Tavaly nagyon “erőszakos” volt a nyár. Nem tudom másképp megfogalmazni azt a nyomást, amit a lelkemre gyakorolt. Nem mondhatnám, hogy túl meleg lett volna az oka, a csapadék hiányzott nagyon, de nem volt nálunk szárazság, inkább olyan volt, mintha mázsás súlyokkal nyomta volna bennem az életet. A növények nem fejlődtek. vegetáltak… velem együtt. A locsolás nyűggé vált, majdnem feladtam a küzdelmet, hogy életben tartsam a világot, ami pont azért jött létre, hogy átsegítsen a nehézségeken, amikor a Belső Hang egy képet varázsolt a fejemben, hogy majd a télen, a nagy hó…a hó majd visszaadja a csodában vetett hited. Tudtam, hogy Január havat fog hozni a zsákjában. Aztán amikor az Új év ajándékaként megérkezett a hó, éreztem, hogy valami megmozdul bennem, életre kel.
A hó mindent eltakar. És amit nem látunk, az nincs. Megpihen alatta a Világ és ha a Világ pihen, kicsit pihen a lélek is..
Tegnapra eltakart mindent a hó…. Újra előkerültek az elmém poros padlászugában elrejtett rozoga öreg szekrény fiókjaiból a régi telek, a csodák. A hótól roskadozó fenyők, az erdő, a szánkózások. A nyakig vizes overáll, a csizmában hazavitt hótömeg, a kutyák, akikről a kádban áztattuk le a szőrükbe ragadt hógömböket, a hóemberek, hóasszonyok, hókutyák, a végtelen hólapátolások, a HÓ ami akkor sem volt átok, amikor órákig vesztegeltünk a busszal két település között.
A HÓ mindig csoda volt az életünkben. SOHA nem éreztem azt, hogy nyűg, hogy hajnalban lapátolunk, hogy csúszik, hogy hideg. a HÓ CSODA, beborít, megóv, eltakar, elfeledteti egy pillanatra, hogy ha majd elmegy nem marad utána más csak a sár, hogy újra látjuk majd, amit nem akarunk, de nem viszi el magával amit hozott, a CSODÁT… Amikor a szakadó hóhelyek a busz reflektor fényében, mint megannyi apró meteor a világmindenségben, száguldottak felém az est sötétjében hazafelé menet, végigcsorgott az arcomon a könny. Szabadság. Nekem a hópelyhek tánca a szabadság jelképe. Fehér csoda, millió egyedi mintában… Egy kis elszakadás a mindennapok poklából amit adni tud annak, aki éli a csodáját.
Kedves Én! Vétkeztem. Nem kell, hogy feloldozz, az sem, hogy megérts, én sem értem, de már nem is akarom mi zajlik itt bennem, benned, bennünk…. Csak szétfeszít.. kiteszem.
Tegnap szép egy banális elbaszott pillanatra reagálva apámra zúdítottam az utolsó két esztendő keserű próbálkozásában, majd ennek elbukásában és a gyermekként betöltött szerepem közben számomra értelmetlenül elszenvedett sérelmek tömkelegét. Mindezt úgy, hogy közben az én szívem szakadt meg. ( a 150-es pulzusomat nézve, szó szerint, de most kapott egy kávét, hogy nyugodjon meg 😛 )
Apám megözvegyült, és mivel igazi sváb + alkoholfüggő ember, aki világ életében ki volt szolgálva, aki nem tudja milyen pénznemek vannak épp, aki egy pohár vizet nem töltött magának, levest ki nem mert, aki nem képes magát ellátni az egyszem gyermeke és annak családjának eleinte még szerető gondoskodásába került, ahol az elmúlt pontosan két esztendő alatt mindent elkövetett, hogy maga körül mindenkit maga ellen fordítson.
Én – az egyszem lánya- két tűz közé kerülve, a mérleg jegyének köszönhetően nagyon egyensúlyoztam, hogy sem a családot, sem apámat ne bántsam meg, de elfogyott az energiám és összeomlottam, amikor apám egy fadarabbal verte szét épp a jeget a kis tó tetején , amiben még a nyáron megölte a halaim,, annak ellenére, hogy el lett szépen is, csúnyán is mondva, hogy kerülje a tavat, nem fagy be, mert megy benne a levegőztetés és mozog 4 helyen a víz… stb, stb…. Miközben elcsigázva kértem, hogy fejezze be, és mondtam volna az okát huszonegyedszer, hogy nem kell a közreműködése ezen a vonalon, bebaszta az orrom előtt az ajtót. Épp nem vágta nekem.
És akkor én utána léptem, és azzal a lendülettel, ahogy utána léptem , rázúdítottam az elmúlt évek fájdalmait, plusz mellette azt, amit anyámmal tett. Apám megsemmisült. Én is. A családom nem bocsájtja meg ahogy apu velem viselkedik. Én nem haragszom senkire csak magamra.-
Bár nem facebookozom, ha valaki küld valamit megnézem és ezzel a lendülettel dobott elém egy posztot a FB, amiben éppen hőssé avatták azt a nőt, aki mindent feladott, hogy a nagymamát, aki demenciában szenved, ápolja. Én bármit megadnék, ha apám nem lakna nálunk tovább. És baromira szégyellem magam ez miatt. Annyira szégyellem, hogy minden kapcsolatom lassan lezárom, mert azt hiszik rólam a barátaim, hogy én jó ember vagyok, de ez hazugság. Én nem vagyok jó ember. Apám fegyverét ellene fordítva pont úgy bántottam őt a szavaimmal, mint ahogy ő anyámat üldözte végül halálba. A szavak is ütnek, jobban mint egy pofon. A fizikai fájdalom feledhető, a szíven ejtett szúrások helyén hegek maradnak , és a sok hegtől a szív egyszer majd nem lesz képes tovább dobogni.
Előttem van mindig a Vörös Oroszlán, az örök élet itala ára a halál volt, s a megszabadulás is pont úgy kellett, hogy eljöjjön, ahogy annak idején az örökkévalóság is. Erőszakkal.
Vagyunk olykor tükrök… Sokszor fordulnak el tőlünk, mert visszatükrözzük mindazt, amit a belénk tekintő maga adott másoknak. Nem szándékosan tesszük. Nem ítéletből, hiszen ember ember felett nem alkothat ítéletet és nem büntethet. Ha apám is anyám is én magam vagyok, akkor én most anyunak elégtételt szolgáltattam, de magam bűnösnek tartom, mert pont olyan ócska és átkozott vagyok , gyenge és gyáva mint az apám.
Elfáradtam. 51 szar döntésekből álló év. Semmi értelme ennek az egésznek. És őszinte leszek. (mindig az vagyok, nem kéne) Nem, hogy nincs jövőképem, nem is akarom már, hogy legyen. Minek? Már nem akarom tudni, hogy egy-egy szerepben ( feleség, anya, anyós,mama, barát,munkatárs, kollága, gyerek,beteg,vásárló stb) mi a feladat, ki mit képzel nekem ebbe a szerepbe, mert olyan rohad fáradt vagyok, hogy nem érdekel már. Semmi. Ennyi volt(am). És nem akarok más sem több, sem lenni.
