… nem tudom, hogy hol veszítettem el a fonalat az emberi kapcsolatok témakörében az Élet Egyetemén, de több irányú visszajelzés után úgy döntöttem,hogy elhallgatok és hátra lépek egy lépéssel.
Amit mondok hülyeség, amit kérdezek, hülyeség, amit érzek hülyeség, amit látok, ami egyértelmű, ami nyíltan zajlik azt rosszul látom.
Nem tudom, hogy hogyan kell jónak lenni, hogyan kell megfelelni, hogy mit szabad tennem, mondanom, kérdeznem ezért úgy döntöttem,hogy nem csinálok többet semmit. Nem beszélek, nem kérdezek, nem kérek… Válaszolok ha kérdeznek, segítek ha kérik, de nekem nincs többé sem kérésem, sem kívánságom, sem vágyam senki felé… elnézését kérek, ha problémát okoztam azzal, hogy megpróbáltam a magam egyszerű módján része lenni ennek a világnak.
De jó hallgatni…mert elkezdtem látni, hogy miképp zajlik a világ, és elkezdtem megismerni benne azokat, akiket eddig a hangomtól nem láttam teljes valóságukban. Hálás vagyok. Szeretem megélni a világot az igazi valóságában. Benne az embereket a valódi énjükkel.
❤️
(🤗nem tűnök el ..itt vagyok és ott vagyok és maradok🤗)
Tegnap dühös voltam, mert megint felültem egy “pletykára” ami nem kis mértékben fogja befolyásolni a hangulatom, ha bejön… Persze szél zúgtalan nem indul, és ismerve a benne szereplő emberkéket (vagyis nem kevés megtapasztalással mögöttem az emberek lelkének és elméjének programjai témakörében) nem is olyan hihetetlen, hogy emberek a saját jónak képzelt érzéseik vagy anyagi stabilitásuk miatt kicsesszenek másokkal azzal a felkiáltással, hogy “én csak neked akarok jó”.
Tegnap a Telihold támogatásával dühös voltam magamra azért is, mert annyira szerettem volna MÁV-os lenni és most, hogy az vagyok lassan másfél hónapja, kezd ködbe veszni a március elején betöltendő 29 évem a Volánnál… Nem így képzeltem azért… De mit nekem képzelet…Az viszont bizonyos, hogy ha a jogutód semmibe fogja venni a konzervatívok hűségét, akkor én fél lábbal már nem is vagyok itt. —> DE MIÉRT EZEK AZ ÉRZÉSEK?
Tegnap este a Lajosbirodalomból ( idetévedő bekukkantó még itt nem járt lélektársak kedvéért, Lajos egy -illetve bocsánat -A KECSKE) az ablakon át látom ám, hogy apu egy zseblámpával a kezében ( bent égett a lámpa szerintem az összes helységben) kutatást végez. Ahogy beértem kiderült, hogy engem keres, mert fáj a gyomra és kell neki fájdalomcsillapító. Majd elkezd úgy tenni mint aki szédeleg, majd nehéz légzést is produkál mellé… Mint frissen gyógyult “infarktusné” nagyon képben vagyok már a tünetekkel, és azért megkérdem, hogy nem kellene-e bemenni az ügyeletre. Persze tiltakozás és neki csak gyógyszer kell, kap , plusz egy gyomorvédőt – a bor ivása mellett és kajamentes sztrájk esetén ugyan tök mindegy- majd bekísérteti magát a szobájába. Még itt is jelzem, hogy beviszem az ügyeletre, ha rosszul van, mert nem fog az én lelkemen száradni ha valami komolyabb baja van, mint amit a masszív alkoholfogyasztás, az ételmegtagadás és az életutálat egyben okoz. Elutasítja és kiküld….menjek ki, nem kell itt nézzem, reggelre úgyis meghal. Mondom rendben…
Egész éjjel ültem… 21 órától 24-ig a hálószobánkban az ágyban, majd kimentem az étkezőbe és ott ültem 3-ig… Füleltem, mikor kell segítség, vagy most mi fog történni. Olyan gyomorgörcsöm lett, hogy hiába volt minden fájdalomcsillapító azt hittem megfulladok menten. Gondolat gondolat hátán.. magam előtt láttam anyut, ahogy ott fekszik a padlón és körülötte mentősök csomagolnak, aztán azt, hogy mi lesz ha apám ez egyszer betartja az ígéretét és reggel nem jön ki, hogy kaját vigyen a kutyáinak. Nem mentem be hozzá éjjel, mert a kutyák elkezdnenek ugrálni az ágyán és amilyen nehezek ha ráugranak a mellkasára, még a végén csontját törik…
Csak ültem és gondolkodtam, hogy mi a franc van itt? Mit kell tenni, mi a jobb? Ha akarata ellenére elvitetem? Az influenza miatt lezárt kórházban pár nap és tényleg meghal. Mit tesznek egy 82 éves lázadó beteggel? Aki erőtlen, de ahhoz elég erős, hogy kitépjkedje az infúziót? Láttam én … Ne merüljünk bele. Tudom, hogy apu szervezete elkezdte feladni az alkohol miatt.. egyszer mindennek vége és ennek is lesz, de nekem miért kell ehhez asszisztálni?
