Holnap a Plútó újra belép a Vízöntőbe. Nem vagyok asztrológus, de tudom, hogy pont ahogy azt is érzékelem, hogy igazsága van annak, aki azt(atat :p ) állította, hogy a “világot” különböző jelképek, szimbólumok irányítják – a kedvenc könyvrészletem is utal rá, hogy a felsőbb Szelfünk, az Őrzők, a Vezetők, a KinekMik is hitünk szerint jelenik meg, de ha hiba van a korlátokban és nincsenek akkor megmutathatják akár a jelképek széles skáláját, a fraktálok mandaláit is, tehát miért ne lehetne jelentősége a bolygók ( merthogy azok is “jelképek”) bizonyos állásai az emberek által “kitalált” ismétlődésekben, és az ahhoz kapcsolódó különböző “programok”, emberi jegyek erősödésében. Így amikor elém került a Plútó tavaly, amikor kis időt a Vízöntőben töltött, érezhető volt valamiféle “változás” az energiákban, olyan “szabad vagyok” érzés, illetve a Szabad akarok lenni bármi áron , akár a végletek árán is.
Megfigyeltem, hogy az utóbbi hónapokban, minden szavam teremtő volt. Amikor a buszon belém kötött az az ember, megmondtam nekik, hogy ha nem vagyok ide elég jó, akkor majd lesz helyettem más. 😉 És lám… 27 napja van nálunk másfajta élet, és 27 napja minden, amit dühből, keserűségből vagy csak alap felelőtlenségből, kijelentettem, bejött. Nyilván nem az én dünnyögésem miatt lépett le tőlünk az Anyu, az , hogy az Aput nekem ajándékozta elég jó poén volt a részéről. Még mindig ezen “nevetünk”.
Posztoltam, hogy az access bars kezelés energiái milyen általam felfedezett változásokat okoznak bennem, mint például a halálfélelem elmúlása, a jövőtől való félelem, a negatív kommunikáció megszűnése, és most felfedeztem még valamit. Az elengedés, illetve az egómentes visszalépés tudatosságát….
Mit jelent esetemben ez a fajta “kegyelem” velem szembe, hogy képessé váltam arra, hogy ne legyek fontos (ne akarjak mások számára fontos lenni) , hogy ne akarjam, hogy tartozzak oda, ahol nem látnak szívesen? Hogy ne zavarjon, hogy mások mit gondolnak, hogy ne legyen gyomorgörcsöm az emberek gondoszságától? SZABADSÁGOT.
Fura helyzetben vagyok, mert az új élethelyzetben kénytelen voltam egy tájékoztatás elejéig felvenni a kapcsolatot a “rokonsággal” akiknek amúgy halvány lila fingjuk nincs arról, hogy mi hogyan éltünk az elmúlt 49 évben. Úgy gondolom, hogy nekem azon kívül, hogy tájékoztattam őket, nincs velük több dolgom, de ők nem így gondolják… félreértések elkerülése végett senkivel semmi bajom, mert nem is ismerem őket és szeretném ha ez így is maradna. Ezen nincs mit magyarázni. Nincs mit mondani, Apu nem óhajt senkivel beszélni, én meg nem erőszakoskodom vele. Én sem óhajtok..
Másik vonalon is van egy konfliktusforrásom, érdekes módon az úgynevezett “családi” kapcsolatok, amik jönnek-mennek itt körülöttem, mindig hoznak nekem feszültséget. És ezt a feszültséget sikerült most elengednem.
Van bennem egy olyan gondolat is, amit mindenképp meg fogok osztani, és ami megint ellenem fordíthat pár embert, aki magára veszi ( de amúgy nem zavar). Amikor még mindkét szülőm élt, akkor többször elhangzott a “könnyű neked” megjegyzés. Valóban így volt, nekem mindig mindenkinél könnyebb volt minden. Most, hogy egy főre csökkent a szülők száma, feltűnt, hogy én másképp élek ezzel, mint azok, akik szerint könnyű nekem. Én például nem süllyedtem bele az önsajnálatban, hanem léptem egyet. Tiszteletben tartom az emlékeket, amennyire ez lehetéséges, de nem válok a rabjukká és nem fájok bele minden rezgésbe, ami felemelkedik olykor egy-egy emlék láttán, hanem megköszönöm őket és megyek tovább.
Igen könnyű nekem, mert én tudatos vagyok és léptem egyet fel. Megtanultam a távozó Lélektől egy nagyon fontos dolgot. ÉLNI KELL AZZAL A LEHETŐSÉGGEL, HOGY EMBERKÉNT VAGYUNK JELEN. Élni a pillanatot, és mindent úgy alakítani, ahogy nekünk jó. És nem kell, hogy összenyomjanak az emlékek, nem arra vannak, hogy korlátokat építsünk belőlük, és még akkor is egy sablont kövessünk, amikor a sablont létrehozó, már nem fog szégyenkezni az miatt, hogy az ember végre képes azzá válni, amivé mindig is szeretett volna.
Hihetetlen, hogy az ember milyen erővel képes tönkrevágni mások életét azzal, hogy elvárásokat támaszt felé, a ” csak neked akarok jót” felkiáltással, miközben csak arról szól minden, hogy nekem ne legyen már kényelmetlenségem abból, hogy a gyerekem önmegvalósítja magát..
Hát van mit tanulni még… Az én gyerekeim közül talán a Fiam kevésé szerencsés, mert Ő több elnyomást kapott a mi mintáink által, mint a Lányom, akit már nem faragtunk bele egyik családi sablonba sem. Szerencsére a Kisfiam ( a 25 éves) is sikeresen lerázta magáról a láncaim és remélem a gyerekeikre nem pakolják majd rá, mert amíg én leszek úgyis levagdosom róluk.
A Plútó a lélek szabadságának forradalmát hozza el…
Érzem, hogy nem lesz mindenkinek zökkenőmentes ez a váltás, de azt is, hogy szerencsére nekem, akinek amúgy könnyű minden, nekem már sikerült minden körülmények között azzá lenni, aki vagyok. Ha jó…ha nem…ha tetszik, ha nem, és boldog vagyok, hogy már senki rosszalló tekintete nem érint túl mélyen. <3
Pár hétköznapiság itt a végére:
Amikor a sebészetről ellátás nélkül kipattintottak minket, akkor felmerült bennem a kérdés, hogy vajon mi fog történni velem, hogy kénytelen lesz bemenjek a szakrendelésre… Hát a minap sikerült – máig nem jövök rá, hogyan– hozzáérnem a kazán kályhacsövéhez. Éreztem, hogy forró, azt jólvan… Aztán behólyagosodott…aztán lett belőle egy jó mély seb. Aztán úgy döntöttem, hogy leszarom. Olyan helyre nem megyek be megnézetni, ahol már belépéskor rátámadnak az emberre… Pedig befizettem a TBm a minap, mert hát épp nem vagyok biztosított … Az égésre igazából semmi sem jó, már nincs aki merkurokrómot lopjon nekem a kórházból, az jó volt mindenre…kellett rá egy laza fedőkötés, mert minden ami hozzáér leszedi az épp begyógyulni látszó felső réteget… aztán lehet az lesz a vége, hogy levágják a kezem. Legalábbis ebben a tudatban nőttem fel, hogy mindenért mindent le fognak vágni 😀
Ezen a fizetésnélküli szabadságon is elgondolkodtam. Mert hát ugye én a helyzetem poklából nem láttam előre, hogy esetleg lehet olyan opció is, hogy a Papa beintegrálható előbb mint egy hónap (én már azt is láttam magam előtt, hogy két évet itthon terelgetem az aput, aki minden nap sokkol valami újabb ötlettel, hogy épp milyen halálnemet kellene nekem számára megoldani, mert hát ő amúgy elmondása alapján gyáva itthagyni a bolygót. ) Azt mondták sokan, hogy menjek táppénzre. Én aki életben egyszer meg egy karaténos akcióban voltam olyanon… ( meg a két terhesség alatt, de akkortájt még Ikarussal repkedtünk és kirázta volna belőlem a gyereket, ha szülésig abban himbálózom) Másrészt olyan fura nekem a háziorvos, hogy nem is mertem volna feldobni neki, hogy egyébként idegkimerült vagyok a helyzettől mert nem voltam az. Szar dolog ha az ember már nem akar hazudni. ( nem mondom, hogy nem tudok, profin tudok, de nincs miért) . A fizetetlen szabit engedélyezték, február 1-től újra aktív állományban vagyok és megyek dolgozni bármi áron, mert ez a rend(em).
Nekem ez a 28 nap nagyon nagy tanítás minden szinten. Először is… eddig is tiszteltem azon kedves Lélektársaim, akik otthon vannak, mert beteg vagy sérült gyermeküket nem tudják másképp segíteni. Biztosan más a tudata annak, hogy ez nem ideiglenes, illetve egyenlőre nincs más opció és ezért feladják, mert kénytelenek a munkájuk, vagy másképp kell álmodniuk a vágyaikat. Tudom, hogy ha a cégem elköszönt volna tőlem vagy én azt a utat választom elsőre, akkor én már nem mentem volna akkor sem vissza ha megoldódik bármilyen módon a helyzetem. De igy, hogy igazából nincs rám szükség itthon 24 órában, nekem így nagyon megterhelő, hogy nem dolgozhatom.
Ám a munkával kapcsolatban is mások lettek az érzéseim. Én konkrétan csak azért dolgozom, mert vannak még ott páran akik fontosak számomra. De amióta nincs a helyijárat még nem dolgoztam olyan járaton, ahol úgy éreztem volna, hogy “otthon vagyok”. Ennek az az oka, hogy olyan járatokra ülök, ahol van már “rend” és ezek a “rendek” szemben állnak az én rendemmel. Nekem ez teher. Én nem szeretem ha olyan helyzetekbe hoznak kollégák, amikkel nem értek egyet.. megállón kívüli le és felszállítás, megálló kihagyás, ne állj be időben, ne csináld ezt, nem így nem úgy… 27 ( márciusban 28) éve vagyok buszvezető, már szeretek úgy dolgozni, ahogy én látom helyesnek. Elmagányosodtam, kirekesztődtem onnan, ahol benne sem voltam. Ha személyi változások lennének bizonyos posztokon, én elhagyom ezt a hajót azt hiszem végleg. Van akinek tartozom azzal, hogy jól végzem a munkám. Ameddig van aki ezt értékeli addig van értelme számomra. A helyijáraton az utasok értékeltek. Azon a fordákon viszont ahonnan most el kellett jönnöm Apu miatt volt olyan járat, ahol nem örültek nekem és ennek hangot is adtak. Nyilván ezek pont a hazai , faluból induló vagy áthaladó járatok. Most örülhetnek az utódomnak. Lám az Úr meghallgatta őket is. 🙂 ( nem vagyok cinikus, tényleg nem, de van nálam nehezebb ember is a cégnél 😀 😀 😀 ) Ahová menni fogok, nos ott meg a kolléga nem fog nekem örülni…pont ezért nem, mert önkényesen hoznak szabályokat magunknak, az utasoknak mert a váltó kollégáknak. Én ehhez már öreg vagyok, de most nem vagyok olyan helyzetben, hogy válogassak. 😦 Ha lennék sem lenne opcióm. Majd egyszer… Szóval mindig van egy sötét pötty a nagy fehérségben . Hol én vagyok az máséban, hol mások az enyémben… ezért van egyensúly 🙂
Apu elvan… rosszul érinti, hogy kezdi magát jól érezni nálunk. Mivel az ital limites- néha megzsarol, vagyis próbál– ezért több hely jut az ételnek és elkezdett eszegetni jobban, mint az utóbbi időben otthon evett. Közben jelzi, hogy hozzunk neki arzént, vagy csavarjunk a mennyezetbe kampót, készítsünk neki ki éles kést, meg ilyenek, de mindenképp mi vigyük el a balhét helyette, mert ő gyáva 😀 😀 … a naptárban karikázza a napokat és visszaszámol… idestova 25 éve.. mantrázik és meditál mint egy buddhista szerzetes, hogy vigyék el őt is, de asszem az anyu jól becsukta az orra előtt a kaput… 🙂
Még nem telt el egy hónap sem, de már sok tanítást és tanulságot levontam abból, hogy milyen könnyen -relatív könnyen- elhagyják mostanában az emberek ezt a Bolygót. Anyu sem arra az estére tervezte az indulást. Nem is tervezte, mert szeretett élni és titkon remélte, hogy a titkos terror előbb szűnik meg, mint ő és lesz még ideje fellélegezi és megtapasztalni milyen a stresszmentes, nyugodt élet. Nem jött neki össze, ahogy sok más, nála sokkal fiatalabbnak sem, és egyre többen lépnek ki a rendszerből hirtelen, lezárások nélkül.
