Este hét, csörög a telefon. Egy munkatárs van a vonal végén, aki elég furcsa hozzáállással bír egyébként azokhoz, akik nem azt csinálják ami a fejéből kipattan. Isten irgalmazzon azoknak, akik megpróbálják az igazuk érvényesíteni vele szemben. Nem mondom, hogy félek tőle, de elég sok negatívum halmozódik a lelke számláján, igazából nincs olyan, hogy ne lenne benne valami bosszúról szóló projektben. Amikor utasként van jelen, mindig normális velem, ezért én nem szoktam vele konfrontálódni, de örülök, ha nem látom.
Nos csörög a telefon és a vonal végén a hang kér egy munkanap cserét tőlem. Őszintén szóval nem szívesen megyek mások járatára. Túlságosan fáradt és jelenleg elég sok kérdést és a rá nem szívesen (önmagamnak őszintén) adott választ kell feldolgozzak, nincs a lelkemnek kapacitása több gyomoridegre. De mivel részben lehet kicsit tartok a bosszújától, részben meg senkinek nem tudok NEMet mondani magamon kívül , már majdnem igen mondtam, mikor eszembe jutott, hogy semmiképp nem megy a dolog, mert én előtte nap és másnak a járatát végzem és éppen majdnem lesz éjfél mire hazaérek .
Amikor ezt közöltem, rámb@szta a telefont… Sejtenivaló volt, hogy nem hiszi el, hogy dolgozom és azért nem cserélek. Ezt ő így magának kitalálta és ebből a hitből nem engedett. Ma amikor összefutottunk , megkérdeztem, hogy sikerült-e a csere, erre arrogánsan válaszolt, hogy vannak normális kollégák akik cserélnek. Annyira nem vette a fáradságot, hogy megkérdezze a forgalmistát, hogy valóban dolgozom-e a holnap, egyszerűbb utálkozni azért, mert valaki önhibáján kívül, vagy akármi más okból nemet mondott neki.
Amúgy sem tartom magam alkalmasnak semmilyen emberi kapcsolatra, mert nem tudom hogy kell viselkedni bizonyos szerepekben, és ha tudnám sem tudnék mások elvárásai szerint élni, mert pontosan azért vagyok zavart, mert mindenkinek van arról elképzelése, hogy másoknak miképp kellene őhozzájuk viszonyulni, csak azzal nem törődik senki, hogy másoknak is van ( jó esetben) értékrendje, vannak érzései, vágyai, amiket tiszteletben kellene tartani.
Én nem értem, hogy miért vonzom be ezt az arrogáns, nárcisztikus, bosszúálló munkatársat. Gyűlölöm ezt a fajta viselkedést. Keresem magamban az okát, hogy ez most szembejött, és valószínüleg azért kaptam, mert nekem is szokott elképzelésem lenni, mások gondolatairól , és hiába szinte mindig igazam, esélyt kellene adni mindenkinek, hogy elmondja ő miképp vélekedik egy helyzetről vagy miért NEM vagy IGEN valami.
Most nem szarul érzem magam ettől lelkileg , hanem elcsigázott és dühös is vagyok egyben. És szeretnék nyugalmat és szeretetet, és békét és megbecsülést és minél kevesebb feszültséget, mert nagyon elfáradt már a lelkem.
Valószínűleg ennek az embernek nem fogok soha többé felvenni telefont… vegyék fel a számára normálisak…
-
-
A nyári irodámban, itt fogom megírni a memoárom, amit távozásom előtt linkelek be Nektek majd. Nem akarom már tudni,mit fogok kiváltani vele .. úgysincs visszaút Igencsak érezhető a napkitörés hatása az engem körülvevő világban, és persze ezzel együtt bennem is. Naponta kerülök konfliktusba magammal, még mindig vannak apró hazugságaim, még mindig hiszem, hogy én értelmezem rosszul az egyre nyilvánvalóbb jeleket. Még mindig hiszem, hogy lehet jó.
Minden olyan helyzetben, ahol szétmarja a gyomrom a fájdalom , ahol pánikszerűen húzódik össze és fojt meg valami beépülő gondolat egy helyzetről, keresem a karmikus visszacsatolásokat, hogy vajon én mikor és kivel tettem ugyanazt, amit velem tesz más épp, és vajon ők hogy reagálták az én viselkedésem, mert én lassan mérgeződöm attól, hogy nem tudok igazodni az új világrend értéktelenségéhez, a mindenen és mindenkin áttapostó érdekek érvényesítésén.
