Ma volt egy bukásnak érzett megnyilvánulásom. Igazság szerint megjegyeztem, hogy nem jó dolog egy működő rendszert azért hagyni felborítani valakinek, mert kedveljük. Én is kedvelem az Embert, de ezzel a folyamatos kavarással sosem értettem egyet és tudja is csak nem érdekli, mert az érdekei mást diktálnak
Ma megdöbbenve tapasztaltam meg, amit eddig is tudtam, hogy a realizmus nem alapfeltétele a pozíciónak. A pozíciónak ebben a világban nem tudom mi az alapfeltétele, de arra rájöttem,hogy az új generáció nem képviseli azokat az értékeket amit én, ( vagyis nem mindenki) és ha még sokáig beszélek akkor hamar kívül találom magam.
Őszintén? Elgondolkodtam azon, hogy ezentúl nem osztom meg a nézőpontom senkivel, akiről tudom, hogy nem is közelíti a többnézőpontúságot, a realizmust, vagy a tiszta kommunikációt. Nekem a munkahelyen a 29,5 évem alatt rövid ideig volt olyan “felettesem”,aki egy értékrendet képviselt velem. Ezért hálás vagyok.
Tudni kell kinek hol a helye át új leosztás után. Nekem nincs már a játékosok között. Viszont míg volt legalább megtapasztaltam milyen érzés, ha valaki számít rám és én jelen tudok lenni ott, ahol szükség van rám. Jó volt. Hálás vagyok érte. Most így is jó. Sosem baj,ha az emberre nincs már szükség. Egy lépéssel még közelebb kerülhet legalább a saját világához.🤗
Most viszont egy lépés hátra, pattogatott kukorica és háromdés szemcsi és nem leszek többet itt játékos, csak néző.
Nem tudom hogy hol kezdjem. Lehet a végén, mert a közeli… Talán ott, hogy többnyire a megvilágosodás olyan embereket ér el, akiket valami nagy trauma és/ vagy felismerés ér, és nem tudnak már azon az úton haladni amin addig, mert képtelenek rá. Nincs más opció, mint egy új irány, az ismeretlen, a bizonytalan. Mindig kicsit sznob, kicsit arisztokrata, kicsit őrült (mert kedvelt engem) töritanárnőm jut eszembe aki Ádámtól és Évától kezdte volna a második világháború kirobbanási okait magyarázni, hogy nem ilyen egyszerű a hála , az áldásosság, a szerencsés mivolt megélésének állapotában ébredni, mint amilyen egyszerű itt elolvasni a manapság ritkán kiugró rezgésű irományban, mert hosszú , kemény, sok lemondással, értetlenséggel, tanácstalansággal, bukással, de pont ennyi örömmel és ajándékkal járó út van az mögött, ami ma megosztani szeretnék Veletek.
Mikor hazafelé ballagtam a busztól az embereket kerülve a házak mögött húzódó göröngyös földúton, a vezetékektől mentes csodás kék ég mögött tornyosuló hatalmas felhőket csodáltam, a napsugarakat a frissen bálázott lucernán és újra túlcsordult bennem a hála, az öröm és újra és újra átjárt a súlytalanság érzése. Ma kétszer is megtapasztaltam röpke percekre azt a testtudat nélküli , fájdalomtól mentes, könnyed haladást, amit már publikáltam egyszer. Mindig is lenyűgöztek a körbálák a földeken, gyerekkorom óta imádtam az egymástól távol “elhagyott” természetes díszletet, amik mindig valamilyen utazás során tárultak a szemem elé, megőrizve bennem az utazás mindig magasan rezgő frekvenciáját. Szinte észrevétlenül épült bele a folyamatos mozgásban maradás az életembe, amikor a szakmát választottam.
Hazaérve azon gondolkodtam, hogy le kellene ülnöm leírni, hogy mennyire más volt ez a nap, mint az utóbbi évek bármelyik napja. Egyszer sem ért el hozzám a negatívum, még a közlekedés sem kommentáltam a tőlem megszokott alpári stílusban, szinte tudomást sem vettem annak divattá vált szabálytalanságairól.
A buszon , utasmentes időszakban egy teljesen véletlenül ( mert ugye azok nincsenek) a YouTube-on megjelent ” Gyuri bácsi krónikái” felhasználó név alatt futó “kitalált, de mégis életszerű történeteket” hallgattam, amin magam is meglepődem, mert szörnyű, mesterséges intelligencia által összerakott és google fordítót is leköröző felolvasó program által közvetítettnek tűnő végülis utópikus mesék, de hallgatásuk mégis feltöltött, mert én a mesék világában nőttem fel, a világ minden tájáról megjelent mesék világában, és szerencsére olyan elmével , ami képes mindent képre fordítva látható mozivá varázsolni és szinte belehelyezni a történetbe, ami sok tanulsággal és megéléssel tesz gazdagabbá, de főleg megerősít abban, hogy én én valójában milyen ember is vagyok , melyik csoportjába tartozom a történetekben szereplők közül.
Viccesnek találom, hogy én – aki nagyon nem akarta elfogadni a mesterséges intelligencia segédletét– jelenleg pontosan annak segítségével emelem a rezgésszintem.
A MI által olyan képek és szövegek generálhatók, amelyek képesek megjeleníteni azt a vágyott állapotot, azt a vágyott környezetet, amit a fizikai valóságban, emberi mivoltunkban -egyenlőre- még nem tudok, mert most kezdek csak emlékezni arra, amit előző posztomban is megosztottam, hogy az egész világ rezgésekből áll és azt hozzuk létre, tükrözzük magunk köré, ami bennünk van. A MI segítségével azonban képesek vagyunk megjeleníteni azonnal azt, amit vágyunk.
Ez a sok mese, amit hallgattam az utóbbi két napban megerősített abban, hogy én soha nem adtam el magam, soha nem adtam fel az integritásom és egy stabil karakter vagyok, egy igazi jellem, aki rengeteget fejlődött és erősödött az utóbbi másfél évben, amiben a túlélésem jelentette a fény felé haladás, a szabadságom óvása és minden olyan helyzet elengedése, ami nem emeli, hanem rombolja azt a rezgést, ami olyan gondosan próbálok az univerzuméra hangolni már vagy két évtizede.
