Nagyon sokszor kerültem életemben olyan helyzetbe, ami végtelenül kellemetlen és idegen volt számomra, de ami a legmegdöbbentőbb, én hoztam létre. Én hoztam létre, de nem akarattal, hanem egyszerűen magától működik a testem, maguktól hagyják el a szavak a számat.
Ha volna olyan szakember a világon, akiben bízni tudnék, biztosan elmennék és segítséget kérnék. Segítségre volna szükségem, mert a viselkedésemben olyan motívumok vannak, melyek a genetikámban vannak kódolva, viszont ki nem állhattam őket az őseimben, és konkrétan megrémít, ahogy minden akaratom ellenére ugyanazt teszem, ugyanazt ismétlem.
Ami még ijesztőbb, hogy ezeket a megnyilvánulásokat a család sem tolerálta eddig sem. A tudatosságom nem elég. A felém küldött jelekből viszont az látszik, hogy nem fogok segítséget kapni a “hisztimre” ugyanis sokkal könnyebb valakit megszólni az idióta viselkedése miatt, mint felfedezni benne valami furcsa párhuzamot azzal ami ellen küzd és megpróbálni “elfogadni” vagy nem azonosítani ezzel. Mert nem vagyyok azzal azonos, ami ellen küzdök, hiába van bennem, akkor sem vagyok hajlandó elfogadni ezt.
Nekem borzasztóan nehéz Sors ez, hogy olyan mintákkal tarkítva kell élnem, amit mindig is kivetettem magamból, amit nem tudtam befogadni és nagyon nehéz látni, hogy míg mások büszkn viselik a szüleik jegyeit magukban és minden erőmmel küzdök az ellen, hogy olyan legyek mint ők. Nyilván nem minden fájl tartalma hibás bennem, de amire büszke voltam az örökségemben, azt nálunk senki sem értékeli, amire meg nem, azt egyenesen ki nem állhatják. Ebből következik, hogy rám itt már nem sokáig lesz szükség, mert nem bírom a feszültséget.
Én kurva sokat változtam az utóbbi két évtizedben, a sok karmikus pofon miatt a világ egyik legalázatosabb embere lettem, de nem tudok mit kezdeni magamban az apám – anyám kombónak annak a részével, ami 50 éve ellentétes azzal a rezgéssel, amit az én teremtő főlbaoratóriumi munkatársam titokban belém programozott, a SORStörő programokkal, amik olyanok mint a vírusok és minden erejükkel küzdenek az “ÉNCENTRIKUS” programok ellen amiket minden eszközzel igyekszem kiégetni, csak azt felejtettem el, hogy ha kiszedem a kétszer 50 százalék nagyját a programomból, szinte nem marad semmi.
Lehetséges, hogy ez a cél?
Gyűlölök már mindent,ami én vagyok. Nem tudom, hogy honnan van bennem a minimalizmus, honnan van bennem a jól elpalástolt anyai ösztön, honnan van bennem az, hogy azt figyelem körülöttem mindenkinek jobb legyen mint nekem, mert egyik ötven százalékomban sem szerepelt a külvilág, csak a két ÉN és a megvásárolt gyermek, aki soha nem akart semmit, mert amit akart azt büntetésből mindig elvették tőle.
Tudom,hogy valahonnan kapok energiát, mert ha nem így lenne, már nem lennék itt. Valahonnan még motiválnak, valakinek lehet még szüksége van rám, és nem csak a fizikai cselédségére, lehet valakit még egyszer érdekelni fog az, hogy én milyen bölcsességeket tudtam összekaparni az utam során, mert ha nem így lenne, nem tartana erőszakkal életben, mert ez az élet, ahol azt kell lássam hogyan vetik meg bennem a saját programja ellen foggal és körömmel harcoló lelket nem nekem való.
Ennek így semmi értelme.
Akkor voltam nagyon felelőtlen ( akkor is) amikor szuper képességek után vágytam. Tudni azt hogy mások mit gondolnak a szavaik ellenére, tudni a holnapot. Semmi mást nem hozott ez a tudás csak fájdalmat.
