Onnantól kezdve, hogy az ember nem beszél valamiről, hanem cselekvéssé válik benne az elméleti tudása a gyakorlattá válás szintjére emelkedik.
Amikor nem beszélek arról, hogy én elfogadom az embereket olyannak amilyenek, hanem egyszerűen nem reagálom túl a viselkedésüket, a felém küldött jeleiket, vagy az egyszerűen magukból kifelé sugárzott rezgésüket nem veszem magaménak, csak létezem a saját kis világomban és próbálom élvezni az életet, akkor én már gyakorlom az elfogadást és meg kell hagyni,hogy a szabadsághoz vezető út legnagyobb lépése az, amikor az ember nem bántja magát másokkal, nem teszi magát függővé más emberektől. Mert az egyetlen konfliktus forrás a másik ember kommunikációjának feldolgozásának módja,minősége
Minden fizikai körülmény és lelki fáradság ellenére soha nem voltam még ennyire független és szabad mint most, hogy felfogtam végre ,hogy mások szavaiért, gondolataiért, viselkedéséért, elvárásaiért programjáért nem én vagyok a felelős.
Mindenki azt csinál magával amit akar. Velem viszont csak azt, amit hagyok
Ez ilyen egyszerű.
Ezt a megélésem két napja minden irányból teszteli a Sors. Hiába. Nem érdekel,tényleg nem. Én tisztában vagyok azzal,hogy mire vagyok képes,mire vagyok hajlandó. Már nagyon figyelek arra, hogy ne legyek karma és ne bántsak, ítéljek senkit még gondolatban sem. A figyelmem a szép dolgokra és mások segítésére illetve a kommunikáció építő jellegére forditom.
Egy kedves Úr utasom volt az áldozata a reggeli eszmefuttatásomnak, szerintem elértem, hogy ne üljön többet előre 🙂 Arról eszmecseréltem magammal hangosan ( ő meg illemből ühümözött), hogy vajon honnan került elő ennyi hülye egyszerre a világban? Aztán kifejtettem, hogy ez az internet átka, mert hát biztosan eddig is voltak, csak nem volt ez ennyire átlátható és érezhető.
Az emberek többnyire elégedetlenek a sorsukkal és mindig másra vágynak, de én már többször éreztem, hogy tök jó minden ahogy van velem, nem baj, hogy nem lettem okosabb, tanultabb vagy bölcsebb, nem baj, hogy a társadalmi piramis alsó szintjének felsőbb fokán, míg a munkahelyi hierarchia piramis alsó szintje alatt tengődöm, mert a szabadság valahol ott kezdődik, ahonnan ezek az embereket besoroló piramisok csak távcsővel láthatók.
A mai ünnepi alkalomból- mivel ma viccelődhetünk büntetlenül– azért megkérdezem viccbűl, hogy hogy lehet, hogy emberek sorsa felett döntő pozíciókban olyan dedós, az óvodásokra nézve is sértő “ovis” szinten hoznak törvényeket, vagy döntenek emberek, munkahelyek sorsa felett? Én, aki nem vagyok a legélesebb kés ebben az embereket kategórizáló fiókban is erősen csóválom a fejemet, amikor olyan szituációkba küldenek bele, amiben a működő dolgokat is működésképtelenné tesszük.
Érdekes “fejlődésen” mentem keresztül az évek alatt. Lassan teljesen távolmaradok mindentől, amiben felmerül a manipuláció . Régóta nem hallgatok olyan rádiót, amiben híreket mondanak. Bár illene napra késznek lenni a tragédiákból, a politikai mocskolódásból, a reklámokból, amiből már normálisat nem is képesek készíteni, mind csapnivaló hányingerkeltő és minden alkalommal összenézünk , ha az este véltelen úgy sodor az ágyba, hogy Apa még az aktuális sorozatán kókadozik, hogy vajon mit szívnak azok a reklámokat készítő “szakemberek” és vajon milyen tudatszintű embereknek készítenek a televízióban műsorokat? Nyilván vannak nekem való műsorok is és lehetséges, hogy fizetnénk is azért, hogy ne tegyenek 90 perc műsorba legalább 45 perc reklámot, de ha én egyedül élnék, az első amit nem fizetnék többet az a kábeltévé lenne.
Miközben ezen gondolkodom felmerül bennem, hogy valószínűleg nagyon keveset tudok a világról, mert csak az én szintemre befutó információkból tudok képet alkotni, ráadásul azokat is korlátozom. Nem tudtam mi lesz ami végleg elvisz a Facebook oldalról, mert folyamatosan menekültem, nem vitt el sem a covidos szarakodás, sem a háború, viszont elvitt a sok “tartalomkészítő” álprofil, amit az algoritmus a saját ismerőseim helyett elém tolt. Anyu halála óta mindenhonnan elmegyek ahol erőszakkal, erőszakos fellépéssel, agresszióval találkozom. Ezért jöttem el. Nem tudom kezelni, belerogyott a lelkem a monoton alacsony rezgésbe. Lassan semmi más nem érdekel csak a virágok, a kert és személyes kapcsolódás, ami nem fizikait jelent, hanem aki kapcsolódik most is hozzám, azt tudja miről beszélek. Hálás vagyok az Internetnek mert nagyon sok lélektársat találtam. Aki velem akar megosztani bármit is megtalálja a módját. Én írok tovább, aki olvasni akar, idejön. A privát csatornák nyitottak, de csak az érdekel, ami magával az emberrel történik, ami ő maga, amit átél, amit teremt, aminek örül vagy amitől épp szomorú. De nem érdekel az, hogy mi volt a vacsoracsatában… sosem értettem hogy lehet erről beszélgetni, vagy egy műsor függőjévé lenni, nem baj ha valakinek ez a téma, én kukát rakok ki vagy esernyőt bontok, mindenkinek más amiben örömét leli, de nem kell senkire ráerőszakolni a sajátunkat vagy illemből bármilyen kommunikációban is részt venni.
Mivel a viccelődés napja van, viccből elmondom, hogy bár olyan a tudatszintem amilyen, én baromi jól látom ezt a világot és semmiképp sem hiszem, hogy én tévednék amikor azt mondom, hogy itt azok , akik máig megmagyarázhatatlan okból olyan szabályokat, törvényeket, vagy körülményeket hoznak létre, ami minden józan paraszti ész felett áll, azok nem kimondottan azért teszik ezt, hogy ezzel önmaguknak okozznak bármi “jót”, hanem valami ismeretlen hatalom csicskái, akik /amik valamiért arra törekednek , hogy az emberektől elvegyék a gondolkodás, a gondolat szabadságát és vegetáló lényekké alakítsák át őket, akik vakon teszik, amit beléjük programoznak.
A kérdés az, hogy miért?
Mert mi mindig csak olyan hétköznapi problémákkal foglalkozunk, ami nem mutat túl azon a szűk látómezőn, amit magunkénak élünk meg, pedig az élet sokkal több ennél. Valószínűleg én már nem fogom megtudni, hogy miért hoztak minket létre, és azt sem, hogy mi a célja az életnek. Azt viszont tudom, hogy míg ebből a szögből kell nézzem, azt kell tennem, ami nekem is jó. És semmi olyat, ami nem… Mert akkor már egy picivel közelebb kerülök a válaszokhoz.
