…ha valami rámül, rámszakad, körülöttem mindenkinek hirtelen ” nagyobb” baja támad, ami mellett az enyém eltörpül. Talán azért van, hogy ne is kezdjem el mondani, hogy mi bánt, mi a baj… Talán túl sokat panaszkodom, talán tényleg semmi az, ami most hallgatásba döntött.
A dimenziók között megcsörrenő telefonom végén anyu hangja közli, ” apád megint berúgott, nem sokáig bírom már ezt Tücsikém” … Hallgatok. Mit is tehetnék? Mit kell ilyenkor mondani? Majd másnap újra telefon…anyu elcsukló hangon mondja : ” apád ma bocsánatot kért, olyan aranyos, most annyira szeret engem.”
Éveken át ez volt a ritmus. És apám velem ugyanezt játssza. Este a földről szedem össze,mocskos , hányás szagú ruháját tisztára cserélem szótlan, másnap , pont mint anyu, elmondom a miheztartást majd ő, próbàl kedves lenni, mert ez így mindig bejött. Anyunál.. de nálam nem.
Gyűlölöm, gyűlölöm s vele együtt az egész életem. Megnyomorítottak az életükkel és én szégyellem, hogy hagytam.
Ma nem tudtam megszólalni. Ma nincsenek hozzá szavaim, gondolatom sem maradt. Idegenből kapott Barátokat fárasztok az érzéseimmel, s szégyellem, hogy kiadom magam, energiát kuncsorgok olyan Emberektől, kiknek sokkal nagyobb teher nyomja a vállát, mint az enyém. Borzasztóan hálás vagyok, hogy nem hagynak magamra. Ezt nem tudom eléggé megköszönni.
Mindig féltem ettől a pillanattól, hogy eljön, hogy hagyom tegye a dolgát a Sors,ahogy jónak látja.
Egyetlen dolgon múlik apám boldogsága. Azon, hogy én alázattal tegyem amit kitalál, hogy ő legyen a ” családfő”, hogy játszunk a kedvéért szerepet, amiben ő folytathatja amit megszokott… De nem megy. Inkább a halál, mint bármilyen szolgaság. Szégyellem, hogy nem húzok cselédruhát. Másfél éve próbáltam túlfeszíteni a határaim, de ma elszakadt a húr .. nincs tovább. Vége van. Mától nem akarok soha többé semmit érezni . Igaza volt az anyunak, a balfaszságunknál, hogy nem tudunk kiállni magunkért jobb a halál.
Tegnap a szülői házból elhozott dolgokat szelektáltam. Amikor ott pakoltunk pánikszerűen csomagoltuk a még használatra érdemes eszközöket, de nem néztük az állapotukat. Most , hogy egy lomtalanítási hullám, egy belső kényszer az egyszerűsége arra ösztönöz, hogy mindent, az egész általam használt házrészt minimalizáljam. Ide tartozik mosógépet és a kazánokat rejtő helység omladozó repedt falai között bújó hagyaték is
Tegnap, ahogy kibontogattam a dobozokat, megjelent az anyu alakja előttem. Nem hozzám jött, hanem egy pillanatot idézett a mindennapjaiból. A szakácskönyveit megőriztem, bár soha nem fogok főzni belőlük, hátha lesz a családban valaki, akinek lesz affinitása a főzéshez és szívesen lapozgatja majd az értékes , kézzel írott füzeteket. Nekem jelenleg semmihez sincs affinitásom, lélegezni sem, de azért tudom, hogy mi az, amire szüksége lehet az utódok utódainak ..
Anyu mindent feliratozott, matricázott, jegyzetelt, mindent is gyűjtött. A recepteket, kerti praktikákat megszámlálhatatlanul sok dosszié rejtette. Nem rendszerezett túl praktikusan ugyan, és én sokáig szórakoztam ezen a szokásán, akkor is, ha magamban is fellelhetőek a kategórizálásra, a relatív rend létrehozására való késztetések ( a sváb átok) de én rendszerint ezzel a próbálkozásommal inkább káoszt teremtettem mindig.
Tegnap egy csomag matrica felett időztem és láttam anyut, ahogy ragasztja épp egy üvegre, majd nyomtat a nyomtatójával rá címkét. Élvezte ezt a tevékenységet és én most, sokadjára értettem meg, hogy az egyik legnagyobb hiba, amit elkövettem az életemben az, hogy bármiféle véleményt, vagy ítéletet alkottam magamban mások tevékenysége, szokása felett.
Nekem SENKI döntéseivel kapcsolatban nem lehet semmilyen érzésem, sem véleményem, sem nem ítélhetem el a cselekedetét. Eddig oké…. De akkor most jön az a rész, hogy amivel nem vagyok kompatibilis, azzal nem kell együtt rezegnem, nem kell részt vennem benne, ha mégis azt teszem, az már érdek és ne kényszer legyen.
Az én megélésem alapján, ha mint ” Isten” egyik kivetülése vagyok a végtelen sokból, követve annak a programját,ami jutott ( vagy kiválasztottam azt a ” formát”, amiben megnyilvánulok, azonosulok és az egom által elkülönülök a többitől, önálló programmal rendelkezem, illetve annak a programnak a kulcsával, amivel képes vagyok felülírni azt a legjobb tudásom – avagy amihez hozzáférek)nem vagyok köteles másik programja szerint élni, de nincs lehetőségem arra sem, hogy mások programját átírjam az ego kedvére, avagy csak azok képesek másokat irányítani, akik programjában szerepel a képesség erre és csak azok felett képesek uralkodni,akik nem tudják ,hogy nem kell engedelmeskedniük.
Az utóbbi időben tisztázom bennem a helyem ebben az azonosulós rendszerben és apám erre a legjobb tanító. Az itt léte első hónapjaiban mindent elkövettünk, hogy beilleszkedjen a családba. Rosszul. Mert a saját , harminc éve felépített rendünket borítottuk fel az ő velünk nem kompatibilis rendje miatt. Mi mindent beletettünk, ő semmit. Másfél év küzdelem után, végigjárva a kétségbeesés minden szintjét, fizikai betegségeket produkálva az egyre növekvő feszültség miatt jutottam el arra a szintre, hogy megkérdőjelezem apám rendjének helyénvalóságát a mi világunkban. Akkor is,ha a mi világunk rendje sem ” közös” az ittélőkével, mert egyikőjük világa sem kompatibilis az enyémmel, de apám világán kívül az összes többi elvan az enyém mellett kisebb súrlódásokkal.
Most ebben a pillanatban ott tartók,hogy tőlem mindenki azt csinál amit akar, és azon dolgozom, hogy ezt megengedjem magamnak is.
Akármilyen ember is vagyok,. amilyenné váltam csak magamnak köszönhetem. Mert én magam vagyok aki eldöntötte, hogy a kívülről érkező hatásokból mit veszek el/ fel. És hogy ez jó vagy nem jó irányba vitt? Lényegtelen,mert minden út azonos irányba visz, és minden pillanatban szabad új nézőpontok szerint haladni tovább….