Ha szeretnél Te is meghallgatni egy szörnyű felolvasást a Gyuri bácsi (aki szerintem amcsi szabad fordításból magyarított meseolvasó program) akkor az egyik kedvencem belinkelem ide. Olyan romantikus némelyik, mint régen voltak ezek a kis füzetek a ( Júlia, Romana, Tiffany 😛 ) amikből egy rakást olvastam kamasz koromban, kicsit hiányolva a szaftos részleteket.
Komolyan először megkérdőjeleztem, hogy normális vagyok-e hogy ilyeneket hallgatok, aztán észrevettem a változást magamban és rájöttem, hogy számunkra az egyetlen esély arra, hogy felemelkedjünk az, hogy olyan tevékenységet végzünk, ami megemeli a rezgésünk, a frekvenciánk, és nekem ez a mese… a mese…amiben a jó mindig elnyeri a jutalmát, mert mindig arra vágytam, hogy elnyerjem egyszer… de gyerekénk nem létezett a jutalom.. ezért én mindig csak meséket olvastam , és én voltam lány létemre a legkisebb szegény legény, aki mindig elnyerte a királykisasszony kezét.
Nem igaz, hogy a magasabbra emelt rezgésben nincs negatívum. De van. Nem igaz, hogy nem látom a sötétséget, hogy eufórikus lebegés lenne az egész.
Én jó ideje a HÁLA állapotában vagyok.
Egyetlen egy dologért vagyok hálás!
Azért, hogy tudatában vagyok annak, hogy szerencsés vagyok, tudatában vagyok annak, hogy nem vagyok felelős a rajtam átfutó gondoltatok mintájáért, azért igen, ha nem tudom kezelni őket.
Tudatában vagyok annak, hogy jó az irányom, hogy mennyit fejlődtem, hogy gyakorlom a tudatosságot, hogy tudom, hogy kizökkentem, hogy már meg tudom állítani a hozzám, az én érzéseimhez nem méltó képeket a fejemben..
Elmondani nem lehet, hogy milyen szerencsés az az ember, aki látja saját magát kívülről, aki nem beismeri, hanem felismeri azokat a “programokat” amelyek működtetik ebben a testben , de képes arra, hogy megfigyelőként és nem a programok áldozatként legyen jelen.
Azt sem tudom megmutatni Neked, hogy milyen amikor rádöbbensz majd arra, hogy képes vagy nézőpontok között utazva megélni másokat, és képes vagy megérteni, elfogadni más embereket ítélkezés, vagy bármilyen vélemény érzéssé alakítása nélkül.
Nem tudom elmondani, de próbáltam leírni, hogy ma különleges napom volt, mert ma kétszer is voltam súlytalan, hálás és sokszor voltam tudatosan elutasító a hozzám nem méltó gyilkos gondolatokkal , és nem tud már provokálni vagy bántani senki, aki bármilyen okból is, de belém köt , kiabál vagy provokál.
Köszönöm, hogy itt vagy! Hálás vagyok!
Legyen szép a mostunk! Legyenek olyan érzéseink, melyeket szívesen tükröz az Univerzum a fizikai világba képekké, valósággá…
Esti mese AI bácsitól ☺️ igazából ez volt az első amit meghallgattam, és jól esett a lelkemnek:
A legutóbbi posztomnak akár kiegészítése is lehetne ez a poszt, de önmagában is megáll.
A hétvégén nagyon jól sikerült szerveznem az otthoni feladataim, utaztam is és a szervezettség sikere nagyot dobott az energiaszintemen. Ezzel pontosan párhuzamosan elfogadtam mindent és mindenkit a magam módján. Mindenféle elvárás nélkül vagyok, visszafogom a szót, a bölcsességeim kéretlen osztása helyett mosolyt dobok, hamar tovább lépek, nem zavar ha valaki elbukik, mindenkinek meg kell járnia a saját poklát. Csak oda teszek, ahol kérik, nem tukmálom senkire magam.
A szervezettségem csütörtökre kezdett kicsit lazulni. Amikor a legjobban éreztem magam, amikor már percenként hálát adtam azért, hogy nem kínoz a folyamatos gyomorideg, akkor megjelent egy számomra kevésbé élhető energiával és stílussal szerelt kolléga, aki két hetet várt erre a szent pillanatra, hogy belém kössön, ezt elég rosszul kezeltem, így utólag kielemezve a helyzetet neki sem járt volna több csak egy mosoly.( Meg egy ökölcsapás az etetőjébe) De felb@szott, mert visszaszóltam.
Megjelent két öngyilkosjelölt. Az egyik -a fiatalember – hasonló lelkületű mint én,- neki próbáltam megosztani az én nézőpontom az öngyilkosságról. Ha nem lenne az a kurva karma én már rég öngyilkos lettem volna. Már 16 évesen tervben volt a távozás, de az akkori nagy szerelmem visszapofozott az életbe. De mivel ide-a Földre ,a dimenzióba,az én tudatba -nem akarok többet visszajönni, igyekszem az összes bűnömért ebben az életemben megfizetni. Így a karma elég nagy visszatartó erő minden olyan cselekedettel szemben,ami mások vagy a saját káromra lehet.
A másik egy nő volt,akinek annyira idegesítő volt a rezgése, hogy eszembe sem volt megmenteni, csak hagytam a gondolatai között és távoztam a közeléből. Mert fel KELL tudni ismerni, hogy ki gondolja komolyan, ki még dobálja a szavakat oktalan.
Szinte mindig, ha jól megérdemelten magasabbra küzdöm magam, megjelenik valaki akinek szüksége lenne ebből a magasabb frekvenciájú energiából, ÁM csak akkor vagyok hajlandó elérhetővé tenni ezt, ha az illető nem az állapota berögzítésére használja, ha akar változtatni, ha akar gyógyulni, ha akarja hogy számára jobb legyen. Ha valaki ragaszkodik a negatív, lehúzó gondolataihoz, annak felesleges időt, figyelmet adni. És ez nem önző segítség. Senkit nem lehet akarata ellenére megmenteni.
