Semmi baj nincsen.
Sőt!
Naponta többször ugyanazt a tanítást hallgattam, és nem értettem.
Szerintem nem is volt több vágyam, csak érteni, hogy miért mindig ugyanazt kell hallgassam, mit nem veszek észre, hol van még hiba a teremtésemben.
Segítségemre siettek a változások, és a megélése annak, hogy bármilyen fordulatot is vesz a Sors , egyetlen dolog állandó marad benne.
ÉN.
Ami soha nem változik az a középpont, mert minden körülötte forog.
Jaj mennyire visszhangzik a fejemben a mondat, amit a felnőtt világ sulykolt belém, hogy “ne hidd, hogy körülötted forog a világ” értve ez alatt, hogy senki sem értem van itt, pedig ha jól megfigyeljük, a világ bizony körülöttünk forog , hiszen minden azért van itt, mert ezt teremtjük magunk köré a kollektív tudat segítségével.

Nyilván magasabb szinten kellene ahhoz lenni, hogy felfogjam, mit jelent a kollektív tudat és ne csak mondjam, hanem megélője legyek a minden és mindenki egy tényének.
Annyira kicsi énközpontú a megélésszintünk, hogy nem tudjuk elképzelni, hogy minden ami körülöttünk látható, és minden ami benne él és mozog az egy egész apró részlete, pont annyira alkotunk valamit “együtt”, ahogy összeáll a test a végtelen sok apró sejtből.

Nagyon fölé kellene emelkedni a “világunknak”, hogy megélhetővé váljon az egysége, de azt hiszem emberi tudatosulásunkban nem ezzel az egésszel van feladat, hanem csak a kis részével, hiszen azt is elfogadtuk, hogy ami az egész nagyban, az a végtelen mini kicsiben.

A mindennapi emberi létünkben nem sokat tudunk kezdeni a nagy spirituális képletekkel miközben reggel a zoknit húzzuk a lábunkra, hiszen a “programunk” nem arra ösztönöz, hogy ez geometrikus képletekkel próbáljuk felfogni, hanem egy kollektív megállapodás útját járjuk, mint emberi lények, és teljesítjük benne a kicsit olykor unalmasnak tűnő motívumokat ismétlő feladatainkat.

Akkor minek a sok spirituális “duma”?

Minek kell folyamatosan más nézőpontokat erőltetni a ki tudja mennyi ideje járt
útba?
Mindig minden ugyanaz.
A díszletet változtatjuk, de a lényeg ugyanaz.
Megszületik, fejlődik, tapasztal, megpróbálja a tanultakat hasznosítani, majd leveti a ruháját, mert elhasználódott és újrakezdi.
De minek?
Számomra ez az emberi létezés egy kelepcének hat.
Ez egy csapda, amibe az “én” tudat az “istenné válás istenben” lehetősége teremti újra és újra a fizikai valóságot.
Azzal a tudattal érkezve a szülőcsatornán át, hogy újra és újra megpróbálja a részlet bizonyítani az egészet.

Visszakanyarodva emberi lényemhez, megdöbbentő megtapasztaláson lettem túl lelki fáradságom utolsó , a sokadik feladás előtti pillanatában. Hallgatva a sok okosságot- és nem értve – nem tudtam rájönni, hogy hol van a hiba a rendszerben. Azt már rég elfogadtam, hogy valami oknál fogva a fizikai kötelékeim helyett lelki kötésekben kezdtem létezni jó pár éve, de a programom tovább erőltette a fizikai kapcsolódásokat. Tragédiaként éltem meg hosszú éveken át, hogy saját magam erőszakolom meg minden olyan próbálkozással, amikor emberekkel akarok tartós kapcsolatot kialakítani, mert magam vagyok aki ezt minden eszközzel megakadályozza.
Mindenre magyarázatot keresni nagyon fárasztó tevékenység és semmi értelme, mert az ember egyetlen feladata a Földön nem más, mint embernek lenni.
Akit ide emberanya szült, az itt nem lesz más csak ember.
Az ember- program végtelen lehetőség a fizikai világban való megnyilvánulásának az “egésznek” és ezt meg is teszi, az már csak egy “játék” az egész részéről, hogy minden teremtett megnyilvánulásának ajándékba azt a tudatot adja az első lélegzetvételekor, hogy különálló , önálló létező, akinek lehetősége van megvalósítani bármit, amihez a rezgése szintjén képes.
Van aki csak arra képes, hogy lélegezzen…van aki arra sem.. van aki viszont képes arra, hogy egymaga megváltsa az egész világot.
Legalábbis abban a tudatban, hogy létezik.

