165 nappal Édesanyám hirtelen távozása , és 150 nappal a haláleseti és hagyatéki ügyintézés elindítása után a mai nappal lezárult az ügyintézési procedúra.
Nézőpont kérdése, hogy ez a 150 nap sok vagy kevés. Inkább szerencsés vagyok , hogy csak ennyi, de ha azt nézem, hogy Anyu bankja mennyire rugalmatlan, akkor sok. Mivel nem az ügyintézőn múlott ( mert ő nagyon aranyos és segítőkész volt) nem panaszkodom. Vége.
Reggel gyújtottam Anyu fája mellett egy mécsest és két füstölőt… Sűrűn szoktam, de vasárnaponta és ha valami konkrétan vele kapcsolatos, akkor mindig. Ő volt a család ügyintézője, nem veszem át ezt a szerepet. Itt a vége. Mindenki intézze a maga dolgát. Meg persze az enyémet..😁
A lelkileg nehezebb rész az még hátra van, az ingóságok összecsomagolása, az emlékek méltó helyének kialakítása, az ingatlan sorsa és a Papa mindennapi negativitásának közömbösítése elég kemény feladat marad, de hát pont tegnap állapítottam meg, hogy amíg teheti az ember nem él, amikor meg korlátokkal veszi tele magát, mert ezt diktálja a lénye, akkor meg úgy érzi, hogy halott.
Életemben először érzem, hogy kockázatot vállaltam, és nem tudni mi lesz a vége ennek a történetnek. Apám ezelőtt 30 évvel , amikor lehetőségem lett volna megvásárolni a házat, ami a szomszédjukba állt azt a kijelentést tette, hogy ne merjek a közelükbe költözni, örülnek ha jövök, de jobban ha megyek. Most – ha akkor mégis megveszem a házat- semmi változás nem lett volna az életünkben, csupán annyi, hogy 5 métert sétálok napi 30x, hogy megmentsem önmagától. Ez utóbbi is elég nagy hiba volt… megmenteni. Nem hagyni, hogy kivégezze magát, beleírni a sorsába azzal, hogy a nyakamba veszem és cipelem és ezzel kockára teszem a kapcsolatom a párommal és a gyerekeimmel. De ott a másik oldal… ha ez a történet rombolja le a várunk, akkor nem állt stabil alapon. Akkor nem kár érte… Egy biztos, én többet várat nem építek. És az is, hogy ha a családom kivet magából, akkor elmegyek és nem jövök vissza soha többé. Lezárok mindent és mindenkit és eltűnök a világ szeme elől, mert elbuktam. Újra és újra és újra…
Most innen megyünk tovább. Nem gondolkodom a holnapon. Locsolom a virágokat és etetem a kecskét…tekerem a kormánykereket és csak a Lajos láthatja a könnyeimet.. abszolút lényegtelenné váltam az Isten/ Teremtő/ az EGÉSZ számára ebben a földi világban. Kiüresedtem. Vége(m).
Egy nagy tanulság a hagyatéki ügyintézés után:
Aki még él és netán van családja, az tegyen már rendet az életében, hogy ne hagyjon maga után szart. Legyenek a papírjai egy helyen és legyen tiszta minden, legyen korrekt az örököseivel. Ne a közjegyzőnél tudják majd meg, hogy mennyi adósságot halmozott fel vagy azt hogy hány helyről jönnek majd még az utódai és a lehetséges örökösök. Azt hiszem ideje megírjam a memoárom, régen is volt feljegyzésem arról, hogy mire lehet számítani ha feldobom a gumipapucsot… Ezzel legalább annyit érünk el hogy egy dologgal kevesebbért utál minket majd a család…
Régi vágyam vált valóra, amikor a minap felfedeztem, hogy fecskék repkednek az udvaromban, bár aggodalommal töltött el, hogy a nyitva hagyott garázs ajtaján is berepülnek.
A magasan futó tetőgerendán felfedeztem egy fészket és a fészekből kikandikáló csepp fekete fejecskét. (a képen épp nincs itthon)
Először pánik fogott el, hogy a zárt ajtó feletti apró résen hogy fognak közlekedni a fecskék ( gondolom, mint eddig, mert a fészek nem épül fel magától) aztán nagy pakolásba fogtunk, hogy a kocsi átkerülhessen a másik garázsba, ne legyen a fészek alatt kitéve a fecskekakinak 😆 ( és ne legyen vita ebből is, mert ami nem hiányzik ide pont a feszültség. Van belőle lízingelve mindenki számára bőven) Aztán Apát motiváltam a tavasztól őszig nyitva hagyható fecske-ablak kivágására az ajtón. Apa jó ember és a jó emberek szeretik a fecskéket így kivágta ..
Szóval bár a garázs is beázik mégis védett kis zugot választottak a kismadarak maguknak Tücsökfalván. És végre nekem is van fecském 🥰🤗🥰 Olyan megtisztelő, ha egy kis állat lakhelyet rendez be a közelünkben. Kevésbé igaz ez a patkányra, pedig ők is be vannak rendezkedve a szalma alatt 😛
Zajlik a papa szoba projekt. 87%-os készültségi fokon. Nem megy gyorsabban, a Fiúk dolgoznak, közben egyetemre járnak, mindenki ki van merülve a hirtelen jött feladatok sokaságától, de a cél energiát ad.
Jelenleg 6 négyzetméter területen van, az ajtó a spejzba visz .Ezt a kis zugot magamnak csináltattam tavaly. Itt laktak a gyerekjátékok és a mesekönyveim. És itt tudtam pihenni, elvonulni amikor elfáradtam a világ dolgaitól. Körülbelül kettő hónapig volt itt a kis kuckóm, azóta a papa lakja. A ház közepén van ez a szobácska, nincs ablaka sem ajtaja.Mögötte van a spejz az összes konyhai cuccommal, mert igazából mini konyhám van, semmi nem fér bele. Főleg most, hogy ajtót kellett vágni rá, hogy legyen bejáratunk nekünk is ha elkészül a papa szobája, mert ott volt a bejárat.Zajlik a szigetelés az új helyen.A leendő szobája 17 négyzetméter, háromszor akkora mint a hely ahol most van. Itt van ablak és közvetlen udvarkapcsolat, hogy a kutyákat majd ki – be tudja engedni magához, ahogy most is napi ötvenszer. Lesz mozgástér, levegő, fény…ajtó, ablak privát szféra és a lényeg, hogy a kutyák is kényelmesen elférnek akkor is, ha nem akarnak a papa közelében lenni. Mert nem akarnak… de nekik sincs más opció.
A papának nem tetszik ez a helyzet (sem). Az ő nézőpontja szerint kilakoltatjuk, kizárjuk az életünkből azzal, hogy az amúgy folyosóról nyíló, a mellékhelységhez közelebb eső ( tehát nem késik el ha siet) kényelmes nagy szobába kerül a zajtól nem védhető, szellőtlen lyukból, amin keresztül nem tudok szabadon átjárni a spejzomba. Volt egy igazán csendes elbeszélgetésünk ezzel kapcsolatban. Éppen meg volt sértődve, mert útban állt az építkezési területen és nem akarták megütni véletlenül a tetőléccel és megkérték, hogy álljon arrébb. Ezen felhúzta magát és közölte, hogy inkább máshol lakna, mert itt ő mindenkinek útban van. Ekkor tartottunk a 139. napon, és időszerű volt újra elmagyarázni neki, hogy 139 napja megállás nélkül dolgozunk azon, hogy őt beintegráljuk a családunkba annak ellenére, hogy mindent elkövet azért, hogy ez részéről semmiképp ne következzen be. Nyilván már változott valamennyit, azonban arról nem tud leszokni, hogy a kutyákat ne parancsolja be a házba, akik aztán öt perc múlva visítva vonyítanak, mert kint kellene már ugatniuk a kapuban az utca összes kutyájával… Elmondtam a papának, hogy itt bizony nem fognak bent lakni a kutyák a télig, nem jöhetnek be, mert térdig járok a homokban és a csomókban hulló kutyaszőrben. A papa, aki minden nap megsértődik azon, hogy nem adok neki munkát, amit amúgy nem tud elvégezni, mert gyenge mint a harmatos libafos, nem óhajt összesöpörni vagy a kutyagumit összeszedni az udvaron, ez is rám marad… igazából semmit nem csinál, amivel könnyebb lenne az élet vele… Szóval szépen elmondtam újra, hogy nem börtöncella készül számára, hanem a szabadság és NEKEM szükségem van arra, hogy a saját házamban szabadon mozoghassak, legyen szekrényem , mert most egy pici szobába vagyunk zsúfolva és kupacban vannak a dolgaim, hogy a papa ruháinak legyen helye. És ha tetszik ha nem, ez így lesz. és mivel meg sem próbálja jól érezni magát idestova 25 éve, teljesen mindegy, hogy a a kis lyukban dünnyög, vagy a 17 négyzetmétert dünnyögi be. Tudom, hogy sokkal komfortosabb lesz és ha nem is fogja bevallani, akkor is jobb lesz neki úgy. Biztosan fel kell még majd fognia, hogy nem jöhet be a kutya onnantól hozzánk ( csak az enyém, mert ő 12 éve bent van velünk, de ő sem velünk alszikéjjel, mert van helye és mert csámcsog és horkol.)