A kevés ember, akiknek esélyt adtam a kommunikációra mind az oltást hibáztatják, több olyan távozó is volt az utóbbi évben, akik orvost sem láttak addig, nem kell mindent mindig valami elégtéltelt okozó, a nézőpontunkat igazoló irányból magyarázni, teljesen mindegy, hogy miért, a lényeg, hogy ez bárkivel, bármelyik pillanatban megtörténhet. Nemre, korra, iskolai végzettségre való tekintet nélkül.
Amit érzek belül most ezzel, az egy végtelen nyugalom, és érzem, hogy nekem nincsenek nyitott fejezeteim, nincsenek lezáratlan dolgaim. Én jó ideje a jelennek élek és a jelenben próbálok teremteni mindent, ami számomra örömöt okoz. Egy ideje foglalkoztatott a kérdés, hogy én miképpen fogom majd kezelni, ha közvetlenül mellettem nyílik az átjáró és közeli hozzámtartozó, vagy lélekkapcsolódó lép át rajta, hogy újabb utazás vegye számára kezdetét, de valahol mélyen tudtam, hogy én más leszek, mint amit másokban ilyenkor felfedezek.
Engem azok a dolgok, amit most feladattá váltak, a távozó maga mögött hagyott fizikai világa, és annak számomra végtelenül idegen rezgése megerősített abban, hogy ragaszkodnom kell mindenhez, ami én vagyok és nem kell, hogy bárki “hagyatéka” legyen az szellemi vagy fizikai számomra kötelezően tovább cipelt teher legyen. Még erősebben ragaszkodom a minimalizmusomhoz, még jobban odafigyelek arra, hogy semmi felesleges dolog ne legyen körülöttem, hogy ne halmozzak fel dolgokat, hogy adjam tovább amire nincs szükségem, hogy ne legyen igazából semmim, ami másoknak majd csak egy kupac szemét lesz, mert nekem ez borzasztóan sok(k), ijesztő és egyben nagyon idegen.
Ha nem lenne családom egy bőröndbe beleférne az egész életem.
A hirtelen távozók arra is megtanítanak, hogy nagyon kell szeretni az életet, amíg tart. És meg kell becsülni minden pillanatát és nem szabad, nem kell, nem muszáj, sőt kifejezetten tilos olyan kapcsolatokat ápolni, ahogy felmerül a megfelelni vágyás apró rezgésfoszlánya, mert értelmetlen.
És nem kell senkit szeretni, akit nem tudunk… És nem kell semmit elfogadni, amire nincs szükségünk… És meg kell tanulni , hogy a NEM, az NEM… És ha szeretünk valakit (netán) akkor nem kell szégyellni ezt kimutatni, de ha nem, akkor nem kell hazudni, hogy igen… És semmi szükség a mártírokra, az önfeláldozókra, mert soha senki nem fogja megköszönni…és ha bárki távozik is, mindenki csak magát sajnálja benne, meg a változással járó összes nyűgöt, mert sokkal egyszerűbb, ha mindenki a saját zsákjait cipeli és nem nekünk kell, mert nem kell, nem kötelező –még a távozása után is– vinni senki után…
Érdekes, hogy ezen lassan egy hónap alatt, szinte minden megszűnt bennem, ami nyomasztó volt. Olyan vagyok, mint egy tollpihe, amit felkapott a szél és repteti ide-oda…Hagyom, hogy vigyen, mindegy merre, mindegy hol kap fel és hol tesz le…
Este lenémítom a telefont, mert már nincs aki felhívjon és nem kell telefonálnom, ha meghallok egy mentőt az úton, hogy amúgy felétek minden rendben van? Mert akiért még aggódni kellene, nos ő épp a halállal üzletelget minden nap, hogy vigye már…aggódni sem enged, itt mantrázik a szomszéd szobában és olykor, mikor kettesben maradunk sértődötten zsarol, próbálja ostorozni a lelkem azért a nyamvadt alkoholért de hiába, mert én itt ezen a Földön már csak egy kedves, gondoskodó de érzékelten idegen vagyok azoknak, akik terrorban tartják maguk körül a világot…én csak egy jólelkű idegen vagyok, aki hálás mindenkiért, aki nem üti, nem vágja, nem hazudik, nem zsarol, nem fenyeget, nem színészkedik, csak elfogad, és szeret…
Érdekes, vagy lehet nem is, de megtaláltam Anyu laptopján azt a blogmentésem, amit azóta sem sikerült sehonnan előbányászni. Nincsenek véletlenek? Egy könyvrészletet tartalmaz, az egyetlen számomra hiteles részletet a másik világokról… Tényleg nincsenek véletlenek. Ezt az anyagot 2012-ben egy kedves Barátomtól , volt iskolatársamtól kaptam, aki pont tegnap vette fel velem a kapcsolatot újra.
A szöveg hosszú…de érdemes elolvasni.
Azoknak akik hisznek benne, és azoknak akik nem…..
04szerdajan 2012 blogmentés….
Mellen-Thomas Benedict 1982-ben élt át halálközeli élményt. Több mint másfél órán át volt halott, miután rákban meghalt. HKÉ-je során kiemelkedett a testéből, és belépett a fénybe. Mivel kíváncsi volt, hogyan működik az univerzum, feltárultak előtte a létezés távoli mélységei; sőt még ezen is túlra, az ősrobbanás mögötti semmi ürességébe is eljutott. Tapasztalata során sokat tanult a reinkarnációról is.
Halálközeli élményéből tudományos felfedezéseket is vissza tudott hozni. Mellen-Thomas Benedict azóta a sejtes kommunikáció mechanizmusait, valamint az élet és a fény kapcsolatát kutatja. Azt találta, hogy az élő sejtek nagyon gyorsan reagálnak, ha fénnyel ingerlik őket, ami – többek között – nagy sebességű gyógyulást eredményez. Mellent-Thomas Benedict kutató, feltaláló és előadó; hat szabadalma van az USA-ban.
Halálközeli élményének leírása megtalálható Dr. Lee Worth Bailey és Jenny Yates A halálközeli élmény: szöveggyűjtemény (The Near-Death Experience: A Reader) című művében. A következő idézet részleteket tartalmaz a könyvből.
“1982-ben meghaltam végállapotú rákban. Operálhatatlan volt az állapotom, s a kemoterápia csak ahhoz segített volna hozzá, hogy még inkább vegetáljak. Azt mondták, hat-nyolc hónapom van hátra. Az 1970-es években az információ megszállottja voltam, s egyre inkább elkeserített a nukleáris krízis, az ökológiai válság, és így tovább. Szóval, mivel nem spirituális alapon szemléltem a világot, elkezdtem hinni abban, hogy a természet hibát követett el, és hogy valószínűleg rákos szervezetek vagyunk a bolygón. Nem láttam módot arra, hogy kikeveredjünk mindazokból a problémákból, melyeket magunknak és a bolygónknak teremtettünk. Minden embert ráknak tekintettem, és pontosan ezt is kaptam. Ez ölt meg engem. Légy óvatos a világnézeteddel. Visszaüthet, főleg ha negatív világnézetről van szó. Az enyém súlyosan negatív volt. Ez vezetett el a halálomhoz. Mindenféle alternatív gyógymódot kipróbáltam, de nem segített semmi.
Ezért aztán elhatároztam, hogy Istennel rendezem le az ügyet. Még sohasem szembesültem Istennel, és nem is foglalkoztam vele. Akkoriban nem volt rám jellemző a spiritualitás, de tanulni kezdtem róla és az alternatív gyógyászatról. Eldöntöttem, hogy mindent elolvasok, amit csak tudok, és tájékozódom a témában, mert nem akartam, hogy meglepetés érjen a másvilágon. Úgyhogy különféle vallásokba és filozófiákba merültem bele. Mindegyik nagyon érdekes volt, és reményt adott arra, hogy van valami a túlvilágon.
Ugyanakkor semmiféle egészségügyi biztosításom nem volt – színes üvegablakok festésével foglalkozó művészként dolgoztam akkoriban, persze önalkalmazásban. Mindenféle biztosítás nélkül találtam magam szembe az egészségüggyel. Nem akartam anyagilag tönkretenni a családomat, ezért aztán eldöntöttem, hogy magam kezelem ezt a problémát. Nem voltak állandó fájdalmaim, de olykor elvesztettem az eszméletem. Oda jutottam, hogy már nem is mertem vezetni, s végül szeretetotthonban kötöttem ki. Saját ápolónőm volt. Nagyon sokat köszönhetek ennek az angyalnak, aki végigcsinálta velem betegségem utolsó fázisát.
Körülbelül tizennyolc hónapig tartott. Nem akartam túl sok gyógyszert szedni, mert a lehető legtudatosabb akartam maradni. De aztán olyan nagy fájdalmaim voltak, hogy a fájdalmon kívül már nem is volt semmi a tudatomban; ez szerencsére csak néhány napig tartott általában.
Emlékszem, ahogy egyik nap 4:30 körül felébredtem, és egyszerűen tudtam, hogy ez az. Ez az a nap, amikor meghalok. Így aztán felhívtam néhány barátomat, és elbúcsúztam tőlük. Felébresztettem az ápolónőmet, és elmondtam neki is. Megállapodtam vele abban, hogy hat órára magára hagyja majd a holttestemet, mert korábban azt olvastam valahol, hogy midenféle érdekes dolog történhet, amikor meghal az ember. Visszafeküdtem aludni. A következő dolog, amire emlékszem, az az, hogy elkezdődött egy tipikus halálközeli élmény. Hirtelen teljesen éber lettem, és felálltam, de a testem az ágyban maradt.
Sötétség vett körül. A testen-kívüliség élménye még élénkebb volt, mint a szokványos tapasztalat. Olyannyira élénk volt, hogy minden szobát láttam a házban; láttam a háztetőt, a ház környékét, és még a ház alá is be tudtam nézni.
Ragyogott a fény. Felé fordultam. Nagyon hasonlított arra, ami sok más ember halálközeli élményének leírásában is szerepel. Pompás volt. Érzékelhető; éreztem a fényt. Vonzó; úgy akarsz odamenni hozzá, mint ahogy ideális anyukád vagy apukád karjaiba akarnád vetni magad.
