…nem mondom, hogy új élet… de mégis , mert élem, hogy új életet kezdtem tegnap, a röpke 3 perces ( jaja a laza szex, cigivel) időszakos üzemorvosi vizsgálat után. Kevesen vannak már , akik követik a dolgaim miután leépültem a minden jóérzésem kiaknázó Facebook világból, így lehet már senki nem emlékszik arra, hogy én az orvosi ideje körül sárkánnyá változva röpködöm körbe a világot, mert a hitem szerint minden azon múlik, hogy holnap felvehetem-e még a munkát, vagy eljön a végével együtt a vég.
Idén nem volt időm lefogyni BMI 35 index alá, és idén már valami változás ment bennem végbe, ugyanis az utóbbi hetekben (hónapokban) rákényszerített arra a SORS, hogy mindent és mindenkit elengedjek. Ezzel együtt elengdtem a munkám is, és igazából elengedtem ezzel az életet. Az autóban mégis vágytam valamit hallgatni ami nem zene, mert a belső feszültségem növekedni éreztem, így megnyitva a Youtubeot a telefonon, az első felugró posztra kattintottam , ez volt :
A Lélek TELJES TÖRTÉNETE – Miért Vagy Itt Valójában?
Mire leértem Szekszárdra, az autóm megtelt önigazolással, sok “ühümmel” és egy nagy adag belső nyugalommal. Igaz, hogy ez a belső nyugalom elfelejtett kiülni a vérnyomásmérőre, de a dokinéni, aki mellesleg tök cuki, “nem ezek azok a droidok, amiket keresel” üzemmódban lebegve nem foglalkozott, az amúgy irreálisnak ható értékekkel, csak pecsét és jövőre veled ugyanitt, mert vagy 10 ember sűrűsödött be a váróteremben utánam…
Akit érdekel, hogy én jelenleg hova sorolom magam, az hallgassa meg a videót, amit fent belinkeltem. Egy olyan spirális utazáson veszek rész jó ideje, ami az ébredést szolgálja, és most tartok annál a résznél, ahol a közel 30 éve megmondó és mindenbe beleugató énem jó nagy lépést hátra és kettőt oldalra lépve kiállt a sorból és hagyja, hogy körülötte mindenki azt csinálja amit akar.
Ehhez az állapothoz én már bocsánat, de kibaszott kegyetlen úton jutottam hozzá. Örömömre szolgál azt mondtani, hogy sokkal jobban érzem magam, mint eddig valaha életemben. Még gondolkodtam azon kicsit, hogy idehozzam-e a fájdalmaim példaképp, hogy mennyit küzdöttem és mennyire nem sikerült kapcsolódnom , és milyen kurva szar, hogy minden irányból kérdezgetnek az emberek tőlem, dolgokat és én nem tudom válaszoloni, csak szomorkodom, hogy nekem nem sikerült az ami másoknak, nekem nem sikerült megteremteni azt amire a belül vágytam, azon tudat ellenére, hogy én alkalmatlan vagyok azokra a szerepekre, amit a társadalom rám próbál aggatni.
Az elengedés nem öröm.. nagyon fájdalmas… sokszor kell megállítanom magam, sokszor még sírok. Már nem önsajnálatból, hanem szomorúságból, és már nem hazudok magamnak, hogy lesz ez más, mert már nem érdekel. Hallgattam ezt a kis monológot, amit a Mesterséges Intelligencia Ödön felolvasott és rájöttem, hogy ha lehet azt mondani, hogy jó úton járok, akkor azt mondom, hogy minden fájdalom ellenére a legjobb úton járok, és van némi reményem arra, hogy ha eljön az idő, erre a Bolygóra , ebben a dimenzióba, ebbe az illúziónba nem kell többet jöjjek, mert minden, amit itt kell megtanulni, azt köszönöm, de nem kérem már…
Sem a megosztottság, sem a korlátok, sem az identitás, sem a szerepek, sem a sok hazug ember, sem az agresszió, sem az önzőség, a kizsákmányolás, az ÉNek sokasága nem érdekel. Én csak a szépségre, a RENDre, a CSENDRE, a “szavaktalanságra”, a felesleges beszédmentésségre, a VALÓSÁGRA vágyom… a dallamra, a színekre… a rezgésekre…. Elég volt ebből…
Most így, hogy új év kezdődik, kicsit másképp is indult, mint szokott. A videó valamit átállított bennem. Olyan hittel és reménnyel töltöttem fel magam, ami képes lesz átlendíteni azokon a pontokon, amiket még nem tudtam feldolgozni és képes leszek arra, hogy “ébren” tartsam magam és minőségében is megváltoztassam az éltem, az életemhez tartozó “egységeim”…
Innen megyünk tovább…
-
-
Legutóbb, amikor a Margit – szigeten jártam, nem tudtam nyugalomban tiszteletem tenni a síremléknél, mert hömpölygött a tömeg, miközben volt aki konkrétan pikniket tartott a rom közepén, így a kápolna tövében pihentem meg, megzavarva ezzel 4 keleti gyártmányú fiatalt.