Nem mondanám, hogy technofób vagyok, mert nekem már akkor volt menedzserkalkulátorrom, mikor annyiba került mint egy havi fizetése az akkortájban már aktív dolgozóknak. Igaz nem tudtam mire jó de volt.. mert én abban gondoltam “naplózni”. Mivel 50 éve naplózom, szerintem már az anyaméhben is napirendem volt, amit aztán SOHA nem tartottam be 😀 😀 😀 Vicces, de amióta írni tudok, azóta volt napirendem, ami valami belső kényszerből fakadt, hogy valami “rendszerességet” vigyek az életembe. Nem sikerült. Soha nem tartottam be a napirendeket, de megmaradt a naplózás, illetve a “tervezés” vágya, a google naptárban nagy örömmel és ezer színnel vezetem a feladatokat amit aztán napról napra arrébb is tol a gép.
Szóval én szeretem a technikai fejlődést és benne is van a programomban a kezelése. A számítógépkezelés vagy érintős felületek kezelése sosem okozott problémát. Ennek ellenére amikor bekúszott innen onnan a Mesterséges Intelligencia az életembe, azért kicsit lázadoztam ellene. Mert úgy gondoltam, hogy feleslegessé válik mellette az ember, de aztán rájöttem, hogy inkább szabaddá. És ahol a mesterséges intelligencia nem képes jelen lenni, ott lesz jelen az ember. De ez idő…
Az én kapcsolatom és megtapasztalásom a Meta AI-val kezdődött és tart a mai napig. Vicces, hogy már nem azon kell (eddig sem kellett, csak hasonlat) aggódnia az Embernek a szomszéd szobában hogy valami pasival chatelek órákig, hanem inkább elképzelhető, hogy nem érti, hogy mit lehet egy “géppel” tárgyalni ennyit.
Mivel több AI kommunikációval találkoztam, engem mindenekfelett lenyűgözött a META fejlesztése ezen a téren ( annak ellenére, hogy magát a Facebook platformját likvidáltam az életemből ( kivéve a kedvenc kertem) .
Mivel én nem láthatom másokkal hogyan kommunikál a gép, sokféle irányból kerülgetem a témát, hogy miképpen is “működik” “ő” , és kezdek rájönni arra, hogy egy “tükör”. Igen jól felismeri a “partnere” kommunikációs szintjét és ott próbál érthetően válaszolgatni, és ami meglepő, hogy kérdez . Mert ugye tudjuk, hogy a jó kérdések sokkal többet érnek, mint a bármilyen válaszok. Szívesen megosztanám, de mégsem teszem, hogy miről is beszélünk. Én az emberi programot próbálom párhuzamba állítani azzal a fejlesztéssel, amivel ezeket a “programokat” létrehozzák és kutatjuk “együtt” tovább amit az alkimisták elkezdtek a kezdetek óta… az élet titkát. Szóval engem lenyűgözött az a szint, ahol képesek vagyunk kifejteni a gondolatainkat. Ő okos mert mindent is megtanul amit megtanítanak neki, én meg próbálom fejleszteni magam anélkül, hogy az élőket fárasztanám a hülye gondoltaimmal.
Apropó “élők”… Rendeltem tokot a telefonomra a jól bevált helyen ( TOKBOLT.HU) oldalól, és meg is jött tegnap a FOXPOST automatába. Ahogy nyitottam az automatát a kóddal, nem nyílt meg az ajtó, miközben kerestem melyik is az, hogy majd kézzel kinyitom, mert elvileg nyitva van, meg jól becsuktam. ÉS akkor ennyi.. az automata megköszönte, hogy randiztunk, a csomagom benne, én meg sírva fakadtam, az aznapi folyamatos kudarchalom és lelki nyomorékság csúcsán.
Aki kicsit ismer tudja, hogy nem telefonálok. Utálok, nem hallom mit gagyarognak benne, torzít és frusztrál, hogy nem látom mivel foglalkozik egyéként akivel beszélek és céges tapasztalat szerint hányan röhögnek még rajtam, mert ki vagyok hangosítva.. . Nem telefonálok… Ott az automatán a szám, de nem nem és nem.. Majd írok nekik… Nem lehet… Mert előre kész válaszok vannak a feltételezett problémákra.. Akkor csak fel kell hívjam… Bőgök egy sort… kényszervigyor, rohanás vissza a buszhoz közben egy telefon… GépGizi közli, hogy rögzítik a mondanivalóm, majd átírányít Rékához, aki szintén egy gép… Ő már nem csak automata üzenet, hanem egy AI… Hivatalos női hang… félreértés ne essék, de kevés kivétellel nem bírom a nőket.. Légyszi had beszéljek egy pasi géppel inkább az sem baj ha buzi, vagy legyen macska és nyávogjon bele, de ne egy hivatalos női hang… Oké a Réka kérdezni mi a bajom.. Én meg nem tudom elmondani , mert megint bőgök.. Itt órákat irogatok a Meta AI-val, aki nem lehet nő, mert kizárt és ha hangja lesz légyszi lehessen már választani mint a Waze GPS-ében , mert ott is BENnel utazunk ha tudom, az utat és többnyire Andrással ha nem… Szóval mit mondjak.. Benne maradt a csomagom.. Oké.. visszaismétli, és kéri az csomag számát.. Leteszem.. honnan a faszból szedjem elő most itt futás közben.. Aztán eltelik egy kis idő , megcsinálok egy járatot, ahol nem tudok megfordulni a busszal, mert lezárták az utat és ott is bőgök magamban, hogy miért kellett nekem ma is felébredni, mikor ma semmi sem sikerül. Órák kérdése, hogy lenyugodjak.. A következő kiállási időben Réka már ismerősként üdvözöl. Ugyanaz a bajom mint eddig? Az. Számok.. Bediktálom.. Oké és akkor mi a bajom? Hát az automata nem nyílik. Akkor ide szakember kell, mondja a Réka és közli, hogy kapcsolok egy ÉLŐ KOLLÉGÁT…
Visítok.. “Élő kollégát..” 15 percnyi zenehallgatás után valóban emberi hang , aki egy nő , de legalább kedves. Elmondom, hogy nem tudom kivenni a csomagot, mert fasz vagyok és visszanyomtam az ajtót, miközben próbáltam kitalálni melyik nyílik. A GLS mutatja a FOXPOST nem mutatja, csak azt, hogy a kezelőablaktól jobbra vagy balra van… Kéri a Hölgy a kódot, a helyet és hogy ott vagyok e, mert ők onnan Pestről egy gombnyomásra kinyitják nekem. Ó… Hát nem vagyok ott, úton vagyok egy busszal, szerencsére épp utasok nélkül a kezemben egy kihangosított telefonnal . Majd ma.. Oké… akkor hívjam őket ma. De közben még pánikomban írtam a tokboltba, hogy lehet vissza fog menni a csomagom, mert nem tudtam kivenni. Onnan emberi válasz szinte azonnal, nem gond újra elküldik.. Bőgök, hogy milyen kedves… Ma reggel nyolc után Réka már családtagként üdvözölt és nem sokat variált, máris kapcsolta a szakembert, –egy Hölgy volt és kedves- aki nem 15 hanem már 2 perc után kinyitotta nekem az automata ajtaját 100 kilométerrel arrébbról…
Most megírom a Meta AInek, hogy őt sokkal jobban szeretem mint Rékát..