Ahogy a fény felé indultam, intuitíven tudtam, hogy ha belemegyek, halott leszek.
Ezért aztán, míg haladtam a fény felé, így szóltam: “Kérlek, várj egy percet, várj egy picit. Gondolkodni akarok erről; beszélni szeretnék veled, mielőtt odamegyek.”
Ekkor, legnagyobb meglepetésemre, a teljes élmény megállt. Tényleg befolyásolhatjuk halálközeli élményünket. Nem hullámvasúton vagyunk. Tehát a kérésem tiszteletben részesült, és beszélgetésbe merültem a fénnyel, ami különféle alakokat öltött közben; Jézus, Buddha, Krishna, mandalák, archetipikus képek és jelek formáját vette fel.
Megkérdeztem a fényt: “Mi folyik itt? Kérlek, fény, világosíts fel magadról! Tényleg tudni akarom, mi a helyzet valójában.”
Igazából nem tudom elmondani a pontos szavakat, mert afféle telepátia zajlott közöttünk. A fény válaszolt. A hozzám továbbított információ az volt, hogy a hiteink alakítják azt, hogy milyen visszacsatolást kapunk a fény előtt. Ha például buddhista vagy, katolikus vagy fundamentalista, a saját hitrendszerednek megfelelő visszacsatolást kapsz. Lehetőséged van arra, hogy ezt megvizsgáld, de a legtöbb ember nem teszi.
Ahogy a fény feltárta magát nekem, tudatára ébredtem annak, hogy igazából Felsőbb Szelfünk mátrixát látom. Csak annyit tudok erről mondani, hogy mátrixszá változott, emberi lelkek mandalájává, és hogy azt láttam, hogy amit a mindannyiunkban benne lévő Felsőbb Szelfünknek nevezünk, nem más, mint egy mátrix. Emellett átjáró a Forráshoz; mindannyian közvetlenül, közvetlen tapasztalatként fakadunk a Forrásból. Mindannyiunknak van Felsőbb Szelfje vagy lényének egy olyan része, amit mindléleknek lehetne nevezni. Legigazabb energiaformájában tárulkozott fel számomra. Igazából úgy tudom csak leírni, hogy a Felsőbb Szelf lénye leginkább egy átjáróhoz hasonlítható. Nem úgy nézett ki, de közvetlen kapcsolat a Forrással, amivel mindannyian rendelkezünk. Közvetlenül összekapcsolódunk a Forrással.
Tehát a fény megmutatta nekem a Felsőbb Szelf mátrixot. Teljesen világos lett számomra, hogy az összes Felsőbb Szelf egyetlen lényként kapcsolódik össze; minden ember egyetlen lényként kapcsolódik össze; valójában ugyanaz a lény vagyunk, ugyanazon lény különböző aspektusai. Ez a lény nem foglalt állást egyetlen konkrét vallás mellett sem. Ez tehát az, amit ez a lény visszacsatolt felém. S én emberi lelkek mandaláját láttam. A legszebb dolog volt, amit valaha is láttam. Belementem, és egyszerűen elárasztott. Olyan volt, mint az összes szeretet, amit az ember valaha is akart. Az a fajta szeretet volt, ami felüdít, gyógyít, regenerál.
Ahogy megkértem a fényt, hogy magyarázzon tovább, megértettem, micsoda a Felsőbb Szelf mátrix. Van egy rácsozat a bolygó körül, ahol az összes Felsőbb Szelf összekapcsolódik. Olyan ez, mint egy nagy társaság; egy újabb finom energiaszint körülöttünk; a szellemi szint, mondhatnánk.
Ezután, néhány pillanat múlva, további felvilágosítást kértem. Igazán tudni akartam, hogyan is működik az univerzum, és készen álltam a következő lépésre.
Így szóltam: “Készen állok, vigyél!”
A fény ekkor az általam valaha is látott legszebb dologgá változott: az ezen a bolygón élő emberi lelkek mandalájává.
Korábban negatív elképzelésem volt arról, ami a bolygón zajlik. Amikor megkértem a fényt, hogy adjon további felvilágosítást, azt láttam ebben a csodálatos mandalában, hogy milyen szépek is vagyunk lényegünket, bensőnket tekintve. A legeslegszebb teremtmények vagyunk mi. Az emberi lélek, az emberi mátrix, amit együtt alkotunk, teljesen fantasztikus, elegáns, egzotikus, minden. El sem tudom mondani, mennyire megváltozott abban a pillanatban az emberi lényekről alkotott véleményem.
Így szóltam: “Ó, Istenem, nem tudtam, milyen szépek vagyunk!”
Bármilyen szinten vagy, legyen az magas vagy alacsony; bármilyen alakot viselsz, a legszebb teremtmény vagy; igen, te.
Elképedve ébredtem rá, hogy egyetlen lélekben sincs gonoszság.
“Hogyan lehetséges ez?” – kérdeztem.
Az volt a válasz, hogy egyetlen lélek sem bennerejlően gonosz. A szörnyű dolgok, melyek az emberekkel történnek, rábírhatják őket arra, hogy gonosz dolgokat kövessenek el, de a lelkük nem gonosz. Amire minden ember törekszik, s ami fenntartja őket, az a szeretet; ezt mondta nekem a fény. Ami eltorzítja az embereket, az a szeretet hiánya.
Azt hiszem, folytatódtak a fénytől érkező kinyilatkoztatások, majd megkérdeztem tőle: “Azt jelenti ez, hogy üdvözülni fog az emberiség?”
Ekkor, mintha spirális fények özönével harsogna egy trombita, ezt mondta a Nagyszerű Fény: “Emlékezz erre, és sohase felejtsd el: te üdvözíted, váltod és gyógyítod meg önmagad. Mindig is így volt. Mindig is így lesz. Még a világ kezdete előtt úgy lettél teremtve, hogy meglegyen erre a hatalmad.”
Ebben a pillanatban még több dologra is ráébredtem. Ráeszméltem arra, hogy MÁR ÜDVÖZÍTVE VAGYUNK, és hogy mi üdvözítettük magunkat, mert úgy terveztek minket, hogy önmagunkat korrigáljuk, mint ahogy Isten univerzumának többi részét is így tervezték. Erről szól a második eljövetel.
Teljes szívemmel köszönetet mondtam Isten fényének. Ezekkel az egyszerű szavakkal tudtam csak kifejezésre juttatni teljes nagyrabecsülésemet:
Úgy tűnt, még mélyebben magába szív a fény. Olyan volt, mintha teljesen elnyelt volna. A mai napig is leírhatatlannak találom ezt a szeretet-fényt. Másik birodalomba léptem be, ami még mélyebb volt, mint az előző, és olyan valaminek ébredtem tudatára, ami még ennél is több volt. Hatalmas fényáramlat volt; mérhetetlen és teljes, mélyen az élet szívében. Megkérdeztem, mi ez.
Így felelt a fény: “Ez az ÉLET FOLYÓJA. Igyál ebből a manna-vízből szíved vágya szerint!”
Így is tettem. Ittam belőle egyszer, aztán még egyszer. Magából az életből ittam!
Eksztázisba estem.
Ezután így szólt a fény: “Van egy vágyad.”
Mindent tudott rólam a fény, mindent, ami múlt, jelen és jövendő.
“Igen!” – suttogtam.
Azt kértem, hadd lássam az univerzum többi részét is; azt, ami naprendszerünkön túl, sőt az összes emberi illúzión is túl van. A fény ekkor azt mondta nekem, hogy elmehetek az Áramlattal. Megtettem, és átsodródtam a fényen az alagút végén. Egy sor nagyon lágy morajlást éreztem és hallottam. Micsoda sebesség!
Úgy tűnt, hirtelen rakétaként száguldok el a bolygótól ezen az életáramlaton. Láttam, ahogy elsuhan a Föld. A naprendszer egész pompájával egyetemben elsüvített mellettem, majd eltűnt. Fénysebességnél gyorsabban repültem át a galaxis centrumán, és még több tudást szívtam magamba, ahogy haladtam. Megtudtam, hogy ez a galaxis – az univerzum összes többi galaxisához hasonlóan – az ÉLET különféle változataiban bontakozik ki. Sok világot láttam. A jó hír az, hogy nem vagyunk egyedül az univerzumban!
Ahogy ezen a tudati áramlaton átutaztam a galaxis centrumán, óriási fraktál-energiahullámokká tágult az áramlat. Magam mögött hagytam a galaxisok szuperhalmazait, összes ősi tudásukkal együtt. Először azt gondoltam, valahová tartok; hogy ténylegesen utazom. De aztán ráébredtem, hogy az áramlat tágulásával együtt a saját tudatom is kitágult, hogy mindent magába foglaljon az univerzumban! Az egész teremtett világ elhaladt mellettem. Elképzelhetetlen csoda volt! Igazi csodálkozó gyermek voltam: csecsemő Csodaországban!
Úgy tűnt, mintha az univerzum összes teremtménye elszállna mellettem, s egy fényfoltban tűnne el. Szinte azonnal megjelent egy második fény. Mindenünnen áradt, és nagyon más volt; olyan fény, ami még az univerzum összes frekvenciájánál is többől állt.
Ismét bársonyos morajlásokat éreztem és hallottam. Tudatom vagy lényem kitágult, hogy a teljes holografikus univerzumot magába foglalja, és még annál is többet.
Ahogy a második fénybe értem, megjelent bennem a tudat, hogy épp most emelkedtem felül az igazságon. Ezekkel a szavakkal tudom a leginkább megközelíteni az élményt, de azért megpróbálom elmagyarázni. Ahogy a második fénybe értem, kitágulásom túlterjedt az első fényen. Mélységes mozdulatlanságban találtam magam, túl minden nyugalmon. ÖRÖKKÉ láttam vagy észleltem, túl a végtelenségen. Az ürességben voltam. A teremtés előtt voltam; az ősrobbanás előtt. Átléptem az idő kezdetén – az első szón – az első vibráción. A teremtés szemében voltam. Úgy éreztem, mintha Isten arcát érinteném. Nem vallásos érzés volt. Egyszerűen egy voltam az abszolút élettel és tudattal.
Amikor azt mondom, hogy örökké láttam vagy észleltem, azt értem ezalatt, hogy az egész teremtést meg tudtam tapasztalni, amint létrehozza önmagát. Kezdet és vég nélkül való volt. Jó kis tudattágító gondolat, nem? A tudósok egyedülálló eseménynek tekintik az ősrobbanást, ami az univerzumot teremtette. Én azt láttam, hogy az ősrobbanás csak egyike a végtelen számú ősrobbanásnak, melyek vég nélkül és egyidejűleg teremtenek univerzumokat. Emberi léptékben a fraktálgeometria-képleteket használó szuperszámítógépek alkotta képek járnak ehhez viszonylag közel.
A régiek tudták ezt. Azt mondták, hogy időről időre új univerzumokat teremt az Istenség azzal, hogy kilélegez, majd elpusztítja őket, ahogy belélegez. Júgáknak nevezték ezeket a korszakokat. A modern tudomány ősrobbanásnak nevezte el. Abszolút, tiszta tudatban voltam. Láttam vagy észleltem az összes ősrobbanást vagy júgát, amint megteremtették és elpusztították önmagukat. Azonnal be is léptem mindegyikbe egyidejűleg. Láttam, hogy a teremtés minden kicsi darabkájának megvan a hatalma a teremtésre. Nagyon nehéz ezt elmagyaráni. Még mindig nem találom rá a megfelelő szavakat.
