Lassan kettő hete, hogy engedtem magam legyőzni egy félelmem.
Ma mindenképpen Budapestre kellett utazzak, így a legkorábbi vonatot választva az utazáshoz, immár a MÁV-Volán támogatásával először díjmentesen ( jó sokat háborogtam a sok kifizetett jegy miatt, nem anyagi, hanem elvi okokból) és lám csak megvalósult ez a lehetőség is.
Szóval ma a szabad péntekemen kettőkor ( 1:30 amúgy) keltem, hogy a tőlünk 40 kilométerre eső vasútállomásig elrobogjak kocsival, a Nagylány egy ideje csak vonattal tud közlekedni, úgy is elég küzdelmesen, lelki támogatás neki , hogy nincs egyedül, ha bármi akad az úton. A vonat jobb mint az a busz, ami nem állt meg amikor bajban voltunk. Kicsit visszás, hogy pont egy buszvezető gyerekét kellett megszívatni, lehet egy életre ezzel, de pont a sorok írása közben fogyott el a Hold és indul lassan növekedésnek , elengedem ezt a sérelmet is itt a sínek között, a hajnali zakatolásban. ( A zakatolás asszem már csak képletes, mert ezek a szép kis motorvonatok már nem zakatolnak, nincs meg az a tipikus vonat feeling…tutu-tutu)
Szóval nekem ma dolgom van a szigeten. Gondolkodtam sokat, hogy valószínűleg maga a hely őriz valami olyan energiát, ami engem mindig “térdre” és alázatra kényszerít. S bár alázatos ember vagyok, mostanában egyre kevesebb helyen engedem magamnak, hogy ezt más is érezze, mivel az alázatos ember vagy hamutartó vagy lábtörlő a mai világban.
Azon is gondolkodtam, hogy valószínűleg még mindig nincs meg a kellő kontroll bennem az erőm felett, mert hajlamos vagyok gondolatban simán kivégezni bárkit, aki fölém emeli a bakancsát… Sajnos a megéléseim szerint, mindig olyan emberek próbálkoznak ezzel, akik valamiféle felsőbbrendűségi komplexustól lebegnek. Próbálom érteni az ő nézőpontjukat, de nem találok rá kellő magyarázatot, mi lenne az , amit embert ember fölé emelhet, ha nem a szeretet általi cselekvés képessége. De akinek ilyenje van, az nem emeli fel a lábát, és nem tapos, hanem lehajol és nyújtja a kezét.
A sok időben és helyben közeli baleset miatt nem szívesen autózom már, ezért egészen jó volt hajnali 2:30-kor elindulni kocsival, mert talán 4 járművel találkoztam az úton.
Kicsit vacilláltam, hogy van-e egyáltalán valaki, aki igénybe vesz egy 3:36-kor induló vonatot, és meglepődtem, hogy azért nem egyedül ültem rajta. Van valami jó ebben a hajnali utazásban. Nyugalom van. Se gyerek nem ordít, sem a gyerekkel nem ordítanak, se részeg ember nem garázdálkodik, aki ilyenkor megy annak dolga van.
Dunaújváros
Mondjuk azért minden útra jut valami “extra”. Most felszállt két hölgyemény, az egyik valamelyik pesti kórházban takarítja a műtőket. Pestig megtudtam, hogy műtét előtt úgy pörkölik az embert , mint a desznyót, milyen emberi csontdarabokat fogdosni a földön, és egyébként mi a feladata. Mindenképp jó hír, hogy ha úgy takarít, ahogy beszél, akkor a vírusok a műtőben nagyobb biztonságban vannak mint mi… 😀 😀 😀 – és mikor jött a jegyvizsgáló, bizony nem volt meg a bérlet. (há’ menjen tovább nyugodtan kalauz úr, majd meglesz, há’ nem is tudom, hova tettem, há’ akkor kérek inkább egy egész jegyet ,mert ezek a gecik otthon kilopták a pénztárcámból) – ezért nem leszek jegyvizsgáló. Én tuti leb@sznám az ilyeneket vonatról … 😀
Azért jöttem a legkorábbi vonattal, mert van némi kommunikálnivalóm Szent Margittal mielőtt hazaindulunk a Mercivel .