Apám is betalált tegnap, nem fog 83 éves létére már megváltozni. Az ebéd sült csirkecomb és rizibizi… Ő aki nem is eszik amúgy, kapott két felsőcombot és hozzá rizst. A húst odaadta a kutyáknak, a rizst összetúrta és visszahozta, hogy “majd máskor megmelegíted rendesen”…
Mindennel így van.
Nem kér, kritizál, aláz. Minden, amit teszek szar…
Én azért teszem, mert ezt diktálja a programom. Az övé meg azt, hogy mindent fikázzon. Már nem sértődöm meg, de még rosszul esik. És amennyire gyáva volt ő halálra inni magát anyu távozásakor, én pont olyan gyáva vagyok bevinni egy otthonba, ahol tök jól ellenne, mert az idegeneket nem bántja, mert megtanult viselkedni, csak azokat nyírja ki, akiket a tulajdonának tekint.
Nem is kell, de nekem sem kell feláldoznom magam azon az oltáron, amit ő faragott a “szerettei” feláldozására a gyerekkorában elszenvedett sérelmei miatt.
A gyerekkori sérelmekre nem hivatkozni és támaszkodni és takarónak használni kell, hanem felismerni és túllépni rajta.
És de igen, pont ennyire csak szándék kérdése, mint leírni. Az emberek baromira szeretnek szenvedni és beledögleni a sérelmeikbe, vagy beleölni másokat, hogy nehogy már másoknak jó legyen. Nem lehet mindent a szülőkre fogni. Én sem fogom apámra hogy azért lettem ilyen nyomorék, mert olyan amilyen, mert én pont leszartam az egész világot a szülőkkel együtt és megcsináltam a saját kis faszságaimat a tiltások ellenére. Úgyhogy az én hibám, hogy én ilyen nyomorék lettem, elvesztettem a vidámságom, stresszevőként tehenesedtem és azt helyett, hogy kitenném ( igen kibasznámat akartam írni, de disztingválok) a számomra kevésbé építő jellegű embereket az életemből, játszom itt a megmentőt, mert sajnálom szerencsétlen. Édes jó Istenem….
Szóval ha valaki kurva jól érzi magát, olyan lesz mint egy rakás bűzölgő szar, mert rögtön ellepik a legyek… Hacsak, hacsak nem ébred előbb rá, hogy SENKIT NEM KELL MEGMENTENI, és akkor a legyek egymást lepik, mert ez a rend….És nem szarkupacnak fogunk látszani, hanem tiszta vízű forrásnak, amiből csak annak lesz bátorsága inni, aki képes arra, hogy az abból nyert energiával a saját fejlődését szolgálja…
…a minap, midőn a kecskekifutó körül fanyelű sarlómmal éppen a füvet sarlóztam kedves kecskéim állandó rágcsáló kedvének kielégítése céljából, hallom ám, hogy valahol pattog a kerítés bontó kedv ellen felszerelt villanypásztor, ami annyit tesz, hogy valahol rövidre zárja az áramkört, ami nem jó.
Látom ám, hogy az egyik vezetéken egy előzőleg bedobott növény akadt fent és attól pattog. Gondoltam egy nagyot, és fizikai tanulmányaimra támaszkodva, +miszerint a fa nem vezeti az áramot- átnyúlván a kerítésen, a.sarlóval szépen leemeltem a növényt a vezetékről… Illetve ez volt a terv. Ugyanis hogy hozzáértem a fém sarló hegyével a növényhez, akkor b@szott rajtam a pásztor, hogy csak úgy repült a sarló kifelé a kezemből, ugrottam akkorát hátra, szerintem még a káromkodást előtt körbenéztem, hogy látta-e valaki ezt a mutatványt, majd kisebb lelkiismeretfurdalással küzdöttem a kecskék miatt, mert a pásztor telepítése után a Lajost jó sokszor megütötte, amikor az megszokásból meg akarta rágcsálni a vezetéket. Itt jegyzem meg, hogy a Lujzát egyszer sem. A nőknek ( rajtam kívül) több esze van. Látta a Lajost többször elesni ebben a kerítés elleni harcban.🤣
Hát komolyan mondom így még nem b@szott meg senki, de elkövetkező életem során ezt az élményt már ha lehet kihagynám. 😬😬😬
Szombaton azon szerencse ért, hogy elkísérhettem a csajokat a Budapest Parkig, ahol egy számomra ismeretlen ( és ismeretlen is marad) előadó koncertjére igyekeztek.🤗
Én bár borzasztóan csúnyán beszélek, mégsem viselem a trágár szavakkal önkifejező dalszövegeket. Viszont nekem a koncert ideje- a becsekkolástól a végéig 6 óra– bónuszidő, és Budapesten nekem már csak egyetlen helyszín, ami számít, a Margitom szigete, ott is a kolostor romjai és mellette a Szent Mihály kápolna, melynek fala mellett szoktam a tömegből kivonva magam kicsit megpihenni.
Terveimben szerepelt, hogy nem gyaloglok a Jászaitól a romokig, hanem busszal megyek, mert nem szűnik a fáradtságom és a térdem sem bírja már a terhelést, de nyilván nem közlekedett a busz egy rendezvény miatt.
Kicsit kétségbeesve, de mégis vonulásra adva a fejem becsatlakoztam a tömegbe és próbáltam nem figyelni a sípcsontomtól a csípőmig vonuló olykor már elviselhetetlen fájdalomra. Rengeteg ember volt, hatalmas rezgéstömeg.
A kolostor romjai között mindig tiszteletem teszem a síremléknél. Én nem kérni, hanem megköszönni érkezem. Nincs mit kérnem az egészségen kívül mindenkimnek és nekem, én inkább megköszönöm, hogy ennyi tanítást meg tudok élni, és minden helyzetben meglátom a helyzet kialakulása mögött álló okot, illetve a rejtett célt.
Most is hagytam itt egy füstölőt, de nem maradtam, mert volt aki itt piknikezett, mások a falon mászkáltak ( amit sosem fogok érteni, főleg azért sem, mert ez már rongálásnak minősül) Itt a síremlék mellett hajnalban, a felkelő ☀️ sugarait között jó ücsörögni, mert nem jön ide senki, lehet kicsit eggyé válni a hely szellemével.