Persze füstölőt égettem és morogtam,hogy sosem lehet bejutni a kápolnába,pedig dimenzió kapu van bent és ideje volna eltölteni a régi fapadokon pár nyugalmas percet.
Ahol ültem valaki ott felejtett egy törött üveget, benne félig égett gyertyával. Valami belső sugallatra elhoztam a gyertyát, s talán három hét is eltelt már,ma hívott,hogy gyújtsam meg és meglátjuk mit tehetünk az ügyemben.
Ma eljutottam oda, ahová évek óta féltem betekinteni is. Féltem, hogy egyszer elég lesz, hogy elfáradok, hogy elengedem azt a vágyam,hogy része legyek ennek a világnak.
Aztán jöttek a képek, hogy honnan indultam, és mi lett belölem, hogy miattam hányan billentek át és én mennyire megbántam, hogy nem fogadtam el azt, amit felém nyújtottak. Enyhe párhuzamot kezdtem érezni a Magisterrel a Vörös oroszlánból, aki tudja jól, hogy ezen a napon fog meghalni,mert meg van írva.
És minden energia egyszerre fordult felém. A cégnél a pénteki csúnyaság lélegzetvisszafojtásig megdöbbentett ( és csak most kezdődik) tegnap amikor a Google térképen újra végigjártam gyermekkorom főbb helyszíneit, valahogy igen mellbevágott- amin még is lepődtem– az eladó tábla a nagyszüleim egykor szebb napokat látott házán, amit néhai nagybátyám szétbaszott pedig extrém nárcisztikus öregapam sváb precízséggel épített fel s tartott tökéletes rendben. Az éjszakát a házban töltöttem benne volt minden szereplő a múltból és jelenből, S borzasztó furcsa volt benne minden rezgés. Már voltam benne így éjszaka,pont ugyanazt látva , megélve, mint most. Furcsa mert nem szerettem ott lenni öregapám miatt, de a helynek spirituális rezgése volt
Mindezt megspékelte a jelen a félreérthetetlen tényeivel, a karakterekkel, azzal, hogy mennyire lúzer voltam, mennyire nevetséges és ostoba , mennyire nem akarom látni hol a helyem mások történetében.
Jött egy pillanat, jött a hang, az utasítás, keressem meg a gyertyát és Michael arkangyal – ki jelen volt a születésemnél- jön, kardjával elvágja a rabságban tartó kötéseimet, az ostoba vágyaimat , és megszabadít a gondolatok táplálta démonoktól.
És Michael eljött… és a kardjával suhintott, és szikrázott a kardja minden démonon és a fájdalmon, amivel a démonokat tápláltam, azokon a “dolgokon” amik nem rajtam múlnak mégis magam vádolom a sikertelenségük miatt.
A múlt, a jelen és a jövő démonjain, melyeket az agyam hozott létre és a félelmeimből, táplálkozva önálló életre kelt óriássá nőttek ..
Most itt vagyok, a gyertya ég…nem akarok semmit már tőlem, csak teszem a dolgom, amit jónak érzek,úgy ahogy jónak érzem és már nem akarom, hogy bárkinek tetszenek a döntéseim, az általam termett világ. Csak élni akarok semmit többet.
-
…ideje bátornak lennem
Az utolsó Telihold óta minden éjszaka és minden nappal tükröt tart valaki. Az igazság, az igazságosság, a valóság, a tiszta látás, a sokféle tiszta nézőpont arra ösztönöz, hogy feltegyem magamnak újra, sokadszor, “végtelenedszer” azt a kérdést, hogy :
“Mit nem veszek észre? Mi a baj?Mi az igazság?”
Anyu távozása óta nincs megállás, nincs rendes pihenés és kevés gyomoridegmentes pillanat. A távozása előtt csak pihenés volt, csak, stagnálás és gyomorideg.
A két időszak egy közös pontot tartalmaz. A gyomorgörcsöt. A gyomorgörcsöt amitől szeretnék megszabadulni, de ahhoz tudni kell, hogy mi okozza.
És akkor ideje kimondani az igazságot.
Kétféle világ ütközik bennem. Az egyiket a megfelelési kényszer táplálja, egy program,ami folyamatos stressz szinten tart, a másikat meg az a fajta valóság amit én magam szeretnék, amit én képviselek. Ez a kettősség meg fog ölni lassan, s hogy ezt ne tegye választani kell. Vagy megfelelni vágyom , ami lehetetlen, és feladom amit nagy nehezen megszereztem, vagy az leszek akivé váltam a belső poklokon át, de abban benne van az a rizikó,hogy állandó feszültség lesz körülöttem.
Melyiket válasszam?
Fel kell(ene) vállalni azt, ami vagyok. Teljesen mindegy,hogy ez kinek jó és kinek nem, mert már régóta megélhettem, hogy aki kedvel engem, az.minden faszságommal együtt kedvel. Aki meg nem, az nem…annak mindegy mit.teszek.
Már unom, hogy szomorú vagyok, szinte évek óta, hiába van körülöttem annyi csoda. Hogy mi van ha kidumálnak? Ha hasonlítgatnak? Ha rajtam röhögnek? Teljesen mindegy.
