…van egy olyan szituáció nálunk, hogy amikor eladták a buszok kereke alól a telepet a cég visszabérelte azt gondolom jó pénzért, hogy legyen hol állni éjjel, és bérli gondolom a helységet ahol napközben pihenhet az aki nem talál rést a pajzson és nem lép le míg nincs rá szükség. Persze senki nem lép le, de ugye boltba reggeliért olykor menni kell😁
Ehhez a helységhez van egy mellékhelység, ami koedukált, ami annyit tesz, hogy a bevállalósabb hölgyek is tocsognak a semmivel sem überelhető szagú férfi vizeletben és szarpöttyös ülöke felett guggonak, én még azt sem,mert a térdem miatt olyat nem tudok.😑
Nos ennek a helységnek a takarítását teljesen önkéntes alapon és eddig kevés ember tudtával magam végzeztem egy ideje, mert bár nem vagyok pedáns kicsit sem, mégsem tudom elnézni, hogy hugyban toporog az is aki elvileg intelligens szemben azon emberkékkel mellécsövelnek, vagy lendületből fossák le a falat.
Régen volt itt személyzet erre a feladatra de ahogy minden másnak sem, ennek sem van most asztala, nincs senki aki rendben tartaná a helységet. Nos én is csak addig, míg teljesen nem undorodom meg a kollégáktól.
És itt van a lényeg amiért soha nem leszek takarítónő. Mert azok akik oda járnak többnyire tudják,hogy én vagyok aki rendben próbálja tartani a helységet. Ennek ellenére bent dohányoznak, ( erről eszembe jut amúgy a balatonfüredi szívkorház wc-jében lévő felirat,amin arra kérik a használóját, hogy ne a wc mellé ürítsen…mi van ezzel a világgal?😡)a padlóra hamuznak, mellé vizelnek, szanaszét fosnak mindent. Szerintem ezzel azt alázzák meg aki utánuk takarít.
Ma is azt mondom, hogy egy ember onnan ismerszik meg, ahogy bánik a másikkal. Aki bárkit is szolgának, cselédnek néz maga körül, aki a mocskát másra hagyja az nem érdemelene többet ,mint egy fasza klozetkefét fejjel előre a segglikába …
“-Jól van lányom, tudatosság nulla, leülhetsz egyes!”
Nem szoktam, de mégis kiírtam a Faszbukra a dühöm reggel, aztán töröltem, de akkor is leírom, mert bennem maradt.
Amióta apu itt él velünk , elég rosszul reagálok arra, ha valaki utasítgat, vagy kérdés nélkül hoz olyan helyzetbe, amiből relatív vesztesként jövök ki, ha szívességet teszek.🤔
Bár mindig azt keresem, hogyan tudnám mások életét megkönnyíteni, vannak olyan szituációk, amik még bennem is kiverik a biztosítékot.
Nekem ugyan természetes dolog mások számára a segítségnyújtás, meg is teszem ezt kérés nélkül. Az is természetes, hogy a kényelmüket is figyelembe veszem. De valami miatt nem természetes, hogy ezzel visszaélnek
Van konkrét szituáció, ami napi szintű. Szívességet teszek, és nem mondhatom el, hogy azért tenném mint a legutóbbi “baráti” kapcsolatban, ahol a nárcisztikus rezgésű embertől való félelmemben megtagadtam önmagam, nem félek senkitől és nem várok senkitől semmit, de azt nem tudom kezelni, ha valaki kérdés, kérés nélkül olyan helyzetbe hoz, amiben nem hagy szabad döntést, hanem kiköveteli a saját érdekének az érvényesítését.
Részemről ott a hiba, hogy ha erre azt mondom, hogy NEM, akkor úgy érzem bunkó vagyok. Viszont megdöbbentő megtapasztalás, hogy ha az ember egyszer azt mondja NEM, akkor a másik fél azonnal elfordul és úgy marad
Tegnap azt mondtam nem. Egész éjjel fent voltam és próbáltam megfejteni, hogy miért érzem magam egy kupac szarnak ez miatt?
Tegnap ki lettem “zavarva” a saját házamból. Nyilván nem vettem zokon apám kommunikációját, de nagyon kezd tele lenni az a bugyor, ő is olyan ember, aki kérni nem tud ( de csak tőlem nem) csak utasítgat.
Nekem nagyon furcsa ha valaki kérés nélkül utasít. 29 éve dolgozom ” utasítás” alapján, de SOHA nem fordult elő, hogy ne kérték volna a feladat teljesítését. Sem a munkahely sem a maganéletem nem zajlik a fegyveres testületek egyikében sem, és nincs ” parancs, értettem” hanem “légyszi,vagy nem lehetne-e megoldani van és persze természetesen igen” van.
Mégis van egy két úriember aki valamiért úgy érzi, hogy kihagyhatja ezt lépést. Hát nem… Mert a gyomrom nem veszi be
Furcsa azt érezni, hogy szégyellenem kell(ene) magam azért, mert így 50 éves koromra kialakult bennem az igény arra, hogy ha valaki szeretne valamit, azt közölje és ne hozzon olyan helyzetbe, amiben nem ad lehetőséget arra, hogy döntsek a saját életem pillanatairól.
Ez van.
Kezdem úgy érezni, hogy kívánok már sokáig semmilyen közösség része lenni,mert a magamfajta ott nem tud más lenni csak kapcarongy.
Akármilyen életét is éltem a múltban úgy érzem elég sokat vezekeltem a bűneim miatt , elég volt ebből. Nincs tartozásom már senki felé.
Talán ott kezdeném, hogy igen, megint elcsesztem. Nekem egyetlen nagy hibám van, illetve kettő. Az egyik az, hogy még mindig ( már vagy 15 éve írom le, hogy még mindig nem) nem vagyok feltételnélküli bizalommal a belső hangom iránt, a másikat meg az utóbbi napok tükrözték le megint ( és megint, és megint), ha nem kérdeznek, ne válaszolj, ha nem hívnak ne menj, ha nem ölelnek vissza, ne ölelj, ha nem szeretnek, fogadd el, ha nem hisznek neked, nos aki nem hisz neked, azzal dolgod nincs. Alapszabály. Egyetlen alapja van a minden (is) kapcsolatnak, a BIZALOM ..