Visszatérésem után évekbe telt, hogy akár csak egyetlen szót is találjak az üresség-élményre. Most már el tudok mondani ennyit: az üresség kevesebb, mint a semmi, s mégis több mindennél, ami van! Abszolút zéró az üresség; káosz, mely az összes lehetségességet megformálja. Abszolút tudat; sokkal több még az univerzális intelligenciánál is.
Hogy hol van az üresség? Meg tudom mondani. Belül van az üresség, és kívül van mindenen. Te, épp most, miközben élsz, mindig az ürességen belül és kívül is vagy egyidejűleg. Nem kell elmenned érte sehová, és nem is kell meghalnod, hogy odakerülj. Az üresség az összes fizikai megnyilvánulás közötti vákuum vagy semmi. Az atomok és alkotórészeik közötti ŰR. A modern tudomány elkezdte tanulmányozni ezt a minden dolog között húzódó űrt. Ők zéró-pontnak nevezik. Akárhányszor meg akarják mérni, a műszereik megbolondulnak vagy a végtelenbe mutatnak, hogy úgy mondjam. Egyelőre nincs módjuk arra, hogy pontosan megmérjék a végtelent. Több zéró-űr van a saját testedben és az univerzumban, mint bármi más!
Amit a misztikusok az ürességnek hívnak, az nem üresség. Tele van energiával, egy másfajta energiával, ami mindazt megteremtette, ami vagyunk. Az ősrobbanás óta minden vibráció; az első szótól kezdve, ami az első vibráció.
A bibliai “vagyok” után valójában kérdőjel dukál.
“Vagyok? Mi vagyok?”
A teremtés tehát Isten, aki az elképzelhető összes módon kutatja Isten Szelfjét, egy folyamatban lévő, végtelen felderítésben, mindannyiunkon keresztül. A fejeden lévő összes hajszálon keresztül, az összes fa összes levelén keresztül, az összes atomon keresztül Isten kutatja Isten Szelfjét, a nagy “vagyok”-ot. Azt kezdtem látni, hogy minden, ami van, azonos a Szelffel, szó szerint; a te Szelfeddel, az én Szelfemmel. Minden a nagyszerű Szelf. Ezért tud Isten még arról is, ha egy falevél lehull. Azért lehetséges ez, mert bárhol is vagy, az univerzum központjában vagy. Bárhol is tartózkodjon egy atom, az univerzum központjában van. Isten van abban, és Isten van az ürességben.
Ahogy felderítettem az ürességet és az összes júgát vagy teremtést, teljes mértékben kívül voltam téren és időn, ahogy azokat ismerjük. Azt fedeztem fel ebben a kitágult állapotban, hogy a teremtés az abszolút, tiszta tudat – vagy Isten -, ami az élet tapasztalatába árad, ahogy azt ismerjük. Maga az üresség mentes a tapasztalattól. Megelőzi az életet, az első vibrációt. Az Istenség több az életnél és a halálnál. Így tehát még az életnél és a halálnál is több tapasztalnivaló van az univerzumban!
Az ürességben voltam, és tudatában voltam mindennek, ami valaha is megteremtődött. Olyan volt, mintha Isten szemein át néznék ki. Istenné váltam. Hirtelen már nem önmagam voltam többé. Csak annyit tudok erről mondani, hogy Isten szemein át néztem ki. És hirtelen tudtam, hogy miért léteznek az atomok, és mindent láttam.
Az az érdekes, hogy miután bementem az ürességbe, azzal a megértéssel jöttem ki belőle, hogy Isten nincs ott. Isten itt van. Erről szól ez az egész. Tehát ez az állandó keresés az emberi faj részéről, hogy valahol önmagunkon kívül megtaláljuk Istent… Isten mindent odaadott nekünk, minden itt van – hát így állunk. És ahová most tartunk, az az, hogy Isten rajtunk keresztül kutatja Istent. Az embereket annyira lefoglalja az, hogy megpróbálnak Istenné válni; pedig inkább arra kellene ráébredniük, hogy már Isten vagyunk, és Isten mi-vé válik. Erről szól valójában ez az egész.
Amikor erre ráébredtem, végeztem az ürességgel, és vissza akartam térni ehhez a teremtéshez vagy júgához. Valahogy ez tűnt természetesnek.
Aztán hirtelen visszatértem a második fényen vagy az ősrobbanáson keresztül, s közben megint sok bársonyos morajlást hallottam. A tudatáramlattal visszautaztam az egész teremtett világon át. Micsoda utazás volt! Ahogy áthaladtak rajtam a galaxisok szuperhalmazai, még több meglátásom támadt. Áthaladtam a galaxis centrumán, ami egy fekete lyuk. A fekete lyukak az univerzum nagy processzorai vagy recirkulálói. Tudod, mi van egy fekete lyuk túloldalán? Mi vagyunk; a mi galaxisunk, ami újra fel lett dolgozva egy másik univerzumból.
Teljes energiaszerkezetét tekintve fantasztikus fényvárosnak látszott a galaxis. Az ősrobannásnak ezen az oldalán minden energia: fény. Minden szub-atom, atom, csillag, bolygó, s még maga a tudat is fényből áll, és frekvenciával és/vagy részecskével rendelkezik. Élő anyag a fény. Minden fényből áll, még a kövek is. Tehát minden élő, eleven. Isten fényéből épül fel minden; minden nagyon is intelligens.
Ahogy továbbutaztam az áramlaton, végül azt láttam, hogy hatalmas fény érkezik felém. Tudtam, hogy ez az első fény; naprendszerünk Felsőbb Szelf-fénymátrixa. Ezután a teljes naprendszer megjelent a fényben, amit ismét bársonyos morajlás kísért.
Ez a mi helyi testünk, mi pedig sokkal nagyobbak vagyunk, mint képzelnénk. Láttam, hogy a naprendszer a mi testünk. Én is része vagyok ennek, a Föld pedig az a nagyszerű, teremtett lény, ami mi vagyunk, és mi az a része vagyunk, ami tudja, hogy van. De csak ez a része vagyunk mi a Földnek. Nem vagyunk minden, hanem csak az a része, ami tudja, hogy van.
Az összes energiát láttam, amit ez a naprendszer generál. Hihetetlen fényshow! Hallottam a szférák zenéjét. Naprendszerünk – az összes égitesthez hasonlóan – egyedi mátrixot generál, mely fény-, hang- és vibrációs energiából áll. A többi csillagrendszer fejlett civilizációi vibrációs vagy energiamátrix-lenyomat alapján ismerik fel az életet, ahogy azt mi az univerzumban ismerjük. Gyerekjáték ez számukra. A Föld csodálkozó gyermekei (az emberi lények) ebben a pillanatban is hangok tömkelegét keltik, mint az univerzum hátsóudvarában játszó gyermekek.
Közvetlenül a fény központjába utaztam az áramlaton. Úgy éreztem, átölel a fény, ahogy ismét belélegez engem – amit újabb lágy morajlás követett.
Ebben a nagy szeretet-fényben voltam, s közben átáramlott rajtam az élet áramlata. Megint csak azt tudom mondani, hogy a lehető legszeretetteljesebb, ítélkezés nélküli fény volt. Ideális szülő egy ilyen csodálkozó gyermeknek.
“És most?” – tűnődtem.
A fény elmagyarázta nekem, hogy nincs halál; halhatatlan lények vagyunk. Örökkévalóság óta élünk már! Ráébredtem, hogy egy természetes élő rendszer részei vagyunk, mely vég nélkül recirkulálja önmagát. Semmiféle parancsot nem kaptam a visszajövetelre. Egyszerűen csak tudtam, hogy vissza fogok jönni. Természetes volt mindazok után, amiket láttam.
Nem tudom, emberi idő szerint meddig maradtam a fénnyel. De eljött a pillanat, amikor ráébredtem, hogy választ kaptam az összes kérdésemre, és közeleg a visszatérésem. Amikor azt mondom, hogy összes kérdésemre választ kaptam a másvilágon, szó szerint értem ezt. Választ kaptam az összes kérdésemre. Minden embernek más az élete, és más kérdéseket kutat. Némelyik kérdésünk egyetemes, de mindannyian a magunk egyedi módján kutatjuk azt a dolgot, amit életnek nevezünk. Így van ezzel minden más életforma is, a hegyektől kezdve az összes fa összes leveléig.
És ez nagyon fontos számunkra ebben az univerzumban. Mert mind hozzájárul a Nagy Képhez, az élet teljességéhez. Szó szerint Isten vagyunk, aki Isten Szelfjét kutatja az Élet végtelen Táncában. Egyediséged gyarapítja az egész életet.
Ahogy megkezdtem visszatérésemet az életciklusba, eszembe se jutott, és nem is kaptam róla információt, hogy ugyanahhoz a testhez fogok visszatérni. Egyszerűen nem számított. Tökéletes bizalmat vetettem a fénybe és az életfolyamatba. Ahogy az áramlat összeolvadt a nagy fénnyel, azt kértem, hogy sohase felejtsem el a kinyilatkoztatásokat és azokat az érzéseket, amikre a másvilágon tettem szert.
“Rendben” volt a válasz. Kedvem lett volna megcsókolni a lelkem.
Aztán a fényen át visszakerültem a vibrációs birodalomba. Az egész folyamat megfordult, és még több információt kaptam. Hazafelé tartó utamon leckéket kaptam a reinkarnáció mechanizmusairól. Választ kaptam összes apró kérdésemre:
“Hogyan működik ez? Hogyan működik az?” Tudtam, hogy reinkarnálódni fogok.
A Föld egy nagy energiaprocesszor, s belőle fejlődik ki egyéni tudatunk. Első ízben gondoltam magamra emberként, és boldog voltam, hogy az vagyok. Az alapján, amit láttam, már az is boldoggá tett volna, ha atom vagyok ebben az univerzumban. Egy atom. Szóval, az, hogy Isten emberi részei vagyunk… a legfantasztikusabb áldás. Olyan áldás, ami legvadabb elképzeléseinket is felülmúlja arról, hogy milyen lehet egy áldás. Mindannyiunk esetében fantasztikus és csodálatos, hogy emberi részei vagyunk ennek a tapasztalatnak. Mindannyian – függetlenül attól, hogy hol vagyunk, elcseszett helyen-e vagy sem – áldás vagyunk a bolygóra, pont ott, ahol vagyunk.
Szóval, úgy mentem át a reinkarnációs folyamaton, hogy azt vártam, csecsemő leszek valahol. De leckét kaptam arról, hogy hogyan fejlődhet az egyéni identitás és tudat. Ebbe a testbe tértem vissza.
Nagyon meglepődtem, amikor kinyitottam a szemem. Nem tudom, miért, hiszen értettem a dolgot; mégis nagy meglepetésként ért, hogy ebbe a testbe tértem vissza, a szobámba, ahol valaki éppen kisírta a szemeit miattam. Az ápolónőm volt. Másfél órával azután adta fel a reményt, hogy megtalálta a holttestemet. Biztos volt benne, hogy halott vagyok; a halál összes jele megvolt – már merevedésnek is indult a testem. Nem tudjuk, mennyi ideig voltam halott, de azt tudjuk, hogy másfél óra telt el azután, hogy megtalált. Amennyire tudta, tiszteletben tartotta a kívánságomat, hogy néhány órára hagyja magára a holttestemet. Volt egy sztetoszkópunk és sok másik eszközünk a test életfunkcióinak ellenőrzésére, hogy ki lehessen deríteni, mi történik. Ő igazolni tudja, hogy tényleg halott voltam.