Ha visszapörgetem az idő kerekét,. én folyamatosan ellentétben éltem, csak azért nem tett tönkre a valószínűleg a szüleimtől kapott “alapcsomag” egyetlen tartama a ” mit fog szólni a világ” nevezetű programmal, mert profin hazudtam addig, míg nem ismertem meg a jelenlegi társam,aki soha nem hazudott.
Onnantól fogva, hogy összekötöttük az életünket én nem hazudok, viszont depressziós lettem attól, hogy nem tudok az új és sokkal könnyebb igaz úton járó énemmel beilleszkedni ebbe a mocskos világba.
Ugyanis ha nem hazudsz akkor már nincs színpad, akkor rájössz, hogy milyen nehéz ha kimondod az igazat, hogy eddig is a szeretetért küzdöttél, de ha az vagy aki vágysz lenni, ha önmagad képviseled el kell fogadnod a magányt. De még mindig jobb a magány, mint a gyomorideg a képzeletbeli világtól, amiben meg kell felelni.
Én féltem az emberektől. A sok hazug ember simán megöli azt, aki igaz… De már nem félek meghalni .
Nekem egyetlen védjegyem van, a tiszta egyenes szó… Aki velem maradt ezt elfogadja van aki csak ezért tart ki mellettem. Most már csak bátornak kell lennem elfogadni azt, hogy lehet egyedül maradok.
Az a vicc, hogy soha nem tettem azt, amit mások elvártak. Voltam mások szemében kurva, voltam rossz anya,.vagyok rossz gyereke apámnak, mégis bennem maradt ez a szar program, a ” mit fog szólni a világ” ,amit most első lépésként azt hiszem végre törlök.
Nekem is van elképzelésem arról,hogy kinek miképp kellene velem viselkednie, mégsem úgy teszi. Ettől függetlenül kedvelem, szeretem… Lehet én sem úgy viselkedem, ahogy mások képzelik,S hogy szeretenek-e? Ők tudják….
De én elengedem ezeket a gondolatokat most és semmi más nem akarok lenni csak cselekvés a mostban csak annyira amennyire tőlem telik.
Ahogy eddig… Csak gondolatok nélkül. Menni fog!
-
… az idei év legnagyobb projektje számomra a megszabadulás azoktól a dolgoktól ( itt most konkrétan -és kivételesen- tárgyakról van szó) , amire semmi szükségünk.
Megdöbbentő, hogy 27 éve élek itt és még mindig kifelé próbálom lomtalanítani a dolgokat, úgy, hogy én ebből semmit nem vettem.
Anyu mindent is megvásárolt, ami létezett és amire volt keret, és ami nem kellett neki, az nálunk kötött ki, mert nem voltam elég erős ahhoz, hogy visszautasítsam a tukmálását, na meg a megjegyzés, ami minden megunt dolog mellé volt csatolva : ” más megbecsülné, más örülne neki, vagy a nektek úgysincs semmire pénzetek” . De került ide pont így az anyóséktól is és egyéb helyekről cucc, amit persze majd elrakunk valahová, mindaddig amig megfojt majd minket a sok idegen rezgésű, a majdnem kialakult ízlésemmel teljesen ellentétes kinézetű cucchalom…
Szóval lomtalanítok.. mindent… Amihez ragaszkodom az pár dolog és a mesekönyveim. Ezen kívül semmihez, és szeretnék egy minimalista, de inkább kicsit bohém, kicsit vintage stílusú, kuckót kialakítani a ház “hátsó” fertályán, míg elöl majd a Nagylány alakítgat míg el nem rabolja valaki a szívén át a testét is ebből a furcsa házból, ami most épp nem a legvidámabb hely az Univerzumban,
Pakolás közben elgondolkodtam, mert a minap, miközben hajnalban bandukoltam a buszomhoz megálltam egy ház előtt a sötétben, aminek hátsó udvarán a tyúkok lakóhelyén világított az éjszakai lámpa és néztem a színezetlen falakat, a csúnya vakolatot, a szegényes külsőt és akkor nem csak a tyúkok feje felett, hanem az én elmémben is világosság gyúlt.
Én nem hiszek a karmában – attól még vagyok : üdv A karma..- de megint úgy érzem, hogy kipipálhatok egy “hibát” egy hozzám vagy ahhoz amit mára képviselek, nem illő tulajdonságot, amit valószínűleg sikerült semlegesíteni bennem ezen a hajnalon.
A vakolatlan házak láttán mindig megjegyeztem régen, hogy “minek épít valaki ekkorát, ilyet-olyat, ha nem bírja befejezni , meg, hogy csúnya és igénytelen.”..Aztán a ház előtt állva hajnali 3/4 4-kor döbbentem rá, hogy ez a ház például azért ilyen, mert tragédiák sora söpört végig benne és csoda, hogy néni , aki benne él és tisztességes, és aranyos és szívét odaadná bárkiért, ilyen szinten fent tudja egyedül tartani magát.. mert meghaltak a hozzátartozói, aki még él, az is messzebb innen.