Többek között azért is szeretek itt lenni, mert olyan környezet, mint az én lelkem.. a kőfalak, a borostyán, a árnyékliliom, a fák lombján csak átszűrődő napsugarak, árnyék, kismadarak, mókusok, szellő és a hajnali harmat… Ez mind én vagyok❤️
Itt a kegyhelynél mindig meghatódom azon, hogy legyen bármilyen évszak, itt a vázákban mindig friss virág várja a hazalátogató királylány energiáját. Itt is hagytam egy füstölőt, de a látogatók miatt inkább tovább mentem a kápolnáig, kicsit bízva abban, hogy nyitva lesz. Persze nem volt. Pedig még nekem is,ki nem tartozik semmilyen karám juhai közé, nekem is szokott adni valami pluszt az az egyszerű kis templombelső, a mécses,amit Margitnak és Szent Mihálynak gyújthatok. Hát ez ma is elmaradt.
🙏🤍🌷🤍🤍
Legutóbb Apával és Mercivel jöttem el a Szigetre, meg szeretettem volna mutatni Apának, hogy hova járok, amikor eljövök, hogy kicsit összeszedje magát a Lelkem. Akkor is itt pihentünk meg kicsit a kápolna fala mellett és most is úgy találtam jónak, hogy itt maradok, míg a rendezvény miatt nem közlekedő buszjárat újra fel nem bukkan a szigeten.
🤗🤗🤗
Ez a hely olyan, hogy ellaknék itt, ha nem lenne nyilvános. Még a templomban is ellaknék, bár nem szeretem a templomokat, nem is éreztem még egyben sem jól magam, kivéve ezt. Itt megnyugszik az ember. Olyan, mintha lenne benne egy öreg lélek, egy lélekőrző, aki arra vigyáz, hogy a belső utazásunk alatt a testünket ne háborgassa senki. Itt ücsörögtem egy órácskát , a meleg ellenére fel kellett vegyem a pulcsim, mert többször átjárt rajtam a hideg fuvallat. Érdekes, hogy először voltam úgy itt, hogy ekkora tömeg hömpölygött mégis el tudtam csendesedni annyira, hogy megpihenjek a rezgésben. Gondolattalan létezésemben egy madárka alsószoknyájának darabkája hullott a nadrágomra… Talán jel volt, talán nem…
Itten van a Tücsimamiiii 🥹Egy jel🤍
A szigetről busszal jöttem ki végül, majd a Lányok bulijának végéig még elvillamosoztam a Keletihez, mint MÁV dolgozó használhattam a MÁV mellékhelységét 400 forintért, ittam egy lóhúgy kólát a Mekiben, mert a hidegrázás mellett hányinger is kerülgetett, mikor elhagytam a szigetet, majd visszazötyögtem a Közvágóhídhoz ahol a Budapest Parkban még nagyon ment a buli, ahonnan visszavillamosoztunk a Csajokkal Kelenföldre a parkolóhoz a kocsihoz, és hazaereszkedtünk a teremtett valóságunkba.
Sokszor leírom, mert magam is megdöbbenek olykor azon, hogy mekkora utat tettem meg az öntudatra ébredés útján, az önismeret útján, az emberi kapcsolatok átértékelésében, az önelfogadásban, mások elfogadásában és az állandó irányítási és felügyelési kényszer letételében. Egy ideje nem kuncsorgok már azért, hogy bárki beengedjen az életébe. Már nem vágyom része lenni ennek a kirakósnak. Bár az én utazásomban a fizikai és lelki kimerültség inkább áldást hozott, és letisztította számomra a helyem és feladataim ebben a létezési ciklusban, mégis tény, hogy egyre keserűbb vagyok attól, hogy kezdek képtelenné válni már azon vágyaim megvalósítására is, amihez nem kell anyagi háttér. De mindig volt valahogy. Megoldom.
Egy kedves Úr utasom volt az áldozata a reggeli eszmefuttatásomnak, szerintem elértem, hogy ne üljön többet előre 🙂 Arról eszmecseréltem magammal hangosan ( ő meg illemből ühümözött), hogy vajon honnan került elő ennyi hülye egyszerre a világban? Aztán kifejtettem, hogy ez az internet átka, mert hát biztosan eddig is voltak, csak nem volt ez ennyire átlátható és érezhető.
Az emberek többnyire elégedetlenek a sorsukkal és mindig másra vágynak, de én már többször éreztem, hogy tök jó minden ahogy van velem, nem baj, hogy nem lettem okosabb, tanultabb vagy bölcsebb, nem baj, hogy a társadalmi piramis alsó szintjének felsőbb fokán, míg a munkahelyi hierarchia piramis alsó szintje alatt tengődöm, mert a szabadság valahol ott kezdődik, ahonnan ezek az embereket besoroló piramisok csak távcsővel láthatók.
A mai ünnepi alkalomból- mivel ma viccelődhetünk büntetlenül– azért megkérdezem viccbűl, hogy hogy lehet, hogy emberek sorsa felett döntő pozíciókban olyan dedós, az óvodásokra nézve is sértő “ovis” szinten hoznak törvényeket, vagy döntenek emberek, munkahelyek sorsa felett? Én, aki nem vagyok a legélesebb kés ebben az embereket kategórizáló fiókban is erősen csóválom a fejemet, amikor olyan szituációkba küldenek bele, amiben a működő dolgokat is működésképtelenné tesszük.
Érdekes “fejlődésen” mentem keresztül az évek alatt. Lassan teljesen távolmaradok mindentől, amiben felmerül a manipuláció . Régóta nem hallgatok olyan rádiót, amiben híreket mondanak. Bár illene napra késznek lenni a tragédiákból, a politikai mocskolódásból, a reklámokból, amiből már normálisat nem is képesek készíteni, mind csapnivaló hányingerkeltő és minden alkalommal összenézünk , ha az este véltelen úgy sodor az ágyba, hogy Apa még az aktuális sorozatán kókadozik, hogy vajon mit szívnak azok a reklámokat készítő “szakemberek” és vajon milyen tudatszintű embereknek készítenek a televízióban műsorokat? Nyilván vannak nekem való műsorok is és lehetséges, hogy fizetnénk is azért, hogy ne tegyenek 90 perc műsorba legalább 45 perc reklámot, de ha én egyedül élnék, az első amit nem fizetnék többet az a kábeltévé lenne.