Tegnap újabb csókot lehelt a karma az orcámra. Tegnap ugyan még nem ismertem fel a motívumát a saját múltamban, de éjjel folyamatosan kerestem, mígnem végre rátaláltam azokra az időszakokra, amikor sem Isten, sem ember nem tudott megállítani abban, hogy elérjem amit akarok. Bármi és bárki feláldozása árán. Nos most ugyanez a szituáció, csak mi a feláldozható oldalra kerültünk hirtelen.
Igen rosszul esik, de hallgatok és nem szólhatok semmit, mert azt kapom vissza, amit vagy 30 évvel ezelőtt én osztottam, de értem és érzem, hogy akkor sem volt jó bizony azok, akik most a saját érdekeik miatt, türelmetlenségük miatt megaláztak minket, bizony rövid úton vissza fogják kapni a Sorstól és én attól sem leszek boldogabb.
Vicces, hogy körülbelül a napkitörés időpontjában tettem fel a kérdést, hogy vajon mi lesz , ami az apu ittléte miatt állandósult gyomoridegem képes lesz felülírni a terhének súlyával, és persze meg is jött a pillanat, ami egyszerre volt megdöbbentő, elgondolkodtató és elszomorító a jövőre nézve.
Van egy jótanácsom arra vonatkozólag, hogy miképp ismerd meg azokat az embereket, akiket közel kívánsz engedni bármi okból a lelkedhez/ szívedhez.
Már jó régóta tapasztalom, hogy az emberek teljesen másképp viselkednek ha kettesben vannak, mintha közösségben. Engem mélységesen elszomorít az, hogy ha valaki velem , amikor magunk vagyunk, kedves és figyelmes és közvetlen, ám ha a “saját” közegében találkozik velem, akkor riged, elutasító vagy ne adj Isten bunkó.
Aztán felismertem ebben is önmagam.
Anyu senkit nem viselt el körülöttem. Anyu jelenlétében nekem mindenkivel távolságtartónak kellett lennem, mert nem akartam megbántani. Mindenkire- még apámra is- féltékeny volt. Tematikusan zártam magam el mindenkitől, ha jelen volt, és ezzel a viselkedéssel nyilván kizárva is maradtam akkor is, ha nem volt jelen.
Több kapocsolatom is ilyen volt, és nagyon rosszul esik, amikor velem is ugyanezt teszik és egyre jobban preferálom a magányt. Abszolút nem vágyom már a rosszérzéseket és úgy tűnik ennek egyetlen ára van, nem kell emberek közé menni, mert nem tudom kezelni , ha nem úgy működnek, ahogy nekem jó.
De az is érdekes, hogy miért mindig én vagyok, akiknek mások viselkedéséhez, értékrendjéhez alkalmazkodni kell?
Illetve, miért hiszem, hogy kell?
Még mindig…
Hiszen, ahogy most is, ha nem működünk az elvárásaik szerint, egyszerűen lecserélnek minket…
És mindegy kire… csak az érdekeik szerinti legyen..
Hát ez nem az én jelenlegi értékrendem.
De nyilván elfogadom , hogy másoké ez…
Azt kicsit nehezebben, hogy nekem nem sikerült semmit átadnom az enyémből,
vagy ha igen, akkor sajnos pont azt adtam át, ami akkor volt, amikor még nem voltam “felébredve” az örökkének tűnő mély álomból,
amibe születésünk után kényszerít minket a Program.
Húztam egy kártyát Dudustól, a Lótuszvirág pagodában.
A Tao Te King meditációs kártyákból
és nagyon aktuálisnak érzem a jelenlegi helyzetben.
Nagyon igyekszem ebben a közegben megtalálni a helyem, de azt hiszem inkább az utat, ami kivisz belőle, mert abszolút nem az én értékrendem szerinti az, ha valakit, aki nem tud az elképzeléseink ritmusában haladni, de benne van minden szándék arra, hogy velünk legyen és hozzá tegyen valamit a lényünkhöz, egyszerűen félretoljunk.
Nekem erre nincs szükségem, és egyre kevésbé érzem azt, hogy bármi tudást,
amit összekapartam az utóbbi 30 évben tovább kellenne adom,
mert ennek a világnak nincs már szüksége rá.
-
Nagyon jó idézet jött az Instagramon, összefoglalja az utóbbi időszakot az életemben az emberek világával való kapcsolatom terén.
A kép származási helye >ITT,< Nagyon örülök ennek a gondolatnak, mert én éppen kifelé megyek a kapcsolataimból, bármit, bárkit feláldozom a bêkêm, a lelkem szabadsága érdekében, aki vagy ami korlátoz.