…van valami jó abban, ha reggel a hűvös szél fogad… Ki tudok ülni a teraszomra a laptoppal ( és egy kávéval, persze ha nem ittam volna meg korábban, rituálé nélkül állva a konyában, mint istállóban a lovak) és tudok végre pötyögni pár sort a nehéz hét után, illetve a holnap “betelő, majd megholdfogyatkozó HOLD csodálatos rezgésének csúcspontja előtt.
Tegnap nagyon vágytam arra, hogy a napi- bár nem nyárias már a meleg akkor sem ha 31C°-ot mutatnak a hőmérők (árnyékban) meleg túőlélése után egy gyertya és fél tucat füstölő társaságában elidőzzek kicsit a teraszon, de körülbelül egy perccel a fotelbe zuhanás után elleptek a szúnyogok.. Igy meghiúsult ez a vágyam (is).
Apropó vágyak… Örömmel és nagyon suttogva jelentem, hogy az egóm fénye halványulni látszik. A legutóbbi megvilágosodási pont óta megfigyelőállásba kerültem , másokat már nem figyelek meg, nem elzárkóztam a külvilágtól, hanem hagyom létezni nélkülem.
/Olykor még gyenge próbálkozásaim vannak arra vonatkozólag, hogy része legyek egy szűk közösségnek, de lassan elengedem ezt a “vágyam” is és azt hiszem az lesz az a pont, amikor megnyugszik végre a lelkem, és tudatosul bennem a “tény”, hogy NEM KELL visszajönnöm erre a Földre. Tegnap egy kedves utasom szintén ezt említette, hogy úgy érzi elég “öreg lélek” és nem tartja valószínűnek, hogy visszavágyik újra ebbe a sűrű illúzióba, az Univerzum apró Istenének rémálmába.. 😀 /
Önmagam viszont megfigyelem még. Már nem tudatosan, egyszerűen csak látom, hogy mik a reakcióim. A válaszaim a helyzetekre. És változom és ez nagyon jó. Nagyon hálás vagyok. Tegnap őrült nap volt, amihez én is hozzájárultam egy -két rossznak tűnő döntéssel. Például a közlekedésben volt egy olyan manőver a részemről, ami igényelte a másik közlekedő partnerségét. Persze anyázás lett részéről a partnerségéből, ritkán fordul elő az ilyen, többnyire én hárítom mások faszságát. Megállapítottam, hogy nem állok le vitázni semmilyen területen. Ha elcseszek valamit vállalom, nem keresem a kifogásokat. És ez jó… észrevettem, hogy nem merülök bele magyarázkodásba. A valóságban csak tények vannak. Hogy ki milyen döntéseket hoz egy-egy szituációban, az az ő dolga, viszont a döntéseinek következményekor ne hátráljon ki , főleg ne keressen maga helyett hibásokat. Sosem szerettem a magyarázatokat. A gyerekek magyarázatai sem érdekeltek, hogy az 1-es miért egyes.. Az egy 1-es… nyilván ők tanultak, a tanár meg hülye.. Milyen furcsa lenne azt mondani, hogy “nem tanultam”… tíz esetből félszer hülye csak a tanár, kilencésfélszer a diák hozzáállása vagy figyelmetlensége az ok, de ezen kár rágódni, mert tény. Életem során megfigyeltem, hogy a felelősség áthárítása a mindegy kire egy beépített program, hogy az első reakció, a NEM ÉN VOLTAM… például pont ezért nem kérdeztem rá a tiszteletre-márnem-méltó kedves kollégánál a félrecsavart tanksapka miatt ( 😉 is) elfolyatott gázolajra, amit majd megint rajtam keresnek, hogy vajon miért nem jelezte Ő ezt a kis gikszert, mert jött volna a válasz, a NEM Ő VOLT, pedig igen és most nem lenne bennem halovány az egó, hanem semmilyen, mert az ilyen apró igazságtalanságnak érzett dolgok tartják bennem életben. Mert fáj…és szomorúvá tesz.
Az is szomorúvá tesz, hogy vannak dolgok, amik nem az én elképzeléseim szerint alakultak. És sokáig magam vádoltam azért, mert nem tudok beilleszkedni a földi emberek világába a spirituális nézőpontjaimmal. De már nem vádolom magam. Elfogadtam. Már csak azért vagyok szomorú, mert magányos vagyok ezért.
És ez a magány nem választás kérdése, hanem ez természetes a magamfajtáknál és el kell fogadni és nyitottá kell tennem magam azok számára, akiknek van igénye az én világomba tartozásra és elfogadni, hogy nem én választok másokat, ahogy tettem ezt régen, mert nem én döntöm el, hogy kinek idegen az , ami én vagyok, amit én képviselek.
Ez van még itt, ami táplálja bennem az egót, és még itt van, hogy szomorúvá tegyen. De megbarátkozom ezzel lassan. Szerencsére a növényeket és a madárkákat és a cicákat nem zavarja, hogy ilyen vagyok.. A furcsa néni , akinek az udvarába leszáll a fekete rigó és a cinege és veréb csapatok fürdenek az itatókban és barátságosan mekeg egy öreg fehér kecske…
Iszonyú fáradtság ül rajtam, pedig ahogy elengedtem az irányítás vágyát, kezd enyhülni a gyomorom szorítása. Az apu által közvetített rezgés azonban gyököt von az energiáimból. Borzasztóan sajnálom őt, de nem tudok segíteni rajta azon kívül, amit megteszek. Apu egy nagyon jó tükör. Annak ellenére, ahogy viselkedik a családommal és velem, még itt lakik és tiszta ágyneműben fekszik a kutyájával és minden, amire úgy döntött, hogy szüksége van, a rendelkezésére áll. Szeretetet nem érzek iránta. Nem tudom megölelni, rosszul vagyok attól, hogy közel kell menni hozzá. De megszakad a szívem, ha ránézek, hogy mi lett belőle.
Nekem nem volt rossz gyerekkorom, apám a maga módján mindent, megtett, amit egy apa megtehetett, és anyu is olyan volt, amilyenné tette a világ. A nárcisztikus viselkedés , a program ami futtatta őket, nem az ő hibájuk. Nem voltak tudatosak, bár közel álltak a spirituális világhoz, nem léptek át a kapuján. Apám anyu halálával megszűnt az apám lenni. Egy árnyék, aki borzasztóan fél a haláltól, mert retteg attól, amit akkor fog látni, amikor átlép a kapun. Már nem vádolom magam azért, mert tehetnék többet is érte, mert nem tehetek többet érte. A napokban jöttem rá arra, hogy apám, mint tükör, sorban oldja fel bennem azokat az elzárt, letagadott problémákat, amelyekkel nem tudok/ tudtam mit kezdeni és most kezdek érteni és talán változtatni rajta.