Teljesen mindegy mi az igazság.
Az ember a saját Istene…
Az van, amit akar, hogy legyen.
Hogy ami van, az nem oké?
Akkor miért teremtjük?
Hogy már késő?
Sosem az…
Hogy ha felrobbantottuk már magunk alatt a Földet,
nem tudjuk visszacsinálni?
Sokszor megtörtént már.
Mégis itt vagyunk.
Legalábbis úgy tűnik.
Mert mindig itt ébredünk fel.
Pedig ez is csak egy döntés.
Dönthetünk másképp is.
Mindennek megvan a maga ideje.

Sok sok szó van itt összefüggéstelen szöveg egy olyan apropóból, amit el lehetett volna rendezni annyival, hogy köszönöm, hogy minden úgy alakul, ahogy van.
Mert nem is lehetne másképp.
🙂

Sok olyan eset történik az életben körülöttünk, amin érdemes elgondolkodni, nyilván azért szerzünk róla tudomást, mert dolgunk van vele.

Nem szoktam véleményt nyilvánítani,
mert rendszerint pont olyan támadásoknak teszem ki magam miatta,
ami miatt a poszt most íródik, de mivel épp eldöntöttem,
hogy vagy kivonulok ebből az internet világból vagy itt is önmagam lehetek,
most belső kényszert érzek arra, hogy elmondjam a világnak a véleményem erről.
Is.

Egyetlen tényt tudunk ebben az esetben, mégpedig azt, hogy egy fiú véget vetett az életének az egyik legrosszabb módon, a vonat elé lépett (ugrott, feküdt, repült…ahány cikk annyi verzió). A cikkek aztán felkapták a zaklatást, a gúnyolódást a túlsúly miatt, de már előkerült a szerelmi bánat is. Az igazságot, hogy miből és kiből volt elég a Pisti magával vitte, ám a tömeg már lincsel, és mellette talán van olyan, ha kevés százalékban is, aki elgondolkodik, vagy elbeszélget erről a gyerekeivel vagy másokkal akikkel még lehet beszélgetni.

Legyen bármi az ok, a Pistit nem hozza vissza.

De mi beszéljünk arról, hogy falkaszellem, zaklatás, gúnyolódás.

Mi, felnőttek, akik bármerre megyünk ebben a kis országban, mindenhol gúnyolódó, köpködő, nyilvánosan megalázó plakátokba botlunk, ahol a jelen kormány és az ellenzék példamutató módon mocskolódik. Ugyan ki várja el itt bárkitől is, hogy ne gúnyolódjon kollektíven valakin, aki bármilyen általa megítélt fogyatékkal bír?

A Facebookon mindenki tökéletes és osztja az észt, hogy mit hogyan nem kellene.
Én meg hülye realista visszatekerem az idő kerekét….a komoly nagytudású felnőttek, az óvónők csodálatos világában ahol J-t az unokahúgom és engem “hugyosnak” csúfoltak és csúfoltattak az óvodában, mert bepisiltem, majd az Almaboros Józsibácsi tenyérbemászó képű felesége azon fröcsögött mikor náluk aludtunk Zalaegerszegen hogy a Tündike miatt nejlont kell húzni a matracra, mert hugyos és a matracot nem lehet tisztítani.

Az általános iskolában elsőben A-t csúfoltuk, mert fekete haja volt és valaki kitalálta, hogy tetves…Senki sem fogta meg a kezét, és senkit se érdekelt senki lelkivilága.
Otthon nem volt ilyenről szó, mert otthon nem volt divat az érzelmekről beszélni, bár én nem rasszista családba születtem de nem is magyarba, mert svábok vagyunk, igy inkább mindig a diszkriminált oldalt erősítettem mint azt, ahol megkülönböztették az embereket.

Kettő túlsúlyos osztálytársam volt, és mindenki utálta ha az ő tornasorába álltak, mert miattuk nem nyert a sor, és maga a tornatanár volt aki gúnyoltatta őket.

“Digi-dagi daganat, kergeti a halakat, megfogott egy feketét kinyalta a fenekét…”

Ők sírtak, mi röhögtünk….
Gonoszak voltunk? Ezek alapján mindenki az volt.
Aki nem volt szép, és okos az szívott, azon röhögtek, azt megszégyenítették a tanárok és ez volt a természetes. Szamárpad, sarokba állás, röhögés…

Amikor kivonultak az orosz katonák, az emberek ordítoztak az utánuk, hogy “pasli damoj” és a gyerekeik is üvöltözték és nevettek. Akiknek meg menni kellett csak lehajtották a fejüket.