Az eltűnt barátok helyett nem kerestem újakat.Van családom, akik a legközelebb állnak hozzám, de csak a szűk család ,az az öt emberi testben rezgő lélek, van pár közeli barátom, akiket a lelkem választott és akik a választottak közül elfogadják a rezgésem, De már nem keresem a tartós kapcsolatokat, már csak idegenekkel cserélek mosolyt bárhol legyek a világban. És nekem jó így. És ami a legjobb, hogy már nem okoz ez lelki problémát. Tényleg nem számít semmi, csak nyugalom, béke, szeretet , tolerancia, elfogadás, akarat a problémákat megoldására, türelem legyen. Ha nincs, tovább állok. Bárhonnan. Bárkitől, aki nem érdemel meg.
-
Tegnap a Nagylányom sikeres államvizsgát tett szociálpedagógiából, bár már fél esztendeje dolgozik, úgymond már önálló jövedelemmel rendelkező felnőtt nő, mégis az egyetemi évek vége és a záróvizsga volt az az általam kért idő a Földön maradásra, amit négy évvel ezelőtt egy mélységesen elkeseredett és depressziós időszakomban kértem a Teremtéstől.
Tegnap óta furcsán könnyűnek érzem magam, és belém hasított az érzés, hogy eddig a pillanatig akartam élni, hogy végig mellette bandukolhassak, hogy attól függetlenül ott legyek ha szüksége van rám, hogy már felnőtt.
Visszatekintek. Sokat változtunk mindannyian. Egy dolog nem változott. Az egység, a csapat, az, hogy mi összetartozunk.
Tegnapig kértem akkor haladékot. Máig fájdalmat érzek abból az időszakból, amikor semmi más nem motivált, csak hogy vége legyen az iskoláknak és elmehessek erről a Földről. Most viszont azon gondolkodom, vajon apám azért van itt, hogy még valakinek szüksége legyen rám? Talán még mindig úgy érzem, hogy fontos, hogy kívülről jöjjön a visszacsatolás arra, hogy okkal vagyok itt?
Az utolsó másfél évben teljesen átalakultam. Nem gondolok már arra, hogy mennem kell a Földről, már nem igénylem, hogy bárki számára első vagy fontos legyek. A sok kedves felszínes ismerettség helyett fontosabb lett az a pár ismerős, akivel kapcsolatban vagyok szavakkal, vagy szavak nélkül.
Megváltoztam. Büszke vagyok magamra, hogy képes vagyok változni, hogy képes vagyok kiállni azért a karakterért, aki kedves nekem. Büszke vagyok arra, hogy nem tudott megtörni az élet, hogy bármikor képes vagyok felállni és tovább menni az úton, mert semmi más cél nincs csak ennyi. Menni tovább és az lenni, akinek a legjobban érzem magam.
Most új fejezet kezdődik. Már nincs szükség rám a szó szoros értelmében, már nem nyom annak a súlya, hogy ha ma elhagyom a bolygót,akkor úgy megyek el, hogy nem fejeztem be a feladatom. Mivel vállaltam, hogy családot alapítok, vállaltam hogy addig nem hagyom magára a fiókáim, míg nem tudják fenntartani magukat. A szerződésem lejárt és mivel elég bölcs lettem, újat nem kötök.
Most új fejezet indul, egy tiszta lap, amin nincsenek kiszínezendő sablonok előre rajzolt feladatok. Ez a fejezet olyan,mintha a lapja a tengerparti homok lenne, s amit ma odarajzolunk, azt elmossák a hullámok és újra újra tiszta a lap és írhatunk rá, rajzolhatunk rá bármit ami kedves nekünk, nem határoz meg többet, mint az adott pillanatot.
Még van egy vállalásom, egy komoly és lelkileg elég megterhelő feladat. De ez a feladat már nem köt a Földre. Most van itt az ideje, hogy megtudjam ki vagyok és megéljem ennek a karakternek az összes lehetőségét és csodáját.
/ lehet önmaga számára az első az ember addig is, míg gyermeket terelget az úton, de nekem minden látszat és a “hülye buszozásod” ellenére amíg apám annyiszor a szememre vetett mindig a család volt az első. Most szeretnék én lenni az első, ha már én soha senkinek nem voltam az./
Én vagyok az új fejezet…
-
Újra és újra előkerül az a gondolat,hogy egyetlen érzés bánok az ötven évem alatt, az pedig bizonyos emberekkel kapcsolatos rossz érzés.
Először úgy definiáltam, hogy kisebbrendűségi érzést váltottak ki belőlem ezek az emberek. De nem hagyott nyugodni ez a gondolat és továbbra is kutattam magamban, hogy mi az oka ennek a furcsa rossz érzésnek, amit nem tudok magamnak megbocsátani.