Tegnap este eszméltem rá, hogy “hiányzik” belőlem az a “program” ami a legtöbb keserűséget és szomorúságot okozta a földi létezésemben. Ez pedig az “irigység” és/vagy én akarok lenni a “jobb” , hogy engem szeressenek, illetve a szeretetre való igény programja, avagy elhalkulni látszik az EGO – HAHÓ ÉN IS ITT VAGYOK, HAHÓ NEKEM IS KELL, HAHÓ ÉN AKAROM, HAHÓ ENGEM IS..programja…
Hatalmas öröm nekem az, hogy nem akarok senkitől semmit. Itt jöhetne a magyarázat, de nincs rá szükség. Sokkal könnyebb dolog nem lenni látható, nem létezni, mint látható (nak akarni) lenni és állandóan küzdeni a bizonyítási kényszerrel. Mire megy vele az ember, ha látják, ha fontos, ha első? Vagy sok munkával vagy felelősséggel jár. Hát én sem a sok munkára sem a felelősségre nem vágyom. Szóval nincs miért és nincs kire irigynek lennem és ha valamit osztnak, hát vigyék.. nekem még a maradék sem kell. Abból nincs baj, nincs irigység, nincs probléma. 🙂
Hááááááááááááááááááááááááá…. Ez jó… Béke van… Végre…
Ma reggel menetrend szerint mentünk az erőműbe, és Paksot majd a négysávos utat épp elhagyva a sötétben hirtelen el kellett rántanom a kormányt,mert az út igazából mindkét felén egy őz teteme feküdt, amit arra haladó, a reggeli műszakba induló autók , buszok szó szerint széttrancsíroztak.
A helyszín felett pár méterrel egy világító lámpás – mások szerint rendőrségi – autó volt a fák közé behúzódva .
Ezen a szakaszon a megengedett sebesség már 90 Km/h azaz , ha valaki 90 Km/h sebességgel nekifut az ott fekvő állat még a föld felett kiemelkedő maradványának, komoly sérülést szenvedhet.
Több mint 3 órát feküdt a tetem az úton. Több mint három órán keresztül SENKI nem tett semmit, hogy ott ne következzen be újabb baleset. Annak az állatnak a vére teljesen beterítette az utat és most is ott van … És több helyen, csak az általam bejárt vonalakon legalább három helyen van hatalmas vérfolt az úton.
Az orromba égett a vad friss vérének a szaga és iszonyú dühös vagyok tőle .
Mennyire undorító ez a fajta hozzáállás! Ha emberi vérrel szennyeződik az út azt eltakarítják, az állat vérét meg hordozzuk magukon majd hetekig, míg el nem kopik.
Ha a fák mögött bújó autó rendőrségi volt, akkor hálás köszönet, hogy egy kék villogóval sem jelezték a veszélyt. Nem egy szerencsétlenül járt apró sün , hanem egy mázsa feletti állat volt, ami felett nem lehet csak úgy áthajtani.Lehetett volna tömegszerencsétlenség is ebből…
Az, hogy elütötték szegény állatot, arról sem az autós sem az állat nem tehet, de minden másért ott az ember a felelős.
-belső utazás, felismerés, beismerés, elismerés…- avagy külső nézőpontból nézve magam egy esemény ( program, rendezvény) kapcsán.-
Tegnap Quimby koncerten voltam a Nagylányommal a Budapest Parkban. Sokszor kísértem már a kapuig, most lehetőségem nyílt, hogy belülről is megéljek egy ilyen helyet, részt vegyek egy általam kedvelt stílust képviselő zenekar koncertjén.
Nem tudom mi történt velem, de amivel szembe kellett nézzek egyáltalán nem tetszik és el vagyok keseredve. Nem látok kiutat, és úgy tűnik pánik hangulatba kerültem , mindezt egy koncert kapcsán, ahol más-normális emberek- szórakoznak.
Elöljáróban annyit had mondjak, hogy boldoggá tett, hogy részt vehettem ezen az eseményen, és semmiképp sem az a lényege ennek a posztnak, hogy panaszkodjak, vagy önsajnálkozzak, egyszerűen muszáj kiírnom magamból a megéléseim, mert csak a tükörben fogom látni a valóságot.
Hangulati előzmény: Ahogy betörni látszott az ősz, elkezdődött bennem a feszültség apám szobájának a fűtése kapcsán. Az ő “lakrésze” nincs a központi hálózaton így egyedi fűtést kell alkalmazni, amivel nem lenne baj, ha nem lenne nyitva az ajtó napi 16 órát azért, hogy a kutyái kedvükre ki-be járkáljanak. Próbálom folyamatosan tájékoztatni az ajtóhasználatról, de hiába. Ezen felidegesítettem magam és folyamat feleteszem a kérdést, a NAGY EGÉSZNEK aki sok kis tükörbe vetül ki, hogy mi a francért kell nekem apám tükrét figyelni? Az önvád nem szűnik, és az helyett, hogy a tudatosságom pozitív teremtésre és a rezgésszintem emelésre fordítanám, felidegeítem magam ezen, az helyett, hogy elengedném és szarnám le a 60 ezres villanyszámlákat… Apám jelenléte és a hullámszerűen jelen levő fokozott feszültség miatt nagyon hamar kiégésszerű tüneteket produkálok, ingerült és lobbanékony vagyok, majd hallgatag és antiszociális… Ez nem jó. Ezzel az alaprezgésszinttel indultam a koncertre…
Időben ott voltunk, mert a Merci teraszra vett jegyet, ahonnan mind a színpad, mind pedig a kivetítő akadálymentesen látható. Volt székünk is, így a 4 órát nem kellett az én ócska lábaimmal állva töltenem. Nem tudtam átszellemülni, sem kívül hagyni a magam nyakába vett terheket. Minezek ellenére igyekeztem jelen lenni a zenében, a magas színvonalú előadásban. Tényleg kiváló látványelemekkel megrendezett előadást láthattunk és nagyon jó érzés volt látni azt a sok velem egykorú ember között a sok fiatalt is . Jó volt látni ( főleg igy, hogy nem kellett benne lenni) a tömeget, hogy mennyien eljöttek és ez biztosan jó lehet a színpadon állva is. Többször észrevettem magamon, hogy befeszülök. Ijesztő volt felismerni, hogy megjelent bennem az érzés, hogy nincs jogom olyan jó pozícióból nézni a műsort, míg mások állnak. Megijedtem ettől az érzéstől, hogy mi ez, miért lettem ilyen “pici” és önmagam által elnyomott? Miért hiszem, hogy nekem nem jár ez az élmény, hogy nekem nem lehet senkivel szemben előnyöm semmiben? Miféle hülye kondíció ez? Hiszen akiktől kaptam, hogy nekem semmi sem jár, lassan mind a föld alatt pihennek. Megfizette a Gyermekem a helyet és ott álltunk egy órát a kapunyitás előtt, hogy bent jó pozíciót kapjunk. Megérdemeltük.
Sokszor előjött ez az érzés és lehúzta az energiaszintem, holott feltöltődni “kívül hagyni a valóságot” voltunk ott. Rólunk szólt… és én nem engedtem meg nekem, hogy elfelejtsem honnan jöttem és hova kell hazamennem ha vége a “dalnak”. Nagyon szerettem volna hallani a kedvenc dalom és kicsordult a könnyem, amikor megjelentek a kivetítőn a szentjánosbogarak… nem hittem, hogy előadják, s szinte láttam mosolyogni az EGÉSZT ott a sok tükör előtt, mikor emberi éveinek felén már bőven túllépett tudatosulása arcán megjelent a felismerés, a vágyott dala, a jelen örök igazsága.
A dal kinyitotta a dimenziókaput és kicsit elvitt ebből a világból, akkor az ott a sok ember között egyedül nekem szólt a dal és akkor sikerült egy pillanatra elengedni ezt a szerepet a sok rossz döntést és azt, hogy vissza kell jöjjek, mert még nem fejeztem be, amit elkezdtem.