Vissza van a festés, az álmennyezet, az elektromosság, a bútorok, a tévé antenna stb…ennyi az ára a szabadabb légzésnek és a kevesebb konfrontációnak.
Talán most, így 20 héttel anyu halála után tudtam elfogadni a saját döntésem, hogy apám hazahoztam. Mindenki elfáradt , belefáradt.
Minden negatívum ellenére most is azt mondom, ami az elejétől fogva megtapasztaltuk, hogy nagy hatással van ez a helyzet a családunkra. Megtapasztaljuk önmagunkat és egymást.
Vannak olyan megtapasztalásaim, amik megerősítenek az érzéseimben a családommal kapcsolatban. Igazából nem csalódtam, mert mindenki úgy reagál, ahogy számítottam, talán Apáról nem hittem, hogy ennyi tolerancia és szeretet van benne, mert elég nehezen mutatta eddig ki (irányomba), bár a tolerancia már erősen inog benne, többször is elhangzott az utóbbi időben már, hogy ha nem működik együtt a papa akkor mennie kell. Ezzel semmi gond nincs, talán annyi, hogy a papa innen a jelenlegi állapotában velem együtt menne. Ezt kell mérlegelnie a családnak. Én nem fogom magára hagyni. Képtelen vagyok rá, pont mint az anyám. Sokszor elkeseredem, sokszor elfog a pánik, mikor felfedezem , hogy ugyanazok a motívumok szerepelnek az életemben, mint az anyuéban. Nekem még nem kellene meghalnom, még van sok írni s fotóznivaló, még nyílnak a virágok, még vannak akik szeretnek annak ellenére is, hogy mostanság nincs energiám a kommunikációra, nem nyitok senkire, nem érdeklődöm, csak hangtalan ölelem a világot és szavak nélkül sugárzom át a hálám, hogy köszönöm, hogy vagytok!
A helyzet nagy tanító, de koránt sem tragikus. A tragédia az, hogy az ment el, aki még élt volna és az maradt, aki meg sem próbál örömöt találni a napjaiban. De az én életem koránt sem tragikus. Időm sincs arra, hogy gondolkodjak. A hétköznapokon dolgozom, vagy 15 óráig vagy 19:15-ig. Minden nap hajnali 3-kor kelek, szendvicsket készítek apának és ha Merci itthonról megy az egyetemre akkor neki is, aztán ellenőrzöm, hogy a papának van-e bora a hűtőben, lefőzök neki vagy 4 adag kávét, közben apának is adok egyet, mert ő is kel… kitöltöm a papa felesét , adok enni a macskáknak, mert ők mindig ennének… Ha tudom, hogy napközben nem tudok hazajönni akkor kiteszem a szénát a kecskéknek és a kukoricát a pipiknek…és már 4 óra, ki a buszhoz, és indul a nap.. Ha haza tudok ugrani, akkor a telepen alvó kocsimba be, onnan a boltba, onnan haza, a papának friss pékárú, de ő már evett állítása szerint, gyógyszerosztás, aztán én gyors megfőzök, kimos a gép egy adagot és máris dél vissza a buszba és műszak végéig munka van.. Ha este végzek akkor már kicsit kimerült vagyok, ha nem akkor tudok a papának sajtos rudat sütni úgy három naponta, mert fogy… Öntözés és egyéb házimunka.. fürdés…és azt sem tudom hol vagyok.. ( bezzeg a 142 nappal ezelőtt lófaszt nem csináltam..lusta dög voltam és motiválatlan) A papa csak hétvégén fürdik, teljes ágyruha cserével mert ruhát sem hajlandó cserélni fürdésig, és mindennek dohány szaga van. Ha tudom, akkor titokban cserélem a ruháit míg kimegy…ha nem akkor csak fürdéskor. Egyedül már nem tud ki be szállni a kádból így azt is segítséggel teszi, dünnyög, de nincs vita ezen. Szót fogad. Apa szokta megfodrászolni. Ha nincs a papán az idegroham, olyan mint egy kisgyerek. Normális kaját nem akar enni, úgy kell beleimádkozni a levest, húst nem eszik ( a kutya mindenképp jól jár) inkább rágcsál egész nap. Kekszet, puszedlit és a sós rudat, arra a fröccsöt…és a napi 10 kávét… szerintem a koffein tartja szinten az amúgy nem mérhető pulzusát.
142 napja pörgés van… most merültem ki.
A klíma a buszon megint megfújta a jobb tüdőm felett az izmokat, még köhögni is fáj. Nem gondolkodom, nem tervezem, viszont nagyon örülök mindennek, ami kedves és szép. A virágoknak, az örömöt hozó képeknek, a jó zenének. Egyre inkább értékelem az élet szép oldalát. Locsolgatom a virágaim még akkor is ha el sem bírom épp a teli kannát, ücsörgöm a kecskéknél és hagyom, hogy a Lajos beleakassz a szarvait a combomba játszásiból. Körülöttem annyi a tragédia, annyi a beteg ember, annyi a negatívum, hogy nekem egyszerűen nem lehet probléma a saját döntsem, hogy ameddig erőm engedni gondoskodjak arról az emberről akit apámnak választottam 50 emberi évvel ezelőtt. Ha elfogy az erőm, ha nem bírom már akkor segítséget fogok kérni, de addig míg bírom nem tehetem meg vele, hogy magára hagyom, akkor sem, ha kifelé nem tud mást kommunikálni csak fájdalmat. Ez az ő keresztje, ezt nem viszem helyette egy centit sem, majd lerakja ha eljön az ideje, nekem csak annyi a feladatom, hogy nem nyomorodom bele. A családom, nos a családom ugyanúgy kiszolgálom huszoniksz éve, mint az apám. A családom ezt nem tudom mennyire látja, vagy érzi át, de kürülbelül annyi a különbség köztük és apám között, hogy ők nem bántanak a szavaikkal, de ugyanúgy elfogadják a gondoskodást. Nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek engem válaszút elé állítani, hogy ők vagy apám… Nyilván van egy határ és amíg kezelni tudom , addig ez a felállás marad, és a papa be fog állni a sorba, mert tudja, hogy nincs más választása. Vagy beáll vagy elköszön a kutyától és bevonul egy szociális intézménybe, ahol nem teszik a hűtőbe a bort, ha elfogy a másik, nem öntik ki a pálinkát a reggeli dohány mellé és nincs ott vele a családja, akit épp most nem becsül. Nem mondom, hogy nem keseredem el azon, hogy Apa egyre nehezebben viseli a papa értetlenségét. Hogy nem okoz pánikot bennem annak a pillanatnak a lehetősége, hogy döntenem kell és nem lehet jól dönteni. De hiszem, hogy ahogy eddig is, ezután is velem lesz az Univerzum és a maga idejében minden úgy fog történni ahogy kell , mint ahogy eddig is úgy történt, akkor is, ha vannak benne olyan motívumok amik fájdalmat okoznak sokáig. Minden helyzetben van valami, ami okkal van ott és minden helyzet épp egy másiktól “ment” meg.. így vagy úgy…
A mai feladataim teljesítése közben elautóztam a mezei margarétával díszített pipacsmező mellett és eszembe jutott, hogy anyunak egyetlen dolgot lehetett úgy vinni, hogy nem akarta kifizetni , a virágcsokor amit úgy szedtem neki. És mindig szedtem. Pipacs, margaréta és az eltéphetetlen szárú szarkaláb… Mire hazaértem alig maradt a pipacson szirom, de anyu mindig örült és a vázába rakta. Most magamnak szedem a virágot… Az anyu fája mellé nem lesz virágcsokor téve vázába, ez nem temető… Ez az élet… itt csak élő dolgok lehetnek, mert Szepes Marika néni megmondta és a csúnya urnafalon kicsit sem díszes kemény márványtábla is mely méltatlan hozzá , azt hirdeti, hogy AZ ÉLET ÖRÖK… És valóban.. az élet örök , örök tanulás a végtelenségbe…
Én hálás vagyok az anyunak, hogy mégis meglépte ezt. Az apámnak, hogy megismerhetem magam és a környezetem általa… Apának, hogy minden baromságom ellenére képes mellettem kitartani, a Gyerekeknek, hogy nem fordultak el, az Úton társaimnak, a Lelkem testvéreinek, az egy rezgésből származóknak, azoknak, akik itt vannak velem minden nap és tartják bennem a lelkeket, akik minden nyomorom ellenére kitartanak, nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm, hogy nem vagyok egyedül. Majd egyszer valahogy mindenkinek egyenként meg fogom hálálni.