Aztán végre rájöttem,hogy nem rajtam kívül van a hiba, bár eddig sem azokat ” hibáztattam” akikkel megaláztam magam, hanem magamat,hogy így érzek a közelükben, de még mindig ott van az az érzés bennem, hogy saját magam húztam le, saját magam vagyok a saját lelki nyomorom oka. Mert ugyan ki és miért is, mi alapján különb nálam szerintem?
Eljutottam egy olyan szintre, ahol képes voltam kimondani, hogy elég volt a negatív gondolatokból, elég volt abból,hogy bizonyos energiamintát hordozó emberekre alázkodással vagy félelemmel reagálok. Nem könnyű, de külső nézőpontba helyezkedem és nem engedem meg többet magamnak, hogy rossz érzésem legyen. Mindenki olyan amilyen, nincs dolgom senkivel, aki felé nem a szeretet rezgés dominál.
Elértem az önazonosságot… és megőrzöm. Mindegy mibe kerül..
🤗
-
… talán a legfontosabb, hogy teljesen tisztán látom önmagam és már nem hazudok nekem sem arról, ami vagyok, a képességeimről, a készségeimről, a határaimról…
Tegnap adtam egy pofont az önértékelésemnek, még nem tudom, hogy ez a rossz érzés, ami bennem van most, milyen irányba fog mozdítani. Jelenleg emésztem a tegnapi nap megéléseit, az életemben hozott döntéseket, aztán megfigyelő pozícióba helyezkedem és figyelem merre indulok az adott mostban tovább.
Nem lehet politizálni, főleg nem “céges” ( már itt kezdeném, hogy ugyan már..milyen “cég-ez?” de nem szólhatok semmit, mert rájöttem, hogy én még mindig ugyanannál a cégnél dolgozom ahová 29 éve felvettek, mert most döbbentem rá, hogy akárki akármit is mond a vezetésre, és akármilyen is olykor egy-egy eljárás, igyekeznek kiállni mellettünk a régi cégünk határain belül ..hiába akarja a nagy mamut bekebelezni a kiselefántokat..sosem fogja…) témában, főleg nem a lézernagyúr vicckategóriás döntéseiben, de egy ilyen innen vegyünk el, hogy ott több legyen akció keretén belül én tegnap a Balaton partjától nem is olyan messze töltöttem pár értékes órát, kicsit imádkozva, hogy ne pont én legyek aki rásegít egy vonatra, hogy a kedves utasok az autópályán araszolva egy tömött buszban eljussanak Kelenföldre…
Amikor hívtak hogy van-e kedvem menni vonatot pótolni Siófokra, ( nem kötelező) nem a kedvem miatt mondtam igent ( és mielőtt a pénzéhes nyálcsorgatók kitalálják, hogy a pénz miatt, jelzem, hogy én itt sosem a pénzért dolgoztam, hanem mert 4 évvel ezelőttig ez volt a minden számomra, a szolgáltatás/szolgálat, az adok, kapok.. az utasaim mint második család) hanem mert ehhez vagyok szokva, hogy ha szólnak, hogy menni kell, akkor menni kell ( és még csak azért sem, mert jó akarok lenni valakinek a szemében, mert nincs senki itt akinek számítanék én mint szabálykövető, akivel nem jó együtt dolgozni, mert nem lázad együtt, nem csal együtt, nem szivatható és nem megvezethető , plusz nem vegyül, nem kiszámítható és nem kollegális- szerintük)
Annak ellenére mondtam igent, hogy nagyon kívül esik ez a komfortzónámon hogy idegen viszonylaton mozogjak, attól meg végképp égek állt a hajam, hogy Pestre menjek busszal csúcsidőben. Biztosan megoldom, ha kell, megoldottam már sokmindent, és mindig van aki segítőkész, ha az ember normálisan kér segítséget. Soha a közel 30 év alatt engem nem bántott, nem nevetett ki senki, és volt számtalan olyan helyzet, ahol magam is meglepődtem azon, hogy milyen flottul tudok teljesíteni nyomás alatt.
Bár tegnap nem jutottunk sorra a vonat támogatási projektben és amúgy egy nagyon jó csapatban találtam magam, ahol eszembe nem volt külön vonulni mint amúgy teszem a saját kollégáim között, meghallgattam pár életsztorit, lelki támogatást nyújtó tyúkanyó voltam, mikor hazaindultunk a kollégával, akivel mentünk, nem örömöt éreztem, hanem mélységesen szégyelltem magam azért, amiért végig stresszeltem a napot, attól tartva, ha új helyzetbe kerülök nem tudom megoldani és nevetség tárgyává tesznek a világ előtt az emberek, mert ez a divat.Hazafelé azon gondolkodtam, hogy én az éltemben mindenhol ezt érzem.