Nagyon igyekeztem, hogy jól érezzem magam. Megfelelő volt hozzá minden. Szomorúvá tesz ugyan, hogy visszatekintve az életemre, hiába jutottam nagyon magasra a tudatosságban és hiába a sok munka a jelenléttel, ha még elkeserít az, amivel szembe kell nézzek a belső utazásom során. Azzal, hogy mennyivel másabb lett volna minden, ha előbb ébredek. Hogy nem lett volna ennyire elbaszott az egész életem, ha tudom, hogy a döntéseim hova fognak vezetni. Nagyon letaglóz a tény, hogy mennyire ostoba is vagyok, mint ember, legfőképp azért, mert képes voltam “én” lenni és tudatosulni egy ilyen balfasz ember programjában, mint amiben én vagyok. Nagyon gáz…
ajajjajj ajajjajj ……..
/ gépház üzenet: a blog frissítési linkje nem jelenik többet meg az Instagramon sem..akit érdekel, iratkozzon fel a “csatornára” 😀 – a blog oldalsávjában vagy mobilon asszem a poszt alatt valahol, vagy nálam Email cím megadással lehet, de semmiképp sem kötelező főleg nem ajánlott./
“Van, hogy a dolgok összejöttek, semmi sem sikerül Úgy vágyom már a nagy dolgokra, de nem megy így egyedül Arra gondolok néha, fejre állt a világ Minden itt körülöttem – burleszk – semmi más Sokszor úgy hiszem jobban járnak, ha fél boldog egész Festet színpadok között mindig boldogan él Gyilkos táborok helyett vívnánk torta csatát Játszanánk a világot egy életen át Ez álomvilág – te burleszket látsz Itt hazudik minden Nézd, ne várj csodát – te burleszket látsz Ez álomvilág Nézd, de csodás ez a hely, hogy élnénk színes forgatagát Gyémánt szobron csetlő-botló kis játékfigurák Tetszés szerint lehetnél, hős vagy áldozat épp Játszanánk a világot, mint parádét Ez álomvilág – te burleszket látsz Itt hazudik minden Nézd, ne várj csodát – te burleszket látsz Ez álomvilág Bu-bu-bu-burleszk Van, hogy a dolgok összejöttek, semmi sem sikerül Úgy vágyom már a nagy dolgokra, de nem megy így egyedül Arra gondolok néha, hogy fejre állt a világ Minden itt körülöttem – burleszk – semmi más Ez álomvilág – te burleszket látsz Itt hazudik minden Nézd, ne várj csodát – te burleszket látsz Ez álomvilág (4x)
Igényem lett rá hogy kiderítsem én létezem e egyáltalán. Jó projekt lesz ez nekem a hátralévő időre…
Amikor a gondolatok érkeztek nem volt időm leülni írni és igazából most sincs, egy pici notebookon próbálok pötyögni, mert muszáj kiírnom magamból ami bennem van. A következő jegyzet lett mentve ide vázlatba, mint egyfajta témairányító pontok.
-kontroll a gondolatok felett -másokról alkotott vélemény gondolatok felett -kik vagyunk? -mások véleménye vagyunk? -birka szellem 👻 -azt hajtogatjuk amit hallunk -létezik egyáltalán valaki itt? -van valaki aki nem valaki mások tükre? – a zene azonosít
Első (ezek szerint ez lehetett az első igazi) tudatos napom tegnap volt, mikor valójában mindentől is külön voltam, de legfőképpen attól az “éntől” akivel 50 éve azonosulok. Megdöbbentő érzés volt, és semmi extra nem történt, csak egyszerűen “végkimerült” bennem az összes érzés, és elkezdetem kérdéseket feltenni önmagamhoz hangosan.
Egyébként, most kicsit bajban vagyok, mert fejben megvolt a szöveg ehhez a poszthoz, de most, hogy le is kell írni, hírtelen mintha valami védelmi rendszer szándékosan törölné a gondolataim, nehogy össze tudjam foglalni.
Kontroll a gondolatok felett.. illetve a másokról alkotott vélemény megfigyelése indította el bennem a lavinát. Egyre jobban működik a kontroll a gondolatok felett, amiket fogadok. Sajnos még mindig előbb reagálok, mint tudnám, hogy mire reagáltam, de már azonnal felismerem, hogy nem kellett volna ( ma mondjuk megint bizonyítottam, hogy hisztis picsa programfájl van a rendszerfájlok között 😛 ) Ugye vezetés közen elég sokszor alkotok véleményt mások taktikai megnyilvánulásáról a volán mögött, és most felmerült bennem, hogy ez a véleményalkotás ez tőlem van, vagy betanult? Elkezdtem nem alkotni véleményt, Ma mondjuk ez nem sikerült, mert magas a stresszszintem ( biztos az Újhold teszi a dolgát) de több a gondolat/ vélemény/ a kurva anyádat mentes pillanat és képes vagyok tényként kezelni mások baszfaszságát és nem alkotni róla véleményt, Ezzel a “játékkal” jól lekötöm magam és több energiám jut más kérdésekre keresni a válaszokat.
Akkor hát felmerült bennem a kérdés, hogy KIK VAGYUNK VALÓJÁBAN? Illetve LÉTEZÜNK-E egyáltalán? Van-e egyáltalán önálló véleményünk? Aki képes több nézőpontból megfigyelni a világot, az nem tanítja azt a gyerekének, hogy minden úgy van az életben, ahogy a szülei látják, hanem arra tanítja, hogy több forrásból is tájékozódjon ha kérdése akad bármilyen témában. Az emberek közösségekben élnek , a közösségek szabályai, hitrendszere szerint és betanult módon ugyanazt látják. Nézz bármilyen irányzatot. Az ember megszületik és beleállítják egy nyomsávba, és abban megy. Ha ki akarna térni, vagy erőszakkal vagy szép szóval visszaterelik. Valamiért az ember programjában mégis benne van a “lázadás” és mindenki igyekszik vagy nyíltan vagy titokban, vagy teljes létezésével vagy csak a kisujjával vagy éppen csak gondolattal de elhagyni ezt a sávot, mert ha nem is tudhatja, a Belső Hangja súgja neki, hogy kívül lehet mást talál, és a kíváncsisága mértéke lesz a fejlődése kulcsa.
Vajon van-e olyan, hogy ÉN, aki nem anyu, apu, nagymama, nagypapa, ovi, suli, munkahely, barátok, szomszéd néni vagy bácsi, esetleg a postás lenyomata, programfoszlánya? A szülők véleménye, ízlése, kedvtelési és elutasítási mintái csak akkor lesznek erőszakkal jelen, ha nem adnak esélyt az önálló felfedezésre. De mit jelent az önálló felfedezés? A belső hang “vágyai”, vonzódásai valami iránt. Tegnap például egyértelművé vált, hogy a zene egy olyan elem, ami egyedivé tesz. Elkülönít a tömegmintáktól. Ha visszatekintek az életemre, a gyerekeimre, én nem erőszakoltam rájuk semmit. Sem hitet, sem stílust, sem gondolkodásmódot, sem társadalmi hovatartozást. Lehetséges, hogy az abszolút kívülállóságom hagyta szabadság lett számukra az eszköz ahhoz, hogy azokká váljanak, akikké csak akarnak? De ők is “csatlakoznak” -nem tudatosan- nézőpontokhoz úgy, hogy nem tudják megmagyarázni, hogy számukra valóban jelent-e valamit, az ami mellett kiállni látszanak.