Tegnap elcsesztem, de nagyon jól jött ki végül a történet. A busz, amivel dolgozom,”csőtörés” áldozata lett, avagy valahol elfolyt belőle az összes hűtőfolyadék. Nem is olyan régen jutott eszembe egy járatvégzés közben, hogy itt körülöttem, szinte mindenki ül egy kicsit tartalék verdában, lehet, hogy időszerű lesz egy lepukkanás valahol, de el is engedtem ezt a dolgot, mert ugye épp mávosításban vagyunk, és kicsit másképp megy mostanság a problémamegoldás mint eddig. Tegnap pont az irodista járat indulása után és pont tele busszal és pont olyan emberekkel tele akinek a felét sosem láttam még ezen a vonalon bejelzett a hibavisszajelző hogy kevés a hűtőfolydék. Ez baj, mert csak úgy egy zárt rendszerből nem tűnik el… amióta ilyen típusú busszal dolgozgatok, azóta egytelen egyszer volt folyadékszükséglete a busznak ( oknak, mert ez a harmadik -az átkozott) tehát nem jellemző a vízcsövek csereberéje, de hát nem új, lehet ilyen, nem nagy javítás, de nyilván nem az én dolgom ezt (sem ) megjavítani.
Tegnap jó csapat volt , mert egy kolléga szólt is, hogy menstruációs probléma akad, tudomásul vettem, de nem kérdeztem vissza, hogy mennyire rossz a helyzet. A Belső Hang jelezte, hogy nem kéne menni tovább, de mire felhívtam a forgalmisát és meggyőződtem arról, hogy van aki folytassa a feladatom már elhagytuk a várost. Gondoltam én, hogy eljutok a végállomásig, visszatöltöm és visszajövet leteszem a műhely elé.. nem így lett.
A vízhőfok jelezte, hogy itt bizony vészesen gyorsan fogy az anyag, így meg kellett állni. Sűrű bocsántkérés az utasok felé, akik egész jól reagálták. Mondjuk mind intelligens tanult ember, nyilván értik, hogy ez nem az én vagy a “mi” mint cég hibája ez inkább Murphy és bizony szituácós gyakorlat. MIvel én már időben jeleztem, hogy nem fogok valószínű végigmenni, a Tartalékszolgálatos készenlétben volt, potom 7 percet kellett várni , a mentő nem jön ki egy beteghez 7 perc alatt és az utasaim máris mentek haza én meg ballagtam vissza a telepre.
Miért vagyok szerencsés? Mert a Sors jó csapatot biztosított. Jó volt a forgalmista, mert aktiválta a jó kollégát, aki nem szart bele, hogy valahol valaki bajban van és hogy utasokkal állt meg, hanem azonnal jött. 7 perc alatt egy 10 perc menetidőre lévő helyre. Nekem ez olyan nagy dolog. Olyan sokszor voltunk magunkra hagyva már “kolléga” és “forgalmista” által, aki nem küldte a mentést, mert a “kollága” épp reggelizett…bocs.. Én baromi hálás vagyok, hogy így sikerült, de nagyon szégyellem is magam, mert ha hallgatok a Belső Hangra, akkor a 7 perc késés, ami nem késés még, lehetett volna csupán kettő, míg átszállnak a másik buszra az utasok előbb egy településsel. De hálás vagyok azért is, mert nem volt sem türelmetlen sem “gonosz” velem senki, egy rossz szó nem hangozott el és a kolléga mondta, hogy megköszönték neki, hogy ilyen gyorsan jött . Ez olyan jó.. ezért érdemes dolgozni, mert vannak még jó emberek és értük érdemes küzdeni a változások orkán erejű szelével szemben is. Persze nem mindig van így. De én mindig alázatos vagyok és mindig megteszek amit tudok… de én sem vagyok hibátlan, és lehetnék tévedhetetlen, ha jobban bíznék abban a tudásban ami bennem lakozik.
Más a “megérzésről”. Nemrég Apa említett egy autót ami tetszett neki, de nem is kérdeztem milyen színű. (Pedig nem mindegy, én pl csak fehér kocsit vennék, csontfehéret, ha választhatnék egyszer ) Éberálmomban megjelent az autó, kék volt. Ilyet álmomban sem találnék ki, hogy kék kocsija legyen, mert nem tetszik. Meg is kérdeztem milyen volt a kocsi amit nézett. Kék.. Ennyit a Belső Hangról.. SOHA és SENKIVEL kapcsolatban nem tévedek. Csak abban, ahogy kezelem azt, ha valaki nem mond nekem igazat. Bennem senkinek érdeke nem lehet, ahogy nekem sincs senkiben Felesleges kamuzni.. energiapocsékolás. Pont ezért sem teszi a Belső Vezető, a Programfelelőse…
A tartalék járgány ..😅 nem lenne rossz ha lenne gazdája aki szereti és vigyáz rá. Ez mindennel és mindenkivel így van.🤗😘
Apa kétszázadszor nézte meg a Top Gun: Maverick-et és én ennek legalább a feleszer vele láttam, úgy hogy nem is nézek tévét. ( közös hálószoba előnyei ötven felett)
A filmben többször elhangzik a jótanács, miszerint “ne gondolkodj, csináld” és én egyszer sem éreztem magaménak a mai nap ezelőtt két percelig, mikor rájöttem, hogy az összes feladatot az életemben attól a pillanattól éltem meg problémának, ahonnan egyfolytában a következmények lehetőségein gondolkodom.
Már az utolsó Mavericknél feltettem a kérdést, hogy minek kell nekem ezt ennyiszer megnéznem? Sosem volt Tom Cruise az esetem a vigyora mindig is irritált, ha már az eseteimet kellene latba vetnem, akkor Charlie Sheen lenne az első, a Fantom című filmben lett a szívem csücske.
Volt egy doki a sebészeten, ahogy gyakszin voltam, aki pont így nézett ki fejre, csak kicsit pocakos volt 😛 , hát nagyon tudtam szeretni a közös munkát vele, pedig egy önelégült pacák volt, akinek a kukiján valószínűleg végig rúdtáncolt a sebészet összes üdvöske nővérkéje a viselkedésük alapján, persze mint taknyosorrú tanuló szóba sem jöhettem 😛 , pedig gyúrtam rá, a másik lieblingem meg Kenneth Branagh volt a Sok hűhó a semmiért című filmben 😛 😛 😛 ( meg a Frankensteinben 😛 )
Hát na.. szóval kicsit elkanyarodva a lényegtől, összeszedem a gondolataim, mert meg akarom osztani az örömöm.