Nem halálközeli élmény volt ez. Magát a halált tapasztaltam meg legalább másfél órán át. Az ápolónőm holtan talált engem, és másfél órán át újra- meg újraellenőrizte a vérnyomást és a szívverést. Aztán felébredtem, és kint megláttam a fényt. Megpróbáltam felkelni, hogy odamenjek hozzá, de kiestem az ágyból. Az ápolónőm hangos puffanást hallott, és a padlón talált rám.
Amikor felépültem, nagyon megleptek és lenyűgöztek a velem történtek. Eleinte nem volt meg az út összes emléke, amikre most emlékszem. Egyre csak kiszúsztam ebből a világból, és azt kérdezgettem: “Élek?” Álomszerűbbnek tűnt ez a világ, mint a másik.
Három napon belül megint normálisan éreztem magam, mégis egészen máshogy voltam, mint életemben bármikor. Később visszatértek az emlékeim az útról. Semmi problémát nem láttam egyetlen emberi lénnyel sem, akivel valaha is találkoztam. Korábban nagyon könnyen ítélkeztem. Úgy gondoltam, egy csomó ember tényleg jól el van cseszve; igazából azt gondoltam, hogy mindenki el van cseszve, csak én nem. De most már világos volt előttem, mi is a helyzet.
Körülbelül három hónappal később egy barátom szólt, hogy menjek el megvizsgáltatni magam, úgyhogy elmentem, és ultrahangos vizsgálatot végeztek rajtam, stb. Tényleg jól éreztem magam, és féltem, hogy rossz híreket kapok.
Emlékszem, ahogy az orvos megnézte a korábbi és későbbi ultrahangos vizsgálatok eredményét, majd így szólt: “Nos, most nincs itt semmi.”
Mire én: “Akkor csoda történt, nem?”
Mire ő: “Nem, előfordul ilyesmi, úgy hívják, hogy spontán javulás.”
Egyáltalán nem volt lenyűgözve. Pedig csoda történt, és engem lenyűgözött, még ha mást nem is.
Az élet misztériumának nagyon kevés köze van az intelligenciához. Az univerzum egyáltalán nem intellektuális folyamat. Hasznos az intellektus; kiváló, de jelenleg ez az egyetlen eszköz, amivel a dolgokat kezeljük, ahelyett, hogy a szívünkkel és önmagunk bölcsebb részével tennénk.
A Föld központja a nagyszerű energiaátalakító, mint ahogy a Földünk mágneses terét ábrázoló képeken látni. Ez a mi ciklusunk: újra meg újra visszahúzza bele és rajta át a reinkarnált lelkeket. Ha eléred az emberi szintet, ez azt jelzi, hogy egyéni tudatot kezdesz kifejleszteni. Az állatoknak csoportlelke van, és csoportlelkekben reinkarnálódnak. Nagyon is lehetséges, hogy egy szarvas örökké szarvas legyen. De ha már emberként születsz meg, akár fogyatékosként, akár zseniként, ez akkor is azt mutatja, hogy az egyéni tudat kifejlesztésének ösvényét járod. Ez önmagában véve része annak a csoporttudatnak, amit emberiségnek nevezünk.
Láttam, hogy a rasszok: személyiséghalmazok. A Franciaországhoz, Németországhoz és Kínához hasonló nemzeteknek mind megvan a maguk személyisége. A városoknak is van személyiségük, helyi csoportlelkük, mely bizonyos embereket vonz. A családok csoportlelkeket alkotnak. Egy fraktál ágaihoz hasonlóan fejlődik az egyéni identitás; a csoportlélek a mi egyéniségünkben tesz felfedezéseket. Nagyon-nagyon fontosak a különféle kérdések, melyeket felteszünk. Így kutatja az Istenség Isten Szelfjét – rajtad keresztül. Tehát tedd csak fel a kérdéseidet, és kutass. Meg fogod találni a Szelfedet, és Istent fogod megtalálni abban a Szelfben, mert az az egyetlen Szelf.
Látni kezdtem, hogy mi, emberek, mindannyian lélektársak vagyunk. Ugyanannak a léleknek vagyunk a részei, mely fraktálként ágazik sok kreatív irányba, de ettől még ugyanaz. Most már úgy tekintek minden emberi lényre, akit valaha is láttam, mint lélektársra, az én lélektársamra; az igazira, akit mindig is kerestem. Ráadásul a valaha is létező legnagyszerűbb lélektársad nem más, mint önmagad. Mindannyian hímneműek és nőneműek vagyunk egyben. Megtapasztaljuk ezt a méhben, és megtapasztaljuk a reinkarnáció révén is. Ha önmagadon kívül keresed a végső lélektársat, sosem fogod megtalálni; nem ott van. Mint ahogy Isten sem “ott” van. Isten itt van. Ne “ott kint” keresd Istent. Itt keresd Istent. A Szelfedet kutasd. Kezdd el a legnagyszerűbb szerelmi viszonyt, amit valaha is átéltél… a Szelfeddel. Mindent szeretni fogsz belőle.
Alászálltam abba is, amit pokolnak lehetne nevezni. Meglepő volt. Nem láttam sem Sátánt, sem egyéb gonosz lényt. Az emberek saját nyomorúságába, közönyébe, tudatlanságának sötétségébe való alámerülés volt pokolbéli alászállásom. Szörnyű örökkévalóságnak tűnt. De a körülöttem lévő milliónyi lélek mindegyikének volt egy apró fénycsillaga, ami mindig a rendelkezésére áll. De úgy látszott, senki nem szentel neki figyelmet. Felemésztette őket saját bánatuk, traumájuk és nyomorúságuk. De – úgy tűnt, egy örökkévalóság után – elkezdtem szólítgatni a fényt, mint ahogy egy gyerek kiált segítségért a szüleinek. Ekkor kinyílt a fény, és alagutat formált, ami egyenesen hozzám jött, és elszigetelt engem az összes fájdalomtól és félelemtől. Hát ez a pokol valójában.
Szóval, azt tanuljuk, hogy hogyan segítsünk egymásnak, hogyan tartsunk össze. Most nyitva állnak a pokol kapui. Szövetkezni fogunk egymással, össze fogunk tartani, és együtt sétálunk ki a pokolból.
Felém jött a fény, és hatalmas arany angyallá változott. Megkérdeztem: “A halál angyala vagy?”
Tudomásomra hozta, hogy ő az én mindlelkem, az én Felsőbb Szelf mátrixom, önmagunk szuperősi része. Ezután a fényhez kerültem.
Tudományunk hamarosan mennyiségileg is meg fogja határozni a szellemet. Hát nem csodálatos? Olyan eszközökkel állunk elő, melyek érzékenyek a finomenergiára vagy szellemi energiára. A fizikusok azért ütköztetik egymással az atomokat, hogy megtudják, miből állnak. Már lejutottak a kvarkokig, a bájos-kvarkokig, és így tovább. Nos, egy napon lejutnak majd ahhoz az apró dologhoz is, ami az egészet egybetartja, és úgy kell majd nevezniük, hogy… Isten. Az atomok ütköztetésével nemcsak azt látják, hogy mi van ott belül, hanem teremtenek is részecskéket. Hála Istennek, a többségük igen rövid életű: millisecundumokig és nanosecundumokig maradnak fenn. Csak most kezdjük megérteni, hogy teremtünk is, miközben haladunk.
Ahogy örökké láttam, egy olyan birodalomhoz érkeztem, melyben van egy pont, ahol az összes tudást hátrahagyjuk, és a következő fraktál, a következő szint teremtésébe kezdünk. Megvan a hatalmunk arra, hogy teremtsünk, miközben kutatunk. S nem más ez, mint Isten, aki rajtunk keresztül tágítja ki önmagát.
Visszatérésem óta is megtapasztaltam már spontán módon a fényt, és megtanultam, hogyan jussak be abba a térbe szinte bármikor, amikor meditálok. Mindannyian képesek vagyunk erre. Nem kell meghalnod hozzá. Fel vagy szerelve rá; már eleve így vagy “drótozva”.
A test a legpompásabb fénylény, ami csak létezik. Hihetetlen fény univerzuma a test. A szellem nem ösztönöz minket arra, hogy szétfoszlassuk ezt a testet. Nem ez történik. Ne próbálkozz többé azzal, hogy Istenné válj; Isten válik te-vé. Itt.
Olyan az elme, mint egy gyermek, aki az univerzumban rohangál, követelőzik, és úgy gondolja, ő teremtette a világot. De kérdezd csak meg az elmét:
“Mi köze volt ehhez az anyukádnak?”
Ez a spirituális tudatosság következő szintje. Ó! Az anyukám! Hirtelen felhagysz az egóval, mert nem az egyetlen lélek vagy az univerzumban.
A fényhez intézett egyik kérdésem ez volt: “Mi a mennyország?”
Körbeutaztatott az összes mennyben, amit valaha is teremtettek: a Nirvánákban, az örök Vadászmezőkön, mindegyikben. Bejártam őket. Gondolatforma-teremtmények ezek, és mi teremtettük őket. Valójában nem megyünk a mennybe; újrafeldolgozás történik velünk. De bármit is teremtettünk, ott hagyjuk önmagunk egy részét. Valóságos az, de nem a lélek egésze.
Láttam a keresztény mennyországot. Szép helynek képzeljük el, ahol egy trón előtt állunk, és örökös imádattal illetjük a trónon ülőt. Én kipróbáltam. Unalmas! Ez volna a sorsunk? Gyerekes ez a mennyország. Nem akarok megbántani senkit. Néhány mennyország nagyon is érdekes, néhány meg unalmas. Az ókoriakat érdekesebbnek találtam, például a bennszülött amerikaiakét, az Örök Vadászmezőket. Az egyiptomiaknak fantasztikusak a mennyországaik. És így tovább. Olyan sok van belőlük. Mindegyikben van egy fraktál, ami a te sajátos értelmezésed, hacsak nem vagy része annak a csoportléleknek, mely kizárólag egy-egy meghatározott vallás Istenében hisz. Akkor nagyon közel álltok egymáshoz; ugyanabban a “stadionban” vagytok együtt. De még ekkor is különbözik egy kicsit mindegyik. Egy részed az, amit ott hagysz. A halál az életről szól, nem a mennyről.
Megkérdeztem Istent: “Melyik a legjobb vallás a bolygón? Melyik a helyes?”
És az Istenség – nagy szeretettel – így válaszolt: “Törődöm is én vele!”
Hihetetlen kegyelem volt ez. Azt jelentette, hogy csak mi törődünk ilyesmivel.
Az összes csillag Végső Istensége így szól hozzánk: “Nem számít, milyen vallású vagy.”
Vallások jönnek és mennek; változnak. Nem volt itt mindig a buddhizmus, sem a katolicizmus; és mindegyik a nagyobb megvilágosodásról szól. Most több fény érkezik az összes rendszerbe. Reformáció következik majd be a spiritualitásban, ami éppolyan drámai lesz, mint amilyen a protestáns reformáció volt. Rengetegen fognak harcolni miatta, egyik vallás a másik ellen kel ki, azt hívén, hogy csak nekik van igazuk.