Hozok egy egyszerű példát. Birkaszellemnek tartom például a “fehér zokni szandál” kombó elleni érzéseket. Ez mi? Szerintem teljesen mindegy, hogy ki milyen ruhában jelenik meg, ha abban jól érzi magát, más kérdés, hogy minden korban ott vannak az erőltetett minták. A Lányom meglát egy fehér zokni szandál kombót és szörnyülködik. Miért? Mert valaki kitalálta hogy az gáz? Mitől lenne gáz? Az nem gáz, hogy 200 kilós nők sztreccs nadrágban topban lebegtetik a hájuk? Az én ifjú koromban anyám minden alkalommal elmondta, hogy akinek nagy a picsája, takarja el.. Nekem nem volt nagy, csak nagyobb mint az övé, a mai napig takarom, mert ez a programom és zavar, ha valaki nem takarja, pedig mondhatom, hogy én vagyok az egyetlen ember a Földön akit a külső pont nem érdekelt soha. Mára már a belső sem érdekel..
Mostanában kezdtem felfedezni azokat a mintákat bennem, amiket nem igazán tudok megmagyarázni. Ma elmentem egy autókereskedés mellett, ahol a kereskedő épp ámulatba ejtett egy érdeklődő párt. Első reakcióként megjegyeztem, hogy “majd jól átb@sznak”… Aztán már meg is kérdeztem magamtól, hogy mi közöm ehhez, másrészt meg ez egyébként személyes tapasztalat, vagy ez a “közgyakorlat” hogy amúgy ebben az országban mindig mindenkit átcsesznek… de amúgy ez megint saját tapasztalat, vagy azért írom ezt, mert hallottam valahol? ( konkrétan amúgy minket azért egy két “szaki” már jól átcseszett, de ez nem azt jelenti, hogy mind… Tehát még mielőtt bárkire bármit mondanék, mert “megszoktam, hogy mondom”, megállítom a gondolatot és megkérdetem: KÖZÖD? Nekem mi közöm mások bármijéhez is? Illetve megkérdezem, hogy EZ SAJÁT TAPASZTALAT?
Azt mondod arra a dögös szőkére, hogy az egy kurva, mert mindenki megszekzuálta a munkahelyén. Te is? Vagy Te tartottad a gyertyát a mindenkinél is? Mert a Pista mondta, hogy a haverja hallotta… Mindennel igy vagyunk…Folyamatosan terjesztünk információkat, amiket hallottunk, olvastunk,de ezekből egy tized százalékot sem éltünk meg. Magyarul az egész életünk egy nagy kitalált információ kupac tetején egyensúlyoz. Mi a valóságunk akkor?
Úgy érzem, hogy mi nem létezünk ezek alapján egyenként, csak együtt. Valóban minden és mindenki egy.
Egymást tükrözzük vissza folyamatosan és ha csak egy ember lenne a Földön, akkor ő nem lenne…mert nem lenne aki tükrözi, hacsak nem tényleg az “ember” egy Teremtő képére készült, avagy már tükrözött , valóban csak egy illúzió, egy másik világ tükörképe.
Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem létezünk egyedi létezőként. Nincs semmink, ami csak a miénk, még a gondoltokat is úgy fogadjuk, máshonnan jönnek és rólunk más felé mennek tovább. Soha nem éreztem ennyire, hogy nem vagyunk valóság. Van a ” Teremtő”, az ” Isten” aki “megálmondta” ezt a világot. Benne minket. Nem Kis Pistát…hanem egy mintát… egy rezgéskombinációt, Kis Pista egy rezgéskombináció, mint Én vagy Te… egy egyedi kód, egyedi program, ami a jelek szerint nem csak önmagát bővÍti, hanem kölcsönhatásban van a többi kóddal, kombinációval és egymást is “bővítik”. Úgy lesz a kódból Kis István, hogy ebben a sűrű dimenzióban materializálódik. Avagy az EGY, a FŐ, az ISTEN, az AKÁRMINEK IS NEVEZZÜK TÖKMINDEGY kivetíti a rezgéseit egy tükördimenzióba, amiből aztán visszatükröződik rá ami belőle kivetült, így tud tudatosulni mindenben is, amit önmagából kivetített… ( lehet innom kéne, mert kezdek bedilizni, legyen mire fogni…)
Tehát sem a Kis Pista sem a Kovács Tünde nem önálló létező, hanem egy rezgéskombináció tükörképe, amiben a kód alapján önállónak látszó életet él az ISTEN, és gondolom elemzi, hogy abban a kombinációból mit lehetett kihozni.. (ez megint gyászos emberi gondolat volt, de nincs sajnos ehhez megfelelő szókincsem még) HOGY A LÉNYEGRE TÉRJEK, ami most nekem a lényeg, TÖKMINDEGY MIT CSINÁLSZ… nincs sem jó sem rossz cselekedet az ISTEN szerint, mert minden amit kitükröz Ő maga és elemzés a cél, nem pedig az ítélet. Egyszerűen nem létezik olyan, hogy valami nem jó, ezt csak az emberek találták ki magunknak.. A tükrözött világ olyan mint egy SIMS életszimulátor… van egy “történet” és oda kivetítette a végtelen mintáját… a FÖLD csak egy felvonás ebben a darabban… és mindenki játszik.. és minél magasabb az energiaszint, annál jobban látszik a valóság… Lehet, hogy megbolondultam, de soha nem voltam ennyire szabad sem, mert ha nem is tudom megfogalmazni már, amit tudok, eljutottam oda, hogy felfogtam, hogy bármit megtehetek, egy a lényeg, a belső hang vágya legyen.. ne az egóé… az egó nem több, mint egy ólomsúly a búvárruhán…nem engedi, hogy kiemelkedj a vízből addig míg nem veszed le a ruhát…ilyen egyszerű. Légy szabad…tégy amit vágysz, vágyj és képes leszel rá, az energia jön a tükörbe ha hagyod.. 😉 Ha felébredsz, tudni fogod , amit nem tudtam Neked elmondani, ha nem akkor játszd nyugodtan tovább azt, amit életnek hiszel, légy boldog, vagy szenvedj, amit csak akarsz, úgysem tudsz mást….még…
Hatodik napja vagyok itthon , nem önszántamból, hanem szabadságra vagyok küldve, mert sok van. Ha visszatekintek a 30 évemre lassan, amit kisebb megszakítással( mint utódok világra hozatala) a volán berkeiben töltöttem, akkor nem nagyon mondhatom el, hogy sűrűn vettem önszántamból ki szabadságot. Nem azért, mert sztahanovista vagyok, hanem, mert nem volt rá igényem. Minek. Amig nem voltak állatok (és kovid) jártunk pihenni, de csak “három nap két éjszaka” hétvégi merülés a szépkártya által támogatott svédasztalok világában évente egyszer, de mindig a vezénylési ritmust figyelembe véve. Azonban ha bent maradt a szabadság és kiadták egybe, akkor mindig gond volt az egészséggel, mintha tudná a “felsőbb én”, hogy na itt a lehetőség, hogy minden bűntudat (hogy másoknak kellene helyettem dolgozni) nélkül itt a pihenés ideje. Nem mondhatom, hogy sűrűn vagyok beteg, mert nem igaz. Igy nem betegséggel, hanem egy lebénító gondolattal, esetleg sérüléssel vagy egy laza gyengeséget hozó vírussal mozgásképtelenné vagy kedvtelenné leszek, és nem csinálom, amit elterveztem.
