Szeretném megköszönni Mindenkinek hogy enyhített a lelkem terhén 🙏❤️

És nem tudom eléggé megköszönni Apának és a Gyerekeimnek, hogy nem hagynak magamra a rám szakadt helyzettel.🥺❤️🙏

…mindenhol hol apró, hol égbekiáltó jelek jelzik az elkövetkező eseményeket, ám mi mindig csak azokat akarjuk észrevenni, amik az abban a pillanatban nekünk kedvező történéseket jelzik…

Sokszor spontán kimondott szavak… Apró, nem akarattal, érzelmek nélkül odabökött mondatok.

Tegnap este elfordítottam a busz ajtajában a kulcsot és visszaadtam a gazdájának. Egy ideig most nem dolgozhatom, mert nem hagyhatom aput magára . Anyu itthagyta nekem ahogy az utóbbi időben sokszor ígérte, mert elege volt .

Nem tervezte a távozását, csak élt a pillanattal, mikor megnyílt az égi kapu, most átlépett. Elmaradt a dobogás…

Mi egy képmutató hazug világban élünk, ahol a problémákra szőnyeget terítünk. Kifelé hazudunk, hogy ó igen, minden tökéletes, szégyelljük a rokonok előtt, a persze tökéletes rokonok előtt, hogy a mi életünk valójában egy elcseszett színdarab, amiben a sok csecsebecse mögött ott élezik gyilkos késüket a szavak

Rossz gyermeke voltam én anyámnak, mert nem tudtam mit kezdeni azzal a belső háborúval, amit ők 56 évig vívtak az apámmal .

Ez az ő sorsuk volt. Én nem vagyok hagyomány tisztelő, nem óhajtok úgy élni mint bárki más.

Egy gyerek nem foglalhat pártállást egyik szülője mellett sem. Meghallgattam, de sosem tettem semmit, mit tehettem volna? Melyiket emeljem ki egy közösen teremtett kapcsolatból?

Elmenekültem a szüleim háborúi elől.

Ezt tette az anyu is szenteste. Előkészítette nekünk másnapra a tökéletes karácsonyt és a szenteste legmagasabb rezgéshullamján nyíló dimenzókapun át elvitorlázott egy másik dimenzióba.

Mi meg itt maradtunk.

Apám minden pillanatát azzal tölti, hogy szervezi magának az utat anyám után. Én ha esetleg eszembe jutna gyászolni, ha tudnám mit is jelent, sem tudok, mert nincs rá időm. Apu nem tudja, nem is akarja feldolgozni , hogy anyu nincs többé. Most én vagyok a soros, akit megmérgezhet a makacsságával, a fenyegetőzéseivel.

Bár ragaszkodott hozzá, hogy az élet ne álljon meg a tragédia miatt, tett róla, hogy új kerékvágásba terelődjünk.

Ha magára hagyjuk azonnal italhoz nyúl és mire visszatérünk már a földről adja az utasításokat. Így buszt vezetni nem lehet, minden pillanatban indulni kell, hogy megmentsük önmagától…

Persze jó kérdés miért mentjük meg?

Önzőségböl.

Magam miatt. Nem én vagyok, akinek a fegyvert a kezébe kell hagyjam.

A Belső Hang vezet. Változás van. Így indult a változás. Ez most a feladat és biztosan lesznek jobb napok. Magamat kell megismernem minden helyzetben. Most helyzet van. Semmi sem lesz olyan mint volt és nem is akarom hogy olyan legyen

Ha majd egyszer lesz kedvem s eszközöm hozzá, ha már lesz egy új rend az életemben kiírom magamból azt a sok éves megtapasztalást, amit nekem gyereknek lenni jelentett ebben a családban. Megmondtam az anyunak, hogy meg ne merjen halni apám előtt, mert megöl vele engem is.

Köszi anyu. Én most nem engedem utánad. Pihenj tőle egy kicsit, aztán majd megbeszélitek, mert biztosan folytatjátok majd ezt a fura kapcsolatot, amiben ez a ragaszkodós, gyilkos szavakkal díszített szeretet ölt meg.