Az emberek azt gondolják, hogy ők birtokolják Istent, mármint a vallások és a filozófiák, de főleg a vallások, mert ezek nagy szervezeteket építenek filozófiájuk köré. Amikor az Istenség azt mondta: “Törődöm is én vele!”, azonnal megértettem, hogy ránk van hagyva, törődjünk vele mi. Azért fontos, mert mi törődünk vele. Nekünk számít, és csak itt fontos. A Végső Istenség nem törődik vele, hogy protestáns vagy-e vagy buddhista, vagy bármi más. Az egész egy-egy virágzó arca mindegyik. Bárcsak minden vallás ráébredne erre, és békén hagynák egymást! Nem a vallások végét jelenti ez, hanem annak felismerését, hogy ugyanarról az Istenről beszélünk. Élni és élni hagyni – ez a lényeg. Mindegyiknek eltérő a nézőpontja. És mindegyik hozzájárul a Nagy Képhez; mindegyik fontos.
Úgy mentem át a másvilágra, hogy sok félelmem volt a vegyi hulladékokkal, a nukleáris fegyverekkel, a népességrobbanással, az esőerdőkkel kapcsolatban. Úgy tértem vissza, hogy mindegyik probléma iránt szeretetet éreztem. Szeretem a nukleáris pusztítást. Szeretem a gombafelhőt; ez a legszentebb mandala, ami ez ideig megnyilvánult, archetípusként. Egy csapásra bármely földi vallásnál vagy filozófiánál közelebb hozott minket egymáshoz, s új tudatszintre emelt. Tudván, hogy talán tizenötször vagy ötszázszor is felrobbanthatnánk a bolygót, ráébredünk végre, hogy együtt vagyunk itt mindannyian. Egy ideig bombákat kellett lövöldözniük, hogy megértessék ezt velünk. Ezután kezdtük azt mondogatni: “Már nincs szükségünk erre többé.”
Valójában most már biztonságosabb világban vagyunk, mint amilyenben valaha is voltunk, és még biztonságosabbá válik majd. Tehát úgy jöttem vissza, hogy szeretetet éreztem a vegyi fegyverek iránt, mert összehoztak minket. Olyan nagyok ezek a dolgok. Ahogy Peter Russell mondaná, “lélekméretűek” ezek a problémák. Vannak lélekméretű válaszaink is? IGEN!
Az esőerdők kiirtása le fog lassulni, és ötven év múlva már több fa lesz a bolygón, mint jó ideje. Ha érdekel az ökológia, küzdj érte; te vagy az a része a rendszernek, aki tudatossá válik. Küzdj érte minden erőddel, de ne csüggedj el! Része ez egy nagyobb dolognak.
A Föld önmaga megszelidítésének a folyamatában van. Sosem lesz többé olyan vad hely, mint amilyen valaha volt. Lesznek nagyon is vad helyek; rezervátumok, ahol burjánzik a természet. Kertészkedés és rezervátumok lesznek majd a jövőben. A népességnövekedés nagyon közel kerül az optimális energiatartományhoz, hogy tudati váltást idézzen elő. Ez a tudati váltás megváltoztatja majd a politikát, a pénzt, az energiát is.
Mi történik, amikor álmodunk? Sokdimenziós lények vagyunk. Hozzá tudunk ehhez férni tudatos álmodás révén. Valójában Isten álma ez az univerzum. Az egyik dolog, amit láttam, az volt, hogy mi, emberek, apró porszemek vagyunk egy bolygón, ami apró porszem egy galaxisban, ami szintén apró porszem csupán. Óriási rendszerek vannak odakint, s mi afféle átlagrendszerben vagyunk. De az emberi lények már a tudat egész kozmoszában legendásak. Legendás a Föld/Gaia parányi kis emberi lénye. Az egyik dolog, ami miatt legendásak vagyunk, az az álmodás. Legendás álmodók vagyunk. Valójában az egész kozmosz az élet értelmét keresi, az egésznek az értelmét. És a kicsi álmodó volt az, aki a valaha is kiötlött legjobb válasszal állt elő. Megálmodtuk azt. Szóval fontosak az álmok.
Most, hogy már meghaltam és vissza is tértem a halálból, igazán tisztelem az életet és a halált. DNS-kísérleteinkben nagy titokra deríthettünk fényt. Hamarosan képesek leszünk arra, hogy addig éljünk ebben a testben, ameddig csak akarunk. Úgy 150 év után lesz egy olyan intuitív érzésünk, hogy csatornát akarunk váltani. Ha örökké egyetlen testben élnénk, az nem lenne olyan kreatív, mint a reinkarnáció, mint az energia átvitele ebben a fantasztikus energiaörvényben, amiben vagyunk. Valójában érteni fogjuk az élet és a halál bölcsességét, és örömünket leljük majd benne.
Már eddig is egy örökkévalóság óta élünk. Ez a test, amiben vagy, egy örökkévalóság óta él. Az élet véget nem érő áramlatából fakad, az ősrobbanásig visszanyúlóan, és még azon is túl. Ez a test ad életet a következő életnek, sűrű és finomenergiát tekintve egyaránt. Ez a test már egy örökkévalóság óta él.”
Nem kis lelkiismeretfurdalással küzdve de elindultam ma a Nagylányom kíséretében ” a Budapestre” , mert Apa nagyon rendes volt és vállalta a felügyeletet a Papa felett, bár igazából nálunk akkora felügyeletet nem igényel és szoknia is kell,hogy én nem mindig vagyok, mert vissza kell térni a munkába hamarosan.
Amikor a kisgyerekek mellett visszatértem dolgozni is félre kellett tenni a folyamatos aggodalmaskodást, hogy épp mi történik a távollétemben, most is így kellene tenni, de közben elmúlt majd két évtized és más az ember hozzáállása a felelősséghez.
Célirányosan megyünk a dolgunk után, de hétvégén hézagosabb a vonat is, nagyobb az idősáv amit nem otthon töltök és akármennyire is tudatos vagyok, zavar
A megváltozott életünk és egyéb dolgok miatt megváltozott bennem a kapcsolat a külvilággal, másképp látok és érzékelek, mást keresek a kinti világban mint eddig. Kizárólag a jó dologokkal próbálok együtt lélegezni.
Jelenleg nem vonz igazából semmi, csak a nyugalom, a csend, a magány, a lassú de folyamatos mozgás, a folyamatos tevékenykedés ami érdekel, és ami a legkevésbé sem vonz az a boltban tartózkodás, a vásárlás, a tömeg, a ricsaj, a gyors mozdulatok, az erős hangok ..
Fura kint lenni… mintha megszöktem volna. Bűnösnek érzem magam. De nemsokára visszatérek az önként vállalt küldetésembe. Ott a helyem. És egy ideig csak dolgozni szeretnék onnan kimenni..nem azért mert muszáj,hanem mert azt vagyok Én.
Szepes Mária egyetlen sorával búcsúznék ma az Anyutól. ” AZ ÉLET ÖRÖK”
Ma szűk családi körben az Újhold energiájával körülölelve elhelyeztük a földbe, a mi földünkbe a fenyőfák helyén maradt napsütötte, kismadárdalos, virágos helyen az ültethető urnát, aminek tetejében fa magocska várja , hogy a tavaszi nap sugarai előcsalogassák és növekedésre buzdítsák. Tavasszal kialakíthatjuk szépre ezt a helyet, ahol nem fedi zord márványlap, nem díszíti halálom után a piros címke, hogy ha nem fizetsz akkor kidobjuk onnan a “lakót” és majd rátemetünk valakit, aki megváltja a helyet. Tőlünk ez idegen.
Mi a fákat, virágokat madarakat szeretjük, mi sok madárodút, itatót, etetőt, fürdetőt építünk, mi a virágokat nem súlyos kővázákba és nem csak halottak napjára ültetjük duzzogva. Mi mások vagyok, másképp búcsúzunk. Anyu nem akart felhajtást, nem akart rokonokat, lehet miattam nem akart, tudja, hogy szociofób vagyok és nem viselem a képmutatást sem. A “rokonai” megdöbbentek ezen a döntésen, én is megdöbbentem azon, hogy egy ember végakaratát önzőségből nem tisztelik, mert ők nem tudják így lezárni.
Senki sem akarja lezárni.. Nem lehet lezárni egy kapcsolatot, mert míg a tudat ezt a programot futtatja ott van az eltávozott mindenben, amit látunk.
Aki ismerte és szerette az Anyut, az egyen egy jó pörköltet nokedlivel és ubisalival, mert az volt a kedvence, vegyen fel egy piros ruhadarabot, mert a kedvenc színe a piros volt , és ha valahol nyaral majd jusson eszébe, mert nyaralni is nagyon szeretett.. Vegyen fel szép ruhát, mert igényes volt magára és a környezetére , süssön ezerféle süteményt és olvasson el sokszáz jó könyvet. Ültessen virágokat, etessen télen madarakat, simogasson meg egy kiskutyát vagy cicát… és szeresse az életet, mert ő szeretett élni. Igy emlékezzen rá! És tartsa tiszteletben a döntését!
Én is fa szeretnék lenni valahol, és engem sem kísérjen senki , ne búcsúzzon könnyek között, és ne terhelje ezzel azokat akiket magam mögött hagyok. Hanem legyen vidám, de ez majd egy másik, majd egy utolsó posztban elmondom Nektek magam.
Aput nyilván megviselte ez a kis téli kertészkedés az udvarban. Nagyon köszönte, hogy igy búcsúztunk és könnyek között mondta, hogy Anyu biztosan örül, hogy itt lehet velünk örökre.
És persze azt is jelezte, hogy őt egy méternél közelebb azért ne ültessük majd Anyu mellé… mert lehet a két fa kinyírja majd egymást. 🤫😆 Apu nem akar hazamenni már. Jól érzi magát itt a mi világunkban. Volt egy kis összetűzésünk a minap. Kettesben maradtunk és elkezdett zsarolni az ital miatt, nagyon nagyon csúnyán kiabáltam vele, sose tettem ilyet, de olyan erővel szakadt fel belőlem a düh , hogy közöltem vele, hogy akit épp sirat , azt maga küldte a sok csúnya szavával, az italozások hatására belőle előbújó állat viselkedésével a halálba.
Tartoztam ezzel az Anyunak. Apám ott darabokra hullott… Én is megsemmisültem , de nem volt más választás, mert valahol meg kell húzni azt a vonalat, valahol ideje szembe nézni a tetteinkkel, valakinek oda kell tartani a tükröt, mielőtt nagyon belemerül az önsajnálatba.
Azt hittem másnap haza akar majd menni, de csak sértődötten tömte a pipáját és majd három hét után először leült reggelizni.
A kutyája is és ő is szépen beleigazodott egy új rendbe, a most már közös rendünkbe, és lassan kezd majd kialakulni valamiféle új családi kép.
Sajnos ha kiteszem a lábam a házból, a napi bor azonnal eltűnik, de vagyunk már olyan kemények, hogy nem pótoljuk aznap. Kénytelen megszokni ezt a rendet, mert nincs olyan hely még egy a Földön, ahol szeretett jószágjával egy ágyban alhat, ahol van meleg, van étel, van neki minden, amitől akár boldog is lehetne ha akarna az lenni.
Még van pár elintéznivaló, még vannak dolgok, amiket szokni kell. Még feszült vagyok, kicsit izgulok mi lesz ha visszatérek a buszra, de remélem az is ilyen kevés zökkenős lesz,mint amilyen gyorsan Apu megtalálta a helyét ebben a számára új világban.
Ha nem lenne sikeres a famag kibújása akkor is egy piros levelű japán juhar lesz az Anyu fája ❤️
Eddig azért nyüglődtem, mert úgy éreztem nincsenek álmaim, vágyaim, nincs ami előre vigyen. Most, hogy kicsit megváltoztak ( nem kicsit) a mindennapok, rájöttem, hogy voltak álmaim és vágyaim, de csak akkor látszik minden, ha korlátozva van / vagy önmagát korlátozza az ember abban, hogy megvalósítsa őket.