Utolsó munkanapon a 6 napos pihenő előtt két dolgot terveztem. Az egyik a lomtalanítás. Nincs olyan sok cuccunk, de még mindig több van, mint amennyit magam mögött akarok hagyni szemétként, ha feldobom a pacskert. Anyu távozása után a hátrahagyott cucchalom sokkot okozott bennem. Nem arról van szó, hogy születésem óta a halálom pillanatát tervezem, akkor sem ha az út vége látszólag az, hanem én ezt igy nem szeretném továbbadni. A lomtalanítás mellett még egy nagy feladatot tűztem ki, mégpedig a konzultációt az “Úrral” avagy a programom átírását, hogy betegség nélkül és nagyobb anyagi hátrány nélkül ne kelljen a hat nap után felvennem többé a munkát, mert úgy érzem már nem tudok mit hozzátenni ehhez a területhez, és nem érzem jól magam. Magányos vagyok ott is.
Nos a 6 napos terveimnek egy fogtájékon belibbenő probléma ( kínzó fájdalommal ) illetve a környezetemben zajló ( és itt köszönöm meg azon kedves tüsszögő ,és levegőbe krehácsoló kedves utasaimnak, akik nem tudják diszkréten végezni eme tevékenységet) kovid vetett véget. Érdekes, hogy ez a vírus mindenkinek mást hoz. Nekem gyengeséget. Semmim nem fájt ( a fogamhoz kapcsolódó problémán kívül, amit házilag próbáltam orvosolni, mivel olyan fasza világban élünk, ahogy teljesen esélytelennek érzem, hogy egy akut problémával esetleg orvoshoz fordulhatnék itt vidéken, ahol már olyan menő a fogászat, hogy egy picsa faluban is először konzultáció van, aztán majd ha lesz kedve megnézi valamikor a következő életeben… ennél gyorsabb, ha megoldod magad, max beledöglesz…ennyi) csak az élet. Mozdulatlan lettem és mozdulatlanságomban még gondolkodni is elfelejtettem. Annyira futotta, hogy rá kellett döbbennem arra, hogy az én generációm csak gyerekként volt fasza generáció.. egy szabad, kulcsos gyerekek életét élő, szeretethiányos, anyagias, karrierista vagy épp a túlélésre játszó szülőkkel felszerelt utcagyerek generáció. Ám ahogy felnőttünk nyomás érkezett a szüleink részéről és nyomás a született utódaink részéről… A szülők ránk erőltették az álmaikat, akikre nem sikerült azokat kitaszították, a gyerekeinknek meg nem kell a világunk, mert akaratlanul hordozzuk a szüleink (el)nyomásának nyomait. Miközben 4 napon át ültem és lélegeztem, arra jöttem rá, hogy nincs ránk szükség. És ha nincs ránk szükség, akkor vagy elkezdünk élni a magunk örömére, anélkül, hogy megnyomorítana minket az a tudat, hogy mindaz amiért küzdöttünk, mindazt amit értéknek élünk meg nem tudjuk tovább adni, mert nem kompatibilis ezzel a világgal, vagy fogjuk magunkat és leugrunk a hídról. Lehetőleg olyan helyen ahol nem a bokánk törjük elsőként az állandó alacsony vízállás miatt.
Mondjuk most jut eszembe, hogy utolsó munkanapon, a hat nap “pihenő” előtt még azon is gondolkodtam, hogy remélem rövid határidőn belül lesz egy olyan intézmény , mint a “zöld szója” nevű végtelenül gyászos filmben, hogy ha a delikvens megunja a földi életét és nem képes a tudatával megírni a visszatérési kérvényét a nem fizikai világba, akkor a fizikaiban legyen már lehetősége bevonulni és mint a filmben egy bazi nagy mozivászon vizualizálása közben elmerülni az örök altató nyugatót és hideg érzésében, ahogy végleg lekapcsolja a vellanyt, majd a teste bezuhan abba a zöld löttybe, és megeszi a zöld szója, amit majd jó pénzért megetetnek minden hülyével aki majd elhiszi, hogy ettől szebb és okosabb, soványabb és gazdagabb lesz. Erre jön valaki és azt mondja, nem lehet, mert …. Vonat elé ugrani és ezzel megintcsak a MÁVot szidalmaztatni az inkább legális itt..jogos..
… szóval röviden és tömören, nem gondolkodom … lomtalanítok… elég lassan megy, de egyszer eljön az ideje, hogy csak olyan dolgok vesznek körül, aminek van haszna, vagy értelme … és talán annak is, hogy megtalálom az értelmét a létezésemnek erre a kis időre. A mindennapjaimban ugyan megvan, de egyre szűkül a kommunikációm és egyre kevesebb azon emberek száma, akiket még megterhelek a létezésemmel. Nekik köszönöm. Már nem panaszkodom. Igazából nincs is miért.. Minden happy.
A minap egy nagyon érdekes videót kaptam ajándékba, itt a kommentszekcióban egy posztom alatt. Csupán hat perc. Elküldtem szerintem a szélrózsa minden irányába, szkeptikusoknak is, racionális gondolkodású, de számomra kedves embereknek is.. Ez a videó tartalmaz egy motívumot, aminek úgy tűnik megérkezett az “ideje” a megélési szintemen. A videó amúgy nem tartalmaz “magyarázatot” , így kicsi az esélye, hogy eljut oda, ahová a megosztója szánta, nálam viszont három irányból hozott “értelmet” és “lezárását egy korszaknak”.
elsőként a videó záró gondolata, egyszerű lényege, amit nálunk már évtizedek óta próbál megértetni velem a “testőröm”:
“A SZENVEDÉS VÁLASZTHATÓ“
Ezt, most nem kell kifejteni szerintem. Az emberek szeretnek szenvedni. Szeretik sajnáltatni magukat. Akkor is ha tagadják ezt. Azt hiszik, hogy ha betegség , szegénység, hiány mögé bújnak sajnálja őket valaki. Nem fogja. A sajnálatukkal amúgy nem sokra mennek, a sajnáltatás egy csapda. A szenvedő embertől előbb utóbb mindenki elmenekül, elfordul, mert nem szerethető. Energiát von el, és nem “elhagyják” hanem elüldöz maga mellől mindenkit. Tudom, mert én is szenvedő ember voltam. Gondolatokat gyártottam, engedtem be, hogy aztán mély sóhajok között sajnáljam magam. Gondolatok, fikciókat, valós vagy vélt sérelmeket kreáltam.
A szenvedést okozó gondolatoktól a szerző négy kérdéssel próbál megszabadítani. Ezek a kérdések nagyon hasonlítanak egy aranyos kis történetre ( íme máris egy visszatérő motívum)
Szókratész ókori Görögországban Szókratész széles körben ismert volt bölcsességéről. Egyszer egyik ismerőse rohant hozzá izgatottan, s ezt mondta: „Szókratész, tudod mit hallottam Diogenészről?” „Na, várjál csak”- mondta Szókratész, – „mielőtt bármit is mondanál, át kell menned a hármas szűrőpróbán!” „Hármas szűrő?” – kérdi meglepetten az ismerős. „Igen” – folytatta Szókratész, – „mielőtt elmondod a Diogenészről hallottakat, szűrjük le, amit mondani akarsz. Az első szűrő az ‘Igazság’. Teljesen biztos vagy abban, hogy amit hallottál, az a tiszta igazság?” „Nem” – mondja az ember, – „tulajdonképpen csak most hallottam!” „Rendben van, szóval nem tudod, hogy a hír igaz-e vagy sem. Lássuk hát a második szűrőt, a ‘Minőséget’. Amit hoztál, valami jó hír?” „Nem, sőt éppen ellenkezőleg…” „Szóval akkor te valami rosszat akarsz mondani Diogenészről, amiről azt sem tudod, hogy igaz-e vagy sem?” Az ember vállat vont, és egy kicsit már röstellte magát. De Szókratész folytatta: „Még mindig van esélyed arra, hogy a próbát kiálld, ha átmész a ‘Hasznosság’ szűrön. Tehát, amit Diogenészről hallottál, abból van-e nekem valami hasznom?” „Hááát… nem hiszem…” „Nos, ha így áll a dolog, hogy a híred nem is biztos, hogy igaz, nem is jó, és nem is hasznos, akkor miért kellene akárkinek is elmondani?” Az ember kissé zavarodottan és szégyenkezve odébbállt.