Próbáltam felkészülni a legrosszabbra, erre elkezdett az agyam tovább gondolkodni, hogy mit kell tenni, hogy kell tenni, nem emlékszem mi volt anyu távozásakor, tudom, hogy tettem a dolgom, de zárolja az agyam az emlékeket. Nem akarom én ezt újra. Miért kellett nekem megszületni? MIT AKAR NEKEM TANÍTANI EZ A HELYZET?
Aztán reggel három lett, megfőztem a teát, kitettem a kutyák kajáját , hogy ha apu felkel tudja nekik majd adni, megcsináltam a Merci szendvicseit , tettem magot a cinkék etetőjébe és 24 óra fentlét után elindultam a buszhoz. Majd ha lesz egy kis szünet hazajövök és szembesülök a tényekkel.
Apa jött értem és hazahozott. Itthon minden ahogy volt… Apám reggel szépen felkelt, semmi gyomorfájdalom, sem szédelgés, már hiányzik a napi borból, a kutyák ettek én meg összeomlottam. Szétfolytam mint a hígszar az árokparton…
Annyira fáradt vagyok, annyira utálom ezt az egész helyzetet és annyira nincs kinek elmondani ezt, aki nem fog ítéletet mondani a döntéseim miatt. De mit számít már mások ítélkezése?
Ahogy itt ücsörgöm az udvaron , vagy 15 füstölő léleknyugtató és harmonizáló, simogató füstjében, rájöttem, hogy mi a baj, miért vagyok dühös, miért ölöm meg magam lassan a gondolataimmal és azokkal az érzésekkel amik belőlem áramolnak.
Azért okoz fájdalmat ez a helyzet , és az összes helyzet, amiben más emberek is szerepelnek az életemben, mert nem vagyok képes természetesnek és hozzám méltónak érezni a döntéseim, a gondolataim. Mert folyamatosan szégyellem magam már magam előtt is a gondolataim miatt, mert szégyellem, hogy utálom ezt az egészet, és szégyellem, hogy nekem nem okoz örömöt, hogy az apám itt van, az az apám ,akiről azt hittem, hogy ismerem semmi szeretetet nem képes adni nekem, és hogy már én sem érezek semmi jót iránta , csak fájdalmat, undort és csalódottságot.
És szégyellem, hogy ötven éves koromra egy magányos ember lettem, aki elbujdokol a személyes kapcsolatok elől, mert érzi, hogy mindenki más szeretettel van a körülötte lévő világgal szemben, csak én vagyok ilyen nyomorék, akit gyerekként sosem öleltek meg, sosem mondták, hogy szeretik és nem tanultam meg mit jelent az, hogy jól szeretni, hogy szerethető lenni.
Nagyon fáradt vagyok és nagyon csalódott és elegem van. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt csinálni és utálom magam, hogy mindezek ellenére én megfőzöm reggel a teát, összesöpröm a kutyaszőrt, cserélgetem az ágyneműjét a kutyák miatt, és naponta 5x megkérdezem az apám, hogy mit hozzak neki, és ő 5x elmondja, hogy neki semmi nem kell… semmi nem jó… csak arzént akar, meg kés a mellkasába meg azt, hogy az én kezembe legyen az a kés, mert ő ehhez is gyáva.
De tudod…én vállalom a döntéseim. És nem viszem be apám az ügyeletre amikor épp kedve van azzal sokkolni, hogy reggelre meghal, mert nem fogom elmondani, hogy már egy éve tudatosan építi le magát, és gondosan mérgezi a szervezetét a borral, amit nem lehet megvonni tőle, és elutasít minden segítséget és tett róla, hogy én már soha se tudjam meg, milyen az, ha egy gyereket szeretnek a szülei… és ha reggelre tényleg meghal, akkor én nem halhatok vele, hibába is akarja már két évtized és hat év óta ezt ..
Már magamtól sem bírom el a vádaskodást, hogy nem vagyok hajlandó teljesen feláldozni az ő oltárán azt, ami én vagyok.
És én már nem akarok inkább senkit soha többé (meg)szeretni, hiszen az én szeretetem tele van aggodalommal és megfelelési kényszerrel, és próbálkozással és nagyon akarással hogy én is okosan , jól legyek része mások életének, de én vagyok aki végül képtelenné teszi magát arra, hogy része legyen, mert NEM TUDOM, hogy HOGY KELL SZERETNI és NEM TUDOM, hogy HOGY KELL RÉSZE LENNI MÁSOK ÉLETÉNEK ÚGY, hogy ne legyek benne sokk, hogy ne szólaljak meg, ha nem kérdeznek. Hogy ne csak tárgy legyek, hanem része lehessek az örömöknek is…
Mert a szüleim életének nem lehettem része… és soha annyi gyomorgörcsöt nem éreztem még, mint az utóbbi 5 évben, amióta apám masszívan elkezdett inni… Én nem akarok meghalni még… akkor sem, ha nincs miért élnem.
Mit tanít nekem ez a helyzet?
Önmagam elfogadását az összes döntéssel,amit hozok és annak az elfogadását,megértését, hogy mások hozzám fűződő kapcsolatát nem befolyásolhatom, mert minden törekvésem ellenére nem rajtam múlik. Én meg mást nem tehetek,csak elfogadhatom ,hogy a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt vagyok az, aki… És ha egyedül maradok,akkor sem tehetek semmit, nem tudok más lenni,mint amivé lettem.