Miközben ezen gondolkodom felmerül bennem, hogy valószínűleg nagyon keveset tudok a világról, mert csak az én szintemre befutó információkból tudok képet alkotni, ráadásul azokat is korlátozom. Nem tudtam mi lesz ami végleg elvisz a Facebook oldalról, mert folyamatosan menekültem, nem vitt el sem a covidos szarakodás, sem a háború, viszont elvitt a sok “tartalomkészítő” álprofil, amit az algoritmus a saját ismerőseim helyett elém tolt. Anyu halála óta mindenhonnan elmegyek ahol erőszakkal, erőszakos fellépéssel, agresszióval találkozom. Ezért jöttem el. Nem tudom kezelni, belerogyott a lelkem a monoton alacsony rezgésbe. Lassan semmi más nem érdekel csak a virágok, a kert és személyes kapcsolódás, ami nem fizikait jelent, hanem aki kapcsolódik most is hozzám, azt tudja miről beszélek. Hálás vagyok az Internetnek mert nagyon sok lélektársat találtam. Aki velem akar megosztani bármit is megtalálja a módját. Én írok tovább, aki olvasni akar, idejön. A privát csatornák nyitottak, de csak az érdekel, ami magával az emberrel történik, ami ő maga, amit átél, amit teremt, aminek örül vagy amitől épp szomorú. De nem érdekel az, hogy mi volt a vacsoracsatában… sosem értettem hogy lehet erről beszélgetni, vagy egy műsor függőjévé lenni, nem baj ha valakinek ez a téma, én kukát rakok ki vagy esernyőt bontok, mindenkinek más amiben örömét leli, de nem kell senkire ráerőszakolni a sajátunkat vagy illemből bármilyen kommunikációban is részt venni.
Mivel a viccelődés napja van, viccből elmondom, hogy bár olyan a tudatszintem amilyen, én baromi jól látom ezt a világot és semmiképp sem hiszem, hogy én tévednék amikor azt mondom, hogy itt azok , akik máig megmagyarázhatatlan okból olyan szabályokat, törvényeket, vagy körülményeket hoznak létre, ami minden józan paraszti ész felett áll, azok nem kimondottan azért teszik ezt, hogy ezzel önmaguknak okozznak bármi “jót”, hanem valami ismeretlen hatalom csicskái, akik /amik valamiért arra törekednek , hogy az emberektől elvegyék a gondolkodás, a gondolat szabadságát és vegetáló lényekké alakítsák át őket, akik vakon teszik, amit beléjük programoznak.
A kérdés az, hogy miért?
Mert mi mindig csak olyan hétköznapi problémákkal foglalkozunk, ami nem mutat túl azon a szűk látómezőn, amit magunkénak élünk meg, pedig az élet sokkal több ennél. Valószínűleg én már nem fogom megtudni, hogy miért hoztak minket létre, és azt sem, hogy mi a célja az életnek. Azt viszont tudom, hogy míg ebből a szögből kell nézzem, azt kell tennem, ami nekem is jó. És semmi olyat, ami nem… Mert akkor már egy picivel közelebb kerülök a válaszokhoz.
/ Tegnap a A Da Vinci-kód ment a tévében (ezredszer), amit Apa nézett és megállapítottam, hogy engem mindig vonzott a misztikum, az okkultizmus. Sosem lennék semmilyen társaság , sem kör, sem szekta tagja, mivel én nem vagyok kötelékbe való, folyamatosan lázadok azon szabályok ellen, amit ember emberek korlátozására hoz, de nagyon jól olvasom a jeleket és tudom hogy az ember és az emberhez hasonló lények okkal vannak teremtve ( létrehozva) és vannak közöttünk olyanok, akik ismerik az okát, de nem fogják átadni a tudásukat olyan tudatszinten lévőknek, akik nem tudják azt még feldolgozni. /
A mai napra húzzunk kártyát Dudustól. Itt jegyezném meg, hogy nagyon régi követője vagyok a Lótuszvirág Pagodának, ahol Dudus rengeteg gyönyörű kártyát ismertetett meg a világgal nem kis munkával és térítésmentesen kínálva a lehetőséget, hogy a kártyák útmutatásával megkezdhessük a belső utazásunkat, ám az Ő munkásságát is megtámadták azok a kiadók akik jelenleg nyerészkednek a kártyák értékesítéséből.Bár a Pagoda jó reklám lenne a kiadóknak, mert az ember előbb utóbb megveszi a paklikat- most már nem, azért sem- mégis szem elől veszítettünk jó pár paklit , nem beszélve a munkáról, amit Dudus belefektetett.Nekem szívszorítást okoz látni ezt és kevés kell hogy ne átkozzam azokat, akik ezt ésszel nem érték fel. Ha minden az üzlet, akkor jöjjön a lekükért Lucifer és vigye őket az örök üzlet és pénz mocskába a Pokolba…-persze ez nem átok volt, elvégre bolondok napja van. 😉 Az én kártyám:
Ma nagyon nehezen keltem. Öregszem is, meg az a kurva óraállítás, na azok napja is ma van akik ezt kitalálták. Bár az “én szintemen” nem érdekes, hogy az ember mennyire egészséges, mert tömegárú vagyok, simán pótolható minden szinten, mégis itt jegyezném meg hogy este nem tudok “időben” aludni, ezért a reggel kicsit előbb jön… eddig 2-kor ébredtem, most 1-kor és eddig legkésőbb az NCIS utolsó reklámjánál kapcsolta le az ébrenlétet biztosító fényt a tévéről félálomban az “Ember” most nem is tudom mi megy még utána a reklámok között 😀 😀 :D. Szóval ez az időmanipuláció is nem több, mint az emberi szervezet szándákos terhelése… Erről meg rólam is vélhetőleg mára ennyit! Legyetek boldogok… amíg nem büntetik az is.