Sokkal jobb a tudatlanoknak, pitiáner mindennapi problémákkal harcolnak a programjuk szerint, nem tudják,hogy mit jelent a lélek halhatatlansága , azé a léleké, aki akkor sem figyelt, amikor erre a földre majdnem ötven éve annak ellenére visszajött, hogy megfogadta soha többé nem teszi. Nem teszi,mert alkalmatlan bármilyen szerep eljátszására, alkalmatlan arra ,hogy emberként éljen.
Bárkit megbántottam, kérem ne gondolja azt, hogy ez nekem jól esik. Egy rohadt program cseszi el az életem, egy program, amivel nem vagyok hajlandó így folytatni tovább!
Újabb hétforduló, harminchárom hete múlt Szenteste , a nap, amikor minden megváltozott. Pont egy hete, hogy lezártam egy életszakaszt utoljára jöttem ki a földúton, ahol annyit gyalogoltam hóban-fagyban, esőben és tikkasztó hőségben. Életem meghatározó része volt az az időszak, amig a szülők ott laktak, de soha nem terveztem, hogy azon a helyen fogok megöregedeni ( mondjuk az öregedést sem terveztem, de jön ). Nem lettem boldogabb ettől, semmi eufórikus érzés, egyszerűen csak nyugalom árad szét bennem, akárhányszor elmegyek az út előtt.
Volt e héten egy posztom, amiben sikerült kicsit negatívan megnyilvánulni egy helyzetről, amiben kicsit elkeseredtem és megalázónak éreztem egy szituációt. A sok negatív gondolat magával hozott még többet és már majdnem lezuhantam a józan ész sziklájáról, az őrület mélységébe, amikor összeszedve magam szembe fordultam a beérkező gondolatokkal. Megszámlálhatatlanul sokszor jutottam már el erre a szintre , de soha nem éreztem azt ami most, hogy NEM ÉRDEKEL MÁR, hogy milyen csapást mér rám a Sors, olyannak kell lennem, mint egy haditudósítónak, félre kell tennem a félelmeim, az érzéseim és igenis a tényekből kiindulva kell elemeznem a helyzeteket, amikbe keveredem a realizmus szemüvegén át, és élni a megosztás lehetőségével, mert számomra ezt a feladatot sorsolta a Felsőbb Én csoport az induláskor.
A héten kimondtam a tényt, hogy GYÁVA VAGYOK, mert nem teszek meg dolgokat vagy mert megteszek dolgokat , mert félek attól, hogy nem tudom feldolgozni a visszautasításokat és túldramatizálom a szituációkat. Hiába tudom, hogy nem rajtam múlik egy kapcsolat minősége, mégis küzdöm érte vagy ellene. Van annak már több éve is, hogy megfogalmaztam, én minden eszközel megpróbálom a folyót tóvá változtatni. Értelmetlen próbálkozás, mert a szabadon hagyott folyó az útját járva lassan változtatja meg az útjával érintett környezetét, míg a visszatartott folyó “szenved” majd ha átszakítja a gátat mindent szétrombol amerre jár… Számtalan ilyen romboláson vagyok túl! A jó Segítők szinte láthatatlan módon segítik a víz ( energia) útját. Hogy most sikerült-e bátrabbá válnom, sikerült-e elfogadni, hogy mások érzéseit, érzelmeit velem kapcsolatban nem tudom szabályozni, hogy sikerült-e elfogadni, hogy a folyóm sebességét és útját a Sors úgy határozta meg, hogy amire szükségem van érintsem, de ne romboljam szét, hogy vizemmel öntözzék a megtapasztalásiamon át mások termőföldjét, de pont csak annyival, hogy kárt ne okozzon, nem tudom. Életemben talán először rábíztam magam a Sorsra. Szeretnék immár nem boldog, csak “nyugalomban” lenni. Szeretnék kevesebb gyomorgörcsöt, és szeretnék nem lenni negatív, nem lenni gyáva ( és nem lenni magyartalan, de pont nem érdekel, hogy ez kinek nem tetszik most itt)