Egy biztos, anyu olyan tehernek érezte ezt a házasságot, hogy éreztem a távozásakor, hogy a Mount Everest súlyú teher esett le a válláról és nagyon okosnak kell lenni, hogy ez a teher egy jól szervezett feladattá váljon az enyémen.

S bár a világ legócskább gyereke én vagyok, mégis úgy tartja bennem a lélek, hogy az apuról nekem kell gondoskodni, mert csak én vagyok neki. Mert az apu sem véletlenül ilyen az ö tökéletes családjának fekete báránya, ahogy én is, és én most minden karmikus kört spirálba emelek és levezetem rólunk ezt a sváb megkövült átkot, amit a családjaink újra és újra programoznak a gyermekeikben.

Anyut nagyon szűk családi körben fogjuk búcsúztatni, a világ rosszallása ellenére az ő akarata szerint . Ültetős urnában egy kezdödő élet magjával, amiből egy kis fa lesz… Hogy nem lesz nyakkendős vidám kacajjal záródó halotti tor, hát majd mindenki túléli vagy sem, de aki anyut szerette valószínűleg megérti és arra emlékszik majd vele kapcsolatban amire akar.

Tudjátok azon a napon, amikor az anyu végül elment, úgy hogy nem volt beteg, hogy vett egy utolsó levegőt és már repült is a leghumánusabb ugrás volt innen a porfészekből. Nem ágyban forgatós, demes, kemós… Nekem aznap, addig az esti telefonig életem legszebb karácsonya zajlott.

A gyerekeimmel ebédeltünk majd a sors úgy hozta, hogy megismertem két olyan magas rezgésű, bölcs és intelligens embert, akik engem “kis buszvezetőt” is emberszámba vettek, és maguk szintjére fogadtak. Olyan boldog voltam Annyiszor elmondtam apának hogy ilyen jó napom nagyon rég nem volt .. aztán egy telefon. És új élet kezdődik,aminek nehezen látni a következő lépését. De olyan sok jel utalt rá…olyan nagyon ment a felkészítés, tudtam hogy ez nem teszt lesz, hanem vizsga. Az ên vizsgám és mindenkié,aki velem kapcsolatban áll.

Sosem voltam ilyen kiszolgáltatott a környezetemnek és a munkahelyi vezetők jóindulatának és sosem okoztam problémát másoknak a privát életemmel . Most reménykedem hogy engedik a fizetetlen szabit majd a részmunkaidőt, hogy kevésbé utálnak majd meg ezért a kollégák, hogy a családom ki tud mellettem tartani , hogy tudják majd kezelni az én makacs apám, akit akkor sem tudok magára hagyni, hogy soha nem fogja felfogni, hogy ö volt aki elüldözte erről a földről az anyámat. De nem tőlem fogja megtudni. Majd ha mennie kell az ő szenvedése végén elmondja neki az anyám.

Bocsánatot kellene kérném, hogy nem egy csodálatos poszt lett az első ezen a másfajta úton. Anyuról kellett volna írnom a csupa jót. De a sok jót mindenki tudja aki ismerte. Maradjon meg így az emlékeikben. Aki meg engem ismer, tudhatja, hogy én egyben látom és elemzem magam a helyzeten, a megéléseimben, én csak most kezdem tisztán látni az elmúlt 49 évem és majd akkor írom meg az én valóságom, ha az utolsó rögzítőkötelem is elvágta az apám.

Szépséges jó mostot Neked,
ki most itt vagy Tücsi rezgésbirodalmában.
Két napja látványosan,
de amúgy pár éve már folyamatosan olyan szituációkba keveredem,
amik nagy tanításokkal szolgálnak.
Tegnap és tegnap előtt olyan szituációkba keveredtem,
amiket sokszor lejátszottam már agyban és nem tetszettek. 
Tartottam tőlük, féltem tőlük,
kellemetlennek és megoldhatatlannak,
megalázónak tartottam őket.
Aztán belecsöppentem a szituációkba.
Ott voltam, ahol nem akartam lenni,
és a szembenálló felek arrogánsak, durvák,
agresszívek, elutasítóak ( bunkók) voltak.