Hogy nem vagyok jó.
És rájöttem, hogy azért csökkentem az emberek számát magam körül, mert már nem is akarok az lenni. És rájöttem, hogy mivel engem az utasaimon kívül, senki nem ismert el semmilyen területén az életnek és megtanultam, hogy valószínüleg nem vagyok jó, és aki nem jó, az előbb utóbb nem is akar már az lenni, nincs miért.
És ha nem kell jónak lenni, nem kellenek emberek sem a közelembe.
Minek.
Borzasztó rosszul érzem most magam .
Pedig semmi rosszat nem tettem és örülnöm kellene.
Nem önsajnálkozom, mielőtt annak tűnne.
Sírok..
Mert fáj ez a felismerés.
Nem tudom, hogy hogyan tovább.
Amit tudok, hogy továbbra is hálás vagyok, hogy legalább megpróbálom megtalálni a kiutat ebből az útvesztőből. Azt volna jó tudni, hogy én építettem vagy csak belesétáltam.
Mert nem mindegy. Ha én hoztam létre, akkor le kell bontani, ha csak beletévedtem, akkor meg kell találni a kiutat…
Hálás vagyok, hogy ki akarok jutni ebből a helyzetből.
Van valami más is.
Ha Te tudod, hogy “buta vagy” akkor ezt hogy dolgozod fel?
Én tudom, hogy egész életemben igyekeztem távol maradni a kötelező tudástól, mert nem érdekelt. Tehát én tisztában vagyok vele, hogy én “buta” vagyok. Azonban ez a “butaság” nem tudatosult időben, tehát vállaltam munkát, ahol nem vették észre, hogy nem vagyok elég “okos” hozzá, mert ezek szerint jól titkoltam, mellesleg az akkori főnökeim igyekeztek is “lebutítani” például fix vonalakra, mert amúgy is “hülye vagyok” ahhoz, hogy kiengedjek a városból. Ha valaki 25 éven át azt hallja, hogy hülye hozzá, belekényelmesedik a helyzetébe és el is hiszi, hogy nem tudja megoldani, ha 10 kilométerrel arrébb kell mennie…
Belegondolsz abba, amikor valakinek azt, mondod, hogy : ” Te ehhez hülye vagy” akkor épp tönkreteszed az életét?
Ha visszatekintek az iskolai tanulmányaimra, csodálkozom, hogy még életben vagyok, de ha arra nézek, ahol embereknek kellett segíteni, hogy mennyi mindent meg tudtam tenni a 30 év alatt, hogy másoknak egy kicsit jobb legyen, akkor régen diplomás lehetnék az ÉLET egyetemén és nem kellene most rosszul éreznem magam azokért az érzésekért, amik most bennem kavarognak és épp tönkre teszik mindazt a szépet ami eddig olyan kedves és reményt adó volt nekem velem kapcsolatban.
Végül oda jutottam, hogy nem kell sajnálnom a fogyatékkal élő gyereket gondozó barátaim, mert én is az vagyok, csak én a bennem élő fogyatékossal próbálok valamit kezdeni a nap 24 órájában…
( hiába voltam ott Siófokon, nem láttam a Balatont 😦 ) -
Azt mondta nekem az ifjú titán, hogy az öreg ( régóta ott dolgozó) dolgozók ideje lejárt .. nem is tudja, hogy mekkora szabadságot adott ezzel
Miért hiszik azt, hogy mindenki pénzéhségből munkamániás? Én például nem azért dolgozom. Én szeretek dolgozni. Mivel több időt töltöttem a munkahelyen az utóbbi 29,2 évben, mint otthon ébren, joggal mondhatom, hogy függője vagyok a munkámnak. Akkor is, ha az utóbbi időben nem okoz akkora örömöt, és akkor is, ha elmagányosodtam, mert nem tudok együtt rezegni a közösséggel. Attól még része vagyok.
🤷
Én örülök, hogy lejárt az időm. Biztosan fel fogom magam találni itthon is. Bárhol is ..mindegy is. Minden lépés csak a célom felé visz, legyen az arra ösztönző bármilyen is a szándék mások részéről 😑
Én nem tudok rossz irányba haladni. Minden irány jó. Haza visz. Az egyik előbb, a másik később.
-
Nem tudom hogy hol kezdjem. Lehet a végén, mert a közeli…
Talán ott, hogy többnyire a megvilágosodás olyan embereket ér el, akiket valami nagy trauma és/ vagy felismerés ér, és nem tudnak már azon az úton haladni amin addig, mert képtelenek rá. Nincs más opció, mint egy új irány, az ismeretlen, a bizonytalan.