Ma oktatáson voltam- ez nem öröm, ez inkább valami kivégzése az agynak- és már odafelé menet jelezte a Belső Hang, hogy nekem ez a nap is egy TESZT lesz. Egy ideje- amióta kisebb ( hatalmas ) segítséggel visszaadtam magamnak a szabadságom – blokkolom azokat a gondolatokat, amelyek az aggodalom rezgése van.
A “de mi lesz ha” jövőbe vetített rémképhívó kérdés már nem hangzik el. Amikor eljutottam oda, hogy képes voltam elfogadni azt ami vagyok, aki vagyok, hogy nem tiltakoztam az ellen, hogy én mindig a legjobb tudásom szerint hozok döntéseket, akkor is, ha ez a döntés mások szerint rossz, onnantól fogva nem aggódom azon, hogy a viselkedésem vagy a döntéseim másoknak kárt okoznának, mert bennem a károkozás szándéka maximum egy gondolatban elkövetett gyilkosság végeredménye, azaz azon kívül, hogy pár embert már kiírtam a történelemből a gondolatok szintjén én mondhatni SOHA nem ártottam ártó szándékkal senkinek. Ha ártottam is, az tudatlanságból vagy balfaszságból adódhatott.
Ma csak ültem és néztem , hogy milyen furcsák is az emberek. Szerencsére olyan Kolléga mellett ültem, akik hasonlóképp érezhette mások megnyilvánulását, és csak néztünk és mosolyogtunk. a tudatos, spirituális utam járván először éreztem, hogy nekem nincs dolgom ezzel. Hogy még csak fel sem kell háborodnom azon, hogy valaki hülye. 😀 Nagyon elfáradok a közelükben, de nem veszem magamra a működésüket.
Sokat gondolkodtam azon, hogy hol csesződik el az ember élete, miért van az, hogy a gyermeki boldogságot megöli a felnőtt világ felelősségének súlya. Hova tűnik a boldogság? Aztán rájöttem, hogy gyerekként addig súlykolják a “tetteid következményét”, hogy nem mersz a végén kockáztatni. Nekem minden rémálmom az, hogy azok akiket szeretek megharagudnak rám. Nagyon szerettem volna nagy családot, de mégis az én lelkemen szárította el ez a nagy család a családi békét. Onnantól fogva rettegtem attól, hogy az igazságérzetem és a szeretetem tukmálása miatt elfordulnak tőlem az emberek.
Igy 50 körül már kicsit másképp gondolom. Nem tartom magam sokra, de biztosan vannak értékeim. Ha valakinek ez derogál, azt hagyni kell menni. Ha valakinek szüksége van az én őrült és “valóságomhozhű” rezgésemre akkor is marad , ha én nem akarom. Nekem minden csak jó. Az is ha megy valaki, mert egy felelősséggel kevesebb és az is ha marad, mert nagyon szeretek szeretni ❤ Igaz, hogy mindig azt mondom, hogy nem tudom hogy kell… de azt tudom, hogy én magamból ha a legtöbbet adom, amit adni képes vagyok, az már szeretet.
Az autó(busz) vezetés megtanítja az embert arra, hogy nincs idő gondolkodni bizonyos (közlekedési) helyzetekben. Nincs idő fejben előszedni a fizikaórán meg nem tanultakat, nincs idő matekozni, hanem cselekedni kell és ehhez a legtöbb amit az ember tehet az, hogy hisz magában. Hinni kell, hogy a legjobb döntést hozzuk. Akkor is, ha ezzel lehet, hogy kárt okozunk, akkor is, ha a bíróságon majd a sok szakértő hónapok alatt más eredményre jut, hogy akkor ha akkor ha…
Ha cselekedni hív a Belső hang, akkor nincs sem szabály, sem következmény, csak a cselekvés maga. Az, hogy ezt mások miképpen értékelik majd, az az ő dolguk, de az biztos, hogy ha valaki felettünk a legjobb tudásunkkal meghozott döntéseink miatt ítélkezik, az akkor is ezt fogja tenni, ha gondolkodunk és nem cselekszünk a várható következmények miatt. Mert következménye mindennek van. Nem a mi dolgunk ezen merengeni. A következmény új tanítást hoz, és ha éppen életfogytig ülünk egy börtönben miatta, nos az sem egy utolsó megtapasztalása lesz rövidke kis életünknek.
Totál örömteli vagyok most, pedig külső nézőpontból semmi okom rá. Belülről viszont nagyon is, hogy van..
Nem vagyok nagy kertész, csak olyan kontár mindenben, de a szándék a szépség megteremtésére mindig megvolt. A magam módján. Mert utánajárni, hogy mit hogy is kell már lusta vagyok. De én így vagyok mindennel. Egyedül a csirkevágást néztem a Youtube-n, amikor egy egyszer egy pipike megsérült és muszáj volt az életére törni, mert a többiek végezték volna ki. Nos akkor sem követtem a lépéseket, mert az általam humánusabb megoldások híve vagyok. ( rossz megfogalmazás, nem vagyok a tényleges gyilkosság híve, csak fejben szoktam kivégezni a számomra kártékonynak ítélet alakokat , de ott sem vizualizálom a folyamatot, csak a végeredményt.) 😀
Szóval a fókusz az “önmagam megajándékozása az örömmel” projekt keretén belül a hortenziák kiürült cserepébe vettem krizantémot a szomszéd falu kertészetében, mert mindig elmegyek mellette a busszal és csodálom a három színből egy cserébe ültetett kreációt. Vétek ezeket a gyönyörű virágokat rátenni cserepestől a betonlapú sírokra és hagyni meghalni a télben, mikor minden évben újra hajt és újra gyönyörű. Amúgy annyira igénytelen növény, nekem van olyan krizantémom cserében, amiről azt hittük rég nem él, ki volt dobva, és tavasszal láttam, hogy a téli fagy ellenére újra hajt. Így került vissza a földbe és most virágzik nekem és gyönyörű.