Megéltem őket.
Minden negatív közeledés vagy reakció esetén
a megsemmisülés érzését éreztem, ám ami feltűnt minden esetben az,
hogy nem egó fájdalom volt. Nem szenvedtem túl, nem önsajnálkoztam, nem hisztiztem. Csak mélységes csend ült rám. Volt, hogy folytak a könnyeim, de nem éreztem semmit. Nem féltem, nem pánikoltam.

A legutóbbi szituáció- annak ellenére, hogy tudtam, hogy ez lesz, mert sokszor láttam lelki szemeim előtt, de tudtam, hogy meg kell tapasztalni- olyan szinten megérintett, ami kicsit eltávolított az emberek színes csodákkal teli világától.
Kiemelt a semmibe és ott volt jó. Nem csináltam belőle “ügyet” azon kívül, hogy az átkom biztosan kiszabadult, mert nem engem bántottak, hanem a rámbízottat. Egy
védőangyal nem hagyja nyomtalan ha védencét ok nélkül bántalmazás éri, bár ezeket a lelki bántalmazások inkább tanítások arra vonatkozóan, hogy mit kell tenni ahhoz, hogy az ilyen embereket távol tudjuk magunktól.

Ma reggel a buszon , munka közben megvilágosodtam.
Rájöttem arra, hogy mivel még élek, valószínűleg mindent túlélek.
Avagy teljesen felesleges aggódni egy olyan szituációtól, amit még nem éltünk meg,
vagy már van benne negatív megélésünk, mert lám itt vagyok és élek sőt…

SŐT!
A felém küldött negatívumból nem lelki fájdalmat generáltam, hanem pajzsot.
Erősebb vagyok.
Szerencsére lelkileg és nem fizikailag erősödtem meg, mert a fizikai erőm agresszióba torkolik, míg a lelki erőm inkább intelligenciába.
Ez annyit jelent, hogy nagyon büszke vagyok magamra, hogy egy adott szituációban,
amikor valakit a büdös kurva anyjába kéne küldeni, tudok dobni egy mosolyt,
meg tudom köszönni , hogy ott lehetettem és megélhettem a negatívumokat amiket vagy akarva vagy akaratlan felém küldtek és ki tudok menni a szituációból kisebb sokk burokban, ami igazából megvéd a mélyebb sérülésektől.

Az egyetlen oka az intelligenciám annak, hogy nem publikálom a szituációkat.
Nem félek senkitől, bárki bizonyíthatja velem szemben, hogy milyen tudatszinten létezik, mert megnyilvánul a kommunikációja milyenségében.
Az mindegy, hogy mit mond, az nem mindegy, hogyan mondja.
Egy intelligens ember lehet diplomás vagy alapszinten sem oktatott, tudja, hogy mit hogyan kell közölni. Milyen hangszínben, milyen nyomatékkal, éllel….
Ebben a világban az intelligenciát egy szinten említik a tudással, holott az intelligencia nem a tudás mértékét, hanem a helyes használatát jelenti.
És hogy mit jelent a helyes használat?
Annyit tesz, hogy felismered a szemben álló ember rezgéstartományát és próbálkozol az ő szintjén kommunikálni. Illetve ha túlságosan eltér a tiédtől, akkor minimalizálod a kommunikációt, mert értelmetlen.
Ez az intelligencia.

Most már tudom mit jelent önmagamnak lenni.
És most már büszke vagyok arra, amivé lettem.
A pozitív és negatív hatások megélése által.

Régóta nem okoz nagyobb örömöt a Karácsony. Mára mindegy, hogy erről ki tehet, nyilván én. A gyerekkoromban minden karácsony csoda volt. Igaz gyerekkoromban minden karácsonyból csak annyit fogtam fel, ami rám vonatkozott és a szülők -ha volt is ami nem illet volna bele az öröm ünnepébe, azt jól titkolták ( míg fel nem nőttem). Akkoriban nem voltak a fenyőfán kívül fények. De a mi fánk mindig gyönyörű volt …

Amikor külön család lettem megpróbáltam átvinni hozzánk a karácsony csodáját. Nem sikerült. Nem tudom miért, de nekem nem sikerül olyan fényessé tenni az ünnepet. Borzasztó szegénységet teremtettem magam köré, s bár ebből a gyerekek semmit nem.vettek észre hiába jött el hozzánk a Karácsony Szelleme bennem csak hideg ürességet talált.