/ Tegnap a A Da Vinci-kód ment a tévében (ezredszer), amit Apa nézett és megállapítottam, hogy engem mindig vonzott a misztikum, az okkultizmus. Sosem lennék semmilyen társaság , sem kör, sem szekta tagja, mivel én nem vagyok kötelékbe való, folyamatosan lázadok azon szabályok ellen, amit ember emberek korlátozására hoz, de nagyon jól olvasom a jeleket és tudom hogy az ember és az emberhez hasonló lények okkal vannak teremtve ( létrehozva) és vannak közöttünk olyanok, akik ismerik az okát, de nem fogják átadni a tudásukat olyan tudatszinten lévőknek, akik nem tudják azt még feldolgozni. /
A mai napra húzzunk kártyát Dudustól. Itt jegyezném meg, hogy nagyon régi követője vagyok a Lótuszvirág Pagodának, ahol Dudus rengeteg gyönyörű kártyát ismertetett meg a világgal nem kis munkával és térítésmentesen kínálva a lehetőséget, hogy a kártyák útmutatásával megkezdhessük a belső utazásunkat, ám az Ő munkásságát is megtámadták azok a kiadók akik jelenleg nyerészkednek a kártyák értékesítéséből.Bár a Pagoda jó reklám lenne a kiadóknak, mert az ember előbb utóbb megveszi a paklikat- most már nem, azért sem- mégis szem elől veszítettünk jó pár paklit , nem beszélve a munkáról, amit Dudus belefektetett.Nekem szívszorítást okoz látni ezt és kevés kell hogy ne átkozzam azokat, akik ezt ésszel nem érték fel. Ha minden az üzlet, akkor jöjjön a lekükért Lucifer és vigye őket az örök üzlet és pénz mocskába a Pokolba…-persze ez nem átok volt, elvégre bolondok napja van. 😉 Az én kártyám:
Ma nagyon nehezen keltem. Öregszem is, meg az a kurva óraállítás, na azok napja is ma van akik ezt kitalálták. Bár az “én szintemen” nem érdekes, hogy az ember mennyire egészséges, mert tömegárú vagyok, simán pótolható minden szinten, mégis itt jegyezném meg hogy este nem tudok “időben” aludni, ezért a reggel kicsit előbb jön… eddig 2-kor ébredtem, most 1-kor és eddig legkésőbb az NCIS utolsó reklámjánál kapcsolta le az ébrenlétet biztosító fényt a tévéről félálomban az “Ember” most nem is tudom mi megy még utána a reklámok között 😀 😀 :D. Szóval ez az időmanipuláció is nem több, mint az emberi szervezet szándákos terhelése… Erről meg rólam is vélhetőleg mára ennyit! Legyetek boldogok… amíg nem büntetik az is.
( jaj erről jut eszembe, hogy bár én abszolút nem alkoholizálok, már két hete vágyom nagyon arra, hogy két lélegzetvétel között leeresszek egy üveg tojáslikőrt a torkomon. Nem tudni miért azt, talán mert az jó sűrű és legalább valami elnyomja a szar vodka íztelen ízét benne, ám a SORS minden olyan napomra tervez valamit, amin ezt megtehetném… erről ennyit. 😛 Nem lesz detox… valószínűleg ennek is az az oka, hogy az én “problémám” az alkohol nem oldja meg. Mert amit én szeretnék, arra kábítószer sincs igazán… marad a tudatosság és a gondolatok kizárásának gyakorlása, míg nem ringatja a hamvaim a Balaton)
Tegnap dühös voltam, mert megint felültem egy “pletykára” ami nem kis mértékben fogja befolyásolni a hangulatom, ha bejön… Persze szél zúgtalan nem indul, és ismerve a benne szereplő emberkéket (vagyis nem kevés megtapasztalással mögöttem az emberek lelkének és elméjének programjai témakörében) nem is olyan hihetetlen, hogy emberek a saját jónak képzelt érzéseik vagy anyagi stabilitásuk miatt kicsesszenek másokkal azzal a felkiáltással, hogy “én csak neked akarok jó”.
Tegnap a Telihold támogatásával dühös voltam magamra azért is, mert annyira szerettem volna MÁV-os lenni és most, hogy az vagyok lassan másfél hónapja, kezd ködbe veszni a március elején betöltendő 29 évem a Volánnál… Nem így képzeltem azért… De mit nekem képzelet…Az viszont bizonyos, hogy ha a jogutód semmibe fogja venni a konzervatívok hűségét, akkor én fél lábbal már nem is vagyok itt. —> DE MIÉRT EZEK AZ ÉRZÉSEK?
Tegnap este a Lajosbirodalomból ( idetévedő bekukkantó még itt nem járt lélektársak kedvéért, Lajos egy -illetve bocsánat -A KECSKE) az ablakon át látom ám, hogy apu egy zseblámpával a kezében ( bent égett a lámpa szerintem az összes helységben) kutatást végez. Ahogy beértem kiderült, hogy engem keres, mert fáj a gyomra és kell neki fájdalomcsillapító. Majd elkezd úgy tenni mint aki szédeleg, majd nehéz légzést is produkál mellé… Mint frissen gyógyult “infarktusné” nagyon képben vagyok már a tünetekkel, és azért megkérdem, hogy nem kellene-e bemenni az ügyeletre. Persze tiltakozás és neki csak gyógyszer kell, kap , plusz egy gyomorvédőt – a bor ivása mellett és kajamentes sztrájk esetén ugyan tök mindegy- majd bekísérteti magát a szobájába. Még itt is jelzem, hogy beviszem az ügyeletre, ha rosszul van, mert nem fog az én lelkemen száradni ha valami komolyabb baja van, mint amit a masszív alkoholfogyasztás, az ételmegtagadás és az életutálat egyben okoz. Elutasítja és kiküld….menjek ki, nem kell itt nézzem, reggelre úgyis meghal. Mondom rendben…
Egész éjjel ültem… 21 órától 24-ig a hálószobánkban az ágyban, majd kimentem az étkezőbe és ott ültem 3-ig… Füleltem, mikor kell segítség, vagy most mi fog történni. Olyan gyomorgörcsöm lett, hogy hiába volt minden fájdalomcsillapító azt hittem megfulladok menten. Gondolat gondolat hátán.. magam előtt láttam anyut, ahogy ott fekszik a padlón és körülötte mentősök csomagolnak, aztán azt, hogy mi lesz ha apám ez egyszer betartja az ígéretét és reggel nem jön ki, hogy kaját vigyen a kutyáinak. Nem mentem be hozzá éjjel, mert a kutyák elkezdnenek ugrálni az ágyán és amilyen nehezek ha ráugranak a mellkasára, még a végén csontját törik…
Csak ültem és gondolkodtam, hogy mi a franc van itt? Mit kell tenni, mi a jobb? Ha akarata ellenére elvitetem? Az influenza miatt lezárt kórházban pár nap és tényleg meghal. Mit tesznek egy 82 éves lázadó beteggel? Aki erőtlen, de ahhoz elég erős, hogy kitépjkedje az infúziót? Láttam én … Ne merüljünk bele. Tudom, hogy apu szervezete elkezdte feladni az alkohol miatt.. egyszer mindennek vége és ennek is lesz, de nekem miért kell ehhez asszisztálni?
Próbáltam felkészülni a legrosszabbra, erre elkezdett az agyam tovább gondolkodni, hogy mit kell tenni, hogy kell tenni, nem emlékszem mi volt anyu távozásakor, tudom, hogy tettem a dolgom, de zárolja az agyam az emlékeket. Nem akarom én ezt újra. Miért kellett nekem megszületni? MIT AKAR NEKEM TANÍTANI EZ A HELYZET?
Aztán reggel három lett, megfőztem a teát, kitettem a kutyák kajáját , hogy ha apu felkel tudja nekik majd adni, megcsináltam a Merci szendvicseit , tettem magot a cinkék etetőjébe és 24 óra fentlét után elindultam a buszhoz. Majd ha lesz egy kis szünet hazajövök és szembesülök a tényekkel.