Gondolkodtam azon, hogy vajon miért pont oda járok vissza, ha lelki ügyem támad? Szent Margit élete, hite és tevékenysége egy ponton sem azonos az enyémmel, annyira távol áll tőlem az ” isten hit”, mégis pont egy ilyen hely lett az a hely, ahol képes vagyok csak lenni , elengedni, letenni olyan lelki csomagokat, amelyeket nem kell már tovább cipelni, mert felfedték a származásuk okát és helyét. Tudom, hogy ezt bárhol megtehetném.. Ha van/ volna Isten, nem kérné, hogy bárhova elinduljunk , hogy megtaláljuk. Az, hogy valaki mégis indul, az egyfajta “áldozat” részéről, legalábbis úgy érzékelem, hogy amíg mozgásomban nem vagyok korlátozva szükséges elmenni egy magányos sétára olyan környezetbe, ahol képes az test és a lélek is feltöltődni, és valami miatt a főváros szívében is megtaláltam meg ezt a helyet.
Talán nem kell mindenre magyarázatot kreálni, hiszen minden magyarázat csak “megmagyarázása valaminek” ami általában elfedi az “igazságot”. Nekem ott jó. Jó nekem otthon is, Balatonban is, a buszban is, de biztosan kreálni fogok egy “házi oltárt” a fák között, ahol fizikai jelét adhatom annak, hogy képben vagyok azzal kapcsolatban, hogy valamiféleképpen tisztelnem illő Világot kreáló mennyi laboratórium munkatársait. Kb ennyi…
A Déli Pályaudvarról a metróval a Battyány térre mentem, bár nem ez volt a terv, mégis itt szállított ki a Belső hang és én végigyalogoltam a parton, megtekintettem a sötétbe burkolózó Parlamentet, ami olyan volt , mintha a sötét démonok hadiszállása lenne ( mondjuk az is) . A parti padokon lakók pihentek. A korai időponthoz képest elég sok ember mozgolódott már az utcán. Futók, kutyát sétáltatók vonultak a szigetre. Lent a szigeten minden bokorban lakik valaki. Nagyon lehangoló, hogy nehéz úgy fotót készíteni, hogy ne legyen benne valaki privát szférája . Odáig jutottam mire a kolostor romjához értem, hogy készítenem kell otthonra a fáim maradványai közé egy kis oltárt, ahol szépséges dolgok lesznek a Teremtésben való részvételünkért cserébe , hálából , köszönetből, szeretetből …
Szerencsére a sziget belseje felé már nem opció a lakhatás, és a romok között nem találtam senkit, aki igy kívánt volna részt venni abban a valamiben, amit itt és most nem tudok megfogalmazni.
Hoztam mécseseket, a gyógyító angyalok és a Hold füstölőjét, és nézem, ahogy a romok között felkel a Nap.
Körülöttem kismadarak. Cinegék, őszapók, csúszka, vörösbegy,galambok, harkály kopácsol a fejemre némi faháncsot, egy varjú figyel a falmaradvány tetejéről. Már csak a mókusokat várom.
Közben azokra gondolok, akiket szeretek. Egyenként, mindenkire jut idő… Hálás vagyok, hogy tudok szeretetet érezni, ha nem is tudom megadni amit tőlem várnak, nekem boldogság, hogy tudok csendben szeretettel lenni irántuk. És gondolok magamara is, hálát adni jöttem, hogy jöhettem és nem kívánok sokat , csak a legtöbbet, amit ember a Földön kívánhat. Egészséget és függetlenséget … Ebben a kettőben számomra minden benne van.