Szóval Katie négy kérdést tesz fel: ( a gondolatról) 1 – EZ IGAZ? 2 – TELJESEN BIZTOS LEHETSZ ABBA, HOGY EZ IGAZ? idáig már több mint 15 éve eljutottam, hogy képes voltam feltenni a kérdést, hogy valóban igaz az amit “gondolok”? Vagy csak kitalálom? Viszont innen már kicsit előrébb jutunk a következő kérdéssel: 3-HOGYAN REAGÁLSZ, AMIKOR ELHISZED EZT A GONDOLATOT? Ide már kell egy tudatossági fok. Itt már látni kell az “ént” aki reagál. Ez már feladat. 4. KI VAGY TE ENÉLKÜL A GONDOLAT NÉLKÜL? Nos igen… ez a kérdés az, ami tőlem egyenlőre a megértés szintjén van, és próbálom érteni, hogy mit is kellene itt válaszonom.
A motivumok közül a legütősebb motívum azonban a videóban az a “kép”, amiben elmondja, hogy meglátta milyen amikor nem azonosul azzal a szereppel, amiből épp utazóvá vált. Amikor nem mondja meg az ego, hogy mit kell látni, amikor megjelenik a “valóság”. Van már több mint két évtizede is amikor egy szintén ( a szintén a szerzőre utal vissza) depressziós időszakot éltem és gyakoroltam kínomban a gondolatmentességet miközben dolgoztam. Naplót vezettem a befutó gondolatokról, és megdöbbentő volt, hogy egy alig ébredező tudatossági szinten is képes voltam 10 perc alatt több mint 45 hozzám nem is illő, tőlem távol álló, mégis az én “fejemben” megjelenő gondolatot lejegyezni. Ebben az elkeseredett állapotban talán 20 másodpercig megtapasztaltam milyen, amikor nem azonosulok azzal a szereppel, ami most vagyok. Eltűnt az utca, eltűnt minden, csak “vonalak” és színek voltak körülöttem. Akkor megijedtem… Kapaszkodtam mindenbe. Még a rossz dolgokba is. Azt hittem, ha valakinek nincsenek gondolatai akkor nem is létezik. Pánikszerűen akartam gondolni bármire is, csak ne legyen csend, mert megijedtem attól amit láttam. Ma másképp érzem. Már képes vagyok az elengedésre és furcsa érzés, hogy ha akarom akkor nincsenek gondolataim.
Nem tudok már mit hozzátenni ehhez a világhoz. Én innen már “elfelé” megyek. Utolsó Társam ölelem, utolsó Utódaim szeretem, az utolsó Barátokkal osztom meg ezeket a gondolatokat, az utolsó kutyám fürdettem ma meg. Utolsó macskám kerget az őrületbe az állandó nyervogásával azért, mert nem tetszik neki a kaja amit kap ( egyik sem) Az utolsó házamban élek, semmihez nem ragaszkodom, semmit nem vonultat fel előttem az EGOm, amivel itt tarthat. Már nincs rá szüksége. Nem azonosulok vele csak társulok hozzá, míg lezárul ez a ciklus. Aranyos volt, az EGO utolsó fájdalmat generáló “gondolata”, amiben próbálta érzékeltetni azt, hogy nincs rám itt szükség, nincs semmim, amit átadhatnék az utódoknak. Nagyon belesüllyedtem ebbe a gondolatba. Aztán volt egy pillanat, amikor rés keletkezett az EGO figyelmén és nem vette észre, hogy elengedtem ezt a küzdelmet. A Belső Hang 2002 óta azt súgja, hogy az “IDŐ” majd megold mindent. De az idő itt nem a lineális idő múlását jelenti, hanem a tudatosság időintervallumát. Minél magasabb szinten műveli valaki ezt a tudatosságot, annál nagyobb lesz az értése a létezéshez ebben az illúzióban.
És most jöttem rá, hogy a “ronggyá” hallgatott Tükörbolt Szepes Máriától pontosan ezt a motívumot tartalmazza. És nem csak ez, hanem az a videó is ( a Lélek teljes története), amit nemrég osztottam meg, és szintén többször meghallgattam. Valószínüleg ugyanezért. Mielőtt kiemelem a Tükörboltból azt a részletet, ami újra és újra megjelenik bennem, elmondom, hogy több mint 15 éve, amikor egy spirituálisnak látszó csoport részeként épp felbomlasztottam a közösséget az energiáimmal, megkérdezte tőlem a Belső hang ( elég hangosan), hogy képes lennék-e mindent feladni a fejlődésért, akkor azt mondtam, hogy nem, és erre azt volt a válasza, hogy mindennek eljön az ideje. Nem hittem el. Azóta sokszor kimondom, hogy ha apám már nem tart igényt rám el kell vonuljak, ha nem is a sivatagba, de valahova ahol egyedül vagyok és csend van és meg kell élnem azt ami vagyok az azonosulás nélkül, aminek mások akartak látni. Csak pár napig nem akarok sem nő lenni, sem anya, sem feleség, sem sofőr, sem barát , sem blogíró. Pár napig nem leszek semmi, aminek neve van, amit meg lehet fogalmazni és ha úgy döntök visszajövök, azt hiszem egy teljesen más ember leszek azután.
Már most is más vagyok. MOST tényleg ott vagyok, ahol lennem kell… Olyan régóta itt van egy a Tükörbolt ( ide az olvasható verzió van linkelve) velem… ez az egész annyira én… a színei, a mélysége, minden rezdülése az az ÉN aki ÉN akarok lenni, akivel szívesen azonosulok, akiben soha többé nem okoz szenvedést egy gondolat sem.
“Mintha nőni kezdtem volna. Lényem fényforrásból áradó sugárzáshoz hasonlóan minden irányba kiterjedt, de nem csak térben, hanem időben is.Meghitt táj körkilátása volt ez; velem azonos, benső világegyetemé, ahol a fák az én ágkarjaimmal nyújtóztak az ég felé, a mohos kövek közt felhabzó forrásban az én nedveim áramlottak. A zeniten álló napkorong fényereje saját szívverésemként lüktetett, de nem takarta el a többi bolygót. A szikrázó csillagképek szavakon túli jelentősége hirtelen megvilágosodott bennem. Minden egyszerre, egymással párhuzamosan történt. Körfolyamatok mentek végbe. Az élet csírái kibontakoztak, gyümölccsé értek, s amikor formáik betöltötték szerepüket, elhervadtak, szétestek, új létcsírák humuszává lettek. E megelevenedett ábrákat azonban ugyanaz az elhalásból újjászületett áram hívta elő.