Apa jött értem és hazahozott. Itthon minden ahogy volt… Apám reggel szépen felkelt, semmi gyomorfájdalom, sem szédelgés, már hiányzik a napi borból, a kutyák ettek én meg összeomlottam. Szétfolytam mint a hígszar az árokparton…
Annyira fáradt vagyok, annyira utálom ezt az egész helyzetet és annyira nincs kinek elmondani ezt, aki nem fog ítéletet mondani a döntéseim miatt. De mit számít már mások ítélkezése?
Ahogy itt ücsörgöm az udvaron , vagy 15 füstölő léleknyugtató és harmonizáló, simogató füstjében, rájöttem, hogy mi a baj, miért vagyok dühös, miért ölöm meg magam lassan a gondolataimmal és azokkal az érzésekkel amik belőlem áramolnak.
Azért okoz fájdalmat ez a helyzet , és az összes helyzet, amiben más emberek is szerepelnek az életemben, mert nem vagyok képes természetesnek és hozzám méltónak érezni a döntéseim, a gondolataim. Mert folyamatosan szégyellem magam már magam előtt is a gondolataim miatt, mert szégyellem, hogy utálom ezt az egészet, és szégyellem, hogy nekem nem okoz örömöt, hogy az apám itt van, az az apám ,akiről azt hittem, hogy ismerem semmi szeretetet nem képes adni nekem, és hogy már én sem érezek semmi jót iránta , csak fájdalmat, undort és csalódottságot.
És szégyellem, hogy ötven éves koromra egy magányos ember lettem, aki elbujdokol a személyes kapcsolatok elől, mert érzi, hogy mindenki más szeretettel van a körülötte lévő világgal szemben, csak én vagyok ilyen nyomorék, akit gyerekként sosem öleltek meg, sosem mondták, hogy szeretik és nem tanultam meg mit jelent az, hogy jól szeretni, hogy szerethető lenni.
Nagyon fáradt vagyok és nagyon csalódott és elegem van. Nem akarok itt lenni. Nem akarom ezt csinálni és utálom magam, hogy mindezek ellenére én megfőzöm reggel a teát, összesöpröm a kutyaszőrt, cserélgetem az ágyneműjét a kutyák miatt, és naponta 5x megkérdezem az apám, hogy mit hozzak neki, és ő 5x elmondja, hogy neki semmi nem kell… semmi nem jó… csak arzént akar, meg kés a mellkasába meg azt, hogy az én kezembe legyen az a kés, mert ő ehhez is gyáva.
De tudod…én vállalom a döntéseim. És nem viszem be apám az ügyeletre amikor épp kedve van azzal sokkolni, hogy reggelre meghal, mert nem fogom elmondani, hogy már egy éve tudatosan építi le magát, és gondosan mérgezi a szervezetét a borral, amit nem lehet megvonni tőle, és elutasít minden segítséget és tett róla, hogy én már soha se tudjam meg, milyen az, ha egy gyereket szeretnek a szülei… és ha reggelre tényleg meghal, akkor én nem halhatok vele, hibába is akarja már két évtized és hat év óta ezt ..
Már magamtól sem bírom el a vádaskodást, hogy nem vagyok hajlandó teljesen feláldozni az ő oltárán azt, ami én vagyok.
És én már nem akarok inkább senkit soha többé (meg)szeretni, hiszen az én szeretetem tele van aggodalommal és megfelelési kényszerrel, és próbálkozással és nagyon akarással hogy én is okosan , jól legyek része mások életének, de én vagyok aki végül képtelenné teszi magát arra, hogy része legyen, mert NEM TUDOM, hogy HOGY KELL SZERETNI és NEM TUDOM, hogy HOGY KELL RÉSZE LENNI MÁSOK ÉLETÉNEK ÚGY, hogy ne legyek benne sokk, hogy ne szólaljak meg, ha nem kérdeznek. Hogy ne csak tárgy legyek, hanem része lehessek az örömöknek is…
Mert a szüleim életének nem lehettem része… és soha annyi gyomorgörcsöt nem éreztem még, mint az utóbbi 5 évben, amióta apám masszívan elkezdett inni… Én nem akarok meghalni még… akkor sem, ha nincs miért élnem.
Mit tanít nekem ez a helyzet?
Önmagam elfogadását az összes döntéssel,amit hozok és annak az elfogadását,megértését, hogy mások hozzám fűződő kapcsolatát nem befolyásolhatom, mert minden törekvésem ellenére nem rajtam múlik. Én meg mást nem tehetek,csak elfogadhatom ,hogy a gondolataimmal és az érzéseimmel együtt vagyok az, aki… És ha egyedül maradok,akkor sem tehetek semmit, nem tudok más lenni,mint amivé lettem.
…tavaly azon a sokat emlegetett szentestén nagyon jól indult a nap és volt egy- ma már átértékelt, de akkor- nagyon jónak számított délutánom addig a telefonhívásig, amikor anyu hangja helyett a szomszédja hangja közölte a visszafordíthatatlant. Soha nem felejtem el, ahogy Apával megdöbbenve ülünk a kocsiban és egyikünk sem látja a folytatást. Kegyetlen napok , hetek és hónapok következtek. Döntéseket kellett hozni, olyan dolgokkal kellett szembe néznem, olyan feladatokat elvégeznem, amelyek elől szívesen kibújtam az évek alatt.
Ebben az évben rengeteg volt a feladat és nem maradt olyan hely az életünkben, ahová elvonulhattunk volna. Apám magunkhoz vétele elvágott minket a jogunktól a nyugodt életre. A viselkedésével lassan öli meg bennünk a lelket. Minden nap megerőszakoljuk magunkat, hogy ne legyünk tiszteletlenek vele, mint amilyen ő velük. A munkahely elvárásai vagy a változások, a minden területen megfelelni akarás okozta stresszt otthon sem lehetett kipihenni… lassan vagy gyorsan, de eltelt ez az év. Mindenki elfáradt, csak a papa nem, a papa az nem tudja abbahagyni az elégedetlenkedést a sorsa miatt. Bennem a bűntudat nő Apában a feszültség.