Szóval vagy 20 éve szeretnék krizantémot ültetni, de sosem volt ilyentájt rá pénz. Most volt. Most muszáj volt lennie, mert az a feladat, hogy örömteli legyek, és nekem a virágok örömöt okoznak. Szóval vettem. Még veszek árvácskákat a Mama fája köré, mert szerette ő is és én is az árvácskát. Anyai nagyszüleim kertjében a sövény mellett virított az árvácska, a neve kiejtése is azt a világot hozza vissza, és a reggeli párás levegő illatát a nagy szilva alatt rohadó millió szilva fanyar bűzével.
A kertben kontárkodó kutyák miatt nem nagyon lehet virágot a földbe ültetni, mert mindent kiásnak és kitaposnak, ezért az ajándékba kapott nárciszok is a cserepekbe kerültek, mert a krizantémot vissza kell majd vágni a tavasszal… Majd meglátjuk mit sikerült varázsolni és mi lesz a végeredmény. A krizantémok még nem nyíltak ki, olyan választottam, ami még bimbós… Van ideje, ha nem fagy meg, mert ma reggel bizony kint a határban deres volt a föld.
🩷🩷🩷
A nyáron kihalódott ablakláda tartalma helyett is új kreáció került egy ládába. A többiek jobb fekvésben túlélték a nyarat.
Tegnap a dió kivételével, amiről nem tudtam, hogy csak novemberben kezdik árulni, elültettük családi program keretén belül a gyümölcsfákat. Soha ilyen szép nem volt mögöttünk a föld, mint most. Apa a szíve csücske Duanjáró hajójából kistraktor lett, így nincs gaz csak gondozott föld, amiben bármi is lehet, ha az egészség és az időjárás engedi. Egyenlőre megalapozva a holnap pálinka, bocsánat lekvár és befőtt termését, a gyümölcs került előtérbe. Alma, körte, szilva , cseresznye, meggy… A barack az utóbbi idők tapasztalata miatt kimaradt.. és lesz a dió, mert azt mondják abban van a jövő…főleg ha nem pusztul meg, mint manapság a termése.. Régen nagyon szerettem volna egy nagy díszkertet. De nem volt támogatva az ötletem, így kis díszkertem van, amiben semmi sem díszes ugyan, kínlódom a Hortenziákkal, gond, hogy eltűnt és csak soká lesz újra árnyék ott és egyéb, de alakul, sokkal szebb, mint volt és látom benne jövőt.
Jelenleg a kismadarak uralják. Nyáron inni és fürdeni jöttek el, most beindult a téli etetési szezon, és rengeteg nyári vendég jött el az etetőhöz. Kíváncsi lennék, hogy miből vették észre, hogy már ki van téve az eleség. Lehet őrszemet állítanak a közelbe, hogy mikor sántikál már ki az zöregasszony azzal a szotyival. Remélem sikerül feltölteni a szotyolás bödönöket és egy újabb télre megint megnyugszik a lelkem, hogy van mit ennie a madaraknak.
Nekem a pár virágom locsolgatása és a kismadarak etetése- itatása is öröm. Amíg a panelben laktam is etettem a madarakat és bizony a cinege ott is odatalált a harmadik emeleti ablakba. Lehet a lelkük érzi, hogy valaki gondol rájuk. 🙂
Nekem az is öröm, ha a boltból hazafelé nem a rövidebb úton autózom Földvárról visszafelé, hanem eljövök a hatoson.. GPS bekapcsol, hogy mutassa merre figyel a szemfüles Yard, és ha nincs trafi és “seholsenki” akkor szépen hazarepcsizek a napsütésben a kisforgalmú úton. Ha kicsit szomorú lennék, akkor elmegyek Újvárosig a boltba, és a pályán röpcsizek.. zene és sebesség… Fura ezt nekem így most “bevallani” de valahogy van benne valami szabadság érzés. / persze igen igen.. csakis a megengedett sebességhatáron belül /
Most öröm, hogy végre kicsit ülök, és klimpírozom itt a betűket. Az is öröm, hogy tiszta lett a lap a kapcsolataim terén. Megértettem, hogy mindenkinek van vágya, magánélete és nem biztos, hogy beletartozik az örömébe, hogy megossza velem ezt. Azt sem szabályozhatom, hogy ki mit akar nekem adni magából, így én megosztom amit megosztani vágyok, fogadja vagy nem aki felé küldöm, nem az én dolgom. És elfogadok mindent, amit felém küldenek. Mert minden megosztás a bizalom jele… régen arra mentek rá a kapcsolataim, hogy elvárás volt, hogy személy szerint nekem vagy tőlem neki(k) menjen át az infó , ne a közösségi oldalról kelljen megtudni dolgokat. Mára megértettem, hogy nem lehet ilyesfajta elvárás, mert olyan barátságok mint régen nincsenek.. De lehet nem is baj. Az egónak van csak olyan vágya, hogy kisajátítson magának embereket. A mai világban a szabadság vágya erősebb, mint a hovatartozásé, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki értéktelen lenne, inkább azt, hogy senkit nincs joga az embernek magához kötni. Sem társat, sem gyereket, sem barátot. Öröm ha együtt vagyunk… Öröm ha megosztanak valamit, öröm ha vesznek a tálból amit kirak az ember az asztalra.. Öröm, hogy mindig van valaki aki szívesen csemegézik belőlünk, de még nagyobb öröm annak a képessége, hogy ezt lehetővé tesszük mindenki számára… …illetve majdnem mindenki számára. 🙂
Amire még rájöttem az az, hogy nem foglalkozom már a negatív gondolatokkal. Feltűnt, hogy mielőtt panaszkodni kezdek, megállítom. Nincs miért panaszkodnom. Tényleg nincs. Minden a maga útján halad tovább. Köszönöm, hogy eljöttél és itt vagy, ez is öröm nekem Hálás vagyok!