Tegnap elkísértük a Nagylányt a Budapest Parkig, mert koncertre ment és míg bulizott, mi is “buliztunk” Apával, ültünk a villamoson, metrón és utazgattunk a városban. Nem volt célunk, csak megéltük a pillanatokat. Nem tudtam nem észrevenni, hogy egyre nehezebben mozgok, nem tudok gyalogolni, nem megy a lépcsőzés sem, nem kapok levegőt a tömegközlekedésen és rosszul lettem a tömegtől, a zajtól, az oxigén hiánytól, a melegtől. Kicsit elkeseredtem, hogy lassan, de biztosan el leszek vágva azoktól a dolgoktól, amit nagyon szerettem. A legfurcsább az az érzés volt, hogy elfogadtam ezt a szomorú érzést, de nem fordítottam magam ellen önsajnálatba, hanem csak éltem a pillanatokat és örültem, hogy nem kellett egyedül lennem ez idő alatt amíg várakoztunk. Ahhoz, hogy elengedjem az irányítási vágyam, ahhoz, hogy elfogadjam a helyzeteket, ahhoz, hogy kicsit nyugodtabban vegyen tudomásul, hogy hiába vezeklem én Szent Margitnál olykor , nem fogom megúszni a revansot a tetteimért, tudomásul vettem, hogy mások érzésit irányomban nem szabályozhatom, tudomásul vettem, hogy egyedül az én szándékomon múlik, hogy milyen irányba haladok tovább, hogy szenvedője vagy tudatos megélője leszek-e mindannak ami rám még vár a hídig, meg kellett élnem mindent, amit az elmúlt ötven évben megéltem. Úgy, ahogy megéltem.. Jót és rosszat egyaránt. Ettől lettem sokkal bölcsebb, mint harminc éve és ettől leszek még sokkal bölcsebb a következő harmincban, mert igen, minden távozásra vágyó megnyilvánulás ellenére nekem még nagyon sok megélni és átadni valóm van itt ezen a bolygón.
Jó lenne, ha nem kezdődne többé egy posztom se számokkal. Az azt jelentené, hogy elfogadtam teljesen az életünk megváltozott voltát, és nem tekinteném bármelyik pillanatban megszűnhető átmeneti állapotnak, mert az állandó készenlét kimeríti a szerveztem. Lényegesen “könnyebb” már az együttélés apámmal, amióta tudatosult benne, hogy el kell fogadja ezt a helyzetet, amibe került. Sokszor eszembe jut, hogy lehetett-e volna másképp, de a sok tanítást, felismerést nem kaptuk volna meg, ha nem így történt volna. Sok gondolat van bennem , sokszor kényszerítem magamra a szégyen érzését a gondolataim miatt, és sokszor keresem , hogy milyen úton nyerhetnék az önvád alól feloldozást. Nem tudom, hogy akarom-e tudni, hogy miért menekültem el a rokonság elől, csak azt tudom, hogy azért szégyellem magam, mert anyu távozása óta inkább megkönnyebbültem, mint fájdalmat éreznék azért, hogy nem érezteti többé velem senki hogy nem az lettem akinek megálmodott.
Azért szégyellem magam , mert a szabadság fontosabb számomra mint az, hogy része legyek bármilyen közösségnek, ahol megszabják miképp éljek, miképp viselkedjek, mit vegyek fel, mit egyek és milyen legyen a külsőm.
Szégyellem, de bárkit feláldozom a szabadságom oltárán, aki átlép a határon, ami már veszélyezteti azt az ÉNt, aki én szeretek lenni. Egyetlen baj volt eddig, hogy ezt nem vállaltam be. Igenis önző vagyok. Megkönnyebbültem…
Először is szép és jó reggelt, ma nem jelentkezett a jó Tücsimami reggel, mert korán indult a nap és most a tízórási kávé magasságában tettem le a nagy p@csám ( héééé, nem írunk csúnyán! Ki a f@sz ír csúnyán? A számítógép sablont használ, hol itt a csúnya..jaaa hogy csúnya szó? Mert a nagy p@csa az nem csúnya? Hát dehogynem…na kuss írnék! ) egy pillanatra mert MOST kell írnom. Szóval ma Olga és Liliána napja van. Valamikor volt egy Olgám, de elcsesztem,…az Olgát is, meg meg sok más nevű embert is, aki elméletileg szeretett . Sebaj…lehetséges, hogy nincs is szükségem a szeretetre, mert csak a baj van belőle…főleg ha akarom. Na de ez ez egy másik történet.