Az idei évben is , mint az utóbbiakban is sok jelet, utalást kaptam a Belső Hangon továbbításával a nem is tudom már honnan, hogy mi vár ránk, mire kellene odafigyelni. Például novemberben, amikor megkaptam a beosztást, feltűnt, hogy az 5 nap pihenő karácsonyra van tervezve, amivel jött egy olyan gondolat- és még nevettem is kínomban egyet rajta-, hogy ha valami baj lesz, legalább nem kell megint fizetetlenre mennem, mert megoldom az 5 napban. Aztán mentek tovább a napok és a december egyre több feszültséget hozott a házba. Apának az év vége, az egyetem, a munkahely, az itthoni dolgok túl nagy terhet tettek a vállára, és még itt voltam én is, az egyre több faszságon aggódó, őt ezzel állandóan idegesítő asszony, aki már -már kínozta a hülyeségeivel. Amikor kezdett minden nyugalmassá válni, felmerült bennem, hogy nehogy Apa most meg összeomoljon, hogy hirtelen minden , illetve a papán kívül minden kezd a helyére kerülni. Aztán ez a gondolat is elsuhant a novemberi mellé a polcra…
A szenteste napja tök jól sikerült. Reggel a nagy dógozásban egyetlen Kolléganőmmel ittunk egy kiváló cappuccinót és kaptam egy finom muffint az OMV kúton, aztán Apa eljött velem az utolsó kanyaromra és együtt mentünk haza, ahol a Kisnagylányom főzte a kiváló ebédet és jöttek a Nagykisfiam a Kismenyemmel és együtt ettük megint- mint tavaly – a karácsonyi ebédet. Tényleg minden jó volt… mint tavaly és nem halt meg senki ezen az éjjelen. Gondoltam is, hogy na, akkor nem lesz a karácsonyból rémálom idén, és mert nem kell 25-én senkihez menni végre egy olyan karácsony, ami a pihenésről fog szólni…
25… első ünnep. Délelőtt döglés… Apa dél után nem sokkal megrakta a tányérját a tegnapi maradékkal, de nem evett sokat. 16 óra magasságábann jelzi, hogy szarul van, fáj a gyomra. Mivel mi “epés” és jól tartott család vagyunk, gondoltuk, hogy sok volt a kaja, és görcsöl a gyomra… ejnye-bejnye na. Karácsonyi gyomorrontást diagnosztizáltunk, aztán jólvan. Quamatel, No-spa, Iberogast , Dipakrin, …. nem szűnik. Nem tud feküdni, sehogy sem jó… kisugárzik… felmerül bennem, nem ám valami más baj van, de miért is lenne . ( és ilyenkor hol van az a polc amire a jeleket pakoltam? ) múlik az idő, enyhül a tünet, de nem szűnik… akkor újra leltározunk egyet a kisugárzás irányain, és megjelenik a ” a fogaim is fájnak már” kijelentés… Bár délután óta többször megkérdezem, hogy bemenjünk az ügyetletre? Egyikünk sem erőszakos ez ügyben, mert biztos kibasznak minket, hogy ne zabáljunk ha nem bírjuk… A fogfájás másodszori említése nagyon zavart, így gugliztam egyet mert nagyon ki akartam zárni amit sejtettem, hogy itt valami nagyon nem oké. Már 22 óra volt mire bementünk az ügyeletre, kéne egy EKG, hogy kizárjuk amit nem akarunk tudomásul venni… Apa vezet, én meg figyelem, nehogy rosszul legyen. Amikor mondja, hogy menjünk az ő kocsijával, mondja is BH, hogy ne… menjünk az enyémmel, de nem hallgatok rá. Most sem.
Az ügyeleten csend.. Csengetünk, kijön egy mentős hölgy, kicsit indulatos, de Apa mondja neki, hogy kéne egy EKG ( gondolom hogy szeretik mikor már googleképzett a beteg) mert neki nem szűnik a fájdalom a karjában. Telnek a percek, kijön a doki. A régi háziorvosom volt az ügyeletes, lehet, hogy azért húztuk mi az időt tudat alatt, hogy olyan orvos legyen, aki nem dob ki minket első körben… Ő nem olyan, Ő alapos, Ő most egy angyal volt. Apa bement én nem, tök süket már a bal fülem, de amikor egy olyan hangot hallottam, ami egy zacskó széttépése volt, tudtam, hogy nagy a baj. Mert az infúziós szerelék zacskótépésenek hangja nem változott a 30 év alatt mióta elhajottam az egészségügyi pálya elől a busszal. Beálltam az üvegajtó mögé és vártam, hogy mikor jelenik meg a kék villogó az ajtó előtt, mert akkor az apáért jön 😦
Sok perc múlva jött a mentő. Az orvos akkor jött ki és jól lebaszott, hogy miért nem jöttünk azonnal. Merthogy a csapból is ez folyik, hogy mik az infarktus jelei. Igen, csak több volt a jel az epegörcsre , mivel a Nagykislányt tavaly épp egy jó marék epekőre eltávolítása miatt műtötték decemberben és végigküzdöttünk együtt sok éjszakát pontosan azokkal a tünetekkel ami Apának volt, egy kivétellel a fogba sugárzó fájdalommal. De a bűntudat már akkor jó mélyen belém lett ültetve. Sok sok percig vártunk arra, hogy Pécs jelezze tudja -e fogadni Apát és meg tudják-e katéterezni még az éjjel… Amikor megkapták a jelet az indulásra, a mentőbe rakták és elvitték. December 26-án nulla óra után nem sokkal… Én hívtam a Fiamékat, hogy jöjjenek be Apa kocsiáért, mert én most nem tudok vezetni. Megsemmisültem…
Itthon csak ültem a kezemben a telefonnal és nem tudtam semmire gondolni. Vártam az időt, hogy felhívjam a kórházat, hogy mondjanak valamit, de fél három körül Apa telefonjáról érkező hívás végén szerencsére Apa hangja közölte, hogy túl van a beavatkozáson, egy lábon hordott és egy épp zajló infarktuson, három elzáródott eret kellett felszabadítani és sztentet beültetni. Reggel mehetünk 9 után. Mentünk. Igen megható, elgondolkodtató, tanulságokkal teli ez az újabb , szerencsére nem tragédiába fulladó “karácsony”.
Apa és a Gyerekeim szemszögéből nem tudok nyilatkozni, hogy kinek milyen tanulsággal szolgált megélni ezt a helyzetet. Az biztos, hogy mint Anyu távozása, mind pedig ez a helyzet még erősebb köteléket kovácsolt közöttünk, pedig nem volt a kötelékkel semmi baj, viszont én nagyon megéltem a családom érzéseit és mélyen meghatott ahogy ők éreznek. Apám megrendült egy fél napra. Mára már múlik belőle ez a rendülés, viszont engem már nem tud bántani. Nem érdemli meg sem ő sem más, sem ember sem munkahely, hogy valaki a viselkedése miatt, az elvárásai miatt bedrótozva egy monitorhoz kötve, infúziózva, ágytálba vagy háphápba vizelésre legyen kényszerítve, mert stresszel, mert megfelelni vágyik, mert elismerésre vágyik… Ez az egyik oldal… a másik oldal az önrész… a dohányzás, a sok kaja, az édességek, a pihenés hiánya , a tudatosság hiánya , az, hogy saját magunkat hergeljük az apósunk önzőségével vagy a feleségünk hülye dumájával az bizony saját döntés. A saját rész egy ilyen helyzetben több mint 75% a többi meg a hajlam.. Apáékánál örökletes, talán mikor valakit eltolnak az Átjáró kapuja előtt ezen is elgondolkodik és mindenki más is, akinek van annyi “esze”, hogy más hibáiból tanul.
Én most nagyon megtörtem. Minden porcikámmal a nyugalmat vágytam , pedig a Belső Hang nagyon mondta, hogy nekem nyugalmam csak por formában lesz, ne erőltessem ezt szót. Amikor meghallottam, hogy most közel egy hónapig egyedül leszek, eluralkodott rajtam az önsajnálat és az önzőség, ami miatt mélységesen szégyellem magam és bizony ennek súlyos ára lesz. Inkább egy hónap magány mint egy életen át egy fát locsolni egy síron, nem is értem hogy lehetett, hogy előbukott belőlem ez a keserűség. Apa most gyógyul és átértékeli az életét. Nem tudom, hogy én mint stresszfaktor benne leszek-e a következőbe, de már nem is érdekel csak az, hogy a családomról valaki vegye már le az átkot, és ha én lennék bárminek is az oka, akkor vigyenek el engem, bár igazság szerint nincs nagyobb büntetése a Sorsnak mint azokat szenvedni vagy betegnek látni akiket szeretünk. Igy maradnom kell, mert nem bánthatom őket azzal, hogy azt éljék át miattam amit most én.
Vajon én mikor tanulom meg végre, hogy a JELEK azért vannak, hogy segítsenek felkészülni a feladatra, mert kikerülni nem lehet a bajt, de meg lehet tanulni megerősödni az érkezéséig.
A verset köszönöm Brittaanyum!
Nagy László: Adjon az Isten
Adjon az Isten szerencsét, szerelmet, forró kemencét, üres vékámba gabonát, árva kezembe parolát, lámpámba lángot, ne kelljen korán az ágyra hevernem, kérdésre választ ő küldjön, hogy hitem széjjel ne dűljön, adjon az Isten fényeket, temetők helyett életet – nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgyis, ha nem kérem.