Nem nagyon bírom ezt a meleget, eléggé kimerít egész nap a Nappal szemben vezetni. Ha fogy az energiám és nem veszem észre időben, elkezdenek befurakodni a furcsa gondolatok, aztán ha nem vagyok éber, akkor lerántanak a mélybe.
Most azonban fura megéléssé vált bennem ez az érzés. A gyomoridegem hétfő óta nem tért vissza. Semmiképpen sem akarom túllihegni a hétfői megéléseim ( ezért lásd előző posztot ha érdekel) mert akinek szüksége volt rá, hogy tőlem kapjon ihletet egy másfajta életre hangolódásra, az úgyis eljut a posztomhoz, én inkább tovább folytatnám a megéléseim publikálást, mert ma megdöbbentem azon, hogy végre sikerült kimondani a nevét ( és remélem úrrá is lenni felette) a több évtizedes, de lehet az egész ezéleti problémámnak, ami számomra eddig a pillanatig hatalmas problémát jelentett.
Én “kóros” (vagy káros) érzelmi kötéseket kreálok , függő leszek az emberek érzéseitől majd rendszerint “megölöm” őket azzal, hogy elvárom tőlük a folytonos kapcsolódást. Az anyagi függéstől (kiszolgáltatottság) milliószor rosszabb, ha valaki mások szeretetére, figyelmére éhezik és ha nem kapja meg akkor szenved, fenyegetőzik, zsarol….és én pont ilyen vagyok. (b@sszam meg)….
Ültem ma a buszban és figyeltem, hogy válik egy gondolat bazinagy szörnyeteggé… Szeretsz? Nem szeretsz? Mit tegyek, hogy szeress? De ha netán szeretsz? Akkor futás baszki, mert tuti akarsz valamit, amire képtelen vagyok…. HAHAHAHA…… Atya ég. Ebből annyira elég már.
Ki@szott ördögi kör ez, és a gyökere szépen visszanyúlik a gyermekkorba…. Olyan voltam mint a szivacs, elnyeltem a világ összes szeretetét , persze mindig onnan akartam, hogy szeressenek, ahol képtelenek voltak rá… Számomra kihívás volt megtanítani az embereket szeretni, éppen ezért kevés kivétellel olyan emberekkel küzdöttem, akik önmagukon kívül másokat képtelenek voltak szeretni.(most sem képesek amúgy mert fekete lyukak, akik elnyelik a fényt, nem tükrözik vissza)
Ma megvilágosodtam . Nem tartok igényt sem figyelemre, sem szeretetre, sem semmire amiért többet kellene tennem annál, hogy létezem. És pont. Nincs mit ezen magyarázni, Nincs múlt, nincs jövő…. Nem ölhetek meg mindenkit az állandó aggódásommal, hogy mit hol rontottam el, azon kívül, hogy valószínűleg ez számomra egy berögzött motívum és észre sem veszem, hogy pont ezért menekülnek el az emberek a környezetemből.
Mindenki azt csinál amit akar… Azzal akivel akar… Én is azt csinálok amit akarok.. de nem másokkal. Nem kell mások állandó jóváhagyása az érzéseimre. Tudniuk sem kell róla.. Én csak megölelem gondolatban az egész világot és ha valaki ezt “érzi” az úgyis megjelenik a fizikai világomban is egy igazi ölelésért… 🙂
Kétféle érzés van bennem az emberek iránt. Az egyiket nevezhetjük úgy, hogy ” szeretem őket”… a másikat meg úgy, hogy díszletek az életem mozifilmjében. De bennem semmi negatív érzés nem lehet többé sem mások, sem önmagam felé… Semmi jó nem származott a negatív gondolkodásból. Ideje élni….
Zavaros szavak, de tisztán érzem, hogy most jó….itt az ideje egy másfajta nézőpontnak.