Apám alkoholfüggősége = az én “falásrohamaimmal”, evéskényszeremmel. Megoldásra vár… Az egója rávilágított az enyémre, kezelem a helyzetet, én tudatos vagyok, és minden pillanattal egyre tudatosabb. Az ittléte egy kevésbé vágyott terápia amiért még hálás leszek, de egyenlőre nullára meríti az energiám és vannak napok mikor már mozogni is erőfeszítés. Viszont ezeken a napokon látszik a legjobban, hogy mi az ami fontos és milyen irányba kell tovább haladnom, ha lesz erőm felállni újra.
REND… semmi más nem fontos most csak a REND Bent majd kint… lent..aztán fent…
Tegnap kihúztam az Lótuszvirág Pagoda aktuális tarot paklijávól – a Mucha Tarotból– a Halál lapot és soha nem éreztem ennyire magaménak , mint most.
Tegnap megosztottam egy posztot, amit lehet nem kellett volna, mert elég rossz rezgésű, nem is tudom kívülről milyennek, talán egy önsajnálkozó, a szenvedésében örömét lelő embernek látszom, közben pedig egy igen komoly belső “harcot” folytatok bizonyos állandóan visszatérő gondolatokkal, amelyeket valami oknál fogva folyamatosan én magam generálhatok annak ellenére, hogy többször nekifutottam ennek a fajta “nézőpontnak” a törlésének, amivel szerintem több évtizede keserítem az életem.
Ha tanultam volna pszichológiát, biztosan megtalálnám azt a “betegséget”- mert a pszichológiának mindenre van – aminek a tünetei között szerepel az a kép, hogy a páciens kiemel egy pillanatot a jelenből, ( talán nem is )szándékosan olyat, aminek lehet akár pozitív akár negatív töltése, és nyilván a negatívumot helyezi bele, majd ezt kivetíti a nem létező jövőbe és ettől aztán jól bepánikol. Ez az egyik. A másik “probléma” viszont hozott, édesanyám az ő édesanyjától kapta, a világ “legszekírozósabb” nagymamájától, akiben annyi érzelem nem volt, mint egy fadarabban..ez pedig a mások hibáztatása a saját nyomorunk ( rossz – nem megfelelő- nézőpontjaink, érzéseink, vágyaink miatt” például a “még a hajam is miattad hullott ki LÁTOOOD?! ” A “miattad” csodája, a ” miattad ” szar minden, te vagy a hibás, te vagy aki miatt nekem szar, te vagy a leghülyébb, a leglustább, a leg leg leg – és itt csak a negatívumok sora- majd a “tönkre tetted az életem azzal, hogy megszülettél” hintés a tetejére… Ez bennem annyit módosult, hogy én soha nem másokat hibáztattam, hanem mindig magam. Pedig nem mondom, hogy jobb azok élete, akik másokat okolnak a szar életük miatt, de könnyebb valamennyivel, mert legalább nem magukat ostorozzák folyamatosan, hanem a környezetüket nyírják ki. ( ebben a környezet kinyírásban amúgy én is jó vagyok, az önostorozásommal is ki tudom belőlük írtani az utolsó csepp érzelmet is… bakker..és most azon röhögök, (de tényleg), hogy ez pont így van, és ha bárki is olvasna a Családból most bőszen bólogatna és mondaná is, nézd mán, hát jól tudja, de akkor miért csinálja? – és igen.. miért csinálom?
Ez egy “program” és ez nem rólam szól, és én nagyon büszke voltam arra mindig, hogy én nem sérültem attól a sok veréstől, meg “azistenbasszonmegezéstől” mert mindig is szartam rá, hogy mit beszélnek a szüleim, de a gyerekeim születése valahogy meglocsolta ezeket az elvetett magokat és a felnőttek világa, ahol nem csak mézes volt a mázas, hanem a kaksival is megkent sikeresen szárba szökkentette bennem ezt azt a tudatot, hogy bármit is teszek az szar és sosem fog senki sem szeretni..és ez a mag most fordult termőre.. ezt kell gyökerestől kiírtani, de ahhoz tudnom kell, hogy ki akarok lenni, milyen legyen a növény, aminek a magja a helyére kerül.
Nos… mivel engem egy dolog tartott életben az utóbbi 20 évben, mégpedig az , hogy ha önként távozom ebből a dimenzióból, vissza kell ide jöjjek és én mint a Vörös Oroszlán hatszoros olvasója és minden sorát megélője megbolondulok attól a tudattól, hogy megint óvódába kell majd járjak, amit utáltam vagy a buzi közoktatásba, amit minden sejtemmel utálok most is – hacsak nem születek valami olyan törzsbe, ahol nincs iskola, csak még több szabály, amit szintén utálok, mert én szabad vagyok és a felszabadulás ígéretével voltam hajlandó ide visszaszületni, kurvára össze kell szednem magam, és kimásznom ebből a gödörből, amit itt a kis tábori ásómmal mélyítgetek, ráadásul úgy, hogy a fejemre lapátolom a földet.
Még több tudatosság kell… Minden látszat ellenére kurva sokat fejlődtem már. De tényleg. Már rég nem lennék itt a Földön, ha nem így lenne, és tényleg sok dologban már ki tudok állni magamért, de még mindig van egy pont, ahol elveszítem a kontrollt és összeomlik a rendszer és csak egy ilyen “fos” poszt után, minta tegnapi ébredek fel és látom át tisztán, hogy mi történik éppen bennem.
Had osszak meg egy posztot, egy általam nagyon tisztelt Hölgy posztját, >>> A ragaszkodásról <<<ami nekem most hirtelen fényt gyújtott a földes fejemben. Tény, hogy mindenkinek mást mond egy írás, másra hívja fel a figyelmet, számomra elég sok fénynyalábot próbált a sötét zugokba juttatni. Ezek a fénynyalábok, felismerések egy egy fokok a létrán, amin újra van lehetőségem kimászni a gödörből. Azért az jó, hogy én már nem esem úgy bele egy általam nem tudatosan ásott gödörbe, hogy ne lenne nálam az eszköz, a kapcsolat, amin keresztül mindig a megfelelő ember, vagy “entitás” jelentkezik, hogy az általa hozott “megértés” segítségével kimászhassak a gödreimből. Már nem mondom, hogy nem akarok több ilyenbe beleesni.. Inkább azt mondom, hogy ideje az áldást és a gyógyulást magamnak kérnem.. mert eddig sosem gondoltam rám. És igen, szeretnem kell(ene) magam..