Ha a hétvégéket nem számolom bele, akkor elvileg 5 nap szabadságra száműzött a cég. Ha most nem lenne az a helyzet, ami ( nem lenne itt a papa, hogy ötpercenként kitaláljon valamit) akkor lehetséges, hogy ezerrel pörögnék és szétcincálnám az egész házat, felkészülve a hosszú őszre, de kedvetlen vagyok és nem nagyon látok más kiutat ebből a helyzetből, mint azt hogy én menjek világgá…
Egy rossz hírrel indult a napom, egy nagyon kedves kollégám elvesztette a feleségét rákban. Ez annyira megvisel, borzasztó , hogy pont a rendes embereket sújtja a Sors a veszteséggel, azok, akik meg az én nézőpontom szerint szélhámosok, azok akik az alkoholnak élnek és szétcsesznek családokat, bántalmaznak más embereket meg látszólag semmi bajuk. Aztán lehetséges, hogy nem így van, így nem ítélkezem, és még az általam rossznak ítélteknek sem kívánok rosszat, csak borzasztóan sajnálom a kollégám. 😦
A szabadságom első napján dolgoztam. 😀 Ez nálunk már olyan természetes, hogy meg sem voltam lepődve a visszaforgatáson, igaz lehetséges, hogy az utolsó napom a hónapban ezért majd itthon maradással telik. Nem akarom hozzátenni, hogy “ha még élek”, mert nagyon kell akarjak még itt maradni ezen a Földön, és most nagyon nem akarok. Az 50. szülinapom lehetne a legjobb időpont arra, hogy ócska módon megfutamodjak a problémák elől. De nyilván nem tehetem, mert a Józsi pont úgy fog rám gondolni, ha ráhagyom az apám, mint én anyura.. Arra pedig nem illik a szeretet szó.. inkább borzasztó dühös vagyok. 275 napja vagyok dühös..és nem múlik…nem is fog.
Anyu elátkozott engem, mert minden panaszára, amit apura tett volt egy reakcióm ami nyilván nem a legjobb volt, mert egyszerűen leráztam magamról a problémáját, és az anyu roppant magányos lehetett és most ez az átok rám telepedett. Nem kellene erről írnom többet, főleg azért sem, mert a minap jöttem rá, hogy egyáltalán nem szabadna az érzelmeinkkel megajándékozni másokat. A fülembe csengenek anyu panaszai apámról: ” Apád nem eszik meg semmit, mindent fikáz“ – most sem, csak engem kevésbé érdekel már, anyu ebbe belegörcsölt.. “Apád mindent elfelejt, ha szólok neki megsértődik” – így van… ” Apád nagyon csúnyán beszél velem” – velem is, de már visszább vett, mert már nem reálok. ” Apád titokban eteti a kutyát, állandóan orvoshoz kell vinnem, mert mindenre allergiás” – én nem viszem orvoshoz.. magam sem, nemhogy a kutyát és amennyire kutyapárti voltam, már gyűlölöm a kutyákat és ide több az én életemben csak megőrzésre jöhet, csak az unoka kutyákat vagyok hajlandó elviselni ezután…
Apám taktikázik, de rosszul, mert nem fogok itthon maradni vele, ha ellátásra vagy felügyeletre fog szorulni, akkor keresek neki egy (nekem)megfelelő intézményt. Pont elegem van a cselédsorból. Elképzeltem mi lett volna, ha kettesben maradunk, mert megmentem a családom tőle és magamtól.
Folyamatosan osztja a feladatot, tegnap közölte, hogy majd szedjem össze a diót, amit a szomszéd fájáról hozzánk potyog, mert majd megtöri a kutyának. Addig álljon féllábon, míg én azért szedem össze a diót, hogy megetesse a kutyával. Arra nem képes, hogy a kukájából a szemetet kivigye a nagykukáig… pont az a távolság, amit megtesz, hogy kinézzen a kapun. Arra sem képes, hogy kutyák szőrét és a homokot összesöpörje a szobájában. Simán össze tudná szedni a diót, belefér az idejébe, de egyszerűbb elmondani, hogy nekem kell összeszedni. Nem kell.. a lófaszt kell. Nekem ez a fajta utasítgatás megalázó, nem megkér, utasít. Nem vagyok katona, engem a feletteseim is csak megkérni szoktak, akkor is ha az hivatalosan utasítás… nem nem… az már túl van a határomon, ahová senkinek nem ajánlott lépnie. El kell engedjem ezt a papa témát, mert már én is unom…
Mára kisebb átrendezést terveztem a házban, mert nincs itthon a ház ura, így nem zavarom a bútorok tologatásával, csak az a baj, hogy a térdem miatt nem tudok már úgy emelni mint régen.. Így nincs is kedvem nekiállni. El fog menni ez az 5-7 nap haszontalan megint. Sebaj.. az utóbbi 20 évem is úgy ment el, mégis itt vagyok.
Ma sokadszorra feltelepítettem a vibert, mert igyekszem több lábon állni az elérhetőségben, de a facebookot nem fogom visszarakni. Többször is eszembe jutnak az ottfelejtett barátaim, de úgy gondolom, hogy aki akar úgyis megtalál és én is próbálkozom a kapcsolatfelvétellel az instagram és a most már a viber berkein keresztül, aztán majd lesz valahogy. A blogom meg itt van. Igaz így kevésbé érdekes, hogy nem tolom senki képébe, de nem kell senkire rátukmálni azt hiszem az egyre kevesebb tartalommal bíró posztjaim. Jó ez így… legalább ha egyszer végleg eltűnök pont annyi embernek fogok hiányozni, mint nekem a Medve, Elvira, Elke, a Marika néni és szegény Palkó Ági… sosem gondoltam volna, hogy egyszer facebookos halottaimra fogok egyre többször emlékezni.
Szerdán a forgalmi utasítás kivett a “saját” járatomból, hogy más menjen benne a kijelölt szakszervízbe… ( Hahaha…😑🤫) A járat amiben végülis mennem kellett nem esik nehezemre, teljesen mindegy mit csinálok, hanem maga az eljárás az, amin kicsit ( nagyon) felb🤫sztam az agyam és sajnos ez látható is volt rajtam.
Akkor megfogadtam (újra), hogy tudatosabb leszek, nem erdemli meg senki aki fájdalmat akar okozni, hogy lássa sikerrel járt, de tegnap elbuktam. Hétköznapi oldalról támadt a teszt, a leggyengébb ponton, a család egységének pontján.
Nagyot buktam, olyan nagyot, hogy olyat tettem amit utoljára 16 évesen amikor a szomszédban kuncsorogtam a halálvágyam ellen enyhítésért.