…érdekes ez Messenger. De nem csak az, voltaképp érdekes az egész jelenlét az interneten. Én például minden üzenetet törlök , mert nekem minden reggel tiszta lap kell, ha már felébredtem. A két “csoportos” üzenetváltást azt csak azért archiválom, mert nem tudok írni bele, ha kell, ha törlöm az üziket, mert nem ad rá lehetőséget, míg valaki nem ír a csoportba. A lényeg, hogy anyu távozása óta ( jaj már annyira rühellem ezt, hogy mindent oda datálok, de hát ha egyszer akkor fordult velem a világ vissza a kiindulási pont irányába) minden nap új nap. És minden nap végén minden a helyén kell legyen, mert lehetséges, hogy az utolsó nap volt itt a Földön. Apa “infrastruktúrája” óta meg nem rakom zsebre a busz kulcsát, mert ha idő közben feldobom a pacskert, nem tudnak vele dolgozni. ( bár nem hiszem, hogy ne lenne hozzá még kulcs, de lehet azt a sírba vitte a régi tulaj, majd egyszer eláll vele a temető elől reggelre… 😛 – tudom morbid. Részemről ez “fajta” nem is érdemel mást )
Nekem ugyan nincsenek titkaim, sőt én már úgy gondolom, hogy mindent is ki kell rakni, had csemegézzen, örüljön, vagy utálkozzon e virtuális baromfiudvar lelkesen kapirgáló népe, mert holnap tényleg mind meghalunk, és akkor vajon mi értelme volt az életnek, ha csak magunknak tartogattuk benne mindazt a sok megélést, ami számunkra jutott belőle? Ennek ellenére, én törlök, nem tartom számom ki mikor és mit szólt hozzám, nekem az a fontos, hogy ma mit tudok hozni és az, hogy esetleg ha nem vagyok elég óvatos én mit szedek fel az elém kiszórt magokból.
Szóval többnyire mobilon használom a Messengert, ott van a helye az üzenetek törlésének is. Ám egy ideje ha másik eszközön, vagy másik mobilon ( a kocsimban is van egy mobil , SIM nélkül csak GPS funkciót lát el és volt rajta Messenger is, ha menet közben hangüziznék vagy küldenék videót az útról) lépek be, az összes törölt üzenet megjelenik rajtuk… 🙂 A törölt blogjaim anyagait a google kereső pár sor elejéig hozza…. Törölt fotókat is… 🙂 Úgyhogy egy nap ne lepődjünk meg, ha a csak az ismerősökkel megosztott dolgainkat olyanok is reagálni fogják, akiknek pont nem szántuk 🙂 😉
Mi ebből a tanulság? Nem, nem az…nem az, hogy akkor kapcsold ki és menj ki kapálni inkább, mert hát még kicsit sár is van , meg van, hol fagyos a föld, hanem az, hogy ami Te vagy, amit képviselsz, amit gondolsz, amit leírsz, vagy kimondasz, azt fogadd el… Senkinek nem kell elszámolnod Veled. Amúgy senkit nem is érdekel, hogy mi van Veled 🙂 Csak hiszed… csak hittem én is sokáig, de amúgy nem teljesen mindegy?
Nekem ugyan nincs ellenségem, de vannak olyan viselkedési normák, és itt nem csak a szélsőségekre gondolok, hanem például a sutyorgás, a fellengzősség, az agresszió, a szerhasználat, a hazudozás, a felsőbbrendűségi komplexus, az állandó hiszti ésatöbbi, amit nehezebben tolerálok, ( vagy abszolút nem) de ha egy ilyen eszközökkel szerelt ember kerül bajba, akkor ugyanúgy segítek neki mint annak, aki szívem egyik csücskében csücsül.
Az, hogy miképp viselkednek VELED az emberek, az NEM RAJTAD MÚLIK, hanem őrajtuk. Ebből következik, hogy nyugodtan légy önmagad, tégy amit akarsz, mondj, csinálj, írj amit akarsz, vállald be, mert nem rajtad múlik, hogy mit gondol rólad a világ, hanem a világon,
…de ha mégsem akarsz azzal az önmagaddal találkozni a világhálón, akik a kevésbé toleráns világ nem értékel, akkor ne nyilvánulj meg rajta sehogy, mert a BIG TESÓ mindent és tényleg mindent eléd és mindenki más elé is visszapakol, egy pont oda nem illő pillanatban…
Sikerült felülnöm egy gondolathullám tetejére és meg is ragadom az alkalmat, hogy megpróbáljam megosztani mindazt ami bennem van.🙏
392 napja más az életünk, 392 napja stagnál bennem a gyomorideg, 392 napja nincs holnap, nincs jövő, nincsenek tervek. Anyu távozása törölte bennem azt a programot, amit egyszerűen megfogalmazva “megfelelési kényszernek” neveznek, és egyetlen “dolgot” tudok, de azt nagyon, hogy többé senkinek nem tartozom semmilyen magyarázattal velem, az életemmel és a döntéseimmel kapcsolatban.