De nem csak a táj arca volt az én benső arcom. Nem csak a közel és távol nyüzsgő sokasága vált egyetlen tudattá bennem. Eszméletem csápjai végtelen kommunikációs hálózatként szőtték át a fényévmilliós kozmosz valamennyi gócát. Sötét űrön, mély hallgatáson, fény- és hangbirodalmak dimenzióin hatoltak keresztül, s a múltat összekapcsolták a jövővel. Az összekapcsolódás e pontja a jelen örökkévalósága volt.A tükörbolt tulajdonosának arca furcsán átderengett a képen. Mintha üvegablakon vagy zajtalanul surranó űrrakéta lencséjén át néztem volna ki az univerzumba; a csillogó felület halványan visszatükrözte saját arcoma Az nem lehet. Velem szemben Angelus Anselm ül, a tükörkészítő mester. A macska az ölében egyenletesen dorombol. Sötétedik. Azt sem tudom, mennyi idő telt el azóta, hogy…A fokozódó homálynak volt valami zöldes, valótlan árnyalata, mintha hűsen áramló víz alatt lebegtünk volna. E zöld derengés és a macska elégedett dorombolása elszédített és furcsán mámorossá tett. Tudtam, hogy ebben az állapotban nem őrizhetem meg régi, személyes életérzésemet. Minden emlékem szétfolyik, elmosódik, feloldódik. Nem tartozom hozzájuk, mert odatartozom az Egészhez.“ ( Szepes Mária : Tükörbolt -részlet)
Itt az elején leszögezem, hogy ez az ” ebben az életben” fogalom is annyira emberi. Mert ugyebár az Univerzumban nincs idő…az idő valójában egy egyenes, amit a ” valamihez” viszonyítva hozott létre a fizikai illúziót vezénylő Játékmester…
Tegnap- szerintem hosszú ideje először – mindenféle technikai eszköz nélkül ücsörögtem a teraszon. A csend nem működött bennem, mert folyamatosan énekeltem (nem kényszerből, hanem mert jól esett) a közelstávoli hallgatóság legnagyobb örömére. Délután a “mi az én lélek feladatom” témakörében hallgattam videót, persze egyik feltöltött anyagban sincs kulcs. Talán a bezárt ajtókhoz vannak térképek, de a kulcsokat a Felsőbb Én nyújtja át ha eljön az idő az adott szint megértéséhez.
Elhangzott és egy ideje tudom én is, hogy ebben a sűrű illúzióban, ebben az emberi létben azzal van feladatunk, ami újra és újra kényelmetlenséget okoz, illetve azzal,amire elhivatottságot érzünk, úgymond eszközünk van hozzá… Itt gondolok a készségekre, a képességekre, az érdeklődési körökre…
Feltettem én is nyikorgó éneklés közben a kérdést, hogy vajon milyen szerződést kötöttem érkezésem előtt, de számomra egyre nyilvánvalóbb, hogy a VALÓSÁG igazolása és önmagam a VALÓSÁG szolgálatába állítása az egyik legnagyobb feladatom ebben az életben. Jó nagy kerülővel kerültem vissza abba a tudatállapotba, amiben érkeztem azon a csodálatos szeptemberi vasárnap, egy hónappal azelőtt, amire vártak volna. Ha túlspirázom a dolgot, már tudom, hogy talán hogy a testbebilincselés ideje sem volt véletlen, hogy nem a skorpió vérszomjas rezgésébe születtem, hanem a művészi mérleg lágysága és eszközei biztosították számomra a kinyilatkoztatást.
Gyerekként egy álomvilágot építettem magam köré és abban éltem. Ahogy ment az idő, ez a fajta “nézőpont” terhes lett a környezetem számára, mert nem illett a “képbe” az én álmodozásom. A szüleim generációja ( legalábbis abban a közegben, ahogy én gyerekeskedtem) az agresszió eszközeivel élt, ha arról volt szó, hogy az utódot az akkori társadalmi modell hozzá “illő” rétegébe faragja. Ahhoz, hogy megőrizzem az álmaim hazudnom kellett és máris szemben álltam azzal, amit vállaltam induláskor. Sosem szerettem a szervezettséget. Két évtizedig próbáltam magam egy “napirendhez” szoktatni, de képtelen voltam betartani a saját magam által hozott szabályokat és közel 4 évtized után mondtam ki először, hogy a legszebb és legjobb dolgok velem SPONTÁN történnek.
A szülői és társadalmi önkény elvette tőlem a fényt. Megtanultam hazudni. Védekezésből… Elferdítettem a valóságot, mert ezt tetszett a felnőtteknek, de sosem hittem el, hogy az az igazság és egyre jobban irritált ez a fajta szerep. Bár a szüleim a beálltak a sorba, a pénz hajszolása nem adott elég teret nekik arra, hogy kontroll alatt tartsanak. Anyu nyitott volt a spirituális világra, apámban volt kódolva lázadó rezgés az elnyomás ellen, de nem ismerte fel ( a mai napig) , hogy ugyanazt a mintát közvetíti, ami ellen harcolt. A nyitottságuk a másfajta nézőpontok felé hozott pár könyvet a családi könyvtárba, igy került hozzám a két -számomra- alap mű : Szepes Mária : Vörös oroszlányja és Judy Laddon : Föllebben a fátyol-ja.
Közel 33 éve, hogy elkezdett foglalkoztatni az, hogy miért vagyunk itt és kik vagyunk valójában. 33 év alatt átformálódtam. Az utóbbi két évben elkezdtem felismerni, hogy ez a fizikai világ nem az én világom. Ám csak a napokban tudtam először felemelni magam annyira, hogy ne fájdalommal éljem magam magam körül az embereket, akikkel nem beszélünk egy nyelvet.
A “lélekszerződésemben” biztosan benne van az emberek ” vezetése” a fény felé, ezért is engedte az “univerzum”, hogy viseljem a “soulleaderdemon” nevet. Az írás eszközömmé vált, nem tudom milyen írások születnek általam, de azt igen, hogy az én “tudásom” ehhez kevés és biztosan valaki/valami intézi ezt belőlem, tehát jó eszköze vagyok és leszek egy olyan világnak, aminek feladata bármilyen módon felébreszteni az embereket, és visszaadni a birtokukba a Fényt.
Képesség váltam a magasfokú empátiára. (ennek nem örülök kicsit sem). És végtelenül zavar , ha valaki elferdíti a valóságát önző érdekből. Az egész életem végig kíséri a hazugság. Még mindig van a közelemben olyan ember, aki hazudik. ( szerencsére a családban már csak apám, a többi távoli vérrokon nem család nekem- itt jegyzeném meg, hogy a vérrokonság egy faszság, csak abban van jelentősége, hogy ne hozzunk létre ha lehet fizikailag -testileg és értelmileg- sérült lényeket, vérrokonokkal való szeretkezés alkalmával és ennyi) Van aki érdekből, van aki egóból, van aki meg csak azért, mert fingja nincs hogy amúgy épp milyen valóság idea fut a tudathálón számára… Engem ez nagyon zavar és úgy gondolom, hogy dolgom van ezzel, mégpedig úgy hogy , aki nem képes a saját valóságát preferálni, hanem létrehoz magának bármilyen okból egy újat, azt engedjem el, mert nincs értelme energiát fektetni bele. Például a munkahelyen, a munkavégzéssel kapcsolatban, illetve szintén abban a közegben van egy olyan kapcsolódásom, ahol az illető olyan valóságot teremt maga köré, amiben mindig ő az áldozat, vele mindenki kicseszik, de közben ő maga a legnagyobb manipulátor. Nekem a manipulátorokkal nincs dolgom. És a legnagyobb feladat az számomra, hogy ne féljek tőlük, de szembefordulás helyett válasszam a saját valóságom, amiben viszont ők már nem jutnak semmilyen szerephez. Itt most hallom a visszakérdezést a gyerekkoromra, ahol én is egy fikcióban éltem. Ez nem akaratlagos fikció volt, hanem az én valóságom. Azaz akkor még nem hazudtam. A hazugság ott kezdődött, amikor azt mondtam és csináltam, amit elvártak tőlem, annak ellenére, hogy az nem illett bele az én valóságomba.