Eszembe jutott az anyám,aki 273 napja ezen a napon szintén így tehetett. Gyógyszert vettem be a szűnni nem akaró fájdalomra. Már tudom, hogy nekem ez sem hoz enyhülést.Tehetelen testemben elmúlt a fájdalom, de a lelkem vérzett, a szemeimből megállíthatatlanul csorgott a könny. Pedig senki sem bántott. Egyszerűen tudatosult csupán, hogy elcsesztem valamit nagyon, hogy gond van a padlásomon, és abszolút nem vagyok alkalmas erre a semmilyen szerepre amiben létezem .
Innen már csak egy út vezet. Eszembe jutott, hogy lehetséges,hogy azért húzódom vissza a virtuális világból,mert elfogyott az időm. Olyan lehetek mint egy patkány, elsőként hagyom el a süllyedő hajót. Itt nincs sok értelme a hősködésnek.
Pedig úgy gondoltam,hogy vállalom a mindennapos nyomását és igen, immár van lehetőségem arra, hogy anélkül,hogy olyanokra tukmálnám magam akik nem is akarnak látni, megoszthatom a gondolataim. Mert ez az egyetlen esélyem, hogy a saját démonjaimmal szembeszálljak.
Ma csodaszép őszi napunk volt. Kevés tevékenységre voltam képes. Saját nevelésű fűzfákat ültettem a kecskék kifutója mögé, ha megmaradnak lesz árnyék a meleg nyári napokon.
Kicsit megmetszettem az ujjam is, de ez nem hír, minden alkalommal kárt teszek bennem ha vágó eszköz kerül a kezembe.
Kerítést szereltem, mert szétnyomják a kecskék aztán ma sem sokat ért az életem.
Este van. Hét óra és sötét. Egy kívánságom van, a sok kis állat akik az árterekről menekülnek, kerüljenek biztonságba. A többi nem érdekes. Remélem az angyalok rájuk is vigyáznak.
Újabb hétforduló, harminchárom hete múlt Szenteste , a nap, amikor minden megváltozott. Pont egy hete, hogy lezártam egy életszakaszt utoljára jöttem ki a földúton, ahol annyit gyalogoltam hóban-fagyban, esőben és tikkasztó hőségben. Életem meghatározó része volt az az időszak, amig a szülők ott laktak, de soha nem terveztem, hogy azon a helyen fogok megöregedeni ( mondjuk az öregedést sem terveztem, de jön ). Nem lettem boldogabb ettől, semmi eufórikus érzés, egyszerűen csak nyugalom árad szét bennem, akárhányszor elmegyek az út előtt.
Volt e héten egy posztom, amiben sikerült kicsit negatívan megnyilvánulni egy helyzetről, amiben kicsit elkeseredtem és megalázónak éreztem egy szituációt. A sok negatív gondolat magával hozott még többet és már majdnem lezuhantam a józan ész sziklájáról, az őrület mélységébe, amikor összeszedve magam szembe fordultam a beérkező gondolatokkal. Megszámlálhatatlanul sokszor jutottam már el erre a szintre , de soha nem éreztem azt ami most, hogy NEM ÉRDEKEL MÁR, hogy milyen csapást mér rám a Sors, olyannak kell lennem, mint egy haditudósítónak, félre kell tennem a félelmeim, az érzéseim és igenis a tényekből kiindulva kell elemeznem a helyzeteket, amikbe keveredem a realizmus szemüvegén át, és élni a megosztás lehetőségével, mert számomra ezt a feladatot sorsolta a Felsőbb Én csoport az induláskor.
A héten kimondtam a tényt, hogy GYÁVA VAGYOK, mert nem teszek meg dolgokat vagy mert megteszek dolgokat , mert félek attól, hogy nem tudom feldolgozni a visszautasításokat és túldramatizálom a szituációkat. Hiába tudom, hogy nem rajtam múlik egy kapcsolat minősége, mégis küzdöm érte vagy ellene. Van annak már több éve is, hogy megfogalmaztam, én minden eszközel megpróbálom a folyót tóvá változtatni. Értelmetlen próbálkozás, mert a szabadon hagyott folyó az útját járva lassan változtatja meg az útjával érintett környezetét, míg a visszatartott folyó “szenved” majd ha átszakítja a gátat mindent szétrombol amerre jár… Számtalan ilyen romboláson vagyok túl! A jó Segítők szinte láthatatlan módon segítik a víz ( energia) útját. Hogy most sikerült-e bátrabbá válnom, sikerült-e elfogadni, hogy mások érzéseit, érzelmeit velem kapcsolatban nem tudom szabályozni, hogy sikerült-e elfogadni, hogy a folyóm sebességét és útját a Sors úgy határozta meg, hogy amire szükségem van érintsem, de ne romboljam szét, hogy vizemmel öntözzék a megtapasztalásiamon át mások termőföldjét, de pont csak annyival, hogy kárt ne okozzon, nem tudom. Életemben talán először rábíztam magam a Sorsra. Szeretnék immár nem boldog, csak “nyugalomban” lenni. Szeretnék kevesebb gyomorgörcsöt, és szeretnék nem lenni negatív, nem lenni gyáva ( és nem lenni magyartalan, de pont nem érdekel, hogy ez kinek nem tetszik most itt)
Tegnap elkísértük a Nagylányt a Budapest Parkig, mert koncertre ment és míg bulizott, mi is “buliztunk” Apával, ültünk a villamoson, metrón és utazgattunk a városban. Nem volt célunk, csak megéltük a pillanatokat. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre nehezebben mozgok, nem tudok gyalogolni, nem megy a lépcsőzés sem, nem kapok levegőt a tömegközlekedésen és rosszul lettem a tömegtől, a zajtól, az oxigén hiánytól, a melegtől. Kicsit elkeseredtem, hogy lassan, de biztosan el leszek vágva azoktól a dolgoktól, amit nagyon szerettem. A legfurcsább az az érzés volt, hogy elfogadtam ezt a szomorú érzést, de nem fordítottam magam ellen önsajnálatba, hanem csak éltem a pillanatokat és örültem, hogy nem kellett egyedül lennem ez idő alatt amíg várakoztunk. Ahhoz, hogy elengedjem az irányítási vágyam, ahhoz, hogy elfogadjam a helyzeteket, ahhoz, hogy kicsit nyugodtabban vegyen tudomásul, hogy hiába vezeklem én Szent Margitnál olykor , nem fogom megúszni a revansot a tetteimért, tudomásul vettem, hogy mások érzésit irányomban nem szabályozhatom, tudomásul vettem, hogy egyedül az én szándékomon múlik, hogy milyen irányba haladok tovább, hogy szenvedője vagy tudatos megélője leszek-e mindannak ami rám még vár a hídig, meg kellett élnem mindent, amit az elmúlt ötven évben megéltem. Úgy, ahogy megéltem.. Jót és rosszat egyaránt. Ettől lettem sokkal bölcsebb, mint harminc éve és ettől leszek még sokkal bölcsebb a következő harmincban, mert igen, minden távozásra vágyó megnyilvánulás ellenére nekem még nagyon sok megélni és átadni valóm van itt ezen a bolygón.