Apám jelenléte az életünkben jelenleg egyfajta “nehezék”, de tanítás is egyben. Nem az elfogadást tanítja, hanem az elengedést. Elfogadni az agressziót, a verbális bántalmazást akkor sem kell, akkor sem lehet, ha a bántalmazó maga is bántalmazott, mert soha nem lesz végre ennek a körnek.
Ebben a 392 napban olyan terhelést kaptunk lelkileg, amit egyikünk sem bírt el fizikai ( testi) tünetek nélkül, nagy tanítást hozott az év vége.
A lelki fáradság teljesen elhalkította az EGO hangját bennem, olyan lettem mint a Balaton aljáról felszakadt nehéz nádtorzsa, amit a változó irányú szél ide-oda tologat a vízen. Úszom amerre visz a víz és jelen vagyok ott, ahol felülök az iszapra a következő dagályig.
Furcsa és felszabadító érzés, úgy jelen lenni egy helyzetben, hogy nem érzem magam rosszul attól, hogy nem illek bele.
Nagyon jó érzés, hogy nincs erőm összehasonlítani magam másokkal, hogy nincs erőm szégyellni magam azért, hogy nem vagyok olyan, amilyennek lehet, hogy lennem kellene, de már azt sem érdekel, hogy mások szerint milyenek kellene lennem, csak arra igyekszem energiát fordítani, hogy reggel felkeljek és szeretetet érezzek azok iránt, akik felém ennek jelét küldik.
Lehetséges, hogy azért történik velünk most ennyi “rossz”, mert bár senki nem érzi szükségét annak, hogy ezáltal tanuljon, van aki másképp nem képes.
És van aki a rosszból sem képes.
Én nagyon szerencsés vagyok, mert mindenből azonnal le tudom vonni a tanulságot, szinte azonnal látom, hogy mi a tanítás, hogy mi miért történik, hogy mit mivel sikerült megteremteni és látom, hogy min kell változtatni. És igen szerencsés vagyok, mert képes vagyok változtatni.
Sokszor éreztem magam kimerültnek, de soha nem volt annyira tartós ez az állapot, mint most. Régen éreztem kilátástalanságot, most nem érzek semmit, csak azt, hogy minden helyzetből egy magasabb érzelmi és tudatszinten jövünk ki.
Megtapasztaltam az egység erejét, az emberek segítő és jó szándékát. Mivel nem tudtam kérni, ezért a rossz térdem még rosszabb állapotba kerülve rákényszerített arra, hogy segítséget kérjek, mert nem tudom megoldani egyedül olykor a helyváltoztatást és kevés kivétellel mindenki nagyon is segítőkész.
Nem tudom hogy is lehetne egyszerűen megfogalmazni, de az egyik legkimerítőbb és legrosszabb tulajdonságomtól szabadítottak meg az események, az emberek véleményéhez való alkalmazkodástól…
Én most, lehet hogy tényleg a végkimerültség szélén állok, de ez kellett hozzá, hogy ahogy gyerekkoromban is, úgy most is, az legyek, aki vagyok.
Mivel tavaly áprilisban elköszöntem attól a banktól, ahol rendszeresen megalázott az ügyintéző meglepődtem,hogy ma újabb levelet kaptam tőlük, amiből kiderült, hogy nekem van ott egy ” takarék számlám” amin valahonnan 76 forint van,ám kezelési költséggel terhelték és most mínusz 1065 forintot mutat.🤬
Jól felbasztam ( már elnézést) az agyam, csoda hogy még nem kaptam amúgy agyvérzést ezektől a hirtelen kitörő dührohamoktól, megint fulladásig dühítettem magam, és elterveztem hogy rájuk fogom gyújtani az épületet. Még szerencse amúgy a nagy szarban, amiben épp tocsogok, hogy van más feladat is amit meg kell oldani, így teljesen alázatosan léptem be a megaláztatásom helyszínére.
Egy unott fejű hölgy még unottabb stílusával sem törődve, jeleztem, hogy meg szeretném szüntetni azt a számlám, amiről nem is tudtam,hogy létezett. Közel 20 percig ültem ott és vártam, hogy történjen valami.
Deja vu érzésem volt, megint a fiókvezető segítségét kérték, susmusoltak, majd megint itt írjam alá a digitális felületen, aztán elvileg megszűnt az a számla amit sosem láttam.
Az én digitális aláírásommal meg ki tudja még mit írtam alá. Lehet eladtam a veséim, vagy épp egy másik halálos ítéletet. Egy ilyen országban, ahol szégyen a tisztesség és becsület, hogy lehetne bízni egy bankban? Egy olyan bankban, ahol olyan számláim vannak, amiket nem én hozattam létre… Ahol nem törlik amit törölni kérem, ahol képesek jutalékért csalni…
Egyre nehezebben viselem a kiszolgáltatottságot…elfogyott a türelmem azokkal szemben akik meg akarnak nyomorítani…
Kisebb erőszakot hajtottam magamon végre, hogy “tollat” ragadjak. Nem kedvem, hanem erőm nincs összeszedni a gondolataim, de érzem a szükségét annak, hogy jelt adjak magamból, a mélyemből, mert a felszínen egyre hatalmasabb a csend. Nem, nincs semmi baj. Hogy is lehetne itt bármi is “baj”, hiszen mindent magunk teremtünk, mondhatnám, hogy még szerencsés is vagyok, mint Csipkerózsika, nem meghaltam, csak száz éves átok hat most rám, de mostanában úgy érzem, hogy ez az átokszerű massza, ami beletapasztott minket a jelenlétbe azon kívánságom , kérésem egyike, amiben jeleztem a Programozónak, hogy én inkább most szívnék még egy kicsit és ha lehet többet ne legyek tudatosulva a “Föld” projektben, mert nekem ebben semmi feladatom nincs már.