És akkor minden önkínzó gondolat nélkül megérettem, hogy miért vagyok olyan helyzetben épp amilyenben , miért csúfkodik itt a vakolatlan téglájú szoba, hogy miért nincs befejezve a tető, hogy miért van annyi szemét a házamba és miért kell többségében egyedül megküzdenem ezzel a feladattal.
Mindemellett elég sokat küzdök egy “gondolattal” , azzal, hogy nem tudom mit vár tőlem a világ és mivel nem mondja senki el, én végül mindet pont rosszul csinálok…mert én annyira szerettem volna “hovatartozni”, része lenni valaminek, ami nekem sosem volt. Egy nagy és boldog családnak, akik olyanok mint a görögök, zsivaj és zene és ének és mese és tánc és együtt, és mindenkit mindenkit szeret…
De is megértettem, hogy ha valaki nem akarja megosztani velem az életét, akkor engedjem el. Mert nem vagyok az az ember, akit valaki a családjának akar tudni. Pont olyan vagyok mint az anyám , aki annyira szeretett volna része lenni az én csodámnak – és én igyekeztem is belevonni sokmindenbe, csak anyu folyamatosan kritizált, de én nem vagyok ilyen, mégis 50 éve én csak futok minden szekér után. Tukmálom magam a világra mint anyu a sok számára már nem fontos tárgyat tukmálta rám. De pont ahogy nekem nem kell mások “erőszakos” ajándéka, úgy nem kellek én senkinek a világába ilyen erőszakos módon.
Eszembe jut, hogy talán azért nem vagyok “jó” , mert én sem tudtam a hozományba kapott emberekkel egy családdá válni. Annyi a különbség talán, hogy miattuk nem.. mert nem szerettek. És minek oda “bármit” is “adni” ahol nem szeretnek, minek oda örömöt osztani, ahol megszólják azt? Én szeretek, én nem kritizálok, én boldog vagyok mindentől, amit megosztanak velem… és még tukmálom is magam és ezzel jól elüldöztem mindenkit magam mellől. De már annyira elfáradtam, hogy úgy (kellett döntenem) döntöttem, hogy kitakarítok mindent a házból, az udvarból, a lelkemből és elfogadom, hogy ebben az életemben– ebben a programban- valamit nagyon nagyon elcsesztem és nem fogom tudni már kijavítani. De nem akarok több új programot, nem akarok új életet, meg fogom tanulni élni tovább úgy az életet, hogy csend van… és csak az a pár ember, aki rám rám nyitja a messengert, hogy elhozza nekem az örömét, az a pár ember lesz velem, amikor elhagyom ezt a bolygót végre…
Ha köztetek van valaki, akire úgy akaszkodtam volna, nyugodtan lökjetek le a fogasotokról, és itt most elnézést kérek, de nekem elfelejtették elmondani, amikor a Földre programoztak, hogy itt mi a fontos, mi a lényeg, hogy miképp és hogyan kell az emberek világában viselkedni, hogy mit adhatok és mit fogadhatok el…. és ne haragudjatok rám, …én csak része akartam lenni a csodáknak… -
… és mit hozott a jó Telihold most a Tücsimaminak? Fényt a sötét elméjébe!
Nekem semmi más nem számít ebben az életben, csak az, ha valaki képes kimondani azt amit érez,amit gondol akkor is, ha azzal (a saját érzése szerint) kockáztatja a kapcsolatunkat.
Aki engem ismer, igazán ismer, azt tudja, hogy nagy utat tettem meg a lélekfejlődés a tudatfejlődés, a tudatosság és az emberi minőségben betöltött szerepemben is. Közel 30 éve az embereket szolgálom.
A tegnapi nap több irányból kaptam megerősítést, energiát, segítséget, figyelmet, elfogadást és a Telihold ez a sok pozitívumot most megsokszorozza bennem.🙏
Mindig ezt mondom, de tényleg soha ilyen tisztán nem láttam még magam körül az embereket és a világot. És soha nem éreztem ilyen tisztán azt, hogy elértem azt a szintet, ahol nekem nincs már arra szükségem, hogy aggódjam , vagy éjszakákat sírjak azért, mert amit képviselek nem illik ennek a világnak a nagy puzzle képébe, és pánikolok azon, hogy kitaszítottam magam azzal, hogy önmagammá váltam (ki) egy olyan rendből, amibe soha nem illettem bele…. Illek máshová vagy sem, már lényegtelen.
A mostani Telihold megengedte nekem, hogy végre ne gondolat legyek, hanem újra a cselekvés maga. És én mindig úgy cselekszem, hogy jusson mindenki számára egy fényhozó mosoly, ha képes elfogadni e csekély ajándékot.
Ma megbocsájtottam magamnak, hogy olyan emberek előtt alazkodtam meg, akik még a saját útjukat sem látják, nem hogy érteni, vagy elfogadni tudnák az enyémet!
-
Addig jön a pofon, míg vagy beledöglik az ember,vagy arrébb megy… Én már nem ütök vissza, pedig a vizuális agyam többször látott fel- fel ugró ” ajaj ebből karma lesz,de nem nekem” figyelmeztést a belső monitoron.😉🤔😆😆😆
Apropó karma…
Már évek óta figyelem miképp vesz revánsot a sok – szerintem– elkövetett bűnöm miatt a Sors, és most kezdett feltűnni, hogy ennek sosem lesz vége. Valami itt nem oké. Valóban bűnös vagyok?