Jó lenne, ha nem kezdődne többé egy posztom se számokkal. Az azt jelentené, hogy elfogadtam teljesen az életünk megváltozott voltát, és nem tekinteném bármelyik pillanatban megszűnhető átmeneti állapotnak, mert az állandó készenlét kimeríti a szerveztem. Lényegesen “könnyebb” már az együttélés apámmal, amióta tudatosult benne, hogy el kell fogadja ezt a helyzetet, amibe került. Sokszor eszembe jut, hogy lehetett-e volna másképp, de a sok tanítást, felismerést nem kaptuk volna meg, ha nem így történt volna. Sok gondolat van bennem , sokszor kényszerítem magamra a szégyen érzését a gondolataim miatt, és sokszor keresem , hogy milyen úton nyerhetnék az önvád alól feloldozást. Nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy miért menekültem el a rokonság elől, csak azt tudom, hogy azért szégyellem magam, mert anyu távozása óta inkább megkönnyebbültem, mint fájdalmat éreznék azért, hogy nem érezteti többé velem senki hogy nem az lettem akinek megálmodott.
Azért szégyellem magam , mert a szabadság fontosabb számomra mint az, hogy része legyek bármilyen közösségnek, ahol megszabják miképp éljek, miképp viselkedjek, mit vegyek fel, mit egyek és milyen legyen a külsőm.
Szégyellem, de bárkit feláldozom a szabadságom oltárán, aki átlép a határon, ami már veszélyezteti azt az ÉNt, aki én szeretek lenni. Egyetlen baj volt eddig, hogy ezt nem vállaltam be. Igenis önző vagyok. Megkönnyebbültem…
Volt egy szituáció, ami kicsit már kényelmetlenné vált számomra, de volt bennem egy vágy, hogy tartozzak valahova, ahová nem tudom, hogy tartozom-e, mert valami furcsa, valami más… valami nem oké.
Sokszor eszembe juttatja a Belső Hang, hogy nem én leszek kevesebb, ha elutasítanak, hanem ők lesznek kevesebbek…, mert ami bennem van, az igenis érték és tovább kellett volna adni, mert megmentheti a jövőt…
De ha nem kell, nem kell erőltetni. ..sosem ott van az emberre szükség, ahová vágyik tartozni, hanem ott, ahová nem.
Nagyon megaláztam magam a helyzettel, de úgy kell nekem. Aki nem képes értékelni a saját értékeit, az megérdemli, hogy semmibe vegyék a próbálkozásait a “kapcsolódásra”
Először is szép és jó reggelt, ma nem jelentkezett a jó Tücsimami reggel, mert korán indult a nap és most a tízórási kávé magasságában tettem le a nagy p@csám ( héééé, nem írunk csúnyán! Ki a f@sz ír csúnyán? A számítógép sablont használ, hol itt a csúnya..jaaa hogy csúnya szó? Mert a nagy p@csa az nem csúnya? Hát dehogynem…na kuss írnék! ) egy pillanatra mert MOST kell írnom. Szóval ma Olga és Liliána napja van. Valamikor volt egy Olgám, de elcsesztem,…az Olgát is, meg meg sok más nevű embert is, aki elméletileg szeretett . Sebaj…lehetséges, hogy nincs is szükségem a szeretetre, mert csak a baj van belőle…főleg ha akarom. Na de ez ez egy másik történet.
Ma reggel a Lajos és királysága etetése után, miután drága apám megkávézott, felesezett és elszívta a “de szar, hogy megint felébredtem” pipáját elindultunk, hogy utolsó látogatását tegye élete munkájába, a házba ami minden öröme volt majd bánatává lett. Kétszer futottunk neki, hogy a szobájába elhozzon pár dolgot amivel kedvére dísztheti, mind a kétszer csúnya vita és ordibálás lett a vége (részemről, amit szégyellek is, de a lófasznak ( jaj bocsi, a ló péniszének) is van vége, elég volt az alpári megalázó, megtaposó, semmibe vevő stílusból, a lelki terrorból, a nárcisztikus ( ugye milyen jó, hogy divat lett ez a szó, aztán tényleg mindenkire illik aki kicsit is semmibe veszi maga körül a többi életet) Szóval ma is nekifutottunk. Szent Margit vigyázta egykori Nyulak szigeti rezgés még munkál bennem, és minden szar pillanatban odarepítem magam a természet ölelte romok közé, hogy feltöltődjek, valamit megajándékoztam magam egy “boszorkány” karkötővel, mindegy is, hogy az vagy nem, de tartom magam az egyetlen szabályhoz, “bármit tehetek de nem árthatok vele senkinek”. Szóval tegnap újabb megélésem volt, immár elég közelről abból a leckéből, hogy bármi, amihez más embernek is köze van képlékeny. Semmi sem fix, semmi sem tervezhető, semmi sem állandó. Ebből a nézőpontból sokkal könnyebb a levegővétel. Nem akarok semmit tegnaptól, amihez bárkinek is kell a segítsége, jóváhagyása. Leszarom az egész életet…nem érdekel..Teszem a dolgom, nem érdekel az akinek ez nem tetszik. Nem a kritikát nem fogadom el, hanem nem érdekel a rosszallás, az sem, hogy másoknak mi a véleménye a döntéseimről. MIvel senki sem segít megoldani a problémám sem, mert nem tud. Nem azért mert nem akar, hanem mert nem az ő feladata, de épp ebből kifolyásilag az sem a feladata, hogy kritizáljon. És PONT. Sálálálálá….