Karácsony óta nincs más feladat, csak a mostban jelen lenni és tenni amit szükségesnek látunk. Minden nap úton vagyok, vagy dolgozom, vagy ha nem Apához megyek az aktuális kórházba, mert mi összetartozunk, nekünk nincs ez engedélyezve, hogy külön töltsük az éjszakát. Ez a távolság azonban pont megerősít minket egymásban, és abban hogy vannak dolgok, amit nem jól tettünk. Akkor is összetartozunk, ha kinyírjuk egymást, mert minden attak egy újabb tiszta folt lesz az önismeretünk palettáján.
Nagyon fáradt vagyok. Már éreztem magam kimerültnek, de ha visszagondolok akkor az nem volt kimerültség a mostanihoz képest, mert akkor fizikailag voltam rottyon, most viszont a lelkem fáradt el. Ennek ellenére nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy én képes vagyok minden helyzetből tanulni és minden helyzetben megtalálni az okot, ami kiváltotta, és minden helyzetből, miután szétégette bennem azt, ami nem hozzám tartozik, jól – egy magasabb tudatszinten- jövök ki.
Akartam volna írni már a csalódottságomról, de addig várakoztatott engem a Belső Hang, míg mindent, amit egóból tennék most ide letettem mielőtt kinyitottam a laptopot. Nem gondolkodom. Cselekszem. Mindegy mit, csak ne álljak meg, mert ha megállok, összeroppanok. Amihez nincs kedvem, nincs erőm, azok a szavak. Most kicsit jól esik a csend. Mondanám, de nem hiszem, hogy vágynék idegenek emberek között megint csak sorban állva lenni, hogy lehet nekem is kellene most a rehab ott Apával kettecskén a Balaton partján, de nem egy kórház zord falai és hypóbűzében, hanem egy kunyhóban távol a mindentől is csak nézni a vizen felkelő és lenyugvó Nap sugarait és nem gondolni a halálba küldő világ embertelen tömegének sodrásával… Amit tudok biztosan, az az, hogy soha nem voltam ennyire a MOSTban mint most és SOHA nem éreztem ennyire az EGYSÉGET mint most és soha nem voltam ennyire távol mindentől és mégis ennyire nem éreztem soha azt, hogy minden és mindenki egy… Nem érdekel mit hoz a holnap… ha létezik egyáltalán.. nincs terv. Csak vagyok, jelenleg ennyire futja. Néha ez is elég nagy dolog. Van akinek már nem sikerül.
Lehet lesz olyan, hogy nem jövök . Ne aggódj olyankor, nincs, mert nem lehet semmi baj. Csak akkor kicsit nehezebb a lélegzés, és erősebb a csend.
2024 volt az elmúlt 50 évem legkeményebb éve. A legnagyobb tanításokkal, a legmélyebb fájdalmakkal, az összetartás, összetartozás erejével, annak megélésével, hogy igenis vannak csodák és vannak őrangyalok, akik nem hagyják, hogy csak úgy lelépjünk addig, míg nem teljesítettük a küldetést, amiért idejöttünk.
Részemről 2025-re nincs sem fogadalom, sem vágy. Megtanultam 2024-ben, hogy egyetlen feladata célja van a létezésünknek: teljesíteni a küldetését. Mindenkinek a sajátját.
Minden létező egyedi programmal született. Vannak vágyai, vannak érzései, van véleménye, amit a külvilág, a “rendszer” az első levegővétele után már megpróbál átírni, a saját vágyait ráerőszakolni. De mindenkiben ott lesz a vágy arra, hogy az legyen, aki, hogy azt tegye amit vágyik, amihez közel húzza a szíve, és ha nem teheti, akkor nem fogja teljesíteni a küldetését, és újra és újra ott fog ébredni, ahol elcseszte.
Mi egy éve, anyu távozása óta fokozott idegállapotban létezünk, és ennek meg is lett az eredménye. Azonban, nem csak a magunk vállalt körülmények okozzák, hogy az ember szervezete feladja egy idő után, hanem a mi hozzáállásunk is a helyzetekhez. Hogy ki mit vesz fel, mire ugrik , mennyire egózik, mennyire irreális a nézőpontja.
Engem sokan- legtöbben- a gondolataim ismerete hiányában jó embernek tartanak, azonban én nem vagyok az. Bennem olyan szinten halmozódnak már a negatív gondoltok, hogy közel álltam a teljes megőrüléshez a tegnapi napig, szilveszter hajnaláig, amikor is ballagtam hajlani fél 4-kor a buszhoz, és megvilágosodott az elmém ott a sötétben a ködben ( hiába no a nedves közeg) hogy vége van, nincs más opció, mint elfogadni magam minden érzésemmel, gondolatommal, mert EZ VAGYOK ÉN! Nem bántom többet magam ezért.