Ha visszatekintek – újabban ezt inkább már nosztalgiának érzem – az elmúlt 50 évre, kevés olyan esemény van benne, amiben szándékosan tettem volna bármiben, bárkiben vagy bárkinek kárt…
Bármit is tettem vagy nem tettem, a legnagyobb bűnöm az önzőség volt, az az önzőség ami a saját vágyaim mások vágya elé tette. És pont ennek az önzőségnek az elvesztése tett domináns létezőből alázkodós céltalan önsajnálkozó önjelölt szolgává.
Ennyi. Ez ilyen egyszerű.
Ahogy pörög az idő kereke, ahogy tisztul a látás, ahogy egyre többet tudok meg arról ami/aki voltam s amivé váltam, úgy erősödnek bennem azok az érzések, amiket nem szeretnék vagy épp ellenkezőleg, szeretnék megtartani az itt töltött idő hátralévő részében.
Nem kívánom tovább feszegetni például a szeretet köré csoportosuló érzéseket, gondolatokat. Semmi mást nem kell tenni, csak őszintének lenni saját magunkkal. Vagy szeretek valakit, vagy nem .. vagy szeret valaki vagy nem.
Igen/ nem… Ennyi.
Ha igen…azt érezzük, ha nem, akkor ez szerint kommunikálunk, de megadjuk a tiszteletet annak, aki megadja nekünk.
Amit viszont nem tudok jelenleg kezelni az a ” megalázó” rossz szóval: rangon aluli vagy tudatszinthez nem illő helyzetek.
Ehhez kell most némi tudatosság. Hogy ezt tudjam helyén kezelni. Hogy ne engedjem meg nekem, hogy bármilyen helyzet szégyent éreztessen velem, illetve tudjam orrba vágni azokat, akik nem képesek megtisztelni a normális kommunikációval, viselkedéssel.
Mert ezért vagyunk emberek. Képesek vagyunk a kontrollra . Ha nem akkor vissza kell mászni a fára, vagy megtalálni azokat akik élvezik azt, ha verbálisan bántalmazzák őket.
Iszonyú fáradt vagyok…. tényleg. Megérdemlem a pihenést lelkileg is.
-
Beszéljünk a szeretetről.
Mi a szeretet valójában, miért hajszoljuk, miért áldozunk fel mindent érte és vajon éreztünk már olyan igazit?
Mit jelent az emberek világában a szeretet? Van-e egyáltalán feltétel nélküli szeretet?
És ami most merült fel bennem: érezzük-e a másik ember szeretetét akkor is, ha nem úgy szeret, ahogy mi elvárjuk?
Vagyis, hogy kerül bele a “szeretet” témakörébe az elvárás?
Nekem sosem mondták, hogy szeretlek.. 🙂
De lehet hiába is mondták volna, ha nem éreztem.
De éreztem már szeretet emberek felől, akik szintén nem mondták,
de sugárzott róluk a szeretet.
Akkor döbbentem meg igazán, amikor ráébredtem arra, hogy olyan helyről várom görcsösen a szeretet, ahonnan nem sugárzik felém.
Nincs benne sem a szemekben, sem mozdulatokban, nincs benne a hangban, a cselekvésben. Mert vannak akik nem tudják szavakkal kifejezni, azok kifejezik másképp, de nem szándékosan, hanem spontán… és számtalan szeretetteli pillanat van az életben. Abban a mosolyban, amit akkor küldenek, amikor megpillantanak, benne van, mert nem lehet tagadni azt.
Üres tekintet, közönyt, undort vagy gyűlöletet, esetleg félelmet ( ez utóbbit nem láttam még szerencsére, a többit már igen) tükröző arc mögött nem lapul szeretet.
Valami megtört bennem, vagy átfordult.
Valami változott, mintha elszakadt volna a kötél,
amivel olyan emberekhez kötöttem magam,
akiknek teher a jelenlétem.
Nem nem akarok már teher lenni,
hanem nem érdekel, hogy mi vagyok másoknak.
Az az ő dolguk, hogy mit kezdenek velem.
Nem tudom mi történik, de azt igen, hogy én ezerrel takarítok belül,
és most mindent kipakolok, amivel nem tudok mit kezdeni.
Nem keresem a szeretetet senkiben, akiből nem sugárzik felém.
Úgy érzem, hogy ezzel, hogy egyik pillanatról a másikra elengedtem ezt a görcsös kapaszkodást, felszabadultam.
Felszabadítottam magam a kapcsolatok terhe alól.
A kellből átfordultam a lehetbe…
Semmit sem kell , de bármit lehet…
Pedig nem történt semmi, csak úgy tűnik nem hazudhatok magamnak tovább…
És hogy én szeretek-e ?
Látszik… aki nem érzi, azt nem.
És akitől én nem érzem, az mindegy, hogy szeret-e vagy nem…
nem tudok tudok vele mit kezdeni, nem ő tehet róla, de én sem.