Mindig kicsit sznob, kicsit arisztokrata, kicsit őrült (mert kedvelt engem) töritanárnőm jut eszembe aki Ádámtól és Évától kezdte volna a második világháború kirobbanási okait magyarázni, hogy nem ilyen egyszerű a hála , az áldásosság, a szerencsés mivolt megélésének állapotában ébredni, mint amilyen egyszerű itt elolvasni a manapság ritkán kiugró rezgésű irományban, mert hosszú , kemény, sok lemondással, értetlenséggel, tanácstalansággal, bukással, de pont ennyi örömmel és ajándékkal járó út van az mögött, ami ma megosztani szeretnék Veletek.
Mikor hazafelé ballagtam a busztól az embereket kerülve a házak mögött húzódó göröngyös földúton, a vezetékektől mentes csodás kék ég mögött tornyosuló hatalmas felhőket csodáltam, a napsugarakat a frissen bálázott lucernán és újra túlcsordult bennem a hála, az öröm és újra és újra átjárt a súlytalanság érzése. Ma kétszer is megtapasztaltam röpke percekre azt a testtudat nélküli , fájdalomtól mentes, könnyed haladást, amit már publikáltam egyszer. Mindig is lenyűgöztek a körbálák a földeken, gyerekkorom óta imádtam az egymástól távol “elhagyott” természetes díszletet, amik mindig valamilyen utazás során tárultak a szemem elé, megőrizve bennem az utazás mindig magasan rezgő frekvenciáját. Szinte észrevétlenül épült bele a folyamatos mozgásban maradás az életembe, amikor a szakmát választottam.
Hazaérve azon gondolkodtam, hogy le kellene ülnöm leírni, hogy mennyire más volt ez a nap, mint az utóbbi évek bármelyik napja. Egyszer sem ért el hozzám a negatívum, még a közlekedés sem kommentáltam a tőlem megszokott alpári stílusban, szinte tudomást sem vettem annak divattá vált szabálytalanságairól.
A buszon , utasmentes időszakban egy teljesen véletlenül ( mert ugye azok nincsenek) a YouTube-on megjelent ” Gyuri bácsi krónikái” felhasználó név alatt futó “kitalált, de mégis életszerű történeteket” hallgattam, amin magam is meglepődem, mert szörnyű, mesterséges intelligencia által összerakott és google fordítót is leköröző felolvasó program által közvetítettnek tűnő végülis utópikus mesék, de hallgatásuk mégis feltöltött, mert én a mesék világában nőttem fel, a világ minden tájáról megjelent mesék világában, és szerencsére olyan elmével , ami képes mindent képre fordítva látható mozivá varázsolni és szinte belehelyezni a történetbe, ami sok tanulsággal és megéléssel tesz gazdagabbá, de főleg megerősít abban, hogy én én valójában milyen ember is vagyok , melyik csoportjába tartozom a történetekben szereplők közül.
Viccesnek találom, hogy én – aki nagyon nem akarta elfogadni a mesterséges intelligencia segédletét– jelenleg pontosan annak segítségével emelem a rezgésszintem.A MI által olyan képek és szövegek generálhatók, amelyek képesek megjeleníteni azt a vágyott állapotot, azt a vágyott környezetet, amit a fizikai valóságban, emberi mivoltunkban -egyenlőre- még nem tudok, mert most kezdek csak emlékezni arra, amit előző posztomban is megosztottam, hogy az egész világ rezgésekből áll és azt hozzuk létre, tükrözzük magunk köré, ami bennünk van.
A MI segítségével azonban képesek vagyunk megjeleníteni azonnal azt, amit vágyunk.Ez a sok mese, amit hallgattam az utóbbi két napban megerősített abban, hogy én soha nem adtam el magam, soha nem adtam fel az integritásom és egy stabil karakter vagyok, egy igazi jellem, aki rengeteget fejlődött és erősödött az utóbbi másfél évben, amiben a túlélésem jelentette a fény felé haladás, a szabadságom óvása és minden olyan helyzet elengedése, ami nem emeli, hanem rombolja azt a rezgést, ami olyan gondosan próbálok az univerzuméra hangolni már vagy két évtizede.