Nekem nem szégyen többé semmi gyilkos gondolat, nem szégyen, hogy gyűlölöm az apám , mert agresszív, nem szégyen, hogy imádom a munkám és beledöglök abba, hogy úgy beszélnek ott velem mint egy utolsó senkiházi kurvával, mert én alázatos vagyok. Nem szégyen, hogy ostoba vagyok, hogy buta vagyok, hogy nem értek semmihez. Nem szégyen, hogy kövér vagyok, hogy étkezési zavarom van, hogy introvertált vagyok, hogy nem veszek fel telefont, hogy utálom az agresszív embereket, hogy nem tudok normálisan ügyintézni, mert nem bírom elviselni, ha valaki flegma. Nekem nem szégyen, hogy én más vagyok, hogy diszlexiás vagyok, de anyumék mindig szégyellték, hogy nem vagyok olyan mint a többi gyerek. Nekem nem szégyen, hogy nem vagyok közösségi lény, nem szégyen, hogy többnézőpontú vagyok, hogy empatikus vagyok, hogy nekem a családom a minden, akiknek én csak egy probléma vagyok, mert mindig mindenkiért túlaggódom és már unnak, de nem szégyen mert ez vagyok én. Szeretem a virágokat, szeretem a vonatokat ( és baszki addig dünnyögtem, hogy elmegyek a geci Volántól a MÁVhoz, míg a MÁV gyütt el hozzám HAHAHAHAHAHA… de sebaj, mert most kitaláltam, hogy inkább milliomos szeretnék lenni és pont leszarom, hogy ki miért akar majd leköpni, mert neki szar napja van és tapos mindenkit aki csak egy picit is tisztább lelkű nála)
Én egy alázatos ember vagyok, akin többnyire minden agresszív ember gyakorolja a programjának azt a részét, hogy miképp lehet szavakkal megalázni másokat. 50 évnek kellett eltelni ahhoz, hogy szembesüljek azzal, hogy nem a saját életem élem hanem mindenki másét körülöttem. Én mindenki más dolgába beleokoskodom, mindenki más dolga miatt aggódom, mindenki mást olyannak akarok tudni mint én vagyok, azaz mindenki mástól elvártam eddig, hogy legyen alázatos, mert nekünk Addamseknek ez a feladatunk, de a lófaszt, ez csak az enyém..
Tegnap arra kaptam utasítást, hogy fogjam be. Hogy ne akarjam más dolgait rendezni. Mondjuk aki ezt mondta valószínűleg nem gondolta át, hogy lehetséges, hogy most ő sem lenne már ebben a helyzetben, hogy engem hallgatásra és a saját dolgom végzésére utasítson, mert ha mindenki más is így gondolja, hogy nekem nincs közöm az életéhez, akkor én jelzem itt ünnepélyesen, hogy a “cseléd” programot nem vettem fel 74 magasságában, amikor útlevelet váltottam erre a Földre, így 2025-ben én csakis a saját dolgommal foglalkozom, illetve annyit adok, amennyit kapok. ( ez persze nyilván nem így lesz, mert én ha önmagam vagyok, akkor pont leszarom, hogy ki milyen tuskó vagy önző velem szemben és teszem a dolgom vele kapcsolatban is amit a Belső Hang diktál)
Nekem 2025-ben nincs nagyon más feladatom, csak megtanulni hallgatni, bár a programom szerint ez elég nagy kihívás lesz de van akivel szemben menni fog. Mert bennem van az a program is, hogy ahonnan túl sok ütés jön, oda nem fektetünk be energiát. 🙂 Nem kívánok senkinek többet 2025-re, csak azt, hogy ott ébredjen, ahol lefeküdt… néha ez is elég nagy ajándék.
…tavaly azon a sokat emlegetett szentestén nagyon jól indult a nap és volt egy- ma már átértékelt, de akkor- nagyon jónak számított délutánom addig a telefonhívásig, amikor anyu hangja helyett a szomszédja hangja közölte a visszafordíthatatlant. Soha nem felejtem el, ahogy Apával megdöbbenve ülünk a kocsiban és egyikünk sem látja a folytatást. Kegyetlen napok , hetek és hónapok következtek. Döntéseket kellett hozni, olyan dolgokkal kellett szembe néznem, olyan feladatokat elvégeznem, amelyek elől szívesen kibújtam az évek alatt.
Ebben az évben rengeteg volt a feladat és nem maradt olyan hely az életünkben, ahová elvonulhattunk volna. Apám magunkhoz vétele elvágott minket a jogunktól a nyugodt életre. A viselkedésével lassan öli meg bennünk a lelket. Minden nap megerőszakoljuk magunkat, hogy ne legyünk tiszteletlenek vele, mint amilyen ő velük. A munkahely elvárásai vagy a változások, a minden területen megfelelni akarás okozta stresszt otthon sem lehetett kipihenni… lassan vagy gyorsan, de eltelt ez az év. Mindenki elfáradt, csak a papa nem, a papa az nem tudja abbahagyni az elégedetlenkedést a sorsa miatt. Bennem a bűntudat nő Apában a feszültség.