Apám az elmúlt hét kétszer 20 perces előadásom megtekintése után kicsit alázatosabban állt a ma reggeli programhoz. Borzasztóan szar érzés lehet neki az, hogy el kellett hagynia – a saját hibájából, az alkoholfüggőség okozta problémái és az élet hétköznapi feladataiban való nulla részvétele miatt az otthonát, amit az utóbbi 10 évben utált, benne mindennel és mindenkivel- kivéve a gömbkutyát, az istennőt. Vonult a házban és lényegében semmit nem hoztunk el neki, mert mindent nem lehetett, inkább a semmit választotta. Pár kép, könyv, dísz….de minden ami anyura emlékezteti megy ki a garázsba mert kiviszi és otthagyja egy kipakolásra váró doboz tetején. Borzasztó rossz érzés egyébként elherdálni egy élet munkáját, de ennél sokkal rosszabb érzés felhalmozni egy másik helyen soha ki nem nyitandó dobozokban. Érdekes, ahogy az élet felkészített erre a pillantra. A legrosszabb rémálmaim egyike volt, hogy mi lesz ha meg kell szabadulnom attól a helytől, hogy fogom ezt kivitelezni, hogy szabadulok meg mindentől ami megköt, lehúz, amitől gyomoridegem és hányingerem van? Erre már csak a közmű óraállásianak olvasása van vissza és soha többé nem fordulok be azon az úton. Jövő héten hazaérkezik az új tulajdonos, és megtörténik ez a “soha vissza ne tekints” pillanat. Nem tudom utána mennyit engednek még élni, de nem hittem volna, hogy nem az okozza a legnagyobb problémát, hogy egy morcos öregember dünnyög minden nap valamiért a neki felépített kis (nagy) szobából a kutyaszőr és behordott homok alól, hanem az, hogy miképp szabadulok meg az anyám által már már betegesen felhamozott dolgoktól.
Apám megjegyzete, hogy nekem tényleg semmi nincs szükségem csak egy ágyra meg egy fürdőszobára. Megemlítettem neki, hogy a mosógépre is… mert én tuti nem mosok kézzel, annyi pénzem mindig lesz hogy a váltás ruhám kimossam és csak olyan városban leszek hajléktalan, hol van ilyen közmosoda…ennyi. Kell egy uszodabérlet hogy tudjak zuhanyozni, némi apró a mosógépbe és egy pár forint, hogy igyak egy jó kis mandulatejes lattét a mekiben.. KB ennyi igényem van. És én büzske vagyok a minimalizmusomra. Ennek ellenére a házam tele van szeméttel…de nem sokáig, mert már tudom, hogy miképp kell kiszelektálni azt amire nincs szükség. Anyu ruháit elvitte a szomszédasszonya, akit állítólag a szelleme minden héten meglátogat. Szerintem míg él nem kell ruhát vennie. Apu ruháit én hoztam el, ami szép és jó most mosás alatt van, mert minden penészes a zsúfolt szellőtlen ház miatt, ami használható de van belőle 100 darab meg megy a hajléktalanszállóra, mert tavaly nagyon örültek volna férfiruháknak. Hát van bőven, hogy valami jót is tegyek. Ami meg bent maradt a házban azzal az új tulaj fog majd jótékonykodni, legalábbis ez már nem az én dolgom.
Azért egyetlen dolgot elhoztam ( nyilván több dolgot is, de azok használatba állítható főként konyhai eszközök a jövő generációja számára lehet soha ki nem nyitandó sdobozban, de mindegy is)– apámon kívül- az egyetlen tárgyat, ami számomra melegséget, szó szerint fényt jelent és az tárgy lesz amitől csak akkor válok meg ha nem lesz hol lakjam esetleg , egy lámpát.
Ez a lámpa sokkal idősebb mint én, de engem jelképez ezen a Földön. Egy halovány fényt kibocsátó asztali, vagy éjjeli fénytadó.
Rajta vagy a fényképem, amit apám rakott rá akkor, amikor a kép készült. Az egyetlen tárgy, amire szeretettel nézek és az egyetlen tárgy, amiből sugárzik felém az a szeretet, amire azt hiszem már csak én emlékszem egyedül, mert akkor elveszett, amikor a szerény kis ajkai életünk, a tökéletes bakonyi rezgést felcserélték a szüleim a gazdagságot jelképező gyüttment paksi atomvilágra. ez a lámpa ott világított apám tökéletes rendben tartott íróasztalán , ahol csuda dolgokat rejtettek a fiókok… Tintákat, festékeket, tust…. Ollót, papírokat, ecseteket, nagy üveglap védte az asztallapot, alatt apám festette plakátok, fényképek…forgós szék, mellette egy nyírfából készült nagy virágtartó, a fehér törzsű fa gyönyörű volt a zöld növényekkel. Olyan más volt ott… szegények voltunk, de boldogok..aztán elmúlt és most jöttem rá, hogy én szeretek szegény lenni, mert semmire nincs szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Sőt, minél kevesebb szar vesz körül, annál nagyobb a boldogságom . És most kellett rádöbbennem, hogy ki is vagyok valójában és hogy igenis mindent elfogok követni, hogy csak olyan dolgok vegyenek körül, amire tutira szükségem van ahhoz, hogy boldog legyek. ÉS olyan emberek…
Őszintén mondom, hogy kezd lehullani rólam az átok… Kezd erősödni a Fény…
itt ülök kint és rálátok az anyu fájára. Kétszer akkora már mint amikor elültettük a tavasszal. Pedig nem jellemző, hogy az ültetés évében megmozdul a fa. Ez a fa nagyon is él, és nagyon is szeret itt lenni a reggeli rigófüttyben és az esti galambos fürdőzős pillanatokban. És őszintén mondom, hogy sokkal jobb, hogy itt van ez a fa, mintha egy temetőben lenne egy feliratos síremlék, amit egyszer majd egy piros címke díszít, majd ledöntik, és valaki mást tesznek oda, aki fizet… nem nem… Az élet örök, nem kell kőbe vésni, ott van fűben és fában….
🍁soulleaderdemon🍄 