Legyen szép estétek…és legyetek egészségesek, mert az az egyetlen kincs a világon!
… gondolkodtam, hogy megosszam a “páp” mai véleményt az őt körülvevő világról, de úgy gondoltam, hogy édsanyám nyomdokaiba lépek, ha már az ő lelépés előtti tüneteit produkálom és jegyzetelem mindazt a szépséget amit kapok az édes jó apámtól. Semmi értelme ugyan , de ha megérem egyszer azt a pillanatot, hogy valamelyőnk a másik fájának ássa a gödröt, majd mellékelem mellé azokat a csodálatos szavakat, amelyek annak az embernek szánt, aki az ételt, a tiszta ruhát elé teszi .Nem nézem el, neki többé a csúnya szavakat, hanem kondicionálom magam vele. Nyilván nem egózom tőle, nem érint meg, nem foglalkozom vele, nem rögzítem belém, csak elteszem, ha esetleg egyszer dönteni kell majd, könnyebb legyen.
A lényeg az, hogy a pápuapó folyamatosan jelzi, hogy –inkább– haza akar menni, hogy “hagyj magamra” mert “amúgy is szarsz rá, hogy mi van velem“…
Szóval rájöttem, hogy nem az én büntetésem apám, hanem mi vagyunk neki a büntetés.. HAHAHAHA…meg is érdemli, hogy szenvedjen tőlünk, hogy ne érezze jól magát, mert megölte az anyámat. Szegény anyu.. néha szégyellem, hogy nem mentettem meg ettől a csodától, amit olyan lelkesen vett neki az anyja a nyolc lábú nyulakkal, mert a férfi szívéhez az gyomrán keresztül vezet az út ugyebár… Na ezért kell szervezkedni a gyerek mellé társat, hogy majd az unokáink szívjanak a mi döntéseink miatt ( hahaha).
Tudni kell, hogy apu igazából képes magát ellátni (kiveszi a kaját a hűtőből, de titokban, mintha lopnia kéne, meg simán megissza a borát, de azt is lopakodva, mintha anyu terrorban tartotta volna), csak egy cseléd kell mellé akit ugráltathat… akit baszogathat, csesztethet, fikázhat, megalázhat …Mivel nekem sok idő és negatív megélés átjárkálni hozzájuk, hogy átvigyem az ételt amit majd a kutya eszik, meghallgassam a szitkokat, azt, hogy milyen szar a világ, meg milyen tahó paraszt vagyok én, összekaparjam a földről, ha megleli az eldugott alkoholt, (ráadásul egyedül nem is tudok emelni a térdem miatt), meg megzsaroljon valamivel, sokkal egyszerűbb ha hazajöhetek és mindezt a nekem szánt szent átkozódást itt gyűjtöm be, majd szépen kipakolom a virágaim és az állatkáim között dalolászva.. Nekem kell, hogy itt legyen az “öreg” mert nekem így kényelmes, neki meg úgysem jó sehol.. Szóval önző dög is vagyok, de még csak most leszek az igazán…
ÁM MA miközben hallgattam, amit jobban járt volna, ha nem mondd ki, rájöttem, hogy itt a vége és innentől bizony nem érint meg mint “ember” és bár semmi nem változik látszólag, egyvalami igen, nem ő lesz az első a feladataim között és bizony minden nap szembesülni fog azzal, hogy élet igenis vidám és szép, és élni fogok, énekelni, táncolni akkor is, ha ha falra mászik attól, hogy más boldog.
De ha meglátom, hogy bántani meri a mama fáját, akkor viszont menni fog innen. A mama fája szent és sérthetetlen, az emlékét csak én bánthatom, de elmúlt bennem minden “fájdalom” már vele kapcsolatban. Az a kis fa gyönyörű és nemes a szív és kéz, ami gondozza . ❤
Tegnap rájöttem, vagyis szembesültem vele, hogy én mindenben a rosszat, a negatívumot látom, ami velem kapcsolatos, de ha másokról van szó, akkor csak a jót. Ma már sikerült megállítani a dünnyögést bennem ( ebben tutira az apámra hasonlítok 😛 ) és kicsit szégyenkezni magam előtt, hogy tényleg ennyire fasz vagyok.
De most úgy érzem, hogy megfordult a kocka és elég volt a megaláztatásból. Ennél tényleg sokkal több vagyok, és már tényleg senkinek nem érdekel a véleménye. Amikor kicsit felkapaszkodom, akkor szokott a család visszanyomni, de most az sem érdekel. Elég volt..
Tegnap olyan voltam mint az anyu….liftezett a gyomrom az idegtől ( csak én nem ittam rá frontinos pezsgőt) nem tudtam elfeküdni, mert megfulladtam volna. A vérnyomásom alig volt 89/ 47 ..mondom na b@szdmeg, itt van a vége? A végén még nem kap az agyam oxigént aztán jön a demencia. ( végülis ez sem rossz, attól nem én fogok szenvedni, hanem a család, akik tuti nem fognak úgy küzdeni velem mint én az apámmal… szóval itt most állj és minden legyen JÓ !)
Mindennek örömére megérkezett a csomagom, amit a Kert és Otthonbolt Webáruházból rendeltem pár hete ( mivel Németországból rendelik jó sokat késett) a FoxPost automatába. És mivel megfogadtam, hogy mindenben a jót látom, megvicceltek “éngemet” megint a Teremtés Mennyei Kocsmájában…. Megyek oda az automatához, nyílik az ajtó és lám…nem tudom kivenni a csomagot, ugyanis azt konkrétan úgy rugdoshatta be a kedves futár, mert nem fért be. És beragadt… Az amúgy törékeny árút jelző szalag is utalt rá, hogy nem kéne feszegetni. Kurva nagy szerencséje van a futárnak, hogy nem sérültek a fa házikók, mert külöben golyói nélkül maradna. Nem vagyok feljelentgetős, nem fogok írni a FOXPOSTnak, de bekaphat a faszt azt ilyen nyomorék, akik szó szerint berugdos egy csomagot az amúgy kisebb fakkba mint a csomag.. IME A KÉPEK:
Apámtól nem fakadtam mostanában sírva, pedig volna miért, de ettől a látványtól komolyan összegyűlt a szememben a könny. Meggondolom, hogy rendelek-e egyáltalán valamit a FoxPost-os automatába eztán… Egy kis méhecske lakás és pillangó ház volt benne, már csak ők hiányoztak az idei “felesleges kiadások” listájáról a sok madárházikó mellől… Mert én nem ruhát veszek ha bántomba shoppingolok, hanem ilyen cuccokat meg virágot… ez van. Hogy minden legyen jó, ha a vége jó:
100 napja az új életünkben, avagy ez már nem új és úgy gondoltam 99 napig, hogy nem is élet. Aztán tegnapelőtt feldobott egy kihagyhatatlan ajánlatot a mi “energiagyógyítónk” és mivel tegnapelőtt kikiabált belőlem a HANG, hogy hahó ébredj, mert mindketten (sokan, az egész Világ) itt döglünk meg, mert én bizony egy olyan falakkal körülvett dobozba zártam magam, ami percről percre egyre szűkebb és nem sok hiányzott már, hogy összenyomjon, ezért újból megajándékoztuk magunkat egy bars kezeléssel, de ennek az asszem harmadik kezelésnek az ajándékairól még nem nyilatkozhatok, mert idő mire minden letisztul bennem, viszont annyit hadd mondjak el elöljáróban, ha nem mentem volna el tegnap, ma kicsit máshol ért volna a reggel…
100 napja vállaltam egy feladatot amiről annak ellenére, hogy tegnap tetőzött a konfliktus a házban továbbra is az a véleményem, hogy még mindig feladat és nem tehetem le addig a pillanatig míg a Belső Hang nem mondja, hogy MOST. Dolgom van ezzel a helyzettel. Hogy a környezetemnek mennyi dolga van ezzel végülis nem tudom, de az elmúlt három évtizedben egy percig sem éreztem úgy, hogy lenne értékem a családban és most van az a helyzet, amikor kiderül, hogy van vagy nincs és mehetek anyám házába élni az apámmal, mert többet ér a családnak a nyugalom mint én. Nem kell itt szépíteni semmit.