Az idei évben is , mint az utóbbiakban is sok jelet, utalást kaptam a Belső Hangon továbbításával a nem is tudom már honnan, hogy mi vár ránk, mire kellene odafigyelni. Például novemberben, amikor megkaptam a beosztást, feltűnt, hogy az 5 nap pihenő karácsonyra van tervezve, amivel jött egy olyan gondolat- és még nevettem is kínomban egyet rajta-, hogy ha valami baj lesz, legalább nem kell megint fizetetlenre mennem, mert megoldom az 5 napban. Aztán mentek tovább a napok és a december egyre több feszültséget hozott a házba. Apának az év vége, az egyetem, a munkahely, az itthoni dolgok túl nagy terhet tettek a vállára, és még itt voltam én is, az egyre több faszságon aggódó, őt ezzel állandóan idegesítő asszony, aki már -már kínozta a hülyeségeivel. Amikor kezdett minden nyugalmassá válni, felmerült bennem, hogy nehogy Apa most meg összeomoljon, hogy hirtelen minden , illetve a papán kívül minden kezd a helyére kerülni. Aztán ez a gondolat is elsuhant a novemberi mellé a polcra…
A szenteste napja tök jól sikerült. Reggel a nagy dógozásban egyetlen Kolléganőmmel ittunk egy kiváló cappuccinót és kaptam egy finom muffint az OMV kúton, aztán Apa eljött velem az utolsó kanyaromra és együtt mentünk haza, ahol a Kisnagylányom főzte a kiváló ebédet és jöttek a Nagykisfiam a Kismenyemmel és együtt ettük megint- mint tavaly – a karácsonyi ebédet. Tényleg minden jó volt… mint tavaly és nem halt meg senki ezen az éjjelen. Gondoltam is, hogy na, akkor nem lesz a karácsonyból rémálom idén, és mert nem kell 25-én senkihez menni végre egy olyan karácsony, ami a pihenésről fog szólni…
25… első ünnep. Délelőtt döglés… Apa dél után nem sokkal megrakta a tányérját a tegnapi maradékkal, de nem evett sokat. 16 óra magasságábann jelzi, hogy szarul van, fáj a gyomra. Mivel mi “epés” és jól tartott család vagyunk, gondoltuk, hogy sok volt a kaja, és görcsöl a gyomra… ejnye-bejnye na. Karácsonyi gyomorrontást diagnosztizáltunk, aztán jólvan. Quamatel, No-spa, Iberogast , Dipakrin, …. nem szűnik. Nem tud feküdni, sehogy sem jó… kisugárzik… felmerül bennem, nem ám valami más baj van, de miért is lenne . ( és ilyenkor hol van az a polc amire a jeleket pakoltam? ) múlik az idő, enyhül a tünet, de nem szűnik… akkor újra leltározunk egyet a kisugárzás irányain, és megjelenik a ” a fogaim is fájnak már” kijelentés… Bár délután óta többször megkérdezem, hogy bemenjünk az ügyetletre? Egyikünk sem erőszakos ez ügyben, mert biztos kibasznak minket, hogy ne zabáljunk ha nem bírjuk… A fogfájás másodszori említése nagyon zavart, így gugliztam egyet mert nagyon ki akartam zárni amit sejtettem, hogy itt valami nagyon nem oké. Már 22 óra volt mire bementünk az ügyeletre, kéne egy EKG, hogy kizárjuk amit nem akarunk tudomásul venni… Apa vezet, én meg figyelem, nehogy rosszul legyen. Amikor mondja, hogy menjünk az ő kocsijával, mondja is BH, hogy ne… menjünk az enyémmel, de nem hallgatok rá. Most sem.
Az ügyeleten csend.. Csengetünk, kijön egy mentős hölgy, kicsit indulatos, de Apa mondja neki, hogy kéne egy EKG ( gondolom hogy szeretik mikor már googleképzett a beteg) mert neki nem szűnik a fájdalom a karjában. Telnek a percek, kijön a doki. A régi háziorvosom volt az ügyeletes, lehet, hogy azért húztuk mi az időt tudat alatt, hogy olyan orvos legyen, aki nem dob ki minket első körben… Ő nem olyan, Ő alapos, Ő most egy angyal volt. Apa bement én nem, tök süket már a bal fülem, de amikor egy olyan hangot hallottam, ami egy zacskó széttépése volt, tudtam, hogy nagy a baj. Mert az infúziós szerelék zacskótépésenek hangja nem változott a 30 év alatt mióta elhajottam az egészségügyi pálya elől a busszal. Beálltam az üvegajtó mögé és vártam, hogy mikor jelenik meg a kék villogó az ajtó előtt, mert akkor az apáért jön 😦
Sok perc múlva jött a mentő. Az orvos akkor jött ki és jól lebaszott, hogy miért nem jöttünk azonnal. Merthogy a csapból is ez folyik, hogy mik az infarktus jelei. Igen, csak több volt a jel az epegörcsre , mivel a Nagykislányt tavaly épp egy jó marék epekőre eltávolítása miatt műtötték decemberben és végigküzdöttünk együtt sok éjszakát pontosan azokkal a tünetekkel ami Apának volt, egy kivétellel a fogba sugárzó fájdalommal. De a bűntudat már akkor jó mélyen belém lett ültetve. Sok sok percig vártunk arra, hogy Pécs jelezze tudja -e fogadni Apát és meg tudják-e katéterezni még az éjjel… Amikor megkapták a jelet az indulásra, a mentőbe rakták és elvitték. December 26-án nulla óra után nem sokkal… Én hívtam a Fiamékat, hogy jöjjenek be Apa kocsiáért, mert én most nem tudok vezetni. Megsemmisültem…
Itthon csak ültem a kezemben a telefonnal és nem tudtam semmire gondolni. Vártam az időt, hogy felhívjam a kórházat, hogy mondjanak valamit, de fél három körül Apa telefonjáról érkező hívás végén szerencsére Apa hangja közölte, hogy túl van a beavatkozáson, egy lábon hordott és egy épp zajló infarktuson, három elzáródott eret kellett felszabadítani és sztentet beültetni. Reggel mehetünk 9 után. Mentünk. Igen megható, elgondolkodtató, tanulságokkal teli ez az újabb , szerencsére nem tragédiába fulladó “karácsony”.