Idén valami változott. A Lányok (a Nagylányom és a Kismenyünkjelöltünk) idén már novemberben kinyitották a kiskaput, ahol besurrant a Karácsony. Felkapcsolódtak az udvari izzósorok, s hosszú idő óta először díszek kerültek a házban is a falra, mennyezetre. Apa is segített. Sosem tette eddig. Annyiban tudta le, ha igyekeztem szépre varázsolni legalább a kis fát, hogy szép … Aztán mindenki elvonult a saját világába én meg ott maradtam a kis fámmal a kutyákkal egyedül .

Idén nem terveztem semmit, csak hagyom megtörténni és folyamatosan történik. Ahogy nézem a buszból a házakat, egyre több helyen kapcsolódnak a fények és benne van a levegőben valami titkos vágy, az emberek titkos vágya, a békére, nyugalomra, a szépre, a csillogóra a feszültségektől, a politikától, a negatívumoktól, a rosszalló megjegyzésektől , a viszályszítóktól, az állandó negatívumokat kereső és mások boldogságát elvevőktől mentes szép karácsonyra.

December számomra a tiszta öröm hónapja lett a felmerülő feladatok ellenére is .

Ebben a hónapban nem fogadom a negatívumot, gyakorlok a 2024-es évre,mert abban abszolút nem rezgek össze azokkal ,akik más- az internetről gondosan kiválogatott 💩-terheit élvezettel pakolják maguk körül mindenkire.

Most decemberben kezdődik az Új év… és minden pillanattal kezdődik az Új életünk amiben azt osztjuk meg ami velünk történik, a saját megéléseink visznek minket ugyanis csak előre, és azokon segítünk akiken módunkban áll segíteni, de nem terheljük egymásra azokat a terheket hátradőlve kényelmesen a foteleinkből, amik ellen sem egyedül sem másokkal együtt nem tudunk mit tenni.

Egyetlen oka van ennek. Az energiánk nem csökkenhet olyan dolgok miatt,amivel nem tudunk mit kezdeni és nincs senkinek sem joga ezeknek a dolgoknak a felelősségét másokra terhelni. Vannak dolgok,amiben nem vagyunk kompetensek. Azokkal nem hiszem, hogy dolgunk lenne.

Talán ideje megtanulni pozitív gondolatokból felépíteni egy új életet. Sosem késő. Ideje megtanulni adni és elfogadni. Mosolyogni, örülni, meglátni a szépet, megteremteni a szépet. Elismerni, beismerni, elengedni, megölelni, befogadni, vagy szeretettel elköszönni, lezárni,de nem táplálni sem haragot,sem gyűlöletet.

Nekem azt is meg kellett tanulnom, hogy egyedül vagyok,de mégsem vagyok egyedül .Hogy mindenkiből annyit fogadjak és elégedjek meg vele,amit ad, vagy nem ad, de ne gyártsak rögtön elméletet arról, hogy mit hisz vagy gondol rólam,mert abszolút mindegy az én nézőpontomból.

Fura hónap lesz nekem ez az idei december, ami egész hónapban Karácsony.

December elsejét a jelenlenlét és a betanult
és jól berögzített aggodalmak
és “hozzuk ki a legtöbbet az életből, mert egyszer élünk” stressz nélkül kezdtem.
Most ízlelgetem a belső békének azt a formáját,
ami végre nem kitűzött célok felé hajszol,
hanem megengedi megélni a pillanatot
annak általam ismert valóságában.

Visszagondolok az utóbbi évtized poklok poklára,
az állandó rettegésre a holnap bekövetkező haláltól,
arra, hogy az internet hozta
– másoknak minden olyan kurva jól megy
én meg itt toporgok és az esem tudom merre induljak-
máshol mindenkinek minden olyan kurvaszépésjó
és én elcsesztem ezt az életem is,
mert nem maxoltam ki a lehetőségeimet.
Most végre eltűntek “a mások”
és az összes viszonyítási alap az az egy pillanattal ezelőtti én.