Amióta itt van az “Öreg” azóta még több toleranciát, még több önuralmat, még több elengedést, még több elfogadást tanultam. Egyik részről rendkívül sajnálom, másik részről viszont nem, mert jócskán rászolgált a kiszolgáltatott helyzetére. Sajnálom, mert mindent összevetve jó apa volt, csak az idő , az atomerőmű nyomása és az ebből következő alkoholizálás kisavazta belőle azt amiért valaha felnéztem rá.
Szégyellem, de hazudnék ha azt mondanám hiányzik az anyu. Szoktam rá gondolni, de nem hiányérzetem van, hanem baromira sajnálom, hogy még mielőtt élhetett volna ( apám nélkül amit annyira vágyott) elment.
Most van az első “ünnep” amikor senki asztalánál nem kellett kötelezően enni, amikor nem kell senki vitáját hallgatni, amikor nem mentünk gyomorideggel sehova, hanem vagyunk csak és mindenki csinálja azt ami neki tetszik a pihenőnapon.
Nem rossz dolog vendégül látni a családot, vagy vendégeskedni, de anyunak már teher volt és nagyon sokat veszekedtek és előttünk is ezt tették. Gyűlöltem éppen ezért az ünnepeket. Pont egy utasom, egy nagyon kedves fiatalember említett tegnap, hogy épp családi ebédre megy ahol beszélgetni kell a semmiről, és mennyire szeretne inkább ő és a családja valahol wellneselni inkább. Furcsa, hogy nekem mindig az volt a vágyam, hogy nagy családom legyen és nagy zajos, zsivajos együttevéses nevetéses ünnepeket legyenek, de ahogy ment az idő, akárhol voltunk, mindenhonnan menekülni kellett haza a mi kis csendes világunkba. Abba a csendesbe, amibe most belecsöppent egy papa és egy kutya, akik – ha nem is szándékosan- de jól felforgatták látszólag az életünket. Azért látszólag, mert igazából az egyetlen probléma az az , hogy a papa nem érti, hogy ebben a házban mindig csendnek kell lennie. Én már megtanultam, bár nagyon nehezemre esett, mert én a zenés, zsivajos életet szerettem, de Apa huszoniksz éve ragaszkodik a saját “csendjéhez” a nap 24 órájában. Ezt nem tudom most biztosítani és ebből adódik a konfliktus közte és a papa és köztem és mindenki között.. De mindenképp elgondolkodtató, hogy akkor én és az én világom hol van ebben a huszoniksz évben? 😀 Ugye… ez van. Az én világom a busz… ott ücsörgöm, hallgatom a zeném magamban és nem zavarok senkit 🙂 Ezért van, hogy mivel most nem vagyok a buszon, mert haza kell járnom, minimális az énidő, és fogy az energia. És ezért is jó, hogy megtapasztaltam ezt az bars technikát, mert ha hitetlen lennék is ott vannak a változások amik minden ilyen kezelés után új kapukat engednek nyitni a fejlődés spirálján…
Tegnap– a 99. nap -volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy összecsomagolom a papát , kutyákat macskákat és elmegyek. Túl nagy teher ez a családomnak. Látom, hogy nem bírják, de nekem nincs olyan opcióm, hogy “válasszak”, mert akit ilyet kérne tőlem, nem választható.
Jóban-rosszban…. Vajon ha megbetegednék számíthatnék-e a családomra? Vagy én is teher lennék, mint a papa? Vajon mit tanultunk ebből a helyzetből?
A tegnapi konfliktus egy bars kezelés után közvetlenül ért. Pont akkor, amikor nagy nehezen lebontottam a falakat, mert ha nem bontom le, akkor észrevétlen bekebelez a depresszió… Tudvalevő, hogy aki azt mondja, hogy beteg, nem beteg, a beteg ember nem ismeri fel időben a betegségét, a diagnózist már a tünetek állítják fel. Nekem most is, mint mindig szerencsém van, mert a tünetek időben felébresztettek, talán sikerült, sőt nem is talán, hanem sikerült is megállítani a rombolást bennem. Sikerült felülkerekedni az elkeseredésen és a pánikon. Sikerült megállítani a helyzetből adódó önpusztító folyamatot. Elcsendesedtem. Nem kérdezek, nem vonok felelősségre, nem aggódom. Nem veszem fel mások feladatait, de teszem a dolgom, amit nekem szánt a Sors másokkal szemben. Nem harcolok. Nem akarok… csak engedek, megengedek, hagyom, had történjen ahogy kell. Csak jól történhet. Nem kell mindig sem beleírni, sem beleaggódni a holnapba. Most van.
100 nap .
Apám apja a most divatos “nárcisztikus” személyiség volt. Apám is az. Erőszakos, agresszív, makacs. Egyetlen (hazudok, mert kettő) élőlényt “szeret” , a kutyáját és az egyik én kutyám. A szeretete is agresszív. Halálra eteti őket. A kutyák esznek, és kihányják…és esznek és kihányják.. próbálnak túlélni. Mi meg takarítunk, meg főzünk, hogy legyen mit kihánynia a kutyának.
Megfejtettem, hogy egyre kevésbé vagyok toleráns az agresszív emberekkel szemben. Sehol sem viselem el őket, és ha apám majd egyszer elmegy ( és én még élek, legalább egy picit please !!!) akkor nem lesz több olyan emberszerű lény az Univerzumban, akinek elnézem azt, hogy így viselkedjen velem!
Én egyszerű lélek vagyok.. semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra. És tegnap óta van elég energiám ahhoz, hogy ne vegyem fel azt a kesztyűt amit elém dobnak. Felesleges.. Ahogy ezt felismerik, hogy hiába dobálják, nem kardozunk tovább, abbahagyják. Én sem számolom tovább a napokat. Az élet-és benne mindenki– megy tovább.
Mindig mindennek az okát kutatom, mert érteni akarom. Érteni akarom, hogy mi miért van, pedig elfogadni kellene , hiszen mindig minden úgy van, ahogyan lennie kell. Ha a Sors(om) könyvében visszalapozgatok -vállalva a szembesítést a saját döntéseimmel- akkor láthatom, hogy honnan indulva és megérkezve milyen döntések egymásutánisága hozta létre a most állapotát, ám nem a döntéseken van a hangsúly, hanem azt nehéz tudomásul venni, hogy AKI MEGHOZTA EZEKET A DÖNTÉSEKET -CSAK- ENNYIRE VOLT KÉPES.
Akárhogy erőszakolom magam, én ennyire vagyok képes. Ezt a programot sorsolta nekem a gép, és ezzel kell dolgozzak, míg élek. Legyek bárhol, bárki, tegyek bárhol bármit, egyszerűen nincs más út, nincs más opció. Hiába sóvárogtam gyereként mindig más életébe, és hiába volt, aki szívesen lett volna én, mindenkinek a saját útján kellett járni, mert esélytelen volt másnak lenni, mint amiknek teremtődtünk a programunk által, illetve a képességeink által.
Nem mondom, hogy nem lehetséges felülírni az a programot, hiszen a spirituális világ gyógyítói és tanítói pontosan ennek a programnak a felismerését és a kiaknázását próbálják megtanítani a változni vágyókkal. Van egy keret, amiből nem lehet kilépni. Van a fizikai testnek egy korlátja… Az értelmi képesség nem a lélek programja, hanem a test(agy) adottsága. Ahol a test “hibás”, ott a program változás nélkül fog lefutni, mivel nem lesz meg a változtatás szándéka sem. Változni csak az tud, aki tudatában van a határainak és annak, hogy valószínűleg nem ismeri még a saját képességeit sem, vagy túl sokan túl sok blokkot telepítettek az évek során a tudatába és nem képes hozzáférni a saját valóságához, így mások besugárzó programját teljesíti a sajátja helyett. Lásd a szülők berögzített mintái (életeken át, amiben nem hiszek, mert minden csak mozi…de nyilván a program futtatja az emlékeket is, amiket el lehet venni, de adni is lehet hamisakat, hiszen sokan elhiszik a családi történelmüket, és ennek akár utána is tudnak járni, de én hiszem, hogy minden tárgyi bizonyíték ellenére csupán a jelen van a megtanult múlt motívumainak emlékké formált lenyomataival, így ha tetszik bármikor kreálhatunk a gyerekeinknek más jelent egy fiktív múlt tudatba ültetésével, pont ahogy hol hősök, hol gyilkosok voltak elődjeink a nagy háborúk idejében… de ez a jelenben most azt hiszem lényegtelen. NEKEM.)