Ha szeretnél Te is meghallgatni egy szörnyű felolvasást a Gyuri bácsi (aki szerintem amcsi szabad fordításból magyarított meseolvasó program) akkor az egyik kedvencem belinkelem ide. Olyan romantikus némelyik, mint régen voltak ezek a kis füzetek a ( Júlia, Romana, Tiffany 😛 ) amikből egy rakást olvastam kamasz koromban, kicsit hiányolva a szaftos részleteket.Komolyan először megkérdőjeleztem, hogy normális vagyok-e hogy ilyeneket hallgatok, aztán észrevettem a változást magamban és rájöttem, hogy számunkra az egyetlen esély arra, hogy felemelkedjünk az, hogy olyan tevékenységet végzünk, ami megemeli a rezgésünk, a frekvenciánk, és nekem ez a mese… a mese…amiben a jó mindig elnyeri a jutalmát, mert mindig arra vágytam, hogy elnyerjem egyszer… de gyerekénk nem létezett a jutalom.. ezért én mindig csak meséket olvastam , és én voltam lány létemre a legkisebb szegény legény, aki mindig elnyerte a királykisasszony kezét.
Nem igaz, hogy a magasabbra emelt rezgésben nincs negatívum. De van.
Nem igaz, hogy nem látom a sötétséget, hogy eufórikus lebegés lenne az egész.
Én jó ideje a HÁLA állapotában vagyok.Egyetlen egy dologért vagyok hálás!
Azért, hogy tudatában vagyok annak, hogy szerencsés vagyok, tudatában vagyok annak, hogy nem vagyok felelős a rajtam átfutó gondoltatok mintájáért, azért igen, ha nem tudom kezelni őket.Tudatában vagyok annak, hogy jó az irányom, hogy mennyit fejlődtem, hogy gyakorlom a tudatosságot, hogy tudom, hogy kizökkentem, hogy már meg tudom állítani a hozzám, az én érzéseimhez nem méltó képeket a fejemben..
Elmondani nem lehet, hogy milyen szerencsés az az ember, aki látja saját magát kívülről, aki nem beismeri, hanem felismeri azokat a “programokat” amelyek működtetik ebben a testben , de képes arra, hogy megfigyelőként és nem a programok áldozatként legyen jelen.
Azt sem tudom megmutatni Neked, hogy milyen amikor rádöbbensz majd arra, hogy képes vagy nézőpontok között utazva megélni másokat, és képes vagy megérteni, elfogadni más embereket ítélkezés, vagy bármilyen vélemény érzéssé alakítása nélkül.
Nem tudom elmondani, de próbáltam leírni, hogy ma különleges napom volt, mert ma kétszer is voltam súlytalan, hálás és sokszor voltam tudatosan elutasító a hozzám nem méltó gyilkos gondolatokkal , és nem tud már provokálni vagy bántani senki, aki bármilyen okból is, de belém köt , kiabál vagy provokál.
Köszönöm, hogy itt vagy! Hálás vagyok!
Legyen szép a mostunk!
Legyenek olyan érzéseink, melyeket szívesen tükröz az Univerzum a fizikai világba képekké, valósággá…Esti mese AI bácsitól ☺️ igazából ez volt az első amit meghallgattam, és jól esett a lelkemnek:
-
… mára (és a hétvégére) elég volt a (házi)munkából. Leültem egy kiszuperált fotelbe a porban és elmélkedem.
Annyi minden átsuhant rajtam. Sokat rágódom azon, hogy aput elhoztam hozzánk, és hogy mindent megtettem- e, amire képes lehetek azért, hogy jól érezze magát itt, ami a kommunikációja alapján nem sikerült, viszont tudom, hogy tudja, hogy a legjobb ami anyu távozása után történhetett vele, az ez a döntés volt.
Ülök egy féltető alatt, ami egyszer a Merci terasza lesz, és azon gondolkodom, hogy az egyetlen dolog, amit imádtam ebben a házban, az a teraszom volt és most apám lakik a teraszomból kialakított szobában.
Olyan, mintha a lelkem adtam volna neki. A szabadságom, a teraszom, a nyugalmam, az életem.
Két éve még az élet értelmét kutattam, mára oda jutottam, hogy nem gyártok elméleteket, nem akarok semmit csak egy nappal tovább élni, mint az apám . Legalább egy nappal. Hogy érezzem utoljára mit jelent a szabadság.
Már nem hiszem, hogy lesz teraszom, vagy utazni fogok , nyaralni, pihenni, csak úgy lenni .. már nem hiszem, hogy bármi megvalósulhat abból,amit két éve még elképzelni sem tudtam a nagy vergődésemben, a céltalanságomban, a nagy lelki nyomoromban. Milyen érdekes, hogy egy pillanat alatt megváltozni látszik minden. De a lóf@szt…soha semmi sem változik, ha mi nem válunk változássá, ha csak filozofálunk, de nem mozdulunk az álmaink után.
Pedig volt egy látomásom . Ülök a teraszon és írom a könyvem. Meg fogom írni, és a gyerekeimnek ajándékozom majd. Tudniuk kell,hogy nem voltam őrült,csak nem voltam idevaló ..