Régen attól is rettegtem, hogy mi van ha elkezdem másképp látni a világot és elmaradnak tőlem azok akik még mindig küzdenek?
Nem tudhattam, hogy ha másképpen látok majd,
akkor engedem őket megküzdeni azért,
amiért én is megküzdöttem, mert senkinek nem adható át
még csak a szándéka sem a változásnak,
hiszen mindenki azt teszi ami neki a legjobb,.

Én 20 éven át küzdöttem.
( Látszólag) hiába volt a sok bölcsesség
és segítő szándékú ember, írás, tanítás.
20 kemény év…

És most itt van a december és én megengedtem nekem,
hogy nem küzdök tovább, mert elértem egy olyan mérföldkőhöz,
amit megszületésünk előtt és közvetlenül után még láttam.
A spontán létezés és mindenre rácsodálkozás mérföldkövéhez.

Persze a mögöttem lévő 49 év begyűjtött megélései
sokfajta nézőpontot alakítottak ki bennem,
de olyan ez mint a fotózás,
ugyanazt a motívumot millió szögből is le lehet kattintani
és talán akkor mutatja meg a maga részleges valóságát, amikor minden nézőpontból megszületik a megtapasztalása.

Igy van ez az élettel is.
Reggel keltem és indultam…
Megtapasztaltam a bokáig érő sarat az udvaromban, az utcán hömpölygő vizet, a nedves hideget, a zord színeket, az elő nem bújó Napot.
A párát, a ködöt, a hulló falevelet, az árokban ugrásra kész őzeket.
Az vízzel telt kátyús úton száguldozó agytalan embereket.
A Teremtés ( a Teremtők Ember kísérletekért felelős Univerzumbizottságának Laboratóriumi Munkatársai ) által annyiféle színben pompázó emberszabásúit…

Nagyon jó úgy tekinteni mindenkire, mint az Egész egy önálló apró “egészére”,
néhol kicsit nehezebb volt elfogadni az őrjöngő embert, az őrjöngő embertől tartó dühös embereket, nehéz( beszólás nélkül) a szemébe nézni annak , aki külső nyomásra, a belső ellenállása és egyéb hiányosságai ellenére próbálkozik “egóból” mások fölé kerekedni, mert esélytelen bárkinek kellene lennie bárkinek bárki fölé emelkednie, ha nem hagynánk, hogy ezt ember az emberrel megtegye.

Nagyon jó dolog egyszerűen hagyni mindenkit megnyilvánulni ahogy jónak érzi.
Az is jó, hogy olykor kihívást jelent akkor is higgadtnak maradni amikor más már a földet húzná a szembenálló félre. De az is jó, hogy megengedem magamnak, hogy játszak én is azokkal, akik szívesen játszanak velem, például szópárbajt, vagy “ha bunkó vagy jól kiosztalak majd iszom egy kávét“-ot.

Elgondolkodtam azon is, hogy milyen szerepvállalásim vannak.
És hogy akarom-e őket annak ellenére, hogy egyre kevésbé érzem úgy, hogy nem egy fekete lyukba sugárzom a figyelmem, az időm, a gondoskodásom. Legyen szó bárkiről, vagy bármilyen szituációról, nem biztos, hogy életcélnak kell tekinteni azt az állapotot, amiben használati tárgyként vagyunk feltüntetve. Mert hát elég gáz ráébredni, hogy a címkét nem mások aggatják ránk, hanem magunk magunkra… Valahol még tartok attól a szabadságtól, ami ennek az útnak , amire most léptem a mellékhatása.
Mert minél többet halad az ember a belső úton és kezdni felismerni a programot, ami szerint ezen a “fizikai dimenzión” létezni látszik, annál közelebb kerül A PROGRAMOZÓHOZ .
( és akkor kap majd sokkot, ha meglátja, hogy A PROGRAMOZÓ önmaga)

Mindent összevetve sikeres nap volt a december egy, mivel már december kettő van és mivel ott ébredtem ahol este lefeküdtem, valószínűleg a kísérlet ma is folytatódik tovább.