Azt mondtam sosem fogok befásulni semmibe, mert én kemény vagyok. Hát a sosem teremtő erő…elfáradtam. Nincs kedvem az emberek világához. Túl sok érzést és érzelmet, gondolatot, véleményt, ellenállást és kilátástalanságot szívtam magamban az utóbbi 75 napban.
Elfelejtettem, hogy “empata” vagyok és a legrosszabb, ami velem történhet, hogy kontroll nélkül engedem magamnak érezni mások érzéseit egy adott esemény vagy helyzet kapcsán. Az sem lenne baj, ha érzem, csak elsősorban a saját érzéseim kellene figyelembe vennem és arra törekednem, hogy ne boruljon fel az egyensúly, mert ha elkezdem mások érdekeit a sajátom elé helyezni egyszer csak azt veszem észre, hogy nullára esik az energiaszintem és egy nagy vödör szarban lebegek, mert érdekes módon a “normális” emberek mind kihasználják azokat, akik törekednek arra, hogy körülöttük másoknak jó legyen. Hát ez is marha jól sikerült… A nagy alázatosság szépen háttérbe szoríttatta velem az ÉNt és elfogyott az energia. Megint…
Igazából teljesen jól élhetnénk a megváltozott életünkben is, ha én nem hagyom, hogy szegény apám látszólagos halálvárása kiszippantsa belőlem az életenergiát. Ő profi abban, hogy kokettál a Kaszásszal , de olyan erős életösztön van benne, hogy amit a Halálnak ad energiát, azt másoktól szedi el… a sajátja köszöni pont elég arra, hogy minden reggel mosollyal a kis csontsovány arcán ébred, örül nekem majd átváltozik zombivá és elkezdi pocskondiázni maga körül a világot, mert ha másra nem is, arra mindenképp akar emlékezni, hogy semmi sem jó… ezt már pár éve profin míveli és pont ezzel zavarta el ebből a világból az anyut.
Szegény anyu, ha bármiről is eszembe jut , egyetlen érzés van bennem vele kapcsolatban, hogy nagyon nagyon szeretett volna még élni…sajnálom őt. Nem magam, én nem az önsajnálók társaságában vagyok jegyezve, akik az eltávozott családtagjukat holtukig siratják, hanem inkább azt látom, hogy aki távozott vajon időben tette, vagy előbb….vagy inkább később. Mert azok a földi embernek látszó energiagombócok, akik másokon élősködve elvesznek, és már nem tanít a létezésük csak rombol, nem valók a földi világba, mert elveszik az energiát azoktól akik még építenék azt.
Nem csak a papa ilyen energiarabló, aki nem talál semmi már ebben a világban, hanem én is éreztem, hogy ilyen leszek mint ő, ha nem erőszakolok magamba valami életcélt. Érdekes szembesülni azzal, hogy mennyire erős bennem az ellenállás és mennyire nem fogom fel, hogy nem szabad felvennem mások belső harcát, főleg nem kell hagynom, hogy az én energiámat ellenen fordítva saját magam kényszerítsem arra, hogy feladjam az egészet, amiért megküzdöttem.
De nálunk nem kimondottan a papa jelenléte okozza a problémát. Ő csak rávilágított arra, hogy legnagyobb gond az, hogy én nem teszek meg értem semmit, amit megtehetnék, csak azt figyelem, hogy körülöttem mindenkinek jó legyen. Elveszett ebben a nagy figyelésben az ÉN lényege és nem csoda, hogy nem találtam életcélt azon kívül mások kiszolgáló egysége legyek.
Elfáradtam…
A jelen helyzetben is majdnem sikerült már megtalálni egy egyensúlyt, amiben talán lett volna valami remény arra, hogy fel tudom építeni benne azt a ÉN- PROGRAMOT ami valójában szívesen lennék, de megint felborulni látszik a “rend” és úgy tűnik mindaddig fel is fog, míg nem tudok kiállni egyszer magamért.
28 éve, hogy a Gemenc Volán alkalmazásába kerültem mint autóbuszvezető. Erről már nincs mit írni mert minden évben írtam már róla. Azóta már nem tudom mi a cég neve- az utolsó emlékem még a Volánbusz, és szeretem a munkám. Nem panaszkodom. Úgy tűnik olyan nem lesz soha, hogy ne legyen valami konfliktus. Vagy nekem nem fekszik egy forda, vagy én nem fekszem jól a fordának,vagy útban vagyok valakinek vagy épp engem kiáltanak ki minden bajuk okozójának, pedig én nem lebzselek az iroda körül, a 28 év alatt most vagyok először rászorulva a jóindulatra, de mindegy is, mert ritka, hogy ha minden klappol. Tehát az új tanításnak köze van a 11. napos “MINDEN MINDEGY” projektemhez. Mert minden úgy van jól ahogy van.
Én ma ünnepelek… mert megérdemlem.
Azon kevés ember közé tartozom, aki azt a munkát végzi amit szeret. Igen könnyű nekem.
A választás mindenki előtt ott van, hogy ki mit és hogyan lép, nos ezt a 68-as szám, avagy 68 napja vagyunk az új életünkben, amiben anyukám a saját boldogságát előtérbe helyezve kilépett a fizikai dimenzióból, hogy édesjóapám hagyatékba hagyva számomra megtanítson engem arra, hogy mikor valakinek észt osztok bármiről, először nagyon nézzek magamba és figyeljem meg, hogy én valóban megélés útján vagyok ilyen okos vagy csak flegmán lenézem a lépésképtelen embereket, hogy én másképp csinálnám, mert nem igaz.. pont annyira balfasz vagyok mint bárki más, aki nem képes egyensúlyt teremteni az ÉN érdeke és MÁSOK érdekei között.
Tegnap a Papa úgy tért ki a reggeli elől, hogy közölte, hogy este van. A reggeli kávé és a limitált (ez fogja a sírba vinni, hogy nem ő szabja határait, amik nincsnek) pálinka azért a reggeli rutinjában lecsúszott, viszont onnantól a reggel fél 7 este fél hét lett és ezen képes volt összevitatkozni. Ráhagytam. Sütöttem neki ( amit két naponta sütök, egy kiló liszt- másfél kocka vaj- egy nagy vödör tejföl , egy sütőpor só és sajt érzésből) sajtos rudat mert egész nap azt rágcsál az édes kekszek mellett…igy éhen nem hal, a kutyák is dagadnak rendesen, nem érdekes, hogy ha nem esznek a kutyák még szalonnát is reggelire, mert a Papa a levesen kívül mindent az asztal alá juttat a kutyáknak. MIközben ő éjszakát tartott nappal – csak 9-ig, mert akkor más volt a mese– én átbillentem ezen az egészen.
Délután már nem szóltam Apának semmit amikor hazaért a munkából, hogy a Papa mivel próbálja őszíteni a hajam, mert nem érdekel. Őszintén szólva engem nagyon tudott bántani EDDIG, ha valaki miattam megsértődött. A Kisfiam tudta ezt nagyon jól csinálni, a világból ki lehet kergetni azzal, hogy valaki megharagszik rám minden jószándékom ellenére, de aztán megtanultam MOST, hogy aki megsértődik nem tolja a kistalicskát (ezt szokta nekem is mondani Apa mikor épp duzzogtam valamiért, hát látom, hogy volt honnan örökölni ezt a puffogós magatartást, amit a Papa produkál, mert én is ilyen VOLTAM-de már nem , és a Kisfiam is ilyen VOLT, már neki sincs engedélyezve).
Ma a 28 éves napomon, az új életem 68. napján a 11. minden mindegy amúgy napon jövök haza a munkaközi szünetemben, hogy reggelit tegyek a morcos papa elé, amikor megpróbál belém kötni, hogy kutya előtt nincs kaja és éhesek ám a sajtos rúddal gömbbé hízlalt kutyáim is. És ma először nem sértődtem meg azon, hogy neki amúgy sosem lesz semmi elég jó, mert szar az egész élet már vagy 81, 7 éve. És mosolyogtam, mert ma vagyok 28 éves a VOLÁNos életemben és nem vágok eret, hogy a dagad kutyáim a napi fél kiló sajtos rúd mellett csak 3 órával a megszokott után kapták meg a kutyakonzervnek nevezett ipari hulladékot, meg a Papa tányérjáról a tegnapi túrós sütit, a 800 forintos túróból, mert amúgy a Papának jó a nyugdíja, fussa arra, hogy a gömbé hízlalt kutyákkal etessük a drága kaját, amit amúgy megettünk volna mi is.