( jaj erről jut eszembe, hogy bár én abszolút nem alkoholizálok, már két hete vágyom nagyon arra, hogy két lélegzetvétel között leeresszek egy üveg tojáslikőrt a torkomon. Nem tudni miért azt, talán mert az jó sűrű és legalább valami elnyomja a szar vodka íztelen ízét benne, ám a SORS minden olyan napomra tervez valamit, amin ezt megtehetném… erről ennyit. 😛 Nem lesz detox… valószínűleg ennek is az az oka, hogy az én “problémám” az alkohol nem oldja meg. Mert amit én szeretnék, arra kábítószer sincs igazán… marad a tudatosság és a gondolatok kizárásának gyakorlása, míg nem ringatja a hamvaim a Balaton)
Szerintem van baj bőven az emberek fejében, főleg akkor, amikor istent játszanak. Tegnap hosszúra nyúlt a műszak, nem vagyok már hozzászokva az éjszakai hazatéréshez, és ez mellett igencsak frusztrált, hogy ma reggel megint csesztetni kell azt a kurva órát.
Mondja az egyszeri ember, hogy minek is problémázom ezen? Hát érdekes az emberi test, de ha 365 napból csak kettőn is valaki manipulálja az “időt” azt bizony megérzi és bizony elég furcsán reagál. Határozottan emlékszem, hogy tavaly ilyenkor Budapesten voltunk és fél nyolckor az Astoriánál állva a trolit vártuk és megjegyeztem, hogy milyen furcsa, hogy fél nyolckor ilyen aktív a város hétvégén, és kiderült, hogy már fél kilenc. Egyszerűen ellopták azt az egy órát, ma például a Tescoban vettem észre, hogy míg vásárolgattunk, valaki megrövidített minket egy órával, és hiába indultunk el érzéseink szerint időben, máris fél 11 és az ebéd még nagyon kezdetleges formában a kocsi csomagtartójában pihen.
Reggel nagyon szép idő volt és én nagyon elterveztem, hogy a rengeteg dolgom közül választok valami kevésbé terhelőt (mert épp nem tudok járni, immár sokadik napja és most nem sikerül semmilyen akrobata mutatvánnyal visszakényszeríteni a térdem környéki állapotokat alap szintre) és végre kint töltöm a lopott időből megmaradt pillanatokat az udvaron, erre beborult és fúj a szél. Annyi kedvem volt kint lenni, míg a Lajosnak és az udvartartásának szedtem nasit a jó kövér fűből és tyúkhúrból az árokban, és most itt ülök és azon gondolkodom, hogy milyen rendes is vagyok, hogy visszatöröltem egy kérdés, így nem sodrom egyenlőre magam bajba. Megvárom a megfelelő pillanatot. 🙂
Pedig két nagy kérdés is van bennem itt vasárnap délután 4-kor, amikor is már 5 óra van. Az egyik azt a kérdést feszegeti, hogy én meddig nem tehetem meg -szerintem- hogy megkeressek egy szakembert a lábam miatt. Mi kell ahhoz, hogy megmozduljak ez ügyben, mi akadályoz meg abban, hogy egy végeláthatalan tortúrának vessem alá magam, aminek a végén lehet a lábam miatt munkám sem lesz többé azon a helyen ahová a másik kérdés visz, amit még megkérdezni is rizikós ilyen megfigyelés alatt, amit itt egyesek művelnek velem, ámbátor lehetséges, hogy megoldódna a probléma, ha ide leírnám, hogy kik és hogyan teszik tönkre mindazt ami sok évtized keserves munkája épített fel?🫢 Nincs is több kérdésem. 😬
…nem nagyon izgatott ez az opció, mivel lusta voltam aktiváltatni az E személyim így csak személyes megjelenés után lehettem volna szájbertagja a Digiverzumnak.
Engem viszont két dologtól ráz a hideg, az egyik a bárminemű ügyintézés, a másik meg a telefonálás. ( Itt jegyezném meg, keresem azt a kedves és kevésbé kényszermosolygós pszichiáterem, aki ad arról papírt, hogy pszichés okokból nem veszek fel telefont. Ez alól egyedül a cégem azon vezető vagy fölém rendelt illetve munkatársi jogviszonyban lévő egyedei kivételek, akik tisztességes kommunikációra képesek az alatt és mellettvalóikkal szemben. Mivel emberi sorsunk maximálisan érdekorientált, és mert nem vagyok őrült, tudom hogy mely hívásokban van érdekem, a többi viszont frusztrál..ennyi)😆
Hogy mégis DigiTücsiMücsi lettem annak az az oka, hogy bazi balfasz vagyok és egyszer Budapestre , ma meg dolgozni mentem el az irataim nélkül. 🙃
A budapesti pillanat elég tanulságos és mélyen elgondolkodtató volt, hogy ki milyen szinten kezeli a problémát, és valójában mi a probléma. Első körben elcsesztem, mert megosztottam az aggodalmam Apával, midőn leszállva a troliról a jól megérdemelt koffeinmentes – igen! mert nem az a kibaszott szívdobogás hiányzik, hanem, hogy együtt üljünk egy kávéillatos rezgésben…- kávénkat megigyuk a Jászain a Mekiben, hogy nincs meg a kártyatartóm.
Apa relatív higgadtan, de mégis rosszul reagálta a helyzetet. Mert mit tudok tenni? Ha kiesett a zsebemből, akkor kiesett…de lehet benne sem volt. Jól elcseszte a pillanatot és megállította az időt ez a bejelentésem.
Rá is jöttem, hogy nem az a probléma, hogy minden kártya benne figyel, hanem Én… -jó, hogy a Fiam otthon volt és hogy közel lakik ( igen, papucsos otthonka távolságban, mégsem járok át.Nincs otthonkám ..🤟) és megtalálta a kijelölt helyen.
Kávé lett, meg tanulság…Mivel elég dagadt vagyok és olyan szűk a farmerem, mint egy jó visszérharisnya, abból semmi nem esik ki,mert mozdulni sem tud… egyszerűen hallgatni kell, ha bajom van, és nem leszek probléma. Lesz kávé, meg jó hangulat, max belül esz a rossebb, hogy mi van ha…
Erre ma reggel megyek be a szolgálati helyre, hogy iszom egy kávét , viszem a kis fahéjas tejem, nyúlok a zsebembe, nincs kártya..nincs lové …
Jó dühös lettem, a családot immár nem avattam be, nem bírja már el a lelkem a lecseszést, a kioktatást, a degradáló stílust. Lehetséges, hogy megunták a fájdalmam, lehet bármi, hogy miért nem lehet engem elfogadni a fasz döntéseimmel, vagy a hülye vágyaimmal, hogy tartoztak valahová, nem kell segíteni, megoldom vagy elengedem.