És ennek az elfogadása adta az általam eddig nem ismert legnagyobb szabadságot nekem.
-
…most muszáj volt “tollat ragadnom”, mert egy olyan kérdésemre kaptam az imént választ, amire jobb lett volna soha nem kapni, de sejtettem, hogy eljön ez a pillanat.
Azt is tudom, hogy okkal… okkal most, pont azon posztom után, amiben kifejtem a generációm nagy hányadnak szeretetlenségét…
…megdöbbentő, hogy mennyire jól időzít a Sors. Megdöbbentő az is, ahogy tálalja a tényeket, és az még megdöbbentőbb, amit most érzek, és muszáj kiírnom magamból.
…volt nekem egy “idős” Barátom(nő) , akit 27 esztendeje ismertem meg.
Egy nagyon jó lelkű, valóságot tökéletesen látó asszony,
akitől életemben először éreztem valami
-számomra- furcsa szeretetet.
Utoljára Karácsony körül láthattam,
és sikerült meglepnem még egy utolsó hűtőmágnessel hálám jeléül
azért a furcsa, soha ennyire nem érzett szeretetéért,
amit “idegentől” nem igen kaptam.
Ő volt az is, aki minden módon próbált megtalálni,
amikor eltűntem a Facebookról, és jelezte,
hogy fontosak számára az írásaim és bíztatott, hogy soha abba ne hagyjam.
Szerettem benne, hogy szókimondó és őszinte volt.
Képes volt dicsérni, de képes volt lecseszni is.
Igazi EMBER, aki csak javára volt a Világnak.
És csak olyan tanácsai voltak,
amiket muszáj volt megfogadni.
Előttem járt az úton és hasonló volt a Sorsunk…
…amikor találkoztunk, kint volt a kertben,
nem volt jól…
Mondta, hogy nem tudja meddig tartogat még neki itt időt a Sors,
akkor adtam neki az ajándékom és még meg is ölelgettem és mondtam is neki,
hogy mekkora az esélye annak, hogy valakivel télvíz idején a kertje végében össze tudok futni itt Karácsony előtt, pont amikor a neki szánt borítékot cipeltem a táskámban hazafelé, hazafelé azon Karácsony felé, ami újabban csak tragédiát tartogat…
…márciusig élt…
Most tudtam meg.. csak sejtettem, mert nem válaszolt az üzeneteimre…
és lestem minden nap a kertet, amiben azóta a csend figyel vissza rám. ..
baromi közel érzem és talán az első olyan távozó, aki biztosan eljön hozzám és leül majd a mécsesem pislákoló fénye mellé, és együtt illatoljuk a füstölőim lélekemelő illatát, mert olyan közel volt a lelkemhez, mikor ő lett az őrangyalom, akit földi utamon kijelöltek mellém, amikor viszontagságos felnőtt életem ebben a faluban elkezdtem…
Biztosan találkozunk még..
Veled biztosan akarok is, mert Te sosem hazudtál nekem….
Addig is járd be az Univerzumot és ha van egy kis időd gyere el a kertembe, és ül le a liliomok és a hortenziák közé,
vigyázz rájuk fentről Drága …
Soha nem búcsúzunk!
“Az élet örök”
( Szepes Mária)
-
Előre bocsájtom, hogy mindkettő megélésen alapszik. ÉN – személyesen- élem meg így. Hogy egy hasonló szituációban másik mit élnek meg, az a saját megéléseik szinte dönti majd el. Nem is tudom melyikkel kezdjem, mindegyik számomra “fájdalmas” a maga módján.
Az egyik gondolatom az volt , hogy bizony megdőlt bennem tegnap a minden ember egyenlőnek születik elmélet. Ez nem igaz. Éppen az ember rendszertani besorolását skubizom a neten, rájöttem közben, hogy ezt tanultuk is, de minek, aztán átléptem a társadalmi besorolásra, majd innen a spirituális besorolásra kérdeztem rá, de nyilván az emberi tudás birtokából kiollózott magyarázatokra képes AI ennyit tudott röviden megfogalmazni erről, hogy :
“Az ember spirituális besorolása egy összetett kérdés, melynek nincs egyetlen elfogadott válasza.”
🙂
Honnan van bennem ez a téma?
Történt az tegnap, hogy mivel segítségre szorulunk a fizikai munkák terén Apa infraktus-áradata óta, egy nagyon jófej ismerős jött el , hogy a birtokában lévő szalagfűrésszel összevágja nekünk a pár éve itt száradó rönkfát (és ami még mellé gyűlt egyéb fa hulladékot) hogy legyen tüzelő, de elsősorban azért, hogy eltűnjön a kupleráj végre az udvaromból és a pihenést szolgáló eszközökön és virágokon kívül semmi nem legyen szem előtt, mert én nem vágyom már sehova menni, csak itthon szeretném jól és kreatívan ( a kertészkedésben kimerülő kreativitásra gondoltam) tölteni azt az időt, ami nem a munkahelyen töltök.