Ma reggel a Lajos és királysága etetése után, miután drága apám megkávézott, felesezett és elszívta a “de szar, hogy megint felébredtem” pipáját elindultunk, hogy utolsó látogatását tegye élete munkájába, a házba ami minden öröme volt majd bánatává lett. Kétszer futottunk neki, hogy a szobájába elhozzon pár dolgot amivel kedvére dísztheti, mind a kétszer csúnya vita és ordibálás lett a vége (részemről, amit szégyellek is, de a lófasznak ( jaj bocsi, a ló péniszének) is van vége, elég volt az alpári megalázó, megtaposó, semmibe vevő stílusból, a lelki terrorból, a nárcisztikus ( ugye milyen jó, hogy divat lett ez a szó, aztán tényleg mindenkire illik aki kicsit is semmibe veszi maga körül a többi életet) Szóval ma is nekifutottunk. Szent Margit vigyázta egykori Nyulak szigeti rezgés még munkál bennem, és minden szar pillanatban odarepítem magam a természet ölelte romok közé, hogy feltöltődjek, valamit megajándékoztam magam egy “boszorkány” karkötővel, mindegy is, hogy az vagy nem, de tartom magam az egyetlen szabályhoz, “bármit tehetek de nem árthatok vele senkinek”. Szóval tegnap újabb megélésem volt, immár elég közelről abból a leckéből, hogy bármi, amihez más embernek is köze van képlékeny. Semmi sem fix, semmi sem tervezhető, semmi sem állandó. Ebből a nézőpontból sokkal könnyebb a levegővétel. Nem akarok semmit tegnaptól, amihez bárkinek is kell a segítsége, jóváhagyása. Leszarom az egész életet…nem érdekel..Teszem a dolgom, nem érdekel az akinek ez nem tetszik. Nem a kritikát nem fogadom el, hanem nem érdekel a rosszallás, az sem, hogy másoknak mi a véleménye a döntéseimről. MIvel senki sem segít megoldani a problémám sem, mert nem tud. Nem azért mert nem akar, hanem mert nem az ő feladata, de épp ebből kifolyásilag az sem a feladata, hogy kritizáljon. És PONT. Sálálálálá….
Apám az elmúlt hét kétszer 20 perces előadásom megtekintése után kicsit alázatosabban állt a ma reggeli programhoz. Borzasztóan szar érzés lehet neki az, hogy el kellett hagynia – a saját hibájából, az alkoholfüggőség okozta problémái és az élet hétköznapi feladataiban való nulla részvétele miatt az otthonát, amit az utóbbi 10 évben utált, benne mindennel és mindenkivel- kivéve a gömbkutyát, az istennőt. Vonult a házban és lényegében semmit nem hoztunk el neki, mert mindent nem lehetett, inkább a semmit választotta. Pár kép, könyv, dísz….de minden ami anyura emlékezteti megy ki a garázsba mert kiviszi és otthagyja egy kipakolásra váró doboz tetején. Borzasztó rossz érzés egyébként elherdálni egy élet munkáját, de ennél sokkal rosszabb érzés felhalmozni egy másik helyen soha ki nem nyitandó dobozokban. Érdekes, ahogy az élet felkészített erre a pillantra. A legrosszabb rémálmaim egyike volt, hogy mi lesz ha meg kell szabadulnom attól a helytől, hogy fogom ezt kivitelezni, hogy szabadulok meg mindentől ami megköt, lehúz, amitől gyomoridegem és hányingerem van? Erre már csak a közmű óraállásianak olvasása van vissza és soha többé nem fordulok be azon az úton. Jövő héten hazaérkezik az új tulajdonos, és megtörténik ez a “soha vissza ne tekints” pillanat. Nem tudom utána mennyit engednek még élni, de nem hittem volna, hogy nem az okozza a legnagyobb problémát, hogy egy morcos öregember dünnyög minden nap valamiért a neki felépített kis (nagy) szobából a kutyaszőr és behordott homok alól, hanem az, hogy miképp szabadulok meg az anyám által már már betegesen felhamozott dolgoktól.