Nem csak a gyerekekben tombol a falkaszellem, az összefogva kikezdünk másokat szellemisége, hanem a felnőttek között is a mai napig ez a szokás, hogy ahol legalább 3 ember van, ott kettő kikezdi a harmadikat. Bármiért, bármilyen módon, de kikezdi…olyanok mint a kutyák. Egy kutya nem bántotta a macskákat, de kettő simán összefogott és a közös érdekük az lett, hogy kinyírják az összest, ami betéved az udvarra.

Ne menjünk messzire, szintén iskola, de már a gyerekeim idejében. A tanár háborút hirdet az autisztikus gyerek és szülei ellen. Undorító hadjárat volt, Hányinger és a sok szülő ott állt mellette. Igaz semmit nem értek el, csak aláírták az ostobaság bizonyítványát.

A Fiam is kollektív zaklatták és bántották és én nem tudtam róla, mert a gyerek nem beszélt erről. Nem azért, mert nem érdekelt, vagy a telefont nyomkodtam volna mint manapság divat a gyerekekre való figyelés helyett, hanem mert nem beszélt, nem mondott semmi különlegest a “nem történt semmi az iskolában” monológján kívül.
A tanárok tudták, mégsem szóltak… nehéz segíteni azon, amiről nem tudsz.

Saját példát a nagy karrierem történtéből meg már nem is írok le, semmi sem változott a 28 év alatt amit a felnőttek között eddig töltöttem. Az egy érdek köré csoportosult falka most is kegyetlen tud lenni azokkal akik nem hódolnak be neki.

Igaz, hogy el kell beszélgetni,- de nem csak a gyerekekkel,- arról, hogy bármit mondasz, vagy teszel másoknak/másokkal először képzeld a helyébe magad, tudd, hogy amit mondasz, az vajon igaz-e? És a mondanivalód segíti -e őt abban, hogy jobb élete legyen? Mert ha nem akkor kussolj…
Ami meg számomra egyértelmű és bár sokáig bántott, hogy a gyerekeimbe nem neveltünk falkaszellemet, senki mögé nem állunk, aki nem jó célt képvisel. És még mielőtt jónak ítélünk egy célt, lássuk át, hogy vajon az a jó cél tényleg jó-e 🙂 És akkor sem mögé kell állni, hanem mellé és nem ellene, hanem érte… nem ugyanaz.

Borzasztó nagy tragédia, ha bármilyen korú ember képessé válik arra, hogy az egyetlen alapprogramjával, a túléléssel szembe fordulva eldobja magától az életét.
A legerősebb emberek képesek csak erre, csak az a baj, hogy az erejüket a fájdalmuk és a jövőtlenség vaksága okozza. Azzal, hogy most zaklatókat ( feltételezett zaklatókat) az egyéb videómegosztások egyfajta nézőpontból elemzése után gyilkosnak kiáltottuk ki, kevésbé vagyunk jobbak tőlük…

Lehet gondolkodni, van min úgy cakkumpakk…

Panaszt tett egy kedves utas az általam is vezetett autóbusz egyik ülésére a kapcsolattartó felé, olyan szöveggel, hogy már többször tapasztalta, hogy hátradől az ülés háttámlája .

Egész éjjel azon gondolkodtam, hogy ha többször tapasztal egy hibát, miért nem jelezte a gépkocsivezető felé?

Én nem ülök hátul, így nem tudhatom, hogy a gázrugó melyik ülésben haldoklik. Nem egy nagy javítás, meg van hamar, de ennek az a feltétele hogy tudjak róla.

Először nagyon felcsesztem az agyam ezen. Borzasztó dühös voltam,mert zavar ha hiba van a szolgáltatásban ,akkor is ha önhibámon kívül.

Aztán azon gondolkodtam, hogy vajon van valami szabály talán erre, hogy az utas nem szólhat a buszvezetőnek? Vagy nem ereszkedik le, vagy menőbb a hibát ilyen módon kezelni, hogy “már megint nem feleltek meg a követelményeknek”

Azon is gondolkodom, hogy miért veszek minden -akár jószándékú – figyelmeztetést támadásnak. Engem nagyon ritkán bántanak az emberek, szándékosan meg tényleg már alig van példa rá, volt idő, de már földet húzott rájuk a Sors .. de van valami a múltban ami arra ösztönöz, hogy ha valaki felém indul először megharapjam s csak utána kérdezzem meg, mit akar.