Nos ez a kedves Emberünk hozott magával segítséget, kettőt is… Két erősen alkohol függő, nem túl sok agyi aktivitást mutató emberi lényt, akik elvileg egy párt alkotnak, bár a páros női tagja többször utazott velem és relatív jól tudtam vele kommunikálni, a pasit rendszerint a megálló irányába való “futása” közben – a 3 méterre lévő kocsmából– ott szoktam hagyni, mert rendszerint erősen ittas állapotban akarta igénybe venni a szolgáltatást… ez bizony az utazásból való kizárhatósággal egyenlő és én mint “kapitány” rendszerint is ki zártam…
Valahogy nekem ez a szituáció, hogy az én ki szerény világomba megérkeztek a “munkások” elég furcsa, mert én -eddig- nem tettem különbéget ember és ember között a társadalmi besorolása alapján, csak kommunikáció és kommunikáció között, illetve viselkedés és viselkedés között, de most nagyon érezhető volt az alá-fölé rendeltség egy ideig, aztán amikor felfedezték, hogy én úgymond a magam szintjén kezelem őket, elszemtelenedtek és majdnem úgy nézett ki, hogy az én világomban ők dirigálnak.
Tegnap rájöttem, hogy a társadalmi besorolás egyik pontja lehetne az értelmi és érzelmi szint is akár, de ez lehetne valami “program besorolás” is, lényeg a lényeben, nincs és nem is volt és nem is lehet soha egyenlőség.
Azt mondjuk, hogy bánjuk egyenlően mindenkivel.
Én csak úgy tudok velük bánni, hogy mondjuk azt szeretném, hogy velem bánjanak.
Én empatikus ember lévén megpróbálom a dolgozó embereknek azt a fajta “kényelmet” “figyelmet” biztosítani, amiről és úgy gondolom, hogy alap, ám feltűnik, hogy nem tudják sem értékelni, sem élni vele… viszont abban a pillanatban, ahogy megérzik, hogy empatikus vagy, piócává változnak és csontra szívják a véred, az energiád, a pénzed…
Itt volt ez a két szerencsétlen, akiket kivet magából a társadalom , de nem azért mert a náluk magasabb értelmi szinten leledzők gonoszok, hanem mert nem tudnak velük mit kezdeni. Sajnos újra azt kell mondjam, hogy az emberek között mindig lesznek akik az alattuk lévőkből táplálkoznak, de nem szabad alábecsülni az alsóbb szintek embereit sem, mert bizony az egyszerű gondolkodásuk túlélésre van programozva. Bármi áron.
Én nem tartozom sehova, szerencsére… én kívül állok és onnan figyelem a világot és döbbenek meg folyamatosan a belém programozott téveszméken…
A másik gondolatot apám szolgáltatja a masszív gyomorideggel, amit az ittléte okoz bennem.
Arról szeretnék beszélni, hogy gondolkodjuk már egy kicsit el azon, hogy vajon mennyit számít egy gyerek életében az, ahogy felnő, mit lát a szüleitől, milyen “nevelést” kapott.
Amikor még volt olyanom, hogy Facebook, csorgott a nyál az idős szülőket körülvevő szeretetposztoktól, hogy “mert felnevelt”, “mert feladta érted az életét”, mert “feláldozta magát a szülőség oltárán”… És, hogy azt kell (vissza)adni nekik, amit kaptunk.. 🙂
Akkor kezdjük ott, hogy honnan tudnánk mi szeretni?
Én honnan tudnék szeretni?
Az én generációmból kevés gyereket nem vertek.
Az én generációmból kevés gyereket öleltek, kevés gyerek hallotta a szeretlek szót, kevés gyerek látta, hogy a szülei vagy a nagyszülei szeretettel lettek volna egymás iránt.
Engem soha nem ölelt meg az anyám..sem az apám…
Engem ebből kifolyólag nem nagyon lehet megölelni…
Nekem soha nem mondták, hogy “szeretlek” ma sem mondják…
Nehezen fogadom el, mert nem is jelen ez a szó ebből kifolyóleg semmit.
Nem dicsértek, csak a hiányosságaim ismételgették…
Nem támogatták a terveim, csak akkor támogattak, ha az ő terveik kaptak energiát bennem.
Ennek ellenére én megölelem a gyerekeim, én mondom nekik, hogy szeretem őket, akkor is ha lehet nem is tudom, hogy kell szeretni és dícsérem azt, ahogy próbálják élni a saját életük, akkor is, ha nem értek egyet mindennel…
Engem lelkileg nem támogatott a kutya fasza sem semminben én igyekszem támogatni BÁRKIT aki hozzám fordul …
Ha apámmal úgy bánnék most, ahogy ő tette velem, akkor már nem hiszem, hogy élne…
Én úgy gondolom, hogy ebben a világban csak annak legyen minimális elvárása a másik ember felé, aki bárkinek is ( mindegy kinek) letett valamit, az elvárásához hasonló eszmei értékű cselekvést az asztalára, amúgy senkinek semmilyen elvárása a másik ember felé nem lehet….
Nem tudom meddig akarom még folytatni ezt az önkínzást,
de lassan eljön ennek az útnak a vége.
Úgy szeretnék egy két olyan napot még élni, amiben nem érzem úgy, hogy megfulladok.