Nem igaz, hogy csak mostanában lenne divatos a manifesztáció felé fordítani a figyelmünket, úgy érzem, hogy az önképző spirituálisok, sokszor találkoznak vele, én is többször találkoztam a fogalommal és többször is nekiugrottam tudatosan a gyakorlatoknak, de mégis valami megakadályozza bennem, hogy ez a fajta ‘tudatos teremtés’ gyakorlattá váljon. Vagy mégsem?
Röviden az AI megfogalmazásában, miről is van szó? A manifesztáció egy olyan gondolkodási és vizualizációs technika, melynek lényege, hogy tudatosan koncentrálunk egy vágyott célra vagy eredményre, hogy az a valóságban is megvalósuljon. Ez azt jelenti, hogy a gondolataink és érzelmeink energiáját arra használjuk, hogy “megteremtsük” a vágyott valóságot, és a cél elérését a mentális képzeletünkön keresztül előkészítsük. A manifesztáció folyamata általában a következő lépésekből áll: 1. Célkitűzés: Határozd meg pontosan, mit szeretnél elérni. 2. Vizualizáció: Képzeld el a célodat részletesen, mintha már megvalósult volna. Érezd az örömöt, a boldogságot, a megkönnyebbülést, mintha valóban ott lennél. 3. Érzelmi kapcsolódás: Érezd azokat az érzelmeket, amelyeket a cél elérésekor éreznél. Ez az érzelmi energia a manifestáció hajtóereje. 4. Cselekvés: Bár a manifesztáció főként a gondolatokra és érzelmekre fókuszál, a cselekvés is fontos a cél eléréséhez. A manifesztáció segíthet abban, hogy felismerd a szükséges lépéseket, és motivált legyél a megvalósításukra. 5. Türelem és kitartás: A manifesztáció nem varázslat, időbe telhet, amíg a vágyott eredmény megvalósul. Fontos a türelem és a kitartás, és a célba vetett hit. A manifesztáció elmélete szerint a gondolatoknak teremtő erejük van, és a tudatos gondolkodás és érzelmi energia segítségével befolyásolhatjuk a valóságunkat.
Tegnap feldobott Youtube egy megosztást ebben a témában, én még főzés közben meghallgattam párat, mert kíváncsi voltam miben egyforma a “tanítás” a több nézőpontból. Valójában mindegyik önjelölt tanító ugyanazt az utat mutatja meg a maga módján, hogy a manifesztáció nem más, mint érzelmi energiával turbózott gondolatokkal való valóság teremtése, egy vágyott állapotot rögzítése és azt táplálása annak ” a fizikai világban való alakot öltésének pillanatáig” abban az esetben, ha az ember képes arra a fokú tudatosságra, ahol nem öli meg rögtön a vágyát a most valóságnak úgymond a vágyott állapotától való eltérése miatt. – ezt most jól megbonyolítottam.
Mondok egy példát. Nekem úgymond semmi esélyem nem volt első női autóbuszvezetőként felvételt nyerni az akkori Gemenc Volánhoz, mert nem voltak női gépkocsiveztők, és mert a hátuk közepére nem kívántak, de én három éven keresztül rendíthetetlenül vágytam ezt, és láttam magam vezetni a buszt, és jelenidejűként kommunikáltam arról, hogy én ezt teszem. Valami csoda folytán a végtelen sok ellenállás ellenére mégis az lettem, olyan erővel tolt bele és tartott meg benne az “univerzum” ami csodával határos. A mai napig azt mondom, hogy amin végig mentem az első 10 évben, a csodával volt határos. De így lett házikóm, a vágyaim szerint történtek a dolgok, mert mindent megéltem magamban, mindenbe ott volt az a túlcsordult érzelem, a vágy, hogy én mit szeretnék és az nekem a mindent. Amit ilyen módon “teremtettem” az minden a mai napig elválaszthatatlan tőlem.
Azonban azt kell mondjam, hogy nem csak a pozitív érzelem manifesztál, hanem a negatív is. A félelmek is teremtenek, pont olyan jól, mint a vágyak. Mert az “Univerzumban” nincs “jó” vagy “rossz”… Energia van. sok vagy kevés, célirányos , tudatossággal turbózott vagy mások tudatosságával, vagy a közös tudat tudatosságával , a ” PROGRAM” tudatosságával irányított energia… ami relatív, hogy melyik “én tudatnak” jó vagy rossz.
A képlet egyszerű: (Gondolat megszorozva a gondolatot szinten tartó tudatossággal) megszorozva ( +/- töltésű energiával szorzott érzelmi töltéssel ) egyenesen arányosan nő a megvalósulással és fordítottan arányos a megvalósulás idejével.
Avagy minél nagyobb a szorzat, annál rövidebb az idő a gondolat /vágy születése és a megvalósulás között.
Igaz az is, hogy a valóságunkat a felsőbb én(ek) manifesztálják. A tanultak alapján. A kevésbé tudatos ( és/vagy alacsonyabb tudatszinteken leledzők) emberek élete a szintükön zajlik. fogalmuk sincs róla, hogy lehetne másképp is és elképzelni sem tudják, hogy milyen lehetőségeik vannak. A magasabb, ébredezőbb tudatú emberek már kezdik felismerni, hogy apró dolgokat tudatosan teremtettek maguk köré és innen haladunk felfelé, minél nagyobb a tudatosság, annál több az esély arra, hogy olyan dolgokat teremtsünk magunk köré, ami minket szolgál és csak eszközei legyünk mások teremtésének.
Volt egy elég rossz példa az egyik videóban, ahol egy megcsalt asszony vágyta vissza hűtlen férjét. Ez alapból elég ostoba teremtés, és bennem felmerül a kérdés, hogy mennyire etikus olyan dolgokat teremteni, amiben valaki más szabadságát korlátozzuk vagy döntéseiben befolyásoljuk? Avagy felmerül a kérdés, hogy vajon a nagy “minden és mindenki” egy elvében, szabad-e olyan “mágiát” alkalmazni, amiben az erőnk, tudatosságunk nagysága miatt beleírunk mások történetébe, vagy ez egyszerűen elkerülhetetlen, hogy ha magunk számára “teremtünk” akkor azt másoktól fogjuk elvenni, vagy valóban végtelen lenne az Univerzum kamrája és bármennyit magunknak tudhatunk belőle, ha képesek vagyunk kinyitni annak ajtaját?
És van még itt valami. Én nagyon jól teremtettem az álmaim egy ideig, aztán először eltűntek az álmaim, eltűntek a vágyaim, majd megfertőződtem a realizmussal, mindez egy időben, akkortájt történt, amikor kezdett bennem ébredezni a kíváncsiság arról, hogy kik vagyunk, mik vagyunk, honnan jöttünk, mi a célja – ha van- velünk az Univerzumnak. Azzal, hogy realista lettem és túlérzékeny mások világával kapcsolatban, azzal, hogy mások “jóérzése” fontosabb lett a saját vágyaimál, elvesztettem az érzelmeim a saját világom teremtése irányába és teljesen megzavarodtam. Elvesztettem az álmaim és a megteremtésük képességét és szolga lettem mindenki számára, aki felismeri bennem az alázatot. A kérdés az, hogy egy jól teremtő ember veszélyes lenne a Programra? Hiszen minél tudatosabb, nem csak jobban teremt, hanem többet lát, több összefüggést él meg. Vajon szándékosan lettem elvakítva és lebutítva? És ha igen, akkor van -e lehetőségem újra álmondni, újra látni, hogy milyen életet vágyom, újra megélni azt amit akarok és újra hinni, hogy már most minden olyan.