Annak idején sokszor osztottam az észt arról, hogy a BOLDOGÁG NEM FÜGG A KÜLSŐ KÖRÜLMÉNYKETŐL mert minden attól függ, hogy mi itt a fejünkben mit gondolunk egy-egy helyzetről. Hát amióta a Papa itt lakik én már nem gondolok semmit semmiről. Viszont megtanultam, hogy észt akkor osztok majd, ha lesz miből. Aki nem éli a helyzetet ne papoljon. Én most tanulom és a legjobb tanító a saját apám lett, hogy mit jelent a tudatos létezés, mit jelenet kívül maradni egy negatív hullámon, mit jelent mindent és mindenkit azon a helyen kezelni, ahová saját magát helyezi a viselkedése által a mi világunkban.
SZÓVAL A LÉNYEG, HOGY: Minden szinten sokat jelent nekem ez a 28 év autóbuszvezetőként. Nagyon hosszú út és szerencsés vagyok, hogy része lehettem.
Ahogy talán azért is szerencsés vagyok, hogy hol ugyan kicsit rosszabbul, de viszonylag mégis inkább jól kezelem az utóbbi 68 napban kialakult helyzetet, mert több irányba is fejlődést hozott mind a fizikai világhoz való hozzáállásomban, mind pedig a Lélek csodálatos útján ebben a gondolat teremtette dimenzióban.
Röviden ennyit.. a papa és a kutyák ettek, illetve az utóbbiak biztosan, az ebéd kész én meg visszamegyek az ÉN másik világomba , a buszba, ami most a második otthonom és ünnepelem tovább ezt a szép időszakot, aminek remélem még egy ideig nem lesz vége.
( az első buszom a néhai CJF-055.. valamikori BY-50-00)
…mivel nagyon keveset alszom és nagyon sokat próbáltam egyensúlyozni – teljesen feleslegesen, de hát mint tökéletes mérleg mi mást is tehetnék- nagyon nagyon elfáradtam és megérkeztek az első testi tünetei a megváltozott helyzet feletti lázadásomnak. Mivel nem engedhetem meg magamnak a fizikai amortizáció gyorsulását a Belső hang, a Felsőbb Én Szelf, az Őrzők, a bennem lakó Isten 😛 tegnap csodát tett a hülye agyammal és hirtelen kiemelt önmagamból, szembe fordított azzal az “énnel” aki mint Sziszüphosz egy bazinagy (a múltbéli összeharácsolt nyomorúságos túldramatizált balfaszságokból kreált) sziklát görget a hegy csúcsa felé, abban a reményben, ha felér vele végre leteheti ezt a terhet, de mire felér a kő nyilván visszagurul, magával sodorva engem is és kezdődik minden elölről. Ennek semmi értelme.
Én ezt a múltgöngyöleget már régen megfejtettem. Egy feladatsor volt az adott tudatszinten elkövetett legjobb döntések folyamata, akkor is a legjobbak, ha most nagy f@szságnak tűnnek. Mindig csodálkozom azon, hogy nem kaptam igazolást arról, hogy értelmileg fogyatékos vagyok, mert nagyon messze állok a társadalom azon szintjétől, ahol a “normális” embereket jegyzik. Őszintén mondom, hogy beszerezném a sárga könyvem, de ennek egyetlen akadálya miatt sajnos nem élvezhetem az “”előnyöket” amik a fogyatékossággal járnak, mert ahhoz, hogy ezt igazolják, kell egy orvos, nekem évi szinten az az egy alkalom, amit az üzemorvos kitesz bőven SOKK… Így kénytelen vagyok elviselni a normális emberek közötti létezés kicsit sem felemelő pillanatait és nem élvezhetem a békénhagyás és a mai világ nagy “látszatelfogadásával” járó nyugalmat.
Szóval. Felébredtem pedig nem is aludtam. Apám játszik velem. Eljátssza az elesett öregembert, közben nagyon is toppon van én figyel. Figyeli mikor miért lehet megsértődni, puffogni, megtagadni az ételt, megharagudni, belekötni, elégedetlennek lenni. Jó tükör.. ha tetszik, ha nem kurvára hasonlítok az apámra, mert én is ezt csináltam évekig.. Semmi sem volt elég jó, és mindenki hibás volt, csak én nem.
Aztán mikor jött a nagy spiro rezgés, akkor a paci másik oldalára kerültem.. Én voltam a hibás mindenért. Az egóm jót szórakozott az önpusztítás lassú halált okozó programján, és én meg kellett, hogy állapítsam, hogy milyen nyomorék is már ez a program, amit én itt mint Z73657292-es próbaverziós humanodroid futtatok, lassan öngyilkolok a virtuális infúzióval bekötött negatív frekvenciákkal.
És mivel nem vagyok hatékony, mivel már majdnem rájöttem, hogy lehet lecsatlakozni erről a nyomorék rendszerről, idevarázsolja nekem édesanyám az ő távozásának gyorsítóját a drága férjét, gyereke apját, hogy az én csodálatos önmegismerő, felemelkedő, fényt termelő, másokat segítő rezgésemre sötét fátylat borítson és elzárjon a földiélet legfontosabb táplálékától a FÉNYtől.
HÁT NEM.
Ezen pár apró megvilágosító gondolatfoszlánytól felpaprikázódva ébredvén a nem alvásból új projektet kezdeményezek, mert beleuntam, elfáradtam, elkezdtem nem emészteni az ételeket és csúnya sebes heges lett a fejem, pontosan mint sok sok éve, amikor is szintén mérgező kapcsolódásom volt.
Azon elhatározásra jutottam, hogy nem engedélyezem nekem a negatív rezgést befogadni. Amikor ezt eldöntöm, mindig megjelenik valaki, aki mint kedvenc növényem borostyánom rámtekeredve igyekszik minden irányból megfojtani a saját negatív teremtésével, de kértem életemben először egy jó kis sikosító védelmet a felsőbb Én energiahalomkupac Istenfoszlányától, hogy aki nem építkezni jön és fejlődni vágyik, hanem lehúzni akar, mert a mocskában unatkozik egyedül, az csússzon már le rólam, mint vizes szappan a kövön , és keressen a másokon fogást, mert én megfogadtam, hogy a közeljövőben nem halhatok meg, mert nem kívánok azzal a hajóval eltávozni innen, amin bármilyen, magát engem rokonnak tartó létező emléke utazik, én egy másik hajóra vettem jegyet, pontosan arra, ami jó messzire elkerüli a földi dokkot, egy olyan dimenzióközi hajóra, amiről majd én is segíthetem az utazókat, de nem kell elhagynom többet, mert az örök utazás örömére vágyom és leszek segítő azon hajó fedélzetén, ami ide-oda szállítja a lelkeket a saját választásuk szerint 🙂
Nem hibázhatok többet… Nincs több ejtőernyő a hátizsákomban… Nem ugorhatom többé… Nézőpontot váltok. Megint. Egy olyan nézőpontot, amiből mindig látszik a FÉNY!
Pénteken elértem egy újabb mélypontot. Persze nincsenek már olyan mélypontjaim, ahol nincs legalább egy pislákoló mécses. Az “új” járatomon (igen, amit elvettem mástól az én spontán és jó döntésem miatt) nyugalmasan telik az este a telephelyen, mert egymagamban lehetek, és van idő gondolkodni az élet nagy dolgain két (busz)szőnyeg mosás között.
Nyolc hete, hogy örökbefogadtam az apám. Nem volt más opció. Nem azért, mert bárki véleménye érdekelt volna ez ügyben, vagy tartottam volna a megjegyzésektől, ha azonnal egy szociális intézménybe dugom, talán életemben először nem érdekel senki, egyszerűen sosem tennék olyat, ami nekem rosszul esne…
Csak egy dologgal nem számoltam. Itt nem rólam van szó. Én nem vagyok olyan mint a szüleim. Én végtelenül alázatos ember vagyok, aki sehol nem akar útban lenni, aki nem akar probléma lenni, akinek nem kell semmi csak évi szinten egy mázsa szotyola, pár zsák kukorica meg széna, macska és kutya táp meg víz …hogy etetni tudjam az állataim meg öntözni a virágokat ..semmi több. Se ruha, se kaja, se figyelem, se pénz, se program…
Engem úgy “neveltek” hogy soha nem mondhattam ki azt a szót a szüleim felé, hogy NEM. Nem hazudhattam ( de egész jól ment) de hazugságban éltünk. És nem bírom tovább ennek a súlyát. Nem akarok tovább önmagamnak is hazudni.