Észreveszed, ha negatívan gondolkodsz? Vagy már megszoktad teljesen? Tanultad vagy engedted, hogy mások rádragasszák a negativizmusukat? Esetleg Te vagy aki másokra erőszakolja a folyamatos rosszérzését, a politika mocskát, a teremtett valóságának árnyoldalait? Olyan vagy mint én nem akarok már lenni?
Mielőtt sértődötten elvonulsz, és azt gondolod, hogy “ na ennek sem lehet mondani semmit” és, hogy “majd meghallgat más” , nem erről van szó. Nem arról van szó, hogy nem lehet kibeszélni a fájdalmat, nem lehet őszintén válaszolni arra a kérdésre, hogy hogy vagy. De mindennek megvan a helye, a módja az ideje, és megvannak erre az “emberek”.
Úgy gondolom, hogy a szar szintje, amit magunknak teremtettünk vagy örököltünk őseinktől csak akkor fog apadni ha az ember megérti, hogy maga teremti vagy tartja fent és tudom, mert élem, hogy vannak azok az emberek, akikkel meg lehet beszélni, hogy most ez van és hogyan tovább. Ez nem az az “állandó panaszkodás” , amit a magyar nép igen jól mível, hogy egyfolytában károg , egyfolytában vészjóslón visít, nyilvánosan fáj és félelmet generál, közben pont az a réteg panaszkodik állandóan akiknek valójában semmi baja, csak élvezi vagy azt hiszi ezt várja tőle a világ, hogy mindenben a rosszat lássa..
Tudom, mert ilyen vagyok én is.
Azt hittem elvárják tőlem, hogy szolgáltassak én is valami rosszat, hogy illeszkedjek a társadalom ezen a szinten leledző rétegéhez, akinek mindig van valami baja és ezen lehet sajnálkozni.
De én látom, hogy ez nem jó és minden hálám, köszönetem és tiszteletem azoknak az Embereknek , akik hisznek bennem annyira, hogy tudják, hogy nekem sikerülni fog kimászni ebből, és egyre inkább a pozitív dolgok felé fordítani a figyelmem.
A problémákról beszélni kell… De ez nem azt jelenti, hogy mindenkire aki útba esik -értsd ez alatt, hogy tényleg mindenkire válogatás nélkül- rápakolok mindent.
Hibáztam ott én is, hogy ha nem is negatívumokat, de a megéléseimet ráerőszakoltam mindenkire, mert azt akartam, hogy nekik ne kelljen már a Pokol ezen részén áthaladni, de mindenkinek megvan a saját tanösvénye, amin ha akar ha nem végig fog ballagni. A szerencsés és bölcs ember, az olvassa az “útikalauzokat” és ha nem is tudja elkerülni a szakadékokat, legalább fel lesz arra készülve, hogy hány féle módon tud onnan kimászni.
Ha egy 100-as skálán mérni kellene, hogy mennyire voltam és vagyok most “pozitívan gondolkodó” akkor a kamaszkorom 100%-áról szinte nullára esve most jó 70 %-on kapaszkodom felfelé.
NEM IGAZ, hogy mindenkinek vannak problémái. Problémája csak annak van akinek a nézőpontja nem illik ahhoz a képességhez és tudáshoz amit önmagában hordoz.
Az emberek az életüket mások felé mindig a számukra legkedvezőbb módon tálalják, van, hogy önmagunknak is megmagyarázzák a saját “szegénységüket” vagy mozdulatlanságuk okát.
Lényegtelen, hogy másokra, családra, genetikára, a Teremtőkre, Programozókra, vagy a szomszéd Mari nénie fogjuk , vagy azért nyomorúságos az életünk, mert rossz csillagzat alatt pottyantunk ki az anyaméhből, ez mind ego. Az embernek felelősséget kell vállalnia és büszkén felvállalni a döntéseit. Senki nem kötelez senkit semmire. Minden ami velünk történik az saját döntés. Mindennel szembe lehet menni és mindent el is lehet fogadni, de arról károgni, hogy szar az egész felesleges… ahhoz nem társaság kell, hanem egy tükör…hasznos dolog.