Tudom, hogy a belső béke fejben kezdődik…
Dolgozom azon, hogy ne bántsam magam azért,
hogy egyszer még utoljára magam mellett döntsek.
nem témába vág csak eszembe jutott ez a kis gondolat itt a végére:
-
Tegnap ellátogattunk a cserkeszőlői fürdőbe. Én nagyon szeretem, nem is szeretek máshová menni, csak katasztrófális az 52-es út Kecskemétig. Onnan már pikk-pakk ott vagyunk az M44-en, igazából akkor lesz jó, ha Dunaújváros M8-asa összekötődik valahogy ezzel az M44-el és az M6-ról simán el lehet majd száguldozni Békéscsabáig úgy, hogy nem kell sehol futóművet cserélni az autón. Tudom, hogy sok helyen rossz az út az országban, de az 52-es is a legnagyobb szégyenei közé tartozik.
Én nagyon szeretem Cserke vizét, nagyon jó az izületeknek és nagyon rámfért a pihenés, de az agyam nem kapcsol ki és (szerintem nem ok nélkül) folyamatosan teóriákat gyárt. Pénteken, amikor este magányomban a buszt takarítgattam a szekszárdi telepen, megint oda jutottam, hogy kell egy pisztoly és puff fejbe magam, mert akármennyire is próbálom elfordítani a figyelmem attól, hogy nem tudom hogy miképp kell viselkednem az emberek világában, hogy ne legyen káosz bennem, hogy ne rettegjek attól, hogy senki sem szeret , hogy ne tukmáljam magam a környezetemre, hogy ne érezzem azt, hogy utálnak, hogy felesleges vagyok, hogy unják a küzdelmeim, hogy senki sem jön hozzám azzal, hogy “ne félj, mert itt vagyok Neked”, hiába minden energia amit belefektetek, hogy végre csend legyen a padláson, nem sikerül és elvonulok és bőgök és bőgök és nem értem mi a baj…
Aztán jönnek idegenek és mosolyognak és ölelnek és próbálnak szeretni, de nem, nem mert nekem tök egyszerű lenne, ha azok szeretnének akik itt vannak.. de ők már menekülnek.. és meg tudom érteni. Hasonló helyzetben lehet én is ezt tenném.. Szóval próbáltam örülni, hogy utazunk és megyünk, de csak mereven bámultam ki az ablakon és bőgtem..
Tudod az a legnagyobb gáz, hogy aki belefárad a másik ember nyüglődésébe, már nem fog esélyt adni egy esetleges új énnek.. Itthon egyre nagyobb bennem a csend. Apám felé már nem tudok kommunikálni, nézem ahogy vonul fel és le és dünnyög és utálkozik. Szépen lassan kiöli belőlem az empátiát (lehet ez nem is baj) és a vágyat arra, hogy bárkit is szeretettel öleljek a lelkemhez. Rettegek, hogy úgy végzem mint anyu. Egyszer csak összeesek és elhúzok ebből a világból.
A fürdőben soha ennyit nem ültünk a vizben, mint most. Soha nem ültem a kinti gyógyvízben, mindig tető alatt szoktunk fürdeni , elbújva a Nap sugaraitól, de most nem.
A hullámfürdő klóros vizét le- le mosva ücsörögtünk a “leghidegebb” melegvízben és jól esett, ám a legnagyobb megdöbbenésemre, rosszul lettem attól, hogy körülöttünk mindenki 70 plusszos. SOHA nem volt nekem ezzel problémám, ám most elfogott az undor és a pánik.
Apám megöli bennem az idős korú emberek felé mindig is jelen lévő tiszteletem ( kivéve a helyijáraton utazó lélekgyilkos egyes vén boszorkányokat) egyszerűen néztem őket és rettegni kezdetem attól, hogy meg fogok öregedni és engem sem fog majd senki sem szeretni ahogy én most érzek az apám iránt és megint elment a kedvem az élettől…
Nekem sürgősen segítségre van szükségem. Csak az a baj, hogy nem tudok beszélni erről. Hiába mennék el egy szakemberhez, azt a vágyam, amit 50 éve kergetek, hogy szeressen a családom és elfogadjon olyannak, amilyen vagyok, hogy megértsék, hogy nem direkt vagyok ilyen, hanem olyan közegbe születtem, ahol én csak voltam…megtűrve…de soha nem ölelve… soha nem mondta nekem senki, hogy szeretlek… 😦
Akik szeretnek… messze vannak… nem tudnak megölelni… 🙂
És én nem is vagyok már képes rá, hogy elmenjek hozzájuk, mert végtelenül szégyellem azt, amivé váltam, pedig hatalmas utat tettem meg és hatalmas lelki és spirituális fejlődés van mögöttem.. És sokszor jöttem vissza a kapuból, mert mindig elhittem, hogy sikerülni fog , de mégsem tudok most segíteni magamon. 🙂
Borzasztó ez… De majd csak sikerül… majd csak rend lesz a fejemben is egyszer… csak el kell(ene) engedni ezt az egyetlen és utolsó kívánságot és akkor minden a helyére kerül….
🍁soulleaderdemon🍄 