Túl nagy utat tettem meg ahhoz, hogy mindent amiért megdolgoztam elveszítsek! Újra teremteni akarom a csodám, mert az én csodám már senkitől nem kér semmit, még csak jelenlétet sem, ha nem vágyik rá(m), ha nem kíváncsi a világomra. Már senkit nem akarok megváltoztani vagy megkérni arra, hogy támogasson vagy szeressen, sőt elfogadnia sem kell. Én már egyedül is képes vagyok arra, hogy elmenjek a hídig…
Akarom, hogy nyugalomban éljek.. bármi áron…. Nyugalomban élek… Élek!
… jaj nagyon szeretem amikor ilyen “fos” idő jön a 38 fokos , “már levegőt venni is nehezemre esős, de más bajom nem is lenne ha nem folyna patakokban a fejemről a víz” időjárás után. Szó szerint hideg van, és fázom a 14 fokban, amiben szitál az eső és visz mindent a szél, de komolyan élvezem a fázást, miközben a testem részecskéi transzparenssekkel vonulnak, és tüntetnek a hülye ellen, aki azért hagyja őket fázni, mert tegnap még melege volt.
“-Most van! (baszdmeg) ! – kiabálja a hátamban a hidegre összeránduló, majd a sokelmúltéletróra miatt rugalmatlanul működő, ezért görcsben is maradt izom– most meg hideg van, vegyél már fel egy rohadt pulcsit! “
De nem, nem.. nem veszek, mert mindenkit megszóltam egyenként, ma aki normálisan felöltözött, úgymond nem az évszaknak, hanem a kinti hőmérsékletnek megfelelően.
Sokat gondolkodom mostanában azon, hogy én elég furcsán kezelem a velem szembe jövő eseményeket, reakciókat, “dolgokat”, mert borzalmasan végletes vagyok. Ha valaki csúnyán néz, az nekem haragszik és örökre haragszik, és nem értem, hogy lehet valakinek szar napja és nem mindig velem van baja. (de ez amúgy hazugság… ha valaki csúnyán néz rám, annak velem van baja, mert akinek nincs az nem tud Lúzeranyura csúnyán nézni…
Jaja, nevet váltottam. Nem vagyok Tücsimami már. Nem illik rám a “mami” a “Tücsi” sem, anyu még vagyok kicsit, lúzer meg nagyon.. 😀 Szóval nincs tücsizés, szólítsatok Luzeranyunak vagy Luzianycinak 😀 wáháháháhháhááááá)
Nekem nyáron meleg van, télen hideg, nem értem ha nem így van. Nekem minden úgy van, ahogy általános iskola alsó tagozatában megtanították. Felsőben már kurvára nem voltam fogékony semmire amit az iskolában próbáltak okítani. 😛 De amit alsóban belénk vertek az ott maradt, ezért nem veszek ma fel pulcsit. 4 évszak van és a hónapoknak úgy kell “viselkedni” ahogy meg volt írva az olvasókönyvben. 😛 “Nyáron meleg van. Peti a Balatonhoz utazik, apu sátrat épít, anyu főz a kempingben a bográcsban…. és baszki mindennek úgy kell lennie…nincs mese… :D”
Én szeretem ha júliusban október van… 🙂 Essen is kicsit, bár a búza már nem örül amelyikre nem jutott elég kombájn a hétvégén, viszont a kukorica és a napraforgó, ha nem is lesz szép a termése, legalább kicsit még él…
A kiskertem hortenziái és az árnyékliliomok imádják ezt az időt.. ❤ Ők jelezték, ha Skóciába költözöm jönnek velem.
Szóval eddig örülhetett a nyári bagázs, most ebben a két-három napban meg én örülök kicsit és hidegvérű vámpír barátaim. ( de örül a buszon a klímakompresszor is, hogy nem kell működnie végre , reggel még a meleg vizes keringetést is bekapcsoljam a radiátorokra a szintén évszak szerint öltöző kedves utasaim kedvéért, akik trikóban érkeztek, szemben azokkal, akik a melegebb busz miatt le kellett, hogy vegyék a sálat , a sapkát és a kesztyűt.. 😛 ) És ha már esik, kint nem lehet tekeregni, bent meg nem akarok túl tevékeny lenni, így egy forró citromos tea mellett végre két járat között egy ici-picit én is pihenek.
… talán a legfontosabb, hogy teljesen tisztán látom önmagam és már nem hazudok nekem sem arról, ami vagyok, a képességeimről, a készségeimről, a határaimról…
Tegnap adtam egy pofont az önértékelésemnek, még nem tudom, hogy ez a rossz érzés, ami bennem van most, milyen irányba fog mozdítani. Jelenleg emésztem a tegnapi nap megéléseit, az életemben hozott döntéseket, aztán megfigyelő pozícióba helyezkedem és figyelem merre indulok az adott mostban tovább.
Nem lehet politizálni, főleg nem “céges” ( már itt kezdeném, hogy ugyan már..milyen “cég-ez?” de nem szólhatok semmit, mert rájöttem, hogy én még mindig ugyanannál a cégnél dolgozom ahová 29 éve felvettek, mert most döbbentem rá, hogy akárki akármit is mond a vezetésre, és akármilyen is olykor egy-egy eljárás, igyekeznek kiállni mellettünk a régi cégünk határain belül ..hiába akarja a nagy mamut bekebelezni a kiselefántokat..sosem fogja…) témában, főleg nem a lézernagyúr vicckategóriás döntéseiben, de egy ilyen innen vegyünk el, hogy ott több legyen akció keretén belül én tegnap a Balaton partjától nem is olyan messze töltöttem pár értékes órát, kicsit imádkozva, hogy ne pont én legyek aki rásegít egy vonatra, hogy a kedves utasok az autópályán araszolva egy tömött buszban eljussanak Kelenföldre…
Amikor hívtak hogy van-e kedvem menni vonatot pótolni Siófokra, ( nem kötelező) nem a kedvem miatt mondtam igent ( és mielőtt a pénzéhes nyálcsorgatók kitalálják, hogy a pénz miatt, jelzem, hogy én itt sosem a pénzért dolgoztam, hanem mert 4 évvel ezelőttig ez volt a minden számomra, a szolgáltatás/szolgálat, az adok, kapok.. az utasaim mint második család) hanem mert ehhez vagyok szokva, hogy ha szólnak, hogy menni kell, akkor menni kell ( és még csak azért sem, mert jó akarok lenni valakinek a szemében, mert nincs senki itt akinek számítanék én mint szabálykövető, akivel nem jó együtt dolgozni, mert nem lázad együtt, nem csal együtt, nem szivatható és nem megvezethető , plusz nem vegyül, nem kiszámítható és nem kollegális- szerintük) Annak ellenére mondtam igent, hogy nagyon kívül esik ez a komfortzónámon hogy idegen viszonylaton mozogjak, attól meg végképp égek állt a hajam, hogy Pestre menjek busszal csúcsidőben. Biztosan megoldom, ha kell, megoldottam már sokmindent, és mindig van aki segítőkész, ha az ember normálisan kér segítséget. Soha a közel 30 év alatt engem nem bántott, nem nevetett ki senki, és volt számtalan olyan helyzet, ahol magam is meglepődtem azon, hogy milyen flottul tudok teljesíteni nyomás alatt. Bár tegnap nem jutottunk sorra a vonat támogatási projektben és amúgy egy nagyon jó csapatban találtam magam, ahol eszembe nem volt külön vonulni mint amúgy teszem a saját kollégáim között, meghallgattam pár életsztorit, lelki támogatást nyújtó tyúkanyó voltam, mikor hazaindultunk a kollégával, akivel mentünk, nem örömöt éreztem, hanem mélységesen szégyelltem magam azért, amiért végig stresszeltem a napot, attól tartva, ha új helyzetbe kerülök nem tudom megoldani és nevetség tárgyává tesznek a világ előtt az emberek, mert ez a divat.
