam.

Azon, hogy nem mindenki az aminek mutatja itt magát.. és ez szomorú.😔

Meg azon, hogy elengedem a spirituális fejlődésem erőszakolását…mert sok.

Van egy ritmusom, tökéletes az nekem..

Hogy mennyire szarul érzem magam attól hogy az ártó boszorkányok mind éreznek és próbálják elhitetni, hogy senki vagyok.

Nem akarok valaki lenni többet semmilyen címke alatt. Nagyon szíven ütött  a névtelen szerző írása a magamfajták valóságáról. Búcsúzásként megosztom Veletek:

“Hátul ült, és azt mondták, hogy félénk,
Elölről vezetett, és gyűlölték, a büszkeségét.
Tanácsot kértek tőle, majd megkérdőjelezték útmutatásait.
Nyilvánosan megbélyegezték, aztán megdöbbentek hallgatásán.
Amikor nem voltak ambíciói, azt mondták, ez szomorú…
Így hát elmondta nekik az álmait, -erre azt mondták, hogy őrült.
Azt mondták, hogy meghallgatják, majd befogták a fülüket.
És megölelték,…miközben nevettek a félelmein.
És hallgatta az egészet, és arra gondolt, hogy azzá a lánnyá kellene válnia, aki-szerintük -a lehető legjobb.
De egy nap megkérdezte magától, hogy mi a legjobb NEKI?
Ahelyett, hogy mindenki másnak akarna megfelelni…
Így hát elsétált az erdőbe, és ott állt a fákkal.  Hallotta a szél suttogását, és a levelek táncát. Beszélt a fűznek, a szilnek, és a fenyőnek. És időről-időre elmondta a fáknak, amit mások mondtak neki.
Elmondta, hogy úgy érzi, sosem elég. Vagy túl kevés, vagy túl sok… Túl hangos, vagy túl halk, túl heves, vagy túl gyenge. Túl bölcs, vagy túl ostoba, túl merész, vagy túl szelíd. Aztán talált egy kis tisztást fenyőkkel körülvéve, és megállt…
…és hallotta, mit mondanak neki a fák:
És órákig ült ott, nem akart elmenni, mert az erdő nem szólt semmit, csak hagyta lélegezni…”

szerző ismeretlen, forrás: Lorna Jackson oldaláról: Talentum

Ha ezerszer nem, akkor egyszer sem hallgattam meg az Abraham meditációt tavaly nyár óta. Ezerszer hallottam ugyanazt. És hol voltak még akkortájt a számozott napok az életemben? Nyüglődtem, harcoltam, szenvedtem akkor is.. Tökmindegy, hogy milyen okot találok arra, hogy unottan fájva, önsajnálkozva, negatívumokat gyártva majd ganajtúróként görgetve a sok sz@rt magam alatt nyüglődöm.

Nem írom le nagyképűen, hogy tegnapig, mert azonnal betol valami szar gondolatot a küszöb alatt a Sors, egyszerűen csak annyit akartam mondani, hogy az utóbbi 6 napban jöttem rá, hogy aki a hiányt látja, az hiányt teremt, aki a fájdalmat látja az fájdalomban stagnál, aki a betegségben látja a boldogulását, menekülését a helyzetből az szuperül betegszik, míg azok akiknek mindenben ott csillog a fény, a remény, azok a halál torkából is képesek nyertesként visszatérni az életbe.

Az utóbbi hat napban kurvára nem volt fontos, hogy velem mi van, mert másért aggódtam. Az utóbbi hat napban rájöttem, hogy sokkal nagyobb baj , ha valaki akit szeretek bajban van, vagy harcot kell vívjon, mint az amikor nekem van “problémám”, ami nem is probléma, hanem egy rossz nézőpont, egy rossz megközelítés.
Egy alapvető probléma nálam, hogy nincs önbecsülésem, és aki kicsit is dominánsnak hiszi magát velem szemben, simán porba taposom magam a lábaival…

Megvilágosodtam..

Akiért aggódtam végre mosolyog…
Aki értem aggódott megkönnyebbült attól, hogy felébredtem az önsajnálatból és megfordítottam a kockát. Nekem meglepő, hogy van aki miattam aggódik.
Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy számítok valahol…

Nem szenvedője lettem a helyzetnek, nem alázatos szolgája egy leáldozott hatalomnak, hanem Ursula nővér, aki az ápolt/pátyolgatott/ rábízottat két szóból helyre rakja és teszi a dolgát, amibe még az Univerzum sem nagyon mer beleszólni mert simán ketté töri annak is a derekát…

Figyelem, hogy változik körülöttem a világ.
Van még egy leküzdendő problémám.
Még mindig hatással van rám, ha valaki másképp dönt,
mint ahogy én döntenék. Nem kellene mások dolgával
még ennyit sem foglalkoznom.
És helyre állna végre az a régen elveszetett egyensúly.