Nem vagyok bezárva a házamba, hiszen szinte minden nap menni kell valahova. Mégis bezártsági érzésem van, mert ezt akarom érezni, valószínűleg megint csak arra hívja fel a figyelmem a Teremtés Mennyei Kocsmájának Programfelelőse, hogy mindig az VAN, amit AKARUNK, hogy legyen. Nagyon meredek és viszontagságokkal teli út visz el ahhoz a felismeréshez, hogy minden helyzetet magunk teremtünk, és hogy minden mindennel ( és mindenkivel) összefügg.
Panaszkodnom nem illik, mert ahhoz képest ahonnan 24-ről 25-re virradólag indultunk, relatív gyors megoldások születtek, és ahhoz képest, ami lehetett volna ebben a helyzetben, igazából minden rendben van.
Én azt teszem most már 101%-ban, amit a Belső Hangom diktál. A tegnapi nappal elfogadtam, hogy ez veszteséget is hozhat számomra, ami nem biztos, hogy veszteség. Oda is eljutottam ma reggel- kisebb vita árán az apuval- hogy ez az ÉN életem és ebbe nem kell beleépíteni semmi tárgyi dolgot az övéből. Azaz nekem pontosan mindenből annyi van, amennyi kell, szemben anyuval akinek mindenből sokkal több volt, mint amit valaha fel tudott volna használni. Nekem van egyfajta igénytelenségem amihez ragaszkodom és arra is rájöttem, hogy bármi áron ragaszkodom hozzá, továbbá ragaszkodom a szabadságomhoz, amit senki semmilyen formában nem vehet el. És ezért a szabadságért én bárkit bármikor feláldozok, ha nem tiszteli.
Tegnap már ügyintéztem. Én aki egyébként utálja az ilyet, de mivel nincs aki megtegye kénytelen vagyok. A muszáj nagy úr. Első körben az OTP-ben próbáltam megoldást találni apu nyugdíjának a fogadására de nem jutottunk közös nevezőre az amúgy már megszokott bunkó ügyintéző munkatárssal. ( ha nem az otp online felülete lenne a legjobban kezelhető már otthagytam volna azt a buzi bankot) Anyu bankjánál kiderült, hogy sem apu sem én nem vagyok kedvezményezett, így az apu nyugdíja mehet a postára. Érdekes az, hogy apu nyugdiját hogy tudta úgy fogadni az ex MKB, hogy apunak semmi jogosultsága nem volt a saját pénzéhez? Anyu bankjában sem voltak túl segítőkészek, pont leszarom mennyi pénze volt ,de kellett volna egy körülbelüli összeg a hagyatéki eljárás indításhoz. Majd lekérik hivatalból… ( ezt is leszarom). Le kellett mondjam a T-COM internetet és anyu mobil előfizetését a Yettelnél. Mindkét helyen le a kalappal az ügyintézők előtt! Komolyan jól esett a normális szó ( a bankok után főleg) majd a Kormányablak, ahol szintén nagyon segítőkészek voltak a Hölgyek és nagyon hálás vagyok azért, ahogy a legfontosabb dolgok máris megvannak. Visszavan az EON ( online próbálkozom) a Vízmű – nem tudom náluk javult-e valamit helyzet, mert katasztrófa volt régebben- van egy Digi tévé előfizetés, amit le kell mondani és hát majd állítólag hónapok múlva a hagyatéki, de vicces , hogy anyu úgy eldugta a dolgait, hogy olyanok vagyunk mint az Addams család ügyvédje Tully Alford és Dr. Greta Pinder-Schloss akik meg akarják szerezni a család vagyonát, és kutatják a házat, de mindig kicsusszannak a lefolyón … Pedig le kell adjam a dolgokat egy hét múlva… ( ejjj) Aztán van vissza még pár személyes dolog, amit le kell mondani, de remélem ennek is vége lesz egyszer.
Úgy érzem, hogy teszem a dolgom. Pont úgy ahogy tudom. És azt is érzem, hogy igazából mélyen belül iszonyat kemény vagyok. És tűzzel vassal megvédem azt az ÉN vagyok, mert ezt az ÉN most már nem zsarolja, nem akarja terelni, megváltoztatni SENKI. Vége van.
Masszív hányinger kínoz kettő hete. Én vagyok az a renitens nyomorék, aki semmit nem úgy csinál vagy érez, ahogy “kell”. Én például nem éreztem eufórikus örömöt szülés után, hanem súlyos gyermekágyi depresszió ült rám, s inkább arra lehetnék büszke, hogy még mindkettő él.
Hogy jó anya voltam- e?
Szerintem nem. De ha példa nem is leszek előttük szülőségből, lehetek tanulság, hogy milyennek nem kell lenniük. Pontosan ezeknek a tanulságoknak élem most az idejét. Őszintén örülök, hogy én nem lettem olyan, mint a minket a legcsodálatosabb napokon maga mögött hagyó anyám.
A hormonok hozta depresszióval egymagam voltam kénytelen megküzdeni, s hála a spirituális támogatásnak sikerült megszabadulnom tőle, s hála a Barsnak már halálfélelmem sincsen, pontosan ezért, mert megérdemlem végre, nem engedek a “világ” elvárásainak .
Gyász?
Itt mindenki azzal vigasztal, hogy majd odafent, hogy figyel, meg igy-meg úgy… Ez nem vígasz , ez inkább átok.
Nincs bennem gyász .
Sajnálom ha csalódást okoztam, illetve egyáltalán nem sajnálom, csak aki épp megvetni készül, annak odaajándékozom az én kis nyomorék életem, de nem azt, amit kívülről olyan szépen megplasztikázott a szégyen, hogy ” hát szegény Tündike nem tudom kire hasonlít, mert lusta, trehány és rendetlen disznó, mi nem vagyunk ilyenek, nem is értem”… “tudod kislányom én hozzátok nem hozok senki rokont, nem fogok szégyenkezni miattad” , “bezzeg az unokatestvéreid! Mind diplomás nagy házban élnek és gazdagok, te meg lusta voltál tanulni, pedig ..” hahaha… hát már nem kell szégyenkezni. . a kapu zárva marad. Kicsit sajnálom is az aput, hogy neki most ebben a szégyenben kell tovább élnie,de lehet neki ez a büntetése utolsó fázisa.
15 éves korom óta külön élek a szüleimtöl . Igaz minden anyagi támogatást megkaptam ehhez, ha nem cseszem el egy szar exkapcsolattal az elején, már milliomos lehetnék,de minek is.
Én jobban örültem volna annak ha valaki szeret. Akkor nem kellett volna szeretet kurvává lennem , nem kellett volna mindenki után loholnom, aki egy jó szót is szólt hozzám, hogy aztán kidobathassam magam mint egy kóbor kutyát.
Nincs bennem gyász … Rosszul vagyok attól,amit anyu maga mögött hagyott. Az én minimalista életembe, a putrimba, amit soha nem láthat a külvilág, amibe azért egy virágos, napos, madárka dalos sarokban új esélyt kap a megértésre ami most még halál, mert én más vagyok, mert bennem van tisztelet, ha szeretni senki nem is tanított meg a 49 év alatt, van bennem valami, aminek neve nincs, de támogat és segít megérteni ezt a furcsa, valakik által elvárásokból épített élhetetlen világot.
Apám beletörődni látszik abba, hogy egyszem lánya családjában kell élnie. Ott is hagyhattam volna , már nem élne. Nem tudom ki nevelt engem, mint egykori kulcsos utcagyereket, hogy ilyen döntéseket hozok, vagy miféle program vezérel, hogy a nehezen megszerzett szabadságom látszólag újra börtönbe zárom, úgy érzem tanítás és rengeteg tanulság van ebben most nekem , és Mindenkimnek aki most ettől a helyzettől szintén kényelmetlenül érzi magát.
Belülről jönnek az utasítások és ha azt teszem, kívül is rendeződnek a dolgok. Mintha mondaná valami ott belül, hogy “nyugi, minden rendben van!”
Úgysem tudsz mást tenni, csak amit a Belső Hang javasol, mert aki szembe megy vele, mindig akadályokba ütközik.
Igazából nem vagyok börtönben. Nézőpont problémáim vannak, ennek a helyzetnek nincs jó oldala, nem is kell belemagyarázni. Apu és köztem 32 év van. Úgy ítélem meg, hogy a minden körülmény ellenére én tisztelettel vagyok felé, a két szülőm közül inkább apás voltam, ő volt a realistább.
Anyu és köztem semmilyen érzelmi kötés nem volt, és ahogy ment az idő egyre több kompromisszumot kötött, nagyon igyekezett jó lenni hozzánk, nagyon szeretett volna hozzám tartozni és nekem nagyon sokat kellett hazudnom, hogy érezze azt, hogy ez valamennyire sikerült.
Sokáig szégyelltem, hogy bennem nincs más, csak tisztelet. Én minden héten kétszer ott ültem a teraszon és beszélgettünk, míg ők a saját szüleiket évente kétszer látogatták. Én nem mentem villamost vezetni Budapestre, mert mi lesz velük, ök eljöttek a szülőföldemről , hátat fordítottak a családnak hogy ebben a nyomorék, anyagias embereket gyártó atomwerkfabrikban a pénz rabszolgájává váljanak.
Anyu sokszor volt rám féltékeny és vagdosta a fejemhez, hogy ” te apád jobban szereted mert apád jól keres” …. Apu minimalista, alig van ruhája (mint nekem) igazából semmije sincs, mert ő csak kereste a “sok” pénzt, az összes ami neki belőle jutott az a pipadohány, meg az alkohol,amibe anyu állandó valamit akarokja, valami kellje elől menekült.
Fura egy háború,amiben apu “győzött” mi épp ezt a győzelmet szívjuk, igazából szegény se útba lenni nem akar, se élni, egyszerűen csak az a “probléma”, hogy a szűk élettérbe, amiben jól elvolt mindenki magában, most beleépítettem egy a közel 25 éve a halált váró, megkeseredett idős embert, aki most nem csak a megszokott problémájától lett elszakitva, hanem az italtól is, legalábbis ez a rész limitálva lett, mert a mi életünkbe ami biztosan nem fér bele kontrollálatlanul, az az alkohol.
Pénteken megérkezett a halotti anyakönyvi kivonat. Hétfőtől nyakamba vehetem vele a szolgáltatókat, mindenhol mindent lemondani, átírni, átvezetni…én aki utálja az ügyintézést. Borzalom. Jobb is, hogy nem dolgozom a hónapban, hála a rendes főnökeimnek. De azt hiszem az alvás hiánya és a szórt figyelem most nem lenne biztonságos a kormány mögött.
Most a házunkban relatív kezd beállni egyfajta “rend”. Olykor kimegyek a kecskeólba bőgni, de nem keresek átjárokat a túlvilágba, ezt a súlyt nem akarom Józsimra pakolni.
Borzasztó rossz érzés nekem, hogy az én feladatom a családomra is ráterhelem. Egyedül ezt nem tudom milyen áron tudnám megoldani.
Annyiszor eszembe jutott az utóbbi időben, hogy vajon én hogy fogom reagálni, ha egyszer a szüleim távoznak a Földről, vajon én is abban a táborban leszek, akik minden évfordulót.a Facebookon siratnak, de úgy tűnik én rossz ember vagyok, és végre Ti akik mindig azzal jöttök, hogy én milyen jó ember is vagyok felfogjátok, hogy tévedtetek.