Sejtettem, hogy kiesett a vállfára fektetett nadrágból. De azt megfogadtam, ha hazamegyek és ott lesz, akkor megyek vissza a Kormányablakba és megcsináltatom azt a szart, mert egy dolog biztos nálam van, akkor is ha nem használom arra amire eredetileg teremtették, a mobil ..
Így bevonultam, kb 7,5 perc alatt kész és innentől a kártyák zárolva a szekrényben. Nem kell ..nem hagyom el…ha a mobilt hagyom el, semmihez sem férnek hozzá nélkülem..így akkor ez rendben.
Ja hogy akkor most ki fog használni a Rendszer? Mert eddig nem azt tették amit akartak ugye? Itt jelzem a kioktatásra készülőknek, hogy ha majd ültetik be a mikrochipet, én leszek az ELSÖ! És akkor telefon sem kell 😉
Ja..igen… A csendet tanulom. Hogy fogjam be. Mert olyan lesz a holnap, amiben én már csak statiszta leszek. De sosem hittem volna, hogy nem fog fájni, ha társszereplő helyett csak egy probléma leszek ..nem az én problémám…fájjon másnak.
A troli beállt a megállóba, mi felszálltunk és a busz hátuljába húzódtunk. Egy kettes ülés volt szabadon a végén, mögöttünk egy talán velem egykorú, kedves arcú, olyan mesebeli tündéranyu tekintetű néni nagy cekkerrel…
A busz még várta az indulást, egyszer csak rengeteg galamb repült a megállóba. Láttam, hogy magokat esznek. Mondtam is Apának, hogy valaki magot szórt a galamboknak.
Ó, rokon lélek lehet, egyszer így télvíz idején én egy fél reklámszatyor szotyit etettem meg a Szent Gellért tér galambjaival míg vártam a Mercit az egyetemről.
Ahogy boldogságos hangulatban figyeltem az ajtó üvegén át a csipegető madárkákat, a néni (aki lehet Malvinka volt a Kincskereső Kisködmönből), rám mosolygott, majd jelölve elmutogatta hogy ő eteti a galambokat, mert sajnálja őket ebben a hidegben ..
Aztán a busz innentől minden megállóban megállt, mert ő nyomta a gombot, és amikor nyílt az ajtó, kidobott rajta egy jó bögrényi takarmányt, amire menetrend szerint érkezett is a csipegetők csapata.
A néni többször rám mosolygott és én-mintha négy éves kislány lettem volna,- csillogó szemekkel biztatóan és lêlekkarjaimmal magamhoz ölelve mosolyogtam vissza.
Apa szerint bolond volt a nő, szerintem meg csak olyan mint én… A troli tele volt szórva árpával ( talán, mert nem búza és nem is zab volt) nem tudom a sofőr sejtette-e mi történik hátul, de olyan jól esett a lelkemnek, hogy része lehettem ennek az apró, tündér arcú kedves néni csodájának, hogy eltörpült mellette minden, ami azután következett ❤️
Tegnap dühös voltam, mert megint felültem egy “pletykára” ami nem kis mértékben fogja befolyásolni a hangulatom, ha bejön… Persze szél zúgtalan nem indul, és ismerve a benne szereplő emberkéket (vagyis nem kevés megtapasztalással mögöttem az emberek lelkének és elméjének programjai témakörében) nem is olyan hihetetlen, hogy emberek a saját jónak képzelt érzéseik vagy anyagi stabilitásuk miatt kicsesszenek másokkal azzal a felkiáltással, hogy “én csak neked akarok jó”.
Tegnap a Telihold támogatásával dühös voltam magamra azért is, mert annyira szerettem volna MÁV-os lenni és most, hogy az vagyok lassan másfél hónapja, kezd ködbe veszni a március elején betöltendő 29 évem a Volánnál… Nem így képzeltem azért… De mit nekem képzelet…Az viszont bizonyos, hogy ha a jogutód semmibe fogja venni a konzervatívok hűségét, akkor én fél lábbal már nem is vagyok itt. —> DE MIÉRT EZEK AZ ÉRZÉSEK?
Tegnap este a Lajosbirodalomból ( idetévedő bekukkantó még itt nem járt lélektársak kedvéért, Lajos egy -illetve bocsánat -A KECSKE) az ablakon át látom ám, hogy apu egy zseblámpával a kezében ( bent égett a lámpa szerintem az összes helységben) kutatást végez. Ahogy beértem kiderült, hogy engem keres, mert fáj a gyomra és kell neki fájdalomcsillapító. Majd elkezd úgy tenni mint aki szédeleg, majd nehéz légzést is produkál mellé… Mint frissen gyógyult “infarktusné” nagyon képben vagyok már a tünetekkel, és azért megkérdem, hogy nem kellene-e bemenni az ügyeletre. Persze tiltakozás és neki csak gyógyszer kell, kap , plusz egy gyomorvédőt – a bor ivása mellett és kajamentes sztrájk esetén ugyan tök mindegy- majd bekísérteti magát a szobájába. Még itt is jelzem, hogy beviszem az ügyeletre, ha rosszul van, mert nem fog az én lelkemen száradni ha valami komolyabb baja van, mint amit a masszív alkoholfogyasztás, az ételmegtagadás és az életutálat egyben okoz. Elutasítja és kiküld….menjek ki, nem kell itt nézzem, reggelre úgyis meghal. Mondom rendben…
Egész éjjel ültem… 21 órától 24-ig a hálószobánkban az ágyban, majd kimentem az étkezőbe és ott ültem 3-ig… Füleltem, mikor kell segítség, vagy most mi fog történni. Olyan gyomorgörcsöm lett, hogy hiába volt minden fájdalomcsillapító azt hittem megfulladok menten. Gondolat gondolat hátán.. magam előtt láttam anyut, ahogy ott fekszik a padlón és körülötte mentősök csomagolnak, aztán azt, hogy mi lesz ha apám ez egyszer betartja az ígéretét és reggel nem jön ki, hogy kaját vigyen a kutyáinak. Nem mentem be hozzá éjjel, mert a kutyák elkezdnenek ugrálni az ágyán és amilyen nehezek ha ráugranak a mellkasára, még a végén csontját törik…
Csak ültem és gondolkodtam, hogy mi a franc van itt? Mit kell tenni, mi a jobb? Ha akarata ellenére elvitetem? Az influenza miatt lezárt kórházban pár nap és tényleg meghal. Mit tesznek egy 82 éves lázadó beteggel? Aki erőtlen, de ahhoz elég erős, hogy kitépjkedje az infúziót? Láttam én … Ne merüljünk bele. Tudom, hogy apu szervezete elkezdte feladni az alkohol miatt.. egyszer mindennek vége és ennek is lesz, de nekem miért kell ehhez asszisztálni?