( a facebookos hozzászólások azért vannak kikapcsolva, mert nem tudok reagálni rájuk csend ül rajtam, rajta vagyunk az ügyön, hogy Apa meggyógyuljon és újra teljes életet élhessen úgy ahogy neki a legjobb)
“-Jól van lányom, tudatosság nulla, leülhetsz egyes!”
Nem szoktam, de mégis kiírtam a Faszbukra a dühöm reggel, aztán töröltem, de akkor is leírom, mert bennem maradt.
Amióta apu itt él velünk , elég rosszul reagálok arra, ha valaki utasítgat, vagy kérdés nélkül hoz olyan helyzetbe, amiből relatív vesztesként jövök ki, ha szívességet teszek.🤔
Bár mindig azt keresem, hogyan tudnám mások életét megkönnyíteni, vannak olyan szituációk, amik még bennem is kiverik a biztosítékot.
Nekem ugyan természetes dolog mások számára a segítségnyújtás, meg is teszem ezt kérés nélkül. Az is természetes, hogy a kényelmüket is figyelembe veszem. De valami miatt nem természetes, hogy ezzel visszaélnek
Van konkrét szituáció, ami napi szintű. Szívességet teszek, és nem mondhatom el, hogy azért tenném mint a legutóbbi “baráti” kapcsolatban, ahol a nárcisztikus rezgésű embertől való félelmemben megtagadtam önmagam, nem félek senkitől és nem várok senkitől semmit, de azt nem tudom kezelni, ha valaki kérdés, kérés nélkül olyan helyzetbe hoz, amiben nem hagy szabad döntést, hanem kiköveteli a saját érdekének az érvényesítését.
Részemről ott a hiba, hogy ha erre azt mondom, hogy NEM, akkor úgy érzem bunkó vagyok. Viszont megdöbbentő megtapasztalás, hogy ha az ember egyszer azt mondja NEM, akkor a másik fél azonnal elfordul és úgy marad
Tegnap azt mondtam nem. Egész éjjel fent voltam és próbáltam megfejteni, hogy miért érzem magam egy kupac szarnak ez miatt?
Tegnap ki lettem “zavarva” a saját házamból. Nyilván nem vettem zokon apám kommunikációját, de nagyon kezd tele lenni az a bugyor, ő is olyan ember, aki kérni nem tud ( de csak tőlem nem) csak utasítgat.
Nekem nagyon furcsa ha valaki kérés nélkül utasít. 29 éve dolgozom ” utasítás” alapján, de SOHA nem fordult elő, hogy ne kérték volna a feladat teljesítését. Sem a munkahely sem a maganéletem nem zajlik a fegyveres testületek egyikében sem, és nincs ” parancs, értettem” hanem “légyszi,vagy nem lehetne-e megoldani van és persze természetesen igen” van.
Mégis van egy két úriember aki valamiért úgy érzi, hogy kihagyhatja ezt lépést. Hát nem… Mert a gyomrom nem veszi be
Furcsa azt érezni, hogy szégyellenem kell(ene) magam azért, mert így 50 éves koromra kialakult bennem az igény arra, hogy ha valaki szeretne valamit, azt közölje és ne hozzon olyan helyzetbe, amiben nem ad lehetőséget arra, hogy döntsek a saját életem pillanatairól.
Ez van.
Kezdem úgy érezni, hogy kívánok már sokáig semmilyen közösség része lenni,mert a magamfajta ott nem tud más lenni csak kapcarongy.
Akármilyen életét is éltem a múltban úgy érzem elég sokat vezekeltem a bűneim miatt , elég volt ebből. Nincs tartozásom már senki felé.
Talán ott kezdeném, hogy igen, megint elcsesztem. Nekem egyetlen nagy hibám van, illetve kettő. Az egyik az, hogy még mindig ( már vagy 15 éve írom le, hogy még mindig nem) nem vagyok feltételnélküli bizalommal a belső hangom iránt, a másikat meg az utóbbi napok tükrözték le megint ( és megint, és megint), ha nem kérdeznek, ne válaszolj, ha nem hívnak ne menj, ha nem ölelnek vissza, ne ölelj, ha nem szeretnek, fogadd el, ha nem hisznek neked, nos aki nem hisz neked, azzal dolgod nincs. Alapszabály. Egyetlen alapja van a minden (is) kapcsolatnak, a BIZALOM ..
Tegnap elcsesztem, de nagyon jól jött ki végül a történet. A busz, amivel dolgozom,”csőtörés” áldozata lett, avagy valahol elfolyt belőle az összes hűtőfolyadék. Nem is olyan régen jutott eszembe egy járatvégzés közben, hogy itt körülöttem, szinte mindenki ül egy kicsit tartalék verdában, lehet, hogy időszerű lesz egy lepukkanás valahol, de el is engedtem ezt a dolgot, mert ugye épp mávosításban vagyunk, és kicsit másképp megy mostanság a problémamegoldás mint eddig. Tegnap pont az irodista járat indulása után és pont tele busszal és pont olyan emberekkel tele akinek a felét sosem láttam még ezen a vonalon bejelzett a hibavisszajelző hogy kevés a hűtőfolydék. Ez baj, mert csak úgy egy zárt rendszerből nem tűnik el… amióta ilyen típusú busszal dolgozgatok, azóta egytelen egyszer volt folyadékszükséglete a busznak ( oknak, mert ez a harmadik -az átkozott) tehát nem jellemző a vízcsövek csereberéje, de hát nem új, lehet ilyen, nem nagy javítás, de nyilván nem az én dolgom ezt (sem ) megjavítani.
Tegnap jó csapat volt , mert egy kolléga szólt is, hogy menstruációs probléma akad, tudomásul vettem, de nem kérdeztem vissza, hogy mennyire rossz a helyzet. A Belső Hang jelezte, hogy nem kéne menni tovább, de mire felhívtam a forgalmisát és meggyőződtem arról, hogy van aki folytassa a feladatom már elhagytuk a várost. Gondoltam én, hogy eljutok a végállomásig, visszatöltöm és visszajövet leteszem a műhely elé.. nem így lett.
A vízhőfok jelezte, hogy itt bizony vészesen gyorsan fogy az anyag, így meg kellett állni. Sűrű bocsántkérés az utasok felé, akik egész jól reagálták. Mondjuk mind intelligens tanult ember, nyilván értik, hogy ez nem az én vagy a “mi” mint cég hibája ez inkább Murphy és bizony szituácós gyakorlat. MIvel én már időben jeleztem, hogy nem fogok valószínű végigmenni, a Tartalékszolgálatos készenlétben volt, potom 7 percet kellett várni , a mentő nem jön ki egy beteghez 7 perc alatt és az utasaim máris mentek haza én meg ballagtam vissza a telepre.
Miért vagyok szerencsés? Mert a Sors jó csapatot biztosított. Jó volt a forgalmista, mert aktiválta a jó kollégát, aki nem szart bele, hogy valahol valaki bajban van és hogy utasokkal állt meg, hanem azonnal jött. 7 perc alatt egy 10 perc menetidőre lévő helyre. Nekem ez olyan nagy dolog. Olyan sokszor voltunk magunkra hagyva már “kolléga” és “forgalmista” által, aki nem küldte a mentést, mert a “kollága” épp reggelizett…bocs.. Én baromi hálás vagyok, hogy így sikerült, de nagyon szégyellem is magam, mert ha hallgatok a Belső Hangra, akkor a 7 perc késés, ami nem késés még, lehetett volna csupán kettő, míg átszállnak a másik buszra az utasok előbb egy településsel. De hálás vagyok azért is, mert nem volt sem türelmetlen sem “gonosz” velem senki, egy rossz szó nem hangozott el és a kolléga mondta, hogy megköszönték neki, hogy ilyen gyorsan jött . Ez olyan jó.. ezért érdemes dolgozni, mert vannak még jó emberek és értük érdemes küzdeni a változások orkán erejű szelével szemben is. Persze nem mindig van így. De én mindig alázatos vagyok és mindig megteszek amit tudok… de én sem vagyok hibátlan, és lehetnék tévedhetetlen, ha jobban bíznék abban a tudásban ami bennem lakozik.