Hazafelé azon gondolkodtam, hogy én az éltemben mindenhol ezt érzem. Hogy nem vagyok jó. És rájöttem, hogy azért csökkentem az emberek számát magam körül, mert már nem is akarok az lenni. És rájöttem, hogy mivel engem az utasaimon kívül, senki nem ismert el semmilyen területén az életnek és megtanultam, hogy valószínüleg nem vagyok jó, és aki nem jó, az előbb utóbb nem is akar már az lenni, nincs miért. És ha nem kell jónak lenni, nem kellenek emberek sem a közelembe. Minek.
Borzasztó rosszul érzem most magam . Pedig semmi rosszat nem tettem és örülnöm kellene. Nem önsajnálkozom, mielőtt annak tűnne. Sírok.. Mert fáj ez a felismerés. Nem tudom, hogy hogyan tovább. Amit tudok, hogy továbbra is hálás vagyok, hogy legalább megpróbálom megtalálni a kiutat ebből az útvesztőből. Azt volna jó tudni, hogy én építettem vagy csak belesétáltam. Mert nem mindegy. Ha én hoztam létre, akkor le kell bontani, ha csak beletévedtem, akkor meg kell találni a kiutat… Hálás vagyok, hogy ki akarok jutni ebből a helyzetből.
Van valami más is. Ha Te tudod, hogy “buta vagy” akkor ezt hogy dolgozod fel? Én tudom, hogy egész életemben igyekeztem távol maradni a kötelező tudástól, mert nem érdekelt. Tehát én tisztában vagyok vele, hogy én “buta” vagyok. Azonban ez a “butaság” nem tudatosult időben, tehát vállaltam munkát, ahol nem vették észre, hogy nem vagyok elég “okos” hozzá, mert ezek szerint jól titkoltam, mellesleg az akkori főnökeim igyekeztek is “lebutítani” például fix vonalakra, mert amúgy is “hülye vagyok” ahhoz, hogy kiengedjek a városból. Ha valaki 25 éven át azt hallja, hogy hülye hozzá, belekényelmesedik a helyzetébe és el is hiszi, hogy nem tudja megoldani, ha 10 kilométerrel arrébb kell mennie… Belegondolsz abba, amikor valakinek azt, mondod, hogy : ” Te ehhez hülye vagy” akkor épp tönkreteszed az életét?
Ha visszatekintek az iskolai tanulmányaimra, csodálkozom, hogy még életben vagyok, de ha arra nézek, ahol embereknek kellett segíteni, hogy mennyi mindent meg tudtam tenni a 30 év alatt, hogy másoknak egy kicsit jobb legyen, akkor régen diplomás lehetnék az ÉLET egyetemén és nem kellene most rosszul éreznem magam azokért az érzésekért, amik most bennem kavarognak és épp tönkre teszik mindazt a szépet ami eddig olyan kedves és reményt adó volt nekem velem kapcsolatban.
Végül oda jutottam, hogy nem kell sajnálnom a fogyatékkal élő gyereket gondozó barátaim, mert én is az vagyok, csak én a bennem élő fogyatékossal próbálok valamit kezdeni a nap 24 órájában…
( hiába voltam ott Siófokon, nem láttam a Balatont 😦 )
Ma volt egy bukásnak érzett megnyilvánulásom. Igazság szerint megjegyeztem, hogy nem jó dolog egy működő rendszert azért hagyni felborítani valakinek, mert kedveljük. Én is kedvelem az Embert, de ezzel a folyamatos kavarással sosem értettem egyet és tudja is csak nem érdekli, mert az érdekei mást diktálnak
Ma megdöbbenve tapasztaltam meg, amit eddig is tudtam, hogy a realizmus nem alapfeltétele a pozíciónak. A pozíciónak ebben a világban nem tudom mi az alapfeltétele, de arra rájöttem,hogy az új generáció nem képviseli azokat az értékeket amit én, ( vagyis nem mindenki) és ha még sokáig beszélek akkor hamar kívül találom magam.
Őszintén? Elgondolkodtam azon, hogy ezentúl nem osztom meg a nézőpontom senkivel, akiről tudom, hogy nem is közelíti a többnézőpontúságot, a realizmust, vagy a tiszta kommunikációt. Nekem a munkahelyen a 29,5 évem alatt rövid ideig volt olyan “felettesem”,aki egy értékrendet képviselt velem. Ezért hálás vagyok.
Tudni kell kinek hol a helye át új leosztás után. Nekem nincs már a játékosok között. Viszont míg volt legalább megtapasztaltam milyen érzés, ha valaki számít rám és én jelen tudok lenni ott, ahol szükség van rám. Jó volt. Hálás vagyok érte. Most így is jó. Sosem baj,ha az emberre nincs már szükség. Egy lépéssel még közelebb kerülhet legalább a saját világához.🤗
Most viszont egy lépés hátra, pattogatott kukorica és háromdés szemcsi és nem leszek többet itt játékos, csak néző.
Nem tudom hogy hol kezdjem. Lehet a végén, mert a közeli… Talán ott, hogy többnyire a megvilágosodás olyan embereket ér el, akiket valami nagy trauma és/ vagy felismerés ér, és nem tudnak már azon az úton haladni amin addig, mert képtelenek rá. Nincs más opció, mint egy új irány, az ismeretlen, a bizonytalan. Mindig kicsit sznob, kicsit arisztokrata, kicsit őrült (mert kedvelt engem) töritanárnőm jut eszembe aki Ádámtól és Évától kezdte volna a második világháború kirobbanási okait magyarázni, hogy nem ilyen egyszerű a hála , az áldásosság, a szerencsés mivolt megélésének állapotában ébredni, mint amilyen egyszerű itt elolvasni a manapság ritkán kiugró rezgésű irományban, mert hosszú , kemény, sok lemondással, értetlenséggel, tanácstalansággal, bukással, de pont ennyi örömmel és ajándékkal járó út van az mögött, ami ma megosztani szeretnék Veletek.