Én gondoltam egy nagyot. Nem panaszkodom többé. Tények vannak, képességek vannak, tudás van (vagy nincs), helyzetek vannak és haladunk előre… Nincs megállás. Még több tudatosság, még több kockázat, még több elköszönés, mások feláldozása, de megéri… Senki nem ér annyit, hogy megrekedjünk vele a sárban.. Menni kell. Emelt fővel és mindig jobbat teremtve.
A hogyan legyünk pozitívak, boldogok és vidámak alapfeltétele az, hogy saját magunkkal legyünk tisztában. Ismerjük meg magunkat, a vágyainkat. Ne másokkal foglalkozzunk, illetve ne másokhoz viszonyítsuk a tudásunk, képességeink, hanem önmagunkhoz. Mások felé szeretettel nyitni és szeretettel zárni lehet csak.. nyitni ha segíteni tudunk és zárni, ha mások bennünk magukat kezdik el zaklatni. Nyitni kell, hogy megosszuk a világunk csodáit és zárni, ha mások ezt meg akarják fertőzni az állandó negatív megnyilvánulásaikkal.
Mindenki keressen a saját szintjén társakat magának, azok akik a szemétben szeretnek turkálni, maguk is oda valók.
Pont olyan szituációban vagyok, ahol “gondot okoznak” a vágyaim. Senkinek nem kell részt vennie a vágyaimban. Lehetőséget biztosítok arra, hogy megosszam őket, de már nem fáj, ha ezzel valaki nem akar élni. Megosztom a világgal.. Nekem szükségem van a megosztás lehetőségére, akkor is, ha ez nem jó irány. Mert nekem is boldogság, ha valaki megosztja magát velem. Vannak olyan BARÁTAIM itt az internet világában is, akik megosztják az örömüket és megosztják a valóságos világukat akkor is, ha az esetleg fájdalmas. Bizalmat szavaznak… Nem a sokadik vagyok , hanem egy azok közül, akiknek bizalmat szavaztak. Tőlük minden ami érkezik pozitív, akkor is, ha maga a tartalom fájdalmas, mert az a bizalom amivel felém fordul a legtöbb, ami adható embernek. Számomra többet jelent a szeretetnél. A szeretettel nem tudok mit kezdeni. De a bizalommal igen.
Legyetek jók.. Gondolkozzatok pozitívan. Mindegy mi történik, menni kell tovább az úton, és a legjobb az a tudat, hogy nem vagyunk rajta egyedül. Soha nem vagyunk egyedül. És mindig akad valaki aki együtt tud örülni vagy imádkozni velünk. Ez már olyan, mint “otthon”.. az egységben…
Tegnap Dunaföldváron gyalogolok át a “zebrán”, a balról érkező autós megáll, a jobbról érkező autós szerint viszont nem haladtam elég ütemesen így kevés kellett volna csak, hogy “rálépjen a sarkamra”.
Annyira meglepődtem, mert elég gyorsan szoktam áthaladni,se telefon, se füldugó, hogy esetleg oktatási célzattal legyen bunkó, egyszerűen csak menő dolog volt az öregasszonyt jól legyorsulni a kijelölt gyalogos átkelőhelyen.
Ha majd megvénülök már csak azért is bottal fogok járni, de speckó bottal,amivel jó nagyot fogok csapni a kocsira,majd ha még neki áll feljebb a fejére is…
Ma reggel megint baleset… és egyre agresszívebben zajlik a közlekedés. Kíváncsi vagyok lesz – e annak valami (és ha igen akkor milyen)módja , hogy megváltoztassák a közlekedési morált, vagy a látszólag nem tervezett közúti baleset a következő népírtási opció az Teremtők Föld címkével ellátott terepasztalán?
🍁soulleaderdemon🍄 