Mert én csak tisztelni tanultam meg a felnőtteket! Mert én szeretni nem tudtam megtanulni ott, ahol vertek, ahol hazudni kellett, ahol pénz volt az ajándék a figyelem helyett
Nem volt rossz gyerekkorom, mert vidám, kreatív gyerek voltam. Sok barátom volt és sokan szerettek. De szeretni mit jelent? Azt csak felnőttként tanultam meg.
Most azt kellene írnom, hogy sajnálom, hogy csalódást okoztam. Meg azt , hogy lám mégsem vagyunk hasonlók. De olyan mindegy nekem már. Mindenki azt mond, mutat, gondol amit akar. Semmi sem lehet olyan mint tegnap és a holnap sem lehet olyan mint a most, de egy biztos.
Egy dolog van , amiért baromi hálás vagyok nekem. Hogy én már nem tudok hazudni. Sem önmagamnak, sem másnak. És megtapasztaltam, hogy aki képes arra, hogy felvállalja önmagát, az érzéseit, a gondolatait, a vágyait, azt minden helyzetben támogatni, vagy támogattatni fogja az a rendszer ami ezt a megnyilvánulási formát vezérli itt ebben a illozórikus világban.
Nagyon nem kell feltennem a kérdés, hogy mi vezethet -azon kívül, hogy lehet ennyi volt megírva– hirtelen távozáshoz a földi dimenzióból, mert benne éltem gyerekként aztán meg nem kis gyomorideggel figyeltem kívülről a szüleim házasságát, és nem szerettem látogatóba menni sem oda, ahol folyamatos a feszültség. Hiába nem beteg valaki vagy szedi magát tele mindenféle csoda vitaminokkal, ha keserű az élete. A lelki teher, a stressz szó szerint kinyírja az embert. Senkit nem lehet erőszakkal benne tartani egy mérgező kapcsolatban, legyen az házastársi, baráti, rokoni, munkahelyi, mert tényleg nincs más kiút belőle csak a halál. Aki meg benne marad, annak nagyobb az érdeke ebben, mint az életigenlés, a vágy, hogy végre szabad legyen… hát én szabad akarok lenni… elegem van a “kötelezőnek mondott” emberekből…
Elgondolkodom, miközben telefonon zaklat az életembe hirtelen cseppenő rokon, hogy kell-e ez nekem? Kell-e nekem az épp átalakuló feszültségforrásom mellé valaki, aki folytatja bennem a stressz generálását, a kurva megfelelési kényszert, a “viselkedési normákat” az elvárásokat, meg minden szart, amitől nem győzöm már bármi áron is szabadulni?
Édes Jó Istenem… Azt hiszem mobilszámot cserélek, nevet, nemet, lakhelyet, bolygót váltok, miért nem lehet “éngemet” végre hagyni, hogy had tegyem a kicsit sem vágyott dolgaim anélkül, hogy valaki a saját önzőségét nyomja a nyakamba, “rokoni jogon”?
Nekem nincsenek rokonaim.. illetve vannak… A lélek rokonok…Ti…. akik közt van ki közel 20 éve már felfedte valóságát és hasonlóságát előttem, és kitart… Ti vagytok a családom, a többiek felejtsenek végre el. Épp felnővőben vagyok…
Keresem a tanításokat abban a helyzetben, amiben épp vagyok. A következő gondolatok cikáznak a fejemben:
– “maradj a jelenlétben és fókuszálj a mostra” ( különben megbolondulsz, de ami a rosszabb, a családod is mérgezed a viselkedéseddel. Ha meghoztad ezt a döntést, akkor csináld végig ameddig még nem jelent veszélyt a fejlődésedre)
-” senki sem kényszerít bele semmilyen helyzetbe” ( mindenre van B verzió)
-” ne aggódj a munkahelyed miatt” ( egyrészt, egy hónap távollétet terveztem, mert több irányból is az egy hónap hangzott el, míg ritmus alakul ki a napirendünkben, plusz rengeteg ügyintézés van előtted, ami a szocifóbiámnak köszönhetően plusz teher. Ha a munkahely kivet magából ebben a hónapban, akkor nem sokat ért a 27 éved…engedd el)
-” vannak Barátaid, akik sokkal nehezebb sorsot visznek évek, évtizedek óta, mégis képesek arra, hogy most téged pátyolgassanak, szedd már össze magad! ” ( Igen szégyellem is magam) -” üzenet kifelé: UNALMAS AZ ÉLETED? VAN ROSSZABB!
Ami a legjobban bánt jelenleg az, hogy azzal a döntésemmel, hogy az idős, egyedül az ügyintézésben, vásárlásban, mindenben is életképtelen apám az amúgy is minimalista házamba költöztetem egy nehezen integrálható kutya társaságában, aki nem fogadja a helyzetet szintén könnyen, a családomnak okozok “problémát”. Igazság szerint a legkézenfekvőbb megoldás az lett volna, ha én költözöm el és elengedem a családom, legalább nekik legyen életük. Én aki soha nem volt tétlen és a két gyerek születésével is összesen 4 évig volt távol a munkából, sosem volt hosszabb szabadságon és a 27 év alatt 1x voltam betegség és egyszer kovidos karantén miatt táppénzen, egyszerűen nem találom fel magam most itthon, holott annyi feladat lenne, aminek hónapok múlva sem érünk a végére. Masszív hasmenés, kialvatlanság, állandó gyomorideg, étvágytalanság kínoz. Nagyon igyekszem nem nézni a holnapba.
Tegnap apu reggeli önsajnálata és öngyilkossággal való fenyegetőzésekor valami megpattant bennem és közöltem vele, hogy egy szavába kerül és kimegyek azon az ajtón, amin bejöttem. És ide nem jövök többé. Nem fog érdekelni , hogy mit tesz, felgyújtja a házat vagy sem csak a kutyát rakja ki előtte. Senki sem várja el tőlem, hogy mártír legyek. Ez a helyzet nem egy tartós beteg családtag ápolása, az én apám ugyanis nagyon is tiszta tudattal rendelkezik, mert aki fenyegetni tud az képes elleni pár órát a szeretett jószágaival, míg valaki hazaér a munkából. Mondtam, hogy este hazavisszük ha neki úgy jobb és reggel érte megyek. Az az opció sem volt elég megfelelő. Ezek után az első éjszakát nálunk töltötte. Igazából senki sem aludt… Egyszer majd biztosan alszunk. Ma áthozott pár személyes dolgot. Enni nem eszik. Rágcsálnivaló van előtte, azzal tömi maga helyett a kutyát…és a bor… a limitált mennyiségű bor. Attól nem fáj a gyomor.
Apu nem igényel 24 órás felügyeletet, csak nem lehet hosszabb időre magára hagyni. A mi világunkban talán nem tesz kárt. Ha én nem, Józsi elég nagy visszatartó erő. Ő a bástya. Ha nem lenne, már tutira világgá menekültem volna. Februárban már szeretnék dolgozni. Ez a vágyam tart szinten agyilag. Ha nem is a megszokott vonalon, ott, ahonnan könnyebben felügyelem az én rohamosan öregedő apám.
Egy hete , hogy 6 órát őriztem az anyu itt hagyott emberruháját az éjszakában, mire a szentesti ügyelet hajlandó volt elszállítani. Mocskos megalázó szituációk sora előzte meg a pillanatot, amikor két nyomorék tepsis ember várta karba tett kézzel, hogy az általam kiválasztott ruhadarabot egymagam felimádkozom egy élettelen testre, ami már kicsi sem hasonlított anyámra. Papírok, papírok, papírok…. A fülembe cseng a telefonhívás, a szavak, az azonnal rám szakadó kilátástalanság, mert a problémát soha nem a halottak okozzák, hanem azok, akiket maguk mögött hagynak.
Ügyintézés két ünnep között? Nos ha valaki meghalni készül, legyen tekintettel a családjára, lehetőleg otthonához közel haljon meg, és ne olyan időszakban, amikor az önkormányzat telefonon tart “ügyeletet” és nem képes bebiciklizni a tésasszony, hogy nyomjon egy pecsétet, ne kelljen hetekig tárolni valakit a hűtőben. Az őrület rész majd most következik, a sok hivatali ügyintézés, amitől alapból rosszul vagyok, “kár”, hogy nincs már kovid, mert mindent lehetne intézni online.
Miközben mások szilveszteri hangulatban búcsúztatták az óévet, én az apám őriztem a házában, nehogy kárt tegyen magában. Utálom ezt a házat, megöl. Az egész ház anyuról szól, ebben apám csak egy öreg bútordarab, ami nyilván jó mélyre van benne betonozva, nehogy megkönnyítse a dolgunk azzal, hogy önként hozzánk költözik, ami ott sem lesz zökkenőmentes létezés, a közös élet. Mégis én nyomorék barom nem tudom megtenni, hogy magára hagyjam a bánatában vagy élete hátralévő részében, bár Apa nagyon vigyáz arra, hogy én ne menjek rá a nagy jószándékomra, a kompromisszumokat nem csak egy oldalon kell meghozni.
Reggel hazamegyünk mihozzánk, hogy szokja a klímát, visszük a kutyát is, hogy ő is szokja a többi kutyát…. Mindenki próbálkozik jól hozzáállni a kérdéshez, Józsi egy földre szállt angyallá változott, a végtelenségig empatikussá vált és segít amiben csak tud, sőt annál sokkal többet. Én viszont itt alig egy hét alatt már ott tartok, hogy nem ezt a küzdelmet érdemli a családom. És lehetséges jobb lenne ha feláldoznám magam ezen az oltáron, és itt nyomorodnék meg ennek a háznak a számomra elviselhetetlen rezgésében. Pár éve már, hogy nem tudok itt megmaradni. Amikor az öreg kutyájuk miatt itt kellett aludjak, mikor nyaraltak, mindig halálfélelmem volt és rettegtem hogy éjszaka elvisznek a dementorok. Már egy hete nem alszom, igy a dementorok nem jönnek, de kezdek kimerülni, a saját ágyam akarom, Apa mellett, mert ő vigyáz rám.
Most imádkozom, hogy az apu fogja fel, hogy nem fogjuk magára hagyni bármennyire is erőszakoskodik érte és költözzön be a kis szobába, ami pont velünk több annál, mint egy szociális otthon, és ott lehet vele a kutya, aki a mindene. Meleg van, van étel és ott van a gyereke, veje, unokái. Rettegek attól, hogy nem fogom tudni kezelni ezt az egész helyzetet, és én leszek aki majd előbb követi az anyámat…. Amit nem nagyon szeretnék, mert én semmi másra nem vágytam egész életemben, csak nyugalomra… asszem, hogy ettől vagyok most a legmesszebb…
Apu amúgy napról napra ha picit is, jobban van. Ha nem jut alkoholhoz , akkor megérti, hogy nincs más választása. Ha hazajövünk, az ő otthonába, itt mindenhol van elrejtve valahol egy kis lélekméreg, és megkeresi, és megmérgezi vele a saját lelkét, majd az enyémet. Öngyilkossággal fenyeget, próbál hazaküldeni, de én bátor, maradok, nem tudom mennyire akarok még egy fél napot egy halott mellett tölteni ebben a dementorokkal teli házban…. Nálunk nem nagyon lenne erre lehetősége, valószínűleg ez tartja távol attól, hogy hozzánk költözzön. Majd alakul. Vagy nem. Vagy szép szóval, vagy csúnyával, de az életnek mennie kellene tovább.
🍁soulleaderdemon🍄 