Most hogy a papa is a házban van, olyan szinten kell egyensúlyozni a család és közte, amit nem bírok már. Túl nagy kérésnek érezem hogy adják fel a megszokott életüket, vagy legalábbis értsék meg mi miért van másképp most.
Nálunk eddig mindenki ragaszkodott a saját kis nyugalmához, csak egy valamit nem vettek észre. Ehhez én mondtam le az enyémről. Nyilván nem kívánta tőlem ezt senki, viszont én annyira próbáltam kerülni a konfliktusokat, hogy lehetséges, hogy azzal tartom szinten.
Mire lett volna egy helyem a házban, ahol pihenhettem volna, ahol a kutyáim nem zavarnak senkit, beköltözött az apám a kutyájával, aki éjjel is aktív és ugat. Bár partnernek látszik mindenki a családban, mégis folyamatos a feszültség papa negatív hozzáállása és a kutya viselkedése miatt. Ez a feszültség hozta felszínre az én eddig szerepköröm valóságát.
Úgy gondolom végtelenül szomorú, hogy egy közösségben egy ember feláldozza magát a többi nyugalma érdekében és pont arra kellett rádöbbenjek, hogy ezt az egész szituációt arra szánta a Sors, hogy ezen most jól “elgondolkodjak”.
Talán az utolsó pillanatban próbálja tudatosítani bennem Apa, hogy nem vagyok egyedül ezzel a teherrel, de Ő sem vette eddig észre, hogy a papa nélkül is én voltam, aki (ön)feláldozta a valóságát, de most attól tartok, hogy ezzel a felismerésével ő is túl nagy súlyt vesz a vállára. Engem is próbál cipelni a saját terhei, vállalásai mellett, míg én meg cipelem a családot és az apámat.
Apu harcol a helyzettel, de belül sejti, hogy nem fogjuk a házában magára hagyni és ezen kívül egy opció van, ahol nem lehet vele a kutya. Mindettől függetlenül nem valószínű, hogy megváltozna a viselkedése, bár okos mégsem tartja kontroll alatt a gyilkos szavait. Volt némi rálátásom arra, hogy mit művel anyuval. Anyu annyira menekült volna, de ahogy én sem, ő sem tudta magára hagyni, mert egyikünk sem viszi szívesen a “gyilkos” címet.
Pedig apám a gyilkos Mindent megöl a benne forró keserűség , csak saját magát nem, mert száz körömmel ragaszkodik benne az élet.
Vannak jobb napok. Most, hogy tavaszodik – amit nem hittem, hogy megélek– és többet vagyunk kint, .ő is kijön, próbál segíteni, de nem bírja, amitől újra ideges lesz és ha ideges engem bánt, mert a többieket nem zavarja látványosan a morgása.
Ha nem vagyok otthon nem eszik rendes ételt. Ha otthon vagyok harcolok vele, hogy egyen. Direkt csinálja, Anyuval is ezt tette. Ha jobb a kedve nem köt belém, de rendszerint dünnyög valamit, amiről úgy gondolja, hogy bánt vele. Elengedem a fülem mellett, nem veszem fel, de a negatív rezgés eltalál olykor és akkor olyan gondolatokat hoz a felszínre, amik miatt rettenetesen szégyellem magam.
Eddig azért rettegtem, hogy apu miatt elveszítem a családom. Most rájöttem, ha apu vagy bármi más miatt elveszítek valakit, sosem tartozott hozzám. A megváltozott időbeosztásom miatt van aki eltávolodott. Már nem esek útba nincs bennem érdek. Vannak akik kitartanak. Őket sem értem, mert igazából nincs bennem már semmi, amit adni tudok másoknak. Csak a nagy ürességem.
Nincs bennem sok érzelem. Figyelem az aput, keresem benne azt az apát, aki mindent megtett valaha a lányáért. Hova tűnhetett el belőle a szeretet? Valamikor 8 éves koromban az anyu megölte benne. Azóta csak egyensúlyozott. Miattam. Korán felnőttem és nem volt esélyem sem megismerni , valójában kik is voltak a szüleim.
Apu kimondatta velem, hogy mivé lettem ebben a majdnem ötven évben. A társadalmi megítélés szintjén egy nulla vagyok. Semmit nem tudok felmutatni, most már a munkámban is csak egy “probléma” lettem.
De emberileg, emberileg nagyon magas szinten lehetek, mert annak ellenére ,hogy lassan nem marad semmi emberi érzelem bennem, végtelenül empatikus vagyok, aki akkor is nyom egy jó éjt puszit az utóbbi 8 hétben 10 évet öregedett apja homlokára, ha ő előtte tankkal zakatolt át a lelkemen. Tudom, hogy azért teszi, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás. Nem tudja, hogy nem fog, de addig sok víz lefolyik még a Dunán.. …és lassan megöl a szégyen azért, mert nem marad belőlük más bennem csak a az értelmezhetetlen életem és a csend.
Olyan érdekes megélni, hogy minden kérdésemre megjön most a válasz. Hogy mennyire jól látom én a világot, hogy minden úgy van,hogy érzem, ahogy a belső hang mondja. De az is érdekes, hogy nem számolok még azzal, hogy mások körülöttem változhatnak. Hogy lehet, hogy egy -egy szituációban ők is találnak tanítást. Míg tegnap úgy hittem magamra vagyok hagyva, ma van társam a bajban, de míg tegnap nem akartam hinni, de tudtam, hogy csak egy kód vagyok, mára tudom, hogy csak egy kód vagyok… Nem csak én, mások is változnak és olyan jó, hogy van remény arra is, hogy aki. tegnap hagyott megszakadni, aki tegnap nem ölelt az ma kezét nyújtja és felemel. Igaz olyan is van, aki elfordul, mert probléma egy megrogyott asszonyt, anyát támogatni… Nem haragudhatok semmiért. Minden ami felém jön a saját életem teremtése, és én igyekszem, hogy jobb legyen. És igyekszem mindenkit elengedni, aki menni akar és hálás lenni azért, hogy volt .. És igyekszem örülni azoknak, akik még maradnak akkor is, ha már mást nem tudok adni, csak magamat
Tegnap este a hatodik hetes “hétforduló” alkalmából, illetve a tartósan velem maradt fullasztó, tüdőösszenyomó, gyomorgörccsel kötött házasságom alkalmából, és mert nem próbálok emlékezni, inkább csak sajnálom nagyon, hogy pont Ő ment el, akinek voltak álmai és tervei és szerette ( volna, mert várta, vágyta) az életnek azt a nyugalmasabbik részét, amiből az utóbbi években már alig jutott, gyújtottam egy gyertyát és hálát adtam a Mindegyminek, hogy én még itt vagyok, és megpróbálhatom tartalmasabbá tenni a hátralévő időt, mindegy is, hogy az mennyi.
Pontosan egy hónapja léptem ki a rendszerből egy kis időre és negyedik napja vagyok benne újra. Ha lehet fokozni a gyomorideget, akkor az megtörtént már az első munkanapom előtt, miután tartósan belém költözött a lelkiismertfurdalás azért, mert van akinek miattam most rossz. Elgondolkodom amúgy azon, hogy én az utóbbi 28 évemben( ha megérem itt a március 1-et, a nem is tudom épp már melyik cég alkalmazásában) mennyi áldozatot hoztam már, és álltam félre, illetve nem vágytam semmit, nehogy valaki elől elvágyjam a “jó” dolgokat. És most, hogy segítségre szorulok ( ami még sosem történt meg) – amit megint csak szégyellek- és van is aki segít, és ezért viszont nagyon hálás vagyok, úgy érzem, hogy összeomlik a világ.
Most önző módon magamról írok először. Furcsa volt visszaállni a munkába. Vannak akiknek egy havi távollét természtes, nekem nem. Olyan, mintha évek estek volna ki. Rögtön világgá kellett menjek –egészen Kaposvárig- amit így utólag végülis nem bánok, mert egy viszonylag új busszal dolgozhattam, amivel tényleg öröm és kevésbé fáradságos a munka.