-
Gondoltam én -egyszerű gondolkodású lény- hogy elegem van a Facebook jelenlétből, igy üressé tettem az profilom, mert nem akarok már jelen lenni az idegen nevek alatt futó AI generálta posztok alatt, ahol elveszik minden lassan, ami emberi. Igen ám, de ott van a Messenger, ahol ugye a CSALÁDDAL és a BARÁTAIMMAL kommunikálok, amivel nem is lenne baj, ha mellette nem lenne ott többszáz olyan kontakt, akikkel egyszer kellett valami miatt felvenni a kapcsolatot. Őket mi a francért, kell látnom. Nem voltunk soha ismerősök, csak ugye fent hagytak valamit a buszon, vagy kerestek rajtam valamit, vagy segítséget kértek. Ezzel sem lenne baj, de nem lehet őket likvidálni csak egyenként korlátozni vagy tiltani. Engem ez is zavar…
Az is zavar, hogy olyan embereket dobál ismerősjelöltnek, akiknek az egész családjuk tiltva van, mert én a maradék 50 évemben nyugalmat vágyom, sem elszámolni, sem beszámolnivalóm nincs senkinek és időm sincs arra, hogy meghallgassam, hogy miért nincs igazam egy olyan embertől aki nem is ismer, csak hallott rólam, mert az anyám mondott valamit, amivel kevésbé szégyenkezhetett.
Gondoltam tehát, hogy nyitok egy új profilt csak a családnak és csak a család lesz a Messengeren, mert mindenki más aki el akar érni el tud a Viberen és az Instagrammon.
Neki is indultam, az új profilnak, amikor ezt a képernyőt láttam meg és ledobta az agyam az ékszíjat:
Ez komoly? Úgy előtte a 💩 az agyam!
Mi van itt? Rendőrségi nyilvántartást vezet a Faszbukk?
Honnan társítja az arcom a névhez?
Én vagyok a legjobban tisztában azzal, hogy aki rácsatlakozik az internetre, az onnantól nyitott könyv a RENDSZER számára, de komolyan, ki az aki erre képes videóval feltölteni magát a Facebookra? Mert én biztosan nem tenném, és bár minden más is ugyanannak a rendszernek a kezében van, tehát osztunk magunkról mindent amit nem kell, de nem csak magunkról, hanem büszke szülők, nagyszülők kiposztolják szabad prédaként a gyerekeiket és azt hiszik, hogy a ” csak az ismerőseim” beállítással nem tölti meg a kép a világhálót, hát nagyon tévednek és én mindenkinek is a helyében nagyon elgondolkodnék ezen, hogy mennyit és mit mutatok meg a világomból, a családomból, a csemetéimből.
Olyan privát csoportok hozzászólásait látni olykor, ami megdöbbentő számomra, hogy régi ismerőseim milyen hitvallást gyakorolnak politikai vagy vallási szinten , de előttem mást mutatva tetszelegnek és bólogatnak az írásaimra, közben megvetnek mások előtt a hitemért? Hagyjuk már!!
Mert amíg engem a cégem, aki védi magát felfüggeszt azért, ha számára negatív, vagy rossz hírnevet keltő információt adok ki, addig Te itt reklámozod a családod, a házad, a gyerekeid mögötti el sem takart valóságod és csodálkozol majd, hogy őket milyen hátrányok érik a mocskos és szemét külvilágban ezért? Hahó!!!!
Videózzam be az arcom? Komolyan?
Szoktunk videót megosztani, de nem profilozás, nem nyilvántartás kedvéért, hanem poénból, és bele sem gondolunk, hogy ezzel mások majd vissza fognak élni.. És nem nyersz pert… szétkapnak mint Floki a lábtörlőt.
Hát ezért sem kell nekem a Facebook.
Nem beszélve arról, hogy generált profilok ontják a tudatmódosító szöveget, tolják a reklámot, befolyásolják az érzéseid, az életed, érzed, hogy valami szorítja össze a lelked, de nem jössz rá, hogy a Rendszer nyomorít meg, mert annyira bele akarsz tartozni ebbe a közösségbe, hogy észre sem veszed, hogy lassan nem is létezel…. Áh…
Elegem van ebből…
Jó lesz ha megoldódik a szűk körös kommunikáció és végleg lehúzhatom ezt a rolót.
ÉS igen, tudom, hogy az Instagram is ugyanannak a rendszernek ugyanolyan célból létrejött platformja, de van MÉG annyi különbség, hogy nem tol elém ismerőst, és tényleg csak azt látom, ami érdekel. Ha ez is megváltozik, marad a VIBER, mert ott tényleg csak az ér el, akinek megadtam a telefonszámom…és ez így lenne jó.
🍁soulleaderdemon🍄 