Igazából én nagyon úgy érzem, hogy hazaértem… Soha nem éreztem ezt még. Minden külső körülmény ellenére, belül béke van és minden árnyék átlépésével növekszik bennem a Fény.
A fizikai éltemben nem vágyom már semmi olyanra, ami másoktól függ. Nem kuncsorgok én már figyelemért, sem szeretetért, nincs rá (a kuncsorgásra) szükségem. A figyelem és a szeretet is olyan energia, ami vagy van, vagy nincs, de nem lehet sem megvenni, sem erőszakkal “elvenni” másoktól. Semmi mást nem akarok, csak rendet. Minimalista lényem, minimalista környezet kialakítására törekszik és nagy erőkkel távolítja el a környezetéből mindazt, ami nem szolálja már a fejlődését…
…megosztottamazt a videót a tetubtól… egy videó a sok közül… látszólag csapongó gondolatok, kinek mit vagy semmit mondó tartalom… Meghallgattam, mert ott és akkor ezt dobta a gép.. Aztán meghallgattam hazafelé is, mikor már nem kellett volna mindenáron elvonni a figyelmem , mert nyugalomba helyezkedtem… Aztán meghallgattam este is, mert újra akartam érezni azt sok “ÜHÜM” érzést…
Aztán meghallgattam reggel, úton a munkába… Aztán meghallgattam újra, amikor elküldtem Valaki(k)nek, aki(k) nekem fontos(ak)… És minden alkalommal ÜHÜM volt… ..
Aztán ma hajnalban azt álmodtam, hogy egy metrót vezetek, sosem akartam metrót vezetni, pedig nem sütne a szemembe egész nap a Nap, nekem talán a villamos volt az álmom és egy pesti tetőtéri lakás, aminek hatalmas erkélye van, ahol megterem cserében a paradicsom… Az álmomban megjelent egy macska is…ő volt aki “kivezetett” belőle és emlékeztetett arra, hogy egy a párhuzamos dimenzió és mindjárt repülünk… csak a címet cseszte el és egy tákolmányba érkeztünk amit apám ránk (és önmagára) gyújtott… mindegy is… senki, semmilyen “program” és semmilyen energia nem tudja már megakadályozni azt, hogy kinyissam a szemem…itt az idő…
Most döbbentem rá arra, hogy az egész életem egy nem tudatos küzdelem volt a “beolvasztással” szemben. Most láttam meg, hogy én mindvégig azt az utat követtem, ami visszavisz a Fénybe. Most értettem meg, hogy miért nem tudom mit jelent anyának, anyósnak, gyereknek, feleségnek, nagymamának lenni, miért küzdök, miért kuncsorgok azért, hogy segítsenek annak lenni, mert nem tudom hogy kell, nem tudom mit jelentenek ezek a szerepek, SOHA nem működtem úgy mint mások , de mindig bántottam magam ez miatt. Mindig is szégyelltem, hogy nem vagyok olyan mint mindenki más…pedig semmiben nem vagyok más, csak én emlékszem.
Én emlékszem milyen a szabadság, én emlékszem, arra, hogy a csillagokból jöttem, én emlékszem a szökőkútra, ahol majd találkozunk újra, ha jön a hajó értünk! Én emlékszem, de az emberek nem akarják , hogy valaki olyan legyen a részük, aki még emlékszik, mert ragaszkodnak a szerepeikhez, ragaszkodnak a tulajdonukhoz, kisajátítják azokat, akiktől boldogságot vagy anyagi javakat remélnek és mindenkit eltaszítanak, aki veszélyt jelent a játszmáikra…
Most jöttem rá, hogy honnan van a minimalizmusom, hogy miért nem ragaszkodom semmihez, hogy miért szolgálom a világot azzal ami én vagyok, hogy miért tudtam ÉN maradni akkor is ha iszonyatos fájdalommal jár. Most jöttem rá, hogy én miért törlöm a tegnapot, és miért nincs másom csak a most.
Még a videót érkezése előtt elengedtem a küzdelmet, amit közel 30 éve folytatok azért, hogy része legyek az emberek világának. A videó után jöttem rá, hogy nem is tudnék része lenni… Bár örömmel veszem, ha valaki a szabadságom ellenére mégis része szeretne lenni az én csodámnak.
Ma sétáltam a töltésen a munkahelyemre és iszonyatos fájdalom lett úrrá rajtam. Sírtam és kértem a nem tudom kit, hogy legyen vége ennek a fájdalomnak már, mert nem bírom. Az egóm okozza ezt a fájdalmat. Mert vágyakozik és mert most tudta meg, hogy hiába.. Nem fog menni már. Ez egy magányos út, amiben pontosan úgy történik minden, ahogy a szöveg írója összeollózta… Az ember egyet hátralép, már nem kritizél, nem kérdezi, hogy “miért pont én”, csak figyel.. Figyeli a műsort, és figyeli benne önmagát…és érti, hogy van aki pikk-pakk ébred , de van aki- mint ő- fájdalommal szüli meg önmagát a valóságba.
Mi lesz ezután? Nem tudom. Nem gondolkodom. Csak érzek.. Cselekszem, amit jónak látok.. És nem cselekszem, ha úgy érzem, hogy nincs rám szükség.. Ez utóbbi még nagyon fáj, és lehet, csak az egóm kapaszkodik ilyen módon belém, mert a lélek nem tud fájni, fájni csak a test tud és a lélek sosem okozna fájdalmat a testnek, csak az egó képes önmagát is feláldozni a szenvedésért, ha abban látja a megoldást a fiktív problémájára, amit magának gyárt, amivel el tud szakítani a valóságtól.
… néha azt kívánom, hogy bár most visszamehetnék és itt hagyhatnám ezt az egész világot, de tudom, hogy az utazás még csak most kezdődik és nem azért kaptam ezt a gyengécske írói vénát, hogy elpazaroljam, hanem azért, hogy megosszam ezt az utazást mindenkivel, aki mostanság nyitogatja a pilláit az egytelen valóságra…
Nekem ez a videó olyan volt,mint egy vekker… Ébresztő…és opsz.. hirtelen 50 évnyi anyag vált világossá. Ha röviden kellene megfogalmazni mit érzek most azt kell mondja, hogy nagyon megkönnyebbültem. Mert én már biztosan nem fogok ide visszajönni. Nincs miért. De ezt az “életem” még befejezem. Biztosan van valaki még a Földön, akinek jó, hogy itt vagyok. A többi nem fontos. Nekem ez számít, átadni azt ami bennem van. A FÉNYT… a szabadságot… az egyediséget, azt, hogy NEM kell beállni a sorba, hogy igenis ki kell állni azért, amiben hiszünk. És a valóság nem hagy cserben minket. SOHA.
🍁soulleaderdemon🍄 