Mától viszont visszatérve az őskorba, valaha szebb napokat látott Mercedes alattam a paci, én jobban szeretem a Credot ( akollégák közül sokan nem így érzik) mert szerintem sokkal jobb vele lavírozni a közúton. Pont azon “szórakoztam”, hogy mire megszokom a helyem, jön valami ami miatt egy új közegben leszek váltó, avagy az utolsó ember… Ez van. /Itt jönne az a rész, hogy a drága jó kis helyijáratom, de nyilván ott volt a lehetőség átmenni a másik céghez, ám valaha még számított nekem a “hűség”./ Így én maradtam. Egyszer nekem is lesz buszom és járatom.. 🙂 és nem leszek újra “problémás”…
Dolgozni jó. Hiányoztak az emberek, akiknek számít egy “jó reggelt”, egy tiszta busz vagy egy mosoly..
Itthon minden más. A Papa elvan. Szerintem én túldramatizálom a helyzetet, nem vicces, de vicc, hogy én vagyok, aki még belül harcol és pánikol.
Sokáig azt hittem, hogy Apu elvárja, hogy olyan legyen minden, mint Anyuval volt neki. De nem vár semmit. Néha beszól valamit, amivel úgy érzi gyilkolhat, de rájöttem, hogy megszokás ez nála. Anyuval szemben ezt alkalmazta, de lehet nem neki szánta, csak belső harcokat folytat az Úrral, meg az Édesanyjával, aki nem jön érte a megbeszélt minden éjszakában…
Amúgy elvan . Ha nem vagyok itthon nem eszik, de azt kamuzza, hogy evett. Ha itthon vagyok, akkor én vagyok Ursula nővér, aki erőszakos és akarata ellenére rábírja az evésre. Amúgy egész nap sajtos rudat eszeget és azzal tömi a kutyákat, így azok szanaszéjjel hányják a házat a sok sütőporos cucctól, én meg kétnaponta sütöm az utánpótlást egy kiló lisztekből.. Az alkolholról nem esik szó… Apu nem buta, tudja, hogy milyen opciók vannak, ha elszabadulna a pokol. Én nem szeretném, ha oda jutnánk. Anyu távozása után nagyon sokat öregedett, de ahogy megy az idő úgy szedi talán össze magát. ( a rokonaira még mindig nem kíváncsi. Mondtam neki, hogy hívjuk fel őket, és beszéljen velük, mert engem zaklatnak és én hamarosan mindenkit letiltok, mivel nem telefonálok senkivel, csak céges ügyben vagyok hajlandó felvenni a telefont.)
A családom nem panaszkodik a helyzetre. Nem akarnak bántani ezzel. Nekem sem kéne panaszkodni. Nincs is mire, de azért küzdök minden levegővételért még. Biztosan nekik sem könnyű, de én vagyok a legfeszültebb. Apa szinte minden nap jelzi valamilyen formában, hogy “NEM VAGY EGYEDÜL”, ami arra enged következtetni, hogy láthatja, hogy mennyire nagy rajtam a súly, a logisztika, a szervezés, hogy minden flottul menjen, és nagyon sokat segít, ami miatt megint csak pánikolok, mert nagyon sok a munkája és féltem őt ❤
A Merci is itthon van még, vizsgaidőszak van az egyetemen, ő is részt vesz a Papafelügyeletben és hála sokszor kiveszi a kezemből a “mit főzzek ma” terhét. És számíthatok a Nagyfiamékra is, így tényleg nem vagyok egyedül, csak én annyira megszoktam, hogy magam vagyok, hogy nem nagyon tudok segítséget sem kérni, sem elfogadni úgy, hogy ne érezzem magam miatta rosszul.
Emberileg mindannyian sokat változtunk a “tragédia” megélése óta. Kiben mit okozott. Sokkal inkább egymásért aggódunk, mint azon kesergünk, hogy Valaki már nincs velünk. Sokkal erősebbek lettek a kötéseink a szeretett emberekkel. Én úgy érzem, hogy figyelmesebbek és türelmesebbek lettünk , mert megéltük a hiányt. De nem ülhetünk bele ebbe a hiányba. Bárkit is veszítünk el fizikailag, lélek szinten nincs hiány, nincs űr… Ott vagyunk az EGÉSZBEN és tesszük a dolgunk, mert aki maradt, annak még van. És elég szomorú, ha a valaki a hiányra hivatkozva megül és nem mozdulva várja a halált, azt helyett, hogy az helyett is élne, aki már nem teheti meg. Mert ez a feladat… tenni, megélni, részt venni, kiállni benne önmagunkért, és kiállni mindenkiért és mindenért akit szeretünk. Megélni, örülni, mindenben meglátni a jót, és nem beleülni a rosszba, csak tudni, hogy mi az ami NEM és mi az ami IGEN. Tudni hogy mit akarunk s mit nem. És nem hagyni, hogy mások kívülről ránk erőltessék azt ami NEM.. mert minden ami NEM az csökkenti a frekvenciánk, aztán egy szép estén nem lesz elegendő, hogy itt maradjunk ebben a játékban.. Nekünk még játszani kell tovább! Ez a feladat..
A minap olvastam egy cikket arról, hogy milyen szemét dolog magyarázat, illetve a lezárás lehetősége nélkül kilépni emberek életéből, avagy nem illő dolog a “ghostingolás”. A ghosting egy olyan jelenség, mely során egy ember úgy szakítja meg a kommunikációt, hogy egyszerűen csak felszívódik, nem ad magyarázatot a másik félnek. Az elébb csörög a mobil és nem ismert szám, de mivel most épp az utolsó fizetetlen napjaim töltöm és kereshetnek nem ismert számról, hát felveszem és a több mint 33 éve látott rokon kéri rajtam számon az apám, az elérhetőségem és hogy kötelességem a család tájékoztatása azon családé, -akik megtagadta apám amikor az elköltözött a jobb élet reményében ezelőtt 44 évvel a szülőföldjéről– akik sosem látogatták meg, csak egyszer mikor a rákkal küzdött és azt hitték belehal.
Elmondtam, hogy hagyjanak minket békén, van nekem elég feladatom most nem fér bele a rettegés a telefoncsörgésől. Nem ismerjük egymást. Én értem, hogy rokonság meg van még élő testvére aki most nagyon aggódik, de eddig sem apám tartotta a kapcsolatot, hanem anyám, illemből. Belém nem szorult illem, és éppen jó úton haladok a mindenre kiterjedő rosszérzésem elengedésében. De nem, nem értik. Én tartsam tiszteletben a mindenkit , de engem nem tart senki, mert ez a viselkedés részemről elfogadhatatlan.
Szóval próbálsz magyarázattal szolgálni, hogy kösz, de apu nem kíván kommunikálni, van telefonja, de nem veszi fel és nem is hív senkit fel. Tehát nem akar, nem is érdekli, nem fogom erőszakolni, nem vagyok az anyám. ( Aki mellesleg nem szerette a rokonokat, egyedül az unokahúgát, akit előttem mindig piedesztálra emelt, és nem volt rest mindig elmondani , hogy bezzeg ő… bezzeg ő, veled kapcsolatban kislányom nincs igazán mire büszkének lennünk… :) )
Annyira bírom, hogy szegény anyu megpróbált a rokoni összejöveteleken büszkének lenni ránk és hát nyomta nekem itt a telefonba az unokanővérem, hogy én azt mondok amit akarok, mert ellenőrizhetetlen, anyám ezzel szemben mást mondott és mivel ő a hiteles, ezért ne mondjam már.. Én meg mondom, hogy fejezzük be ezt a beszélgetést, mert oda jutunk, hogy akkor sem fogok jelezni, ha nem lesz ki miatt aggódniuk már, bár szerintem az apu túléli az összes rokont azért és, de egyik sírja felett sem fog már könnyeket hullajtani, mert nem fogunk tudni róla, mert én bizony simán ghostingolok egyet és eltűnök a világból, mert nyugalmat akarok, immár bármi és bárki vesztesége árán. N Y U G A L M A T A K A R O K!
Telefon a kukában…
Pedig én megpróbáltam szépen elmondani, hogy majd én keresek mindenkit ha van bármi amit megosztanék. Nem fogadják el. Akkor miről beszél a pszichológia, miért nem lehet lelépni magyarázat nélkül, ha a hiába akarsz lezárni valamit, nem hagyják? Miért van az, hogy aki önmaga, azt megölik azzal, hogy nem teheti, hogy úgy él, ahogy neki jó, mert amúgy mindenki másnak ezt jóvá kellene hagynia, de mivel más a rend, mások a szokások, nyugodtan vagdosd fel az ereid, mi akkor is ragaszkodunk a mi kívánságaink beteljesítéséhez.
🍁soulleaderdemon🍄 