Próbáltam felkészülni a legrosszabbra, erre elkezdett az agyam tovább gondolkodni, hogy mit kell tenni, hogy kell tenni, nem emlékszem mi volt anyu távozásakor, tudom, hogy tettem a dolgom, de zárolja az agyam az emlékeket. Nem akarom én ezt újra. Miért kellett nekem megszületni? MIT AKAR NEKEM TANÍTANI EZ A HELYZET?
Aztán reggel három lett, megfőztem a teát, kitettem a kutyák kajáját , hogy ha apu felkel tudja nekik majd adni, megcsináltam a Merci szendvicseit , tettem magot a cinkék etetőjébe és 24 óra fentlét után elindultam a buszhoz. Majd ha lesz egy kis szünet hazajövök és szembesülök a tényekkel.
Apa jött értem és hazahozott. Itthon minden ahogy volt… Apám reggel szépen felkelt, semmi gyomorfájdalom, sem szédelgés, már hiányzik a napi borból, a kutyák ettek én meg összeomlottam. Szétfolytam mint a hígszar az árokparton…
Annyira fáradt vagyok, annyira utálom ezt az egész helyzetet és annyira nincs kinek elmondani ezt, aki nem fog ítéletet mondani a döntéseim miatt. De mit számít már mások ítélkezése?
Ahogy itt ücsörgöm az udvaron , vagy 15 füstölő léleknyugtató és harmonizáló, simogató füstjében, rájöttem, hogy mi a baj, miért vagyok dühös, miért ölöm meg magam lassan a gondolataimmal és azokkal az érzésekkel amik belőlem áramolnak.
Azért okoz fájdalmat ez a helyzet , és az összes helyzet, amiben más emberek is szerepelnek az életemben, mert nem vagyok képes természetesnek és hozzám méltónak érezni a döntéseim, a gondolataim. Mert folyamatosan szégyellem magam már magam előtt is a gondolataim miatt, mert szégyellem, hogy utálom ezt az egészet, és szégyellem, hogy nekem nem okoz örömöt, hogy az apám itt van, az az apám ,akiről azt hittem, hogy ismerem semmi szeretetet nem képes adni nekem, és hogy már én sem érezek semmi jót iránta , csak fájdalmat, undort és csalódottságot.
És szégyellem, hogy ötven éves koromra egy magányos ember lettem, aki elbujdokol a személyes kapcsolatok elől, mert érzi, hogy mindenki más szeretettel van a körülötte lévő világgal szemben, csak én vagyok ilyen nyomorék, akit gyerekként sosem öleltek meg, sosem mondták, hogy szeretik és nem tanultam meg mit jelent az, hogy jól szeretni, hogy szerethető lenni.
Nagyon fáradt vagyok és nagyon csalódott és elegem van. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt csinálni és utálom magam, hogy mindezek ellenére én megfőzöm reggel a teát, összesöpröm a kutyaszőrt, cserélgetem az ágyneműjét a kutyák miatt, és naponta 5x megkérdezem az apám, hogy mit hozzak neki, és ő 5x elmondja, hogy neki semmi nem kell… semmi nem jó… csak arzént akar, meg kés a mellkasába meg azt, hogy az én kezembe legyen az a kés, mert ő ehhez is gyáva.
De tudod…én vállalom a döntéseim. És nem viszem be apám az ügyeletre amikor épp kedve van azzal sokkolni, hogy reggelre meghal, mert nem fogom elmondani, hogy már egy éve tudatosan építi le magát, és gondosan mérgezi a szervezetét a borral, amit nem lehet megvonni tőle, és elutasít minden segítséget és tett róla, hogy én már soha se tudjam meg, milyen az, ha egy gyereket szeretnek a szülei… és ha reggelre tényleg meghal, akkor én nem halhatok vele, hibába is akarja már két évtized és hat év óta ezt ..
Már magamtól sem bírom el a vádaskodást, hogy nem vagyok hajlandó teljesen feláldozni az ő oltárán azt, ami én vagyok.
És én már nem akarok inkább senkit soha többé (meg)szeretni, hiszen az én szeretetem tele van aggodalommal és megfelelési kényszerrel, és próbálkozással és nagyon akarással hogy én is okosan , jól legyek része mások életének, de én vagyok aki végül képtelenné teszi magát arra, hogy része legyen, mert NEM TUDOM, hogy HOGY KELL SZERETNI és NEM TUDOM, hogy HOGY KELL RÉSZE LENNI MÁSOK ÉLETÉNEK ÚGY, hogy ne legyek benne sokk, hogy ne szólaljak meg, ha nem kérdeznek. Hogy ne csak tárgy legyek, hanem része lehessek az örömöknek is…
Mert a szüleim életének nem lehettem része… és soha annyi gyomorgörcsöt nem éreztem még, mint az utóbbi 5 évben, amióta apám masszívan elkezdett inni… Én nem akarok meghalni még… akkor sem, ha nincs miért élnem.
Mit tanít nekem ez a helyzet?
Önmagam elfogadását az összes döntéssel,amit hozok és annak az elfogadását,megértését, hogy mások hozzám fűződő kapcsolatát nem befolyásolhatom, mert minden törekvésem ellenére nem rajtam múlik. Én meg mást nem tehetek,csak elfogadhatom ,hogy a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt vagyok az, aki… És ha egyedül maradok,akkor sem tehetek semmit, nem tudok más lenni,mint amivé lettem.
🍁soulleaderdemon🍄 