Apám megjegyzete, hogy nekem tényleg semmi nincs szükségem csak egy ágyra meg egy fürdőszobára. Megemlítettem neki, hogy a mosógépre is… mert én tuti nem mosok kézzel, annyi pénzem mindig lesz hogy a váltás ruhám kimossam és csak olyan városban leszek hajléktalan, hol van ilyen közmosoda…ennyi. Kell egy uszodabérlet hogy tudjak zuhanyozni, némi apró a mosógépbe és egy pár forint, hogy igyak egy jó kis mandulatejes lattét a mekiben.. KB ennyi igényem van. És én büzske vagyok a minimalizmusomra. Ennek ellenére a házam tele van szeméttel…de nem sokáig, mert már tudom, hogy miképp kell kiszelektálni azt amire nincs szükség. Anyu ruháit elvitte a szomszédasszonya, akit állítólag a szelleme minden héten meglátogat. Szerintem míg él nem kell ruhát vennie. Apu ruháit én hoztam el, ami szép és jó most mosás alatt van, mert minden penészes a zsúfolt szellőtlen ház miatt, ami használható de van belőle 100 darab meg megy a hajléktalanszállóra, mert tavaly nagyon örültek volna férfiruháknak. Hát van bőven, hogy valami jót is tegyek. Ami meg bent maradt a házban azzal az új tulaj fog majd jótékonykodni, legalábbis ez már nem az én dolgom.
Azért egyetlen dolgot elhoztam ( nyilván több dolgot is, de azok használatba állítható főként konyhai eszközök a jövő generációja számára lehet soha ki nem nyitandó sdobozban, de mindegy is)– apámon kívül- az egyetlen tárgyat, ami számomra melegséget, szó szerint fényt jelent és az tárgy lesz amitől csak akkor válok meg ha nem lesz hol lakjam esetleg , egy lámpát.
Ez a lámpa sokkal idősebb mint én, de engem jelképez ezen a Földön. Egy halovány fényt kibocsátó asztali, vagy éjjeli fénytadó.
Rajta vagy a fényképem, amit apám rakott rá akkor, amikor a kép készült. Az egyetlen tárgy, amire szeretettel nézek és az egyetlen tárgy, amiből sugárzik felém az a szeretet, amire azt hiszem már csak én emlékszem egyedül, mert akkor elveszett, amikor a szerény kis ajkai életünk, a tökéletes bakonyi rezgést felcserélték a szüleim a gazdagságot jelképező gyüttment paksi atomvilágra. ez a lámpa ott világított apám tökéletes rendben tartott íróasztalán , ahol csuda dolgokat rejtettek a fiókok… Tintákat, festékeket, tust…. Ollót, papírokat, ecseteket, nagy üveglap védte az asztallapot, alatt apám festette plakátok, fényképek…forgós szék, mellette egy nyírfából készült nagy virágtartó, a fehér törzsű fa gyönyörű volt a zöld növényekkel. Olyan más volt ott… szegények voltunk, de boldogok..aztán elmúlt és most jöttem rá, hogy én szeretek szegény lenni, mert semmire nincs szükségem ahhoz, hogy boldog legyek. Sőt, minél kevesebb szar vesz körül, annál nagyobb a boldogságom . És most kellett rádöbbennem, hogy ki is vagyok valójában és hogy igenis mindent elfogok követni, hogy csak olyan dolgok vegyenek körül, amire tutira szükségem van ahhoz, hogy boldog legyek. ÉS olyan emberek…
Őszintén mondom, hogy kezd lehullani rólam az átok… Kezd erősödni a Fény…
itt ülök kint és rálátok az anyu fájára. Kétszer akkora már mint amikor elültettük a tavasszal. Pedig nem jellemző, hogy az ültetés évében megmozdul a fa. Ez a fa nagyon is él, és nagyon is szeret itt lenni a reggeli rigófüttyben és az esti galambos fürdőzős pillanatokban. És őszintén mondom, hogy sokkal jobb, hogy itt van ez a fa, mintha egy temetőben lenne egy feliratos síremlék, amit egyszer majd egy piros címke díszít, majd ledöntik, és valaki mást tesznek oda, aki fizet… nem nem… Az élet örök, nem kell kőbe vésni, ott van fűben és fában….