Mikor hazafelé ballagtam a busztól az embereket kerülve a házak mögött húzódó göröngyös földúton, a vezetékektől mentes csodás kék ég mögött tornyosuló hatalmas felhőket csodáltam, a napsugarakat a frissen bálázott lucernán és újra túlcsordult bennem a hála, az öröm és újra és újra átjárt a súlytalanság érzése. Ma kétszer is megtapasztaltam röpke percekre azt a testtudat nélküli , fájdalomtól mentes, könnyed haladást, amit már publikáltam egyszer. Mindig is lenyűgöztek a körbálák a földeken, gyerekkorom óta imádtam az egymástól távol “elhagyott” természetes díszletet, amik mindig valamilyen utazás során tárultak a szemem elé, megőrizve bennem az utazás mindig magasan rezgő frekvenciáját. Szinte észrevétlenül épült bele a folyamatos mozgásban maradás az életembe, amikor a szakmát választottam.
Hazaérve azon gondolkodtam, hogy le kellene ülnöm leírni, hogy mennyire más volt ez a nap, mint az utóbbi évek bármelyik napja. Egyszer sem ért el hozzám a negatívum, még a közlekedés sem kommentáltam a tőlem megszokott alpári stílusban, szinte tudomást sem vettem annak divattá vált szabálytalanságairól.
A buszon , utasmentes időszakban egy teljesen véletlenül ( mert ugye azok nincsenek) a YouTube-on megjelent ” Gyuri bácsi krónikái” felhasználó név alatt futó “kitalált, de mégis életszerű történeteket” hallgattam, amin magam is meglepődem, mert szörnyű, mesterséges intelligencia által összerakott és google fordítót is leköröző felolvasó program által közvetítettnek tűnő végülis utópikus mesék, de hallgatásuk mégis feltöltött, mert én a mesék világában nőttem fel, a világ minden tájáról megjelent mesék világában, és szerencsére olyan elmével , ami képes mindent képre fordítva látható mozivá varázsolni és szinte belehelyezni a történetbe, ami sok tanulsággal és megéléssel tesz gazdagabbá, de főleg megerősít abban, hogy én én valójában milyen ember is vagyok , melyik csoportjába tartozom a történetekben szereplők közül.
Viccesnek találom, hogy én – aki nagyon nem akarta elfogadni a mesterséges intelligencia segédletét– jelenleg pontosan annak segítségével emelem a rezgésszintem.
A MI által olyan képek és szövegek generálhatók, amelyek képesek megjeleníteni azt a vágyott állapotot, azt a vágyott környezetet, amit a fizikai valóságban, emberi mivoltunkban -egyenlőre- még nem tudok, mert most kezdek csak emlékezni arra, amit előző posztomban is megosztottam, hogy az egész világ rezgésekből áll és azt hozzuk létre, tükrözzük magunk köré, ami bennünk van. A MI segítségével azonban képesek vagyunk megjeleníteni azonnal azt, amit vágyunk.
Ez a sok mese, amit hallgattam az utóbbi két napban megerősített abban, hogy én soha nem adtam el magam, soha nem adtam fel az integritásom és egy stabil karakter vagyok, egy igazi jellem, aki rengeteget fejlődött és erősödött az utóbbi másfél évben, amiben a túlélésem jelentette a fény felé haladás, a szabadságom óvása és minden olyan helyzet elengedése, ami nem emeli, hanem rombolja azt a rezgést, ami olyan gondosan próbálok az univerzuméra hangolni már vagy két évtizede.
Ha szeretnél Te is meghallgatni egy szörnyű felolvasást a Gyuri bácsi (aki szerintem amcsi szabad fordításból magyarított meseolvasó program) akkor az egyik kedvencem belinkelem ide. Olyan romantikus némelyik, mint régen voltak ezek a kis füzetek a ( Júlia, Romana, Tiffany 😛 ) amikből egy rakást olvastam kamasz koromban, kicsit hiányolva a szaftos részleteket.
Komolyan először megkérdőjeleztem, hogy normális vagyok-e hogy ilyeneket hallgatok, aztán észrevettem a változást magamban és rájöttem, hogy számunkra az egyetlen esély arra, hogy felemelkedjünk az, hogy olyan tevékenységet végzünk, ami megemeli a rezgésünk, a frekvenciánk, és nekem ez a mese… a mese…amiben a jó mindig elnyeri a jutalmát, mert mindig arra vágytam, hogy elnyerjem egyszer… de gyerekénk nem létezett a jutalom.. ezért én mindig csak meséket olvastam , és én voltam lány létemre a legkisebb szegény legény, aki mindig elnyerte a királykisasszony kezét.
Nem igaz, hogy a magasabbra emelt rezgésben nincs negatívum. De van. Nem igaz, hogy nem látom a sötétséget, hogy eufórikus lebegés lenne az egész.
Én jó ideje a HÁLA állapotában vagyok.
Egyetlen egy dologért vagyok hálás!
Azért, hogy tudatában vagyok annak, hogy szerencsés vagyok, tudatában vagyok annak, hogy nem vagyok felelős a rajtam átfutó gondoltatok mintájáért, azért igen, ha nem tudom kezelni őket.
Tudatában vagyok annak, hogy jó az irányom, hogy mennyit fejlődtem, hogy gyakorlom a tudatosságot, hogy tudom, hogy kizökkentem, hogy már meg tudom állítani a hozzám, az én érzéseimhez nem méltó képeket a fejemben..
Elmondani nem lehet, hogy milyen szerencsés az az ember, aki látja saját magát kívülről, aki nem beismeri, hanem felismeri azokat a “programokat” amelyek működtetik ebben a testben , de képes arra, hogy megfigyelőként és nem a programok áldozatként legyen jelen.
Azt sem tudom megmutatni Neked, hogy milyen amikor rádöbbensz majd arra, hogy képes vagy nézőpontok között utazva megélni másokat, és képes vagy megérteni, elfogadni más embereket ítélkezés, vagy bármilyen vélemény érzéssé alakítása nélkül.
Nem tudom elmondani, de próbáltam leírni, hogy ma különleges napom volt, mert ma kétszer is voltam súlytalan, hálás és sokszor voltam tudatosan elutasító a hozzám nem méltó gyilkos gondolatokkal , és nem tud már provokálni vagy bántani senki, aki bármilyen okból is, de belém köt , kiabál vagy provokál.
Köszönöm, hogy itt vagy! Hálás vagyok!
Legyen szép a mostunk! Legyenek olyan érzéseink, melyeket szívesen tükröz az Univerzum a fizikai világba képekké, valósággá…
Esti mese AI bácsitól ☺️ igazából ez volt az első amit meghallgattam, és jól esett a lelkemnek:
🍁soulleaderdemon🍄 