Talán az az oka, hogy se régen se most nem érdekel senkit egy probléma estén az én verzióm . Talán az ominózus bírósági tárgyalás a munkaügyi bíróságon vagy a rendőri túlkapások, a kisember létem miatt ilyen a reakcióm.

Viszont hálás vagyok , hogy tiszta lapokkal játszom minden körülmények között Lehet nem kellek a semmilyen közösségbe, mert nem hazudok a közösség érdekeit szerint. De nekem így a jó.

Az ülés javítás folyamatban….

Egy “hajnali reggel”, amikor a kukoricát vittem a Lajosék alattvalóinak leültem kicsit a lámpafényben, néztem, ahogy a pipikék pikpikelik a kukoricaszemket.

Egyszer csak a romos vájogfalból mintha áradás lett volna elkezdtek szó szerint kifolyni a patkányok. Szépen körbeülték a kukoricát vagy negyvenen és halálos nyugalommal ettek a tyúkokkal.

Mind a szomszéd udvarból jött, az időzítőre kapcsolt hátsó udvari világítással óramű pontossággal egy időben.

Nálunk hosszú évek óta nem volt kihelyezve patkányméreg, mert a Poppy kutyám egyszer bekajálta és megküzdöttünk akkor az életéért.

Ennek ellenére mégis beszereztem a jól bevált zselés cuccot, a kudarcba fulladt emberségesebbnek ítélt azonnal ható légpuskás lövöldözés után, és kimondottan a patkányok járatai , a padlás lett megszórva a kevésbé humánus halált okozó méreggel.

El is fogyott, nem is jönnek azóta a vendégek. A maradék pépes zacskókat egy kevésbé jól záró dobozba tettem a garázsba. A tudat is zavart, hogy egyáltalán van otthon, és kétszer léptem vissza, hogy a dobozt olyan helyre tegyem, ahonnan nem esik le. A garázst becsuktam. Hiába.

Sok hiba lett elkövette a folyamatban. Egyrészt régen a mérgező dolgokat, permetszer, sósav, egerméreg, gyógyszerek mindig zártuk. Feliratozva volt minden duplán zárható üvegben, zárható szekrényben. Most ez nyilván elmaradt. Mint ahogy minden más is az életemben, ami mellett ott volt a felkiáltójel, hogy mit ne, mit hogyan.

Egy hete, hétfő este amikor hazaértem a garázs nyitva volt. A kutyák az udvaron. Másnap reggel kerestem a dobozt, nem találtam. Ahogy jobban körbenéztem, meghűlt bennem a vér. A doboz leesve, a tető mellette, a pépek félig kint a dobozból.

Azt hittem elájulok. Még a hasmenés is rám jött ijedtemben, közben indulni is kellett volna a buszhoz. Szólni illett a Gyerekeknek, hogy mi történt, hogy LEHET, hogy a kutyák hozzáfértek a méreghez, figyeljék az “Unokám”.

Hatalmas sokk volt, az amúgy is más téren sokkos napjainkban olyan intenzív pánik lett úrrá rajtam, hogy megfogadtam, ha bármi baja lesz a Kismenyem kiskutyájának miattam, én világgá megyek. Soha nem bocsájtanám meg magamnak, mert felelőtlen voltam.

A saját kutyáim is fontosak, de ha valaki megbízik benned , s rád bízza, ami neki sokat jelent, s te abban kárt teszel, az nem bocsánatos bűn…örök tüske marad. S nekem már nem hiányzik senkinek a rossz érzése irántam, elég már a negatív rezgésekből.

Szerencsére a kritikus 7 nap eltelt és mindenki jól van , levontam a rám vonatkozó tanulságokat

Egyrészt a Belső hang figyelmeztetett.(mint mindig és megint elsiklottam felette, mint mindig)

Másrészt a méreg tárolása és lehelyezése témakörben pont én osztottam az észt előtte pár nappal.

Kurvára be kéne fognom a pofám és hagyni magam körül mindenkit azt és úgy csinálni ahogy akarja, mert bármibe okoskodtam eddig bele, mindig én lettem aki jól beégett abban a témában végül.

Pedig esküszöm soha rosszat nem akarok. De mégis, ideje visszavonulnom az emberek világából és csak akkor megszólalni, ha kérdeznek. Abból soha nem volt baj, csak abból ha kéretlenül ontom magamból a megélésimet. Erre itt van a blogom. Ide úgyis csak az jön, akinek dolga van velem .