Más a “megérzésről”. Nemrég Apa említett egy autót ami tetszett neki, de nem is kérdeztem milyen színű. (Pedig nem mindegy, én pl csak fehér kocsit vennék, csontfehéret, ha választhatnék egyszer ) Éberálmomban megjelent az autó, kék volt. Ilyet álmomban sem találnék ki, hogy kék kocsija legyen, mert nem tetszik. Meg is kérdeztem milyen volt a kocsi amit nézett. Kék.. Ennyit a Belső Hangról.. SOHA és SENKIVEL kapcsolatban nem tévedek. Csak abban, ahogy kezelem azt, ha valaki nem mond nekem igazat. Bennem senkinek érdeke nem lehet, ahogy nekem sincs senkiben Felesleges kamuzni.. energiapocsékolás. Pont ezért sem teszi a Belső Vezető, a Programfelelőse…
A tartalék járgány ..😅 nem lenne rossz ha lenne gazdája aki szereti és vigyáz rá. Ez mindennel és mindenkivel így van.🤗😘
Nem vagyok nagy kertész, csak olyan kontár mindenben, de a szándék a szépség megteremtésére mindig megvolt. A magam módján. Mert utánajárni, hogy mit hogy is kell már lusta vagyok. De én így vagyok mindennel. Egyedül a csirkevágást néztem a Youtube-n, amikor egy egyszer egy pipike megsérült és muszáj volt az életére törni, mert a többiek végezték volna ki. Nos akkor sem követtem a lépéseket, mert az általam humánusabb megoldások híve vagyok. ( rossz megfogalmazás, nem vagyok a tényleges gyilkosság híve, csak fejben szoktam kivégezni a számomra kártékonynak ítélet alakokat , de ott sem vizualizálom a folyamatot, csak a végeredményt.) 😀
Szóval a fókusz az “önmagam megajándékozása az örömmel” projekt keretén belül a hortenziák kiürült cserepébe vettem krizantémot a szomszéd falu kertészetében, mert mindig elmegyek mellette a busszal és csodálom a három színből egy cserébe ültetett kreációt. Vétek ezeket a gyönyörű virágokat rátenni cserepestől a betonlapú sírokra és hagyni meghalni a télben, mikor minden évben újra hajt és újra gyönyörű. Amúgy annyira igénytelen növény, nekem van olyan krizantémom cserében, amiről azt hittük rég nem él, ki volt dobva, és tavasszal láttam, hogy a téli fagy ellenére újra hajt. Így került vissza a földbe és most virágzik nekem és gyönyörű.
Szóval vagy 20 éve szeretnék krizantémot ültetni, de sosem volt ilyentájt rá pénz. Most volt. Most muszáj volt lennie, mert az a feladat, hogy örömteli legyek, és nekem a virágok örömöt okoznak. Szóval vettem. Még veszek árvácskákat a Mama fája köré, mert szerette ő is és én is az árvácskát. Anyai nagyszüleim kertjében a sövény mellett virított az árvácska, a neve kiejtése is azt a világot hozza vissza, és a reggeli párás levegő illatát a nagy szilva alatt rohadó millió szilva fanyar bűzével.
A kertben kontárkodó kutyák miatt nem nagyon lehet virágot a földbe ültetni, mert mindent kiásnak és kitaposnak, ezért az ajándékba kapott nárciszok is a cserepekbe kerültek, mert a krizantémot vissza kell majd vágni a tavasszal… Majd meglátjuk mit sikerült varázsolni és mi lesz a végeredmény. A krizantémok még nem nyíltak ki, olyan választottam, ami még bimbós… Van ideje, ha nem fagy meg, mert ma reggel bizony kint a határban deres volt a föld.
🩷🩷🩷
A nyáron kihalódott ablakláda tartalma helyett is új kreáció került egy ládába. A többiek jobb fekvésben túlélték a nyarat.
Tegnap a dió kivételével, amiről nem tudtam, hogy csak novemberben kezdik árulni, elültettük családi program keretén belül a gyümölcsfákat. Soha ilyen szép nem volt mögöttünk a föld, mint most. Apa a szíve csücske Duanjáró hajójából kistraktor lett, így nincs gaz csak gondozott föld, amiben bármi is lehet, ha az egészség és az időjárás engedi. Egyenlőre megalapozva a holnap pálinka, bocsánat lekvár és befőtt termését, a gyümölcs került előtérbe. Alma, körte, szilva , cseresznye, meggy… A barack az utóbbi idők tapasztalata miatt kimaradt.. és lesz a dió, mert azt mondják abban van a jövő…főleg ha nem pusztul meg, mint manapság a termése.. Régen nagyon szerettem volna egy nagy díszkertet. De nem volt támogatva az ötletem, így kis díszkertem van, amiben semmi sem díszes ugyan, kínlódom a Hortenziákkal, gond, hogy eltűnt és csak soká lesz újra árnyék ott és egyéb, de alakul, sokkal szebb, mint volt és látom benne jövőt.
Jelenleg a kismadarak uralják. Nyáron inni és fürdeni jöttek el, most beindult a téli etetési szezon, és rengeteg nyári vendég jött el az etetőhöz. Kíváncsi lennék, hogy miből vették észre, hogy már ki van téve az eleség. Lehet őrszemet állítanak a közelbe, hogy mikor sántikál már ki az zöregasszony azzal a szotyival. Remélem sikerül feltölteni a szotyolás bödönöket és egy újabb télre megint megnyugszik a lelkem, hogy van mit ennie a madaraknak.
Nekem a pár virágom locsolgatása és a kismadarak etetése- itatása is öröm. Amíg a panelben laktam is etettem a madarakat és bizony a cinege ott is odatalált a harmadik emeleti ablakba. Lehet a lelkük érzi, hogy valaki gondol rájuk. 🙂
Nekem az is öröm, ha a boltból hazafelé nem a rövidebb úton autózom Földvárról visszafelé, hanem eljövök a hatoson.. GPS bekapcsol, hogy mutassa merre figyel a szemfüles Yard, és ha nincs trafi és “seholsenki” akkor szépen hazarepcsizek a napsütésben a kisforgalmú úton. Ha kicsit szomorú lennék, akkor elmegyek Újvárosig a boltba, és a pályán röpcsizek.. zene és sebesség… Fura ezt nekem így most “bevallani” de valahogy van benne valami szabadság érzés. / persze igen igen.. csakis a megengedett sebességhatáron belül /
Most öröm, hogy végre kicsit ülök, és klimpírozom itt a betűket. Az is öröm, hogy tiszta lett a lap a kapcsolataim terén. Megértettem, hogy mindenkinek van vágya, magánélete és nem biztos, hogy beletartozik az örömébe, hogy megossza velem ezt. Azt sem szabályozhatom, hogy ki mit akar nekem adni magából, így én megosztom amit megosztani vágyok, fogadja vagy nem aki felé küldöm, nem az én dolgom. És elfogadok mindent, amit felém küldenek. Mert minden megosztás a bizalom jele… régen arra mentek rá a kapcsolataim, hogy elvárás volt, hogy személy szerint nekem vagy tőlem neki(k) menjen át az infó , ne a közösségi oldalról kelljen megtudni dolgokat. Mára megértettem, hogy nem lehet ilyesfajta elvárás, mert olyan barátságok mint régen nincsenek.. De lehet nem is baj. Az egónak van csak olyan vágya, hogy kisajátítson magának embereket. A mai világban a szabadság vágya erősebb, mint a hovatartozásé, ez nem feltétlenül jelenti azt, hogy valaki értéktelen lenne, inkább azt, hogy senkit nincs joga az embernek magához kötni. Sem társat, sem gyereket, sem barátot. Öröm ha együtt vagyunk… Öröm ha megosztanak valamit, öröm ha vesznek a tálból amit kirak az ember az asztalra.. Öröm, hogy mindig van valaki aki szívesen csemegézik belőlünk, de még nagyobb öröm annak a képessége, hogy ezt lehetővé tesszük mindenki számára… …illetve majdnem mindenki számára. 🙂
Amire még rájöttem az az, hogy nem foglalkozom már a negatív gondolatokkal. Feltűnt, hogy mielőtt panaszkodni kezdek, megállítom. Nincs miért panaszkodnom. Tényleg nincs. Minden a maga útján halad tovább. Köszönöm, hogy eljöttél és itt vagy, ez is öröm nekem Hálás vagyok!