Apa és a Gyerekeim szemszögéből nem tudok nyilatkozni, hogy kinek milyen tanulsággal szolgált megélni ezt a helyzetet. Az biztos, hogy mint Anyu távozása, mind pedig ez a helyzet még erősebb köteléket kovácsolt közöttünk, pedig nem volt a kötelékkel semmi baj, viszont én nagyon megéltem a családom érzéseit és mélyen meghatott ahogy ők éreznek. Apám megrendült egy fél napra. Mára már múlik belőle ez a rendülés, viszont engem már nem tud bántani. Nem érdemli meg sem ő sem más, sem ember sem munkahely, hogy valaki a viselkedése miatt, az elvárásai miatt bedrótozva egy monitorhoz kötve, infúziózva, ágytálba vagy háphápba vizelésre legyen kényszerítve, mert stresszel, mert megfelelni vágyik, mert elismerésre vágyik… Ez az egyik oldal… a másik oldal az önrész… a dohányzás, a sok kaja, az édességek, a pihenés hiánya , a tudatosság hiánya , az, hogy saját magunkat hergeljük az apósunk önzőségével vagy a feleségünk hülye dumájával az bizony saját döntés. A saját rész egy ilyen helyzetben több mint 75% a többi meg a hajlam.. Apáékánál örökletes, talán mikor valakit eltolnak az Átjáró kapuja előtt ezen is elgondolkodik és mindenki más is, akinek van annyi “esze”, hogy más hibáiból tanul.
Én most nagyon megtörtem. Minden porcikámmal a nyugalmat vágytam , pedig a Belső Hang nagyon mondta, hogy nekem nyugalmam csak por formában lesz, ne erőltessem ezt szót. Amikor meghallottam, hogy most közel egy hónapig egyedül leszek, eluralkodott rajtam az önsajnálat és az önzőség, ami miatt mélységesen szégyellem magam és bizony ennek súlyos ára lesz. Inkább egy hónap magány mint egy életen át egy fát locsolni egy síron, nem is értem hogy lehetett, hogy előbukott belőlem ez a keserűség. Apa most gyógyul és átértékeli az életét. Nem tudom, hogy én mint stresszfaktor benne leszek-e a következőbe, de már nem is érdekel csak az, hogy a családomról valaki vegye már le az átkot, és ha én lennék bárminek is az oka, akkor vigyenek el engem, bár igazság szerint nincs nagyobb büntetése a Sorsnak mint azokat szenvedni vagy betegnek látni akiket szeretünk. Igy maradnom kell, mert nem bánthatom őket azzal, hogy azt éljék át miattam amit most én.
Vajon én mikor tanulom meg végre, hogy a JELEK azért vannak, hogy segítsenek felkészülni a feladatra, mert kikerülni nem lehet a bajt, de meg lehet tanulni megerősödni az érkezéséig.
A verset köszönöm Brittaanyum!
Nagy László: Adjon az Isten
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
( a facebookos hozzászólások azért vannak kikapcsolva, mert nem tudok reagálni rájuk csend ül rajtam, rajta vagyunk az ügyön, hogy Apa meggyógyuljon és újra teljes életet élhessen úgy ahogy neki a legjobb)
Már emlékszem, tudom milyen a halál. Már nem félek, tudom, hogy nem is fáj. A minap a buszról lelépve elestem, a betonon csúszott végig vágósúlyú testem. Magam mellett állva végig azt figyeltem, a lábam elakad, s ahogy átbillentem, megszűnt ott az idő hirtelen létezni, mondta a Belső Hang, ezt most meg kell élni. Röpke pillanat volt, míg elfogadtam sorsom, a zuhanás megmarad, aztán majd megoldom a folytatást valahogy nincs itt már mit tenni, ami meg van írva annak úgy kell lenni. Ilyen a halál is. Eljön a pillanat, minden más megszűnik csak a fényhíd marad, Felesleges dolog visszafelé nézni, az öreg kaszással váltig ellenkezni. Ilyen volt az esés, elfogadtam sorsom, végig csúsztam akkor azon a betonon, kezem es lábam ezer sebből vérzett, mégis emlékeket hozott a történet. Megy az élet tovább sok itt a feladat, mire mindnek vége csak a fényhíd marad. Bátran, emelt fővel kell a hídra lépni, a másik világba újra hazatérni,
🍁soulleaderdemon🍄 