…még mindig az Abraham üzenetet hallgatom. Olyan szinten nem tudom “befogadni” még mindig, hogy nem tudom elmondani miről szól, csak azt tudom, hogy nem szabad abbahagynom a hallgatását.
( fülhallgató javasolt annak aki mindkét fülére hall-én sajnos nem teljesen)

https://youtu.be/Jt1xGrZu7w4?si=2KChc6oZezlyp2Ya

Amiért most tollat ragadtam az egy érdekes megvilágosodási pont.
Az anyagi bőségről lesz szó, arról, hogy kezdek rádöbbenni, hogy hol csesztem el, azon kívül, hogy én tudatosan szegényedtem a beleszületett anyagi szintem alá.

Én egy nagyon szerencsés ember vagyok, mert az anyagi javakkal bővelkedő és az abszolút nem bővelkedő emberek világában egyformán mozgok. Nekem sosem volt ez fontos, ám nagyon sokat tanulok abból, ahogy mások élnek.

Látom, hogy aki “szegény” az mit nem tesz azért, hogy bőségben éljen. És látom, hogy akinek van, annak miért van, mit tesz és mit nem tesz azért, hogy kevesebb legyen.
Egy sajnálatos “esemény” miatt betekintést kell nyerjünk az anyagi jólét világába és ennek kapcsán elgondolkodtam azon, hogy miképpen tesszük tönkre a saját életünk és a gyerekeinkét a szavainkkal és gondolatainkkal.

Én – és most senki ne olvassa tovább aki egy cégnél dolgozik velem- meg vagyok elégedve azzal a jövedelemmel amit kapok. Sosem panaszkodtam erre, mert nőként ugyanúgy meg vagyok fizetve ahogy a férfiak és nekem ez tökéletesen megfelel mégsem éreztem magam soha bőségben és minden gondolatomban szerepelt, az
“én ezt nem tehetem meg”
“én ezt nem vehetem meg, mert nem telik rá”
“nekem ez nem jár”

És erre kondicionáltam a gyerekeim is.
“nekünk nincs, mi szegények vagyunk”

A szegénység nem ilyen. Hála Istennek egyszer egy hasonló önsajnálkozós monológba beleszólt a Lány gyermek, és szembesített vele, hogy nekem azért nincs, mert egyszerűen megtagadom magamtól. Tőlük semmit nem tagadok meg és nekik sikerül is mindig jobban teremteni az anyagiakat. A bőség ott lakik , ahol merik használni a pénzt, és van igazság abban, hogy fokozatosan növekszik ott a bankszámla, ahol természetes a bőség jelenléte és nem bűn.

Baromi rossz, hogy 50 évesen kell erre rádöbbenni és nagyon remélem, hogy nem sérültek a mártír gondolkodásomtól a gyerekeim.

Az Abraham szövegeknek igazuk van.

És igen, minden jár. Tény, hogy akinek van az mozdul érte. Mindegy milyen módon, hogy üzletel, vagy seftel vagy játszik, vagy készít valamit és eladja, vagy okoskodik vagy rabol de cselekszik érte vagy fizikailag vagy agyban. Vagy tart valakit aki helyette megteszi, de nem ül és várja, hogy valaki megoldja helyette. És ami a fő, tudja, hogy bőség van.. és amennyi kell , amire kell, arra mindig ott van. Csak meg kell engednie….ez a legnagyobb lépés.

Nem hoztam laptopot, mert úgysem lesz miről írni.

Ez hamar bedőlt, mert reggel már lett miről elgondolkodni.

Tudtam, hogy ma olyan helyzeteknek fogok energiát adni a figyelmemmel, amikben eddig is részt vettem, de mivel tegnap megbukott az EGOm, mert már én sem vagyok kíváncsi a hülye dumájára és életem ladikját végre önszántamból, akarattal, kisebb keserű szájízzel ,de belöktem az áramlásba, tudtam, hogy akkor innentől a megélések teljesen tisztán, több nézőpontból jönnek majd.

Az első vicces szituáció az első érkezési ponton ért.

Mivel elég hangosan szoktam a kevésbé logikus döntések vagy az egyik ember előnybe helyezése a másik rovására utasításokra reagálni, a forgalmista úgy adta át a napi feladat változást, mintha egy acsarkodó kutya lennék egy ketrecben. Messziről dobta a csontot .🤣🤣🤣

Bár én tudtam (mert sajnos még mindig látom a következő pillanatot, az emberek aktuális gondolatait) hogy milyen feladatot szán nekem, úgy adta elő,hogy közben három másik emberrel egyszerre beszélt, nehogy megszólaljak, hogy nem oké. De eszemben sem volt megszólalni. Tudomásul vettem és mentem amerre küldtek.