A Facebookról a figyelem átirányítottam az Instagramra. Csak kényszermegoldás, mert itt kevesebb a hír, a gumicsont, tematikusabb a szar ami még csak folyik, de mégsem nem ömlik. Nyilván innen is menni fogok egyszer, nincs garancia arra, hogy a virtuális térben maradok, de már arra sincs, hogy a fizikaiban igen, mert gond van a padláson nem kicsi. Innen- onnan elér a neheztelés, hogy szó nélkül távoztam. Nem történt szó nélkül, évek óta érett ez bennem, aki figyelt láthatta, hogy kínlódom. Megléptem. Jobban vagyok. A hiányom majd megszűnik, akit érdekelt a világom, az követője volt vagy lett az írásaimnak. Érdekes módon azok közül akik a “könyvírásra” bíztatnak egy követőm sincs 😀 ( látom a követők E-mailjét ha épp engedni a WordPress) Akkor minek a nagy duma, meg motiválás? 😀 Vicc az egész. A blogom biztosan tovább fog élni valamilyen formában, mint ezek a közösségi felületek, mert szeretem. Szükségem van rám. Önző vagyok.. de sokkal jobban érzem magam ezeken a kevésbé látható felületeken. Már semmi olyanom nincs ami másokat megajándékozhatna némi tudással, megélésanyaggal vagy fejlődésre motiváló energiával.. Csak egy egyszerű lélek vagyok a hétköznapi megéléseivel.
De nem erről akartam írni, mégis milyen kurva jól sikerült 😀 A “mesterséges világ képeiről” akartam írni, mert amióta nem csak olykor lapozom, hanem úgymond lakója lettem az Instagramnak , úgy gondolja az algoritmusa, hogy én szeretem a AI által létrehozott képeket.
Ezek a többnyire mozgó képek mind kellemes hangulatot árasztanak. Első ránézésre örömöt okoznak. Aztán valami miatt a AI elcseszi, például szakadó esős képen repkednek a lepkék.. ez ugye nem reális, de a jó megfigyelőnek mindig feltűnik, hogy túl tökéletes a “fotó”.
Első körben dühített, hogy mesterséges fotókat tolnak elém, ezzel vajon mi a céljuk? Másodikban viszont elgondolkodtam. Hiszen amikor meglátom a képet- és nem vizslatom tüzetesen– tehát az első reakcióm az egy jóleső érzés. Vágykép. Egy csodaszép, vágyott világ részlete.
Szinte mindegyik ilyen képen a Tom és Jerry megy a tévében 😀 És alatta mennek a kommentek, amiből kerül, hogy a nagytöbbség elhiszi amit lát. De akkor ez most jó vagy nem jó nekünk? Sok írásomba szerepel a “holoszoba” fogalma, amiben ugye program hozza létre a környezetet, például egy teniszpályát, és simán elhiszi az agy, hogy most ott van és játszik.
Ha a AI átveszi a képek és a szavak felett az uralmat, olyan fiktív világot teremt körénk, amilyet akar és aki nem ismerte a valóságnk hitt képeket, az elhiszi, hogy amit lát az valódi.
Vajon amit mi látunk az létezik? Vagy tényleg csak program? Ha ez utóbbi, akkor ki készítette, mi a célja ezzel? Mert az ember lelkületének függvénye, hogy szép, melegséget hozó vágyképeket, vagy a pusztulást kívánja megjeleníttetni a Mesterséges Intelligenciával. Nyilván elém nem tesz negatívumot, mert már “ismer”. Ahol a sok negatívum, onnan elmegyek, mert az én valóságomban bőven van belőle, nem kell ezt rámtukmálni.
Jó érzést hozó képek, rossz érzést keltő gondolatok. Kell nekünk egy másfajta, általunk létrehozott valóság? Vajon sikerül-e jobbat létrehozni annál, amit most hozunk létre? És mikor fogjuk fel, hogy amiben élünk, az senki másnak nem köszönhető, csak magunknak 🙂 ?
Jó vagy nem jó az nekünk, hogy valami ami nem valóság örömöt okoz? Mi lesz, ha nem akarunk többé a tanult valóságunkban élni? Elbírunk-e majd kettővel?
Mai program az édes semmittevéses utazgatásos míg a Gyermek az oskolában okosodék. 😁
Ébresztő 4 óra. A családfő felkészítése erre a csodálatos napra.
Kávéfőzés, szendvicskészítés, a papa reggeli megszokott ellátmánya összekészítése ( 3 dupla kávé, egy kupica jó kis házi 🍒, egy nagy bögre tea, az egy vérnyomás szabályzó és a tucatnyi placebo vitaminok melyek hozzájárulnak ahhoz hogy még húsz évig károgja, hogy milyen szar az élet)a bőr a hűtőbe és a kaja a gömbkutyáknak. Megetetem az én kutyám meg a macskát. Milyen jó, hogy csak begyűrűzik a családba az én gyerekem te gyereked duma, csak gömbkutyák formájában.
Indulás Budapestre 6:00
A GPS az érkezést 7:22-re taksálja. el fog késni ez a lány. Kicsit kiakadok, hogy mi van ha dugó lesz, erre máris több kerülő útvonalat dob fel a Waze, mert torlódik a Balatoni út.
Nekem ne mutogass kerülőket gépember, mert amúgy sincs jogsim Budapesten belülre! Maradok a torlódásban. Csak beérek az Eteléhez időben… Nagyon rákaptunk erre a kelenföldi P+R parkolásra … Egész nappalra csupán 475 forint .. applikáció fizet, szinte dolgom sincs vele. Ebből a pontból egész Budapest megközelíthető a BKKval , az már csak bónusz, hogy ha pénze is van az emberek ott a parkoló mellett a pláza. ( A wc minden esetre a legigényesebb a többi plázához képest és ingyen van)
Merci elment a Metróval , én berongyoltam a plázába a WC-re,mert épp elég volt nekem gyomorilag a forgalom. Amúgy meglepett, hogy nagyon előzékenyek a Pesten autózók, és minden probléma nélkül megy a sávváltás a beállt kocsisorok között is. Ez mifelénk nem így van. Talán ezért is vagyok rugalmatlan Pesten, pedig könnyebb itt közlekedni kocsival, hiszen teszik ezt millióan ha kell ha nem. Én azért maradok a BKKnál. ( Van rá bérletem😁)
Etele pláza a gyorsuló villamosról 😅
Szóval klozet…majd 1-es villamos…időmből futja végig utazni a vonalon. Még ébred a város…megvizslatom Pestet.