Ám ott amerre küldtek,begurult egy szintén buszvezető (nekem az ilyen nem kolléga) aki nem tud fordát olvasni és nem tudja, hogy az OBU valójában miképpen működik, mire lehet használni, mire nem . Megkérdezett először (!!!) mert nem tudta mit kell csinálnia! Majd mikor válaszoltam neki, sokadszor is ugyanazt, ordenáré módon elkezdett kiabálni velem, hogy

” engem teee ne oktass!”

Nyomatékkal a “te” szón, mint valami utolsó senkiházi mocskos agyhalott kurvához szólt volna .

Mifelénk nem divat így beszélni emberekkel, főleg egy nővel nem.

Bár alázatos ember vagyok, az ilyet azért nem nagyon tudom tolerálni. Nyilván nem süllyedek le erre a szintre, hiába is próbál az ember a betonba magot vetni, nem tud gyökeret ereszteni ott, ahol nincsenek meg az élet feltétele.

Annyit hatott rám ez az egész, hogy kedvem támadt kiírni magamból.

Két járaton két generáció utazott aztán velem, akik előre ültek és minden bevezető nélkül megosztották az életük történetét velem. Na miattunk, az emberek és a felém táplált bizalmuk miatt érdemes élni. Azokat akik még nem kompatibilisek velünk hagyni kell hadd tegyék a dolgukat nélkülünk, egyvalamit nem kell viszont senkivel megtenni:

Senkit nem kell és nem is lehet megmenteni a sorsától!

Baromi nyugodtan vagyok. Tényleg jó dolog sodródni és gyermeki kíváncsisággal fogadni mindazt, amit az utunkba sodor a víz.

Valahol mélyen azért tudni illik, hogy mi magunk vagyunk a folyó is . A Felsőbb én teremtése materiális világban megnyilvánult én számára az Út. Sosem tervez olyan pályát ebben a játékban,bármit ne lehetne teljesíteni. És mindig minden eszköz a rendelkezésünkre áll, csak nem kell félni használni azokat

Minden nap többször is meghallgattam az utóbbi két – három hónapban a Abraham üzeneteket

Nem értettem teljesen.

Azokat a részeket, amit nem tudtam mihez társítani az agyamban, egyszerűen nem hallottam.

Amiről nincs képanyag az agyban, amit nem tudok lehozni a tudathálóról, azt nem tudom értelmezni.

Így volt ezzel az amúgy így részben értelmezve is sokat segítő Abraham szöveggel.

Nem tudta az egom elfogadni ezt áramlásban maradást, hogy nem kell szembe evezni az árral. Félreértelmezte. Mert az EGO a fizikai szinten él…az ember isteni mivolta nem fizikai. Ha megérti ezt valaki, nem evezni fog a sodrással szemben, hanem a lapátot csak arra használja,hogy kormányozza a hajóját.evezni sem kell, visz az áramlat magával.

A mindennapjaimban olyan események zajlanak, ami felett nincs hatalmam, viszont a lehetőségekhez képest eddig sikerült a hajómmal elkerülni a zátonyokat.

Most hallottam meg először a szövegben,amit vagy 50x hallgattam, hogy nem érdekes az, hogy mi volt. Az az érdekes ami most van, az vagyok aki most vagyok, és most kell a.hajóm óvatosan a vízre ereszteni és nem keresztbe fordulni, nem visszafelé kavarni, hanem haladni amerre a folyó visz, mert mindig oda visz, ahová kell, ahol fejlődés, tanítás, bőség, gyarapodás van.

Ma ELŐSZÖR éreztem magam az áramlatban orral a sodrás irányában.

Ma nem érdekel először ,hogy kinek mi vagyok, és az jó vagy sem. Ma vagyok először az aki vagyok aneélkül, hogy szégyelleném.

Mélyen belül ugyan érzem még a fájdalmat, hogy kevésnek érzem magam abban a környezetben, amiben létezem, de sokkal erősebb bennem a vágy arra, hogy szabaduljak a negatív gondolatoktól, mint az az érzés, hogy szeretetet , figyelmet, támogatást, együttérzést kunyeráljak bárkitől,aki ezt velem kapcsolatban spontán nem hivatott érezni.

Ma a pozitív gondolkodás projekt 28. napján .

Szép Mostot!