Bécsi út – Vörösvári út mint tudjunk villamos fan vagyok 😁
Szóval most a budai oldal jön a 19-es villamossal a Margit hídig. A pesti oldal nem túl érdekfeszítő látvány ha nem a Duna partján megy az ember. Az Árpád hídról lestem a szigetet, jól visszament már a víz. Valószínűleg nem fogom ma meglátogatni Margitot, nem hoztam sem füstölőt sem mécsest. 😔 Igazából nem is tudtam meddig maradunk Pesten. Szóval nem készültem. De ha készültem volna sem tudtam volna lemenni, mert még le van zárva.
A lezárt sziget
A budai oldalon arra haladt a villamos, ahol egyszer kinéztem magamnak egy lakást. Sosem fogok Budapesten élni, de attól még álmodozni lehet. Más kocsikat nézeget vagy kurvákat. Egy dologban egyformák vagyunk se pénzünk se teljesítményünk nincs a vágyainkhoz.🤣
És közben megérkeztem a Jászai Mari térre.
Mindig le akartam fotózni itt a virágos bódét, nagyon tetszik. Igaz iszonyú drága itt minden, de biztosan van vásárlóköre, mert fent tudja magát tartani.
A Jászain van egy Meki itt “szoktam” inni egy lattét. ( Mandulatejest😀)
Bementem és nem szokott ilyen lenni, de egy hölgy fogadta az érkezőket és segítette a tanácstalanokat. Megdícsérte az angyalszárnyakat a fülemben ( érdekes választás részemről,mert nem vagyok angyalhívő, kizárólag Lucifer jöhet szóba 😚😝😝😝😝🤤😏🫢, de ezt választotta a Belső Hang a sokból ) szóval elég furcsa volt a nagy figyelem, plusz a mekiben figyelő biztonsági őr, amiből volt kettő, plusz pár érdekes kinézetű alkalmazott. De a lényeg:
Innen már szervezem az utat a Merci sulijáig, hogy odaérjek 11-ig. A 6-os villanyossal elgurigázom a Boráros térig, onnan séta a Petőfi hídon át a BME kijelölt épületéig. ( sajnos nem a Mikszáthon van a szak, pedig imádtam ott várakozni …ennek a szakasznak is vége nemsokára)
Átballagok a Petőfi hídon…
és lövök pár képet 😁.
Egy rólam is..hogy ne felejtsük el, milyen voltam 50 évesen 😅🫢
😁😈🤗
… és várom a Lányt! Innen vissza az Etele plázába, veszünk Padthai kaját aranyárban és imádkozom, hogy mások kevésbé zavarása nélkül visszajussak az M6-ra…onnan már hazai vizeken evezem.
Mai budapesti megélések:
nagyon jó az idő…🍁🍂🍁 Igazi csodálatos ősz van. Ez már alapból jó hangulatot teremt.
Kevés ember van az utcán és a tömegközlekedésen sem volt tömeg ami furcsa is, de talán jó időben vagyok itt. Vagy mindenkit elvitt az árvíz.
Nem botlottam szélsőségekbe, avagy nem voltak az irányban hajléktalannak látszó kéregetők, vagy mutatványozó brazilok. (Lehet tényleg elvitte őket a víz?)
Egyszerűen jól érzem magam. Tegnap is jó volt. Ma is… Úristen mi történik itt!
Én már annyira elfáradtam abba, hogy nem olyan az életem, amilyennek szeretném, hogy nem küzdök az ellen ami végül mégis van. Néha felmerül, hogy úgy tűnik feladtam és már csak a halált várom. Lehetséges, hogy így van. Én teljesen realista ember vagyok, aki tisztában van azzal, hogy egyedül nem képes megvalósítani az álmait. Ám azzal is tisztában van, hogy senkit nem teremtett arra a Teremtő, hogy az én szolgálatomba álljon. Nem hittem volna, hogy akkor leszek majd boldog, ha tudok majd örülni annak ami épp van. Nem sokkolom magam azzal, hogy másokhoz képest nekem milyen jó, mert mindenki olyan életet kapott, amilyet választott. Senki sem oka annak, hogy valaki másnak szar, de annak se, hogy vannak viszont olyanok, akiknek látszólag sokkal jobb. Az ember legyen realista és legyen képben azzal kapcsoltban, hogy milyen lehetőségekkel nem élt vagy mivel igen, hogy a karaktere mit volt képes kihozni abból ami a rendelkezésére állt, hogy megtett-e mindent azért, hogy jobb legyen? És azzal is legyen képben, hogy bármit megtehet, de azért tenni kell, azért feladni kell, azért, elengedni kell, azért, meghalni és újjászületni kell, azért bevállalni kell, azért harcolni, küzdeni, szenvedni , majd felemelkedni és büszkén győzni kell. Ülve, másokra irigykedve, másokat a sikereikért lehúzva nem lehet fejlődni, sem teremteni.
Jó volt ez a Budapest ma… sikerült egy picit élnem.. hálás vagyok érte.
Szerdán a forgalmi utasítás kivett a “saját” járatomból, hogy más menjen benne a kijelölt szakszervízbe… ( Hahaha…😑🤫) A járat amiben végülis mennem kellett nem esik nehezemre, teljesen mindegy mit csinálok, hanem maga az eljárás az, amin kicsit ( nagyon) felb🤫sztam az agyam és sajnos ez látható is volt rajtam.
Akkor megfogadtam (újra), hogy tudatosabb leszek, nem erdemli meg senki aki fájdalmat akar okozni, hogy lássa sikerrel járt, de tegnap elbuktam. Hétköznapi oldalról támadt a teszt, a leggyengébb ponton, a család egységének pontján.
Nagyot buktam, olyan nagyot, hogy olyat tettem amit utoljára 16 évesen amikor a szomszédban kuncsorogtam a halálvágyam ellen enyhítésért.
Eszembe jutott az anyám,aki 273 napja ezen a napon szintén így tehetett. Gyógyszert vettem be a szűnni nem akaró fájdalomra. Már tudom, hogy nekem ez sem hoz enyhülést.Tehetelen testemben elmúlt a fájdalom, de a lelkem vérzett, a szemeimből megállíthatatlanul csorgott a könny. Pedig senki sem bántott. Egyszerűen tudatosult csupán, hogy elcsesztem valamit nagyon, hogy gond van a padlásomon, és abszolút nem vagyok alkalmas erre a semmilyen szerepre amiben létezem .
Innen már csak egy út vezet. Eszembe jutott, hogy lehetséges,hogy azért húzódom vissza a virtuális világból,mert elfogyott az időm. Olyan lehetek mint egy patkány, elsőként hagyom el a süllyedő hajót. Itt nincs sok értelme a hősködésnek.
Pedig úgy gondoltam,hogy vállalom a mindennapos nyomását és igen, immár van lehetőségem arra, hogy anélkül,hogy olyanokra tukmálnám magam akik nem is akarnak látni, megoszthatom a gondolataim. Mert ez az egyetlen esélyem, hogy a saját démonjaimmal szembeszálljak.
Ma csodaszép őszi napunk volt. Kevés tevékenységre voltam képes. Saját nevelésű fűzfákat ültettem a kecskék kifutója mögé, ha megmaradnak lesz árnyék a meleg nyári napokon.
Kicsit megmetszettem az ujjam is, de ez nem hír, minden alkalommal kárt teszek bennem ha vágó eszköz kerül a kezembe.
Kerítést szereltem, mert szétnyomják a kecskék aztán ma sem sokat ért az életem.
Este van. Hét óra és sötét. Egy kívánságom van, a sok kis állat akik az árterekről menekülnek, kerüljenek biztonságba. A többi nem érdekes. Remélem az angyalok rájuk is vigyáznak.
🍁soulleaderdemon🍄 