Akartam írni pár sort- tényleg csak pár sort – arról, hogy valójában lehetséges lenne, hogy világunk tényleg csak egy “kivetítése” valaminek egy másik világból vagy csupán egy “tanult” gondolat?
Amikor elkezdődtek a választások, megjelentek a jelöltek az utcán képek formájában, óriásplakát villanyoszlopos akasztás ( nem elég élethűen), mi meg néztük ha akartuk ha nem. Tegnap is megyek reggel a dolgom után a busszal és még mindig ott figyel a plakáton a P., amitől kezdettől fogva rosszul vagyok. Már kiderült, hogy nem neki jutott a több voks, így várható lenne, hogy lekapják onnan, mert zavaró… Elgondolkodtam azon, hogy lehet azért van kint, mert ki van fizetve x időre, mivel abszolút elképzelhetetlennek tartották, hogy nem nyer, ezért gondolom van olyan plakát is, amin rajta van, hogy “köszönöm”, de ezt már ugye nem kell ráragasztani a régire..
Ilyen terhes gondolatokkal bombáztam az agyam, amikor felmerült bennem a kérdés, hogy nekem ugyan mi közöm a P-hoz? Azon kívül, hogy egy suliba jártunk, kettőt nem szólt hozzám, és míg nem vette el a város a szeretett munkám üdvözöltük is egymást, ha szembe találkoztunk. Soha két szót nem váltottunk, mégis innen és onnan összeollóztam róla egy véleményt, ami bennem saját véleménnyé alakult és így beskatulyáztam ebbe a szerepbe és minőségbe magamban.
Itt a Földön senki sem ismer senkit!
Te sem engem és én sem Téged.
Mégis van egy nekem/ az érdekeimnek/ kedvező véleményem, képem Rólad. Ha itt a virtuális világban találkoztunk, akkor a megosztásaid(ha vannak) 30% míg az egyéb posztok alatt megjelenő hozzászólásaid(ha vannak) alapján 70%-ban alakul ki bennem egy kép Rólad. Ha valaki más is “ismer”, az hozzáteszi az ő verzióját, és összeáll egy fiktív kép.
De mi a valóság? Létezik olyan?
Hallasz valamit, és véleményeddé válik… Észre sem veszed, hogy mások -szintén hallottak valamitől kialakult– véleményét hangoztatod. Valóság-e akkor amiről beszélsz? Szerinted a tudás, amit megszereztél a valóságot adja neked? Vagy egy elavult elméletet ismételgetünk évezredek óta?
Nem megéltük, hanem megtanultuk a Földet, a földi életet, az emberi megnyilvánulást… Így vagyunk megálmodva, hogy ne vegyük a fáradságot, hogy megismerjünk magunk, embereket, a világot mert kényelmesebb elhinni mindenről azt amit a többség zeng, mert itt ez a szokás, ez a rend. De ha ez a rend akkor az egész földi lét mégiscsak egy Program, amit minden földi létező legyen az akárcsak egy gondolat, elfogad. Nem vesszük a fáradságot, hogy magunkban legyünk és megéljük a világot az állandó magyarázatok nélkül, mert azt hisszük, hogy a lexikális tudásunktól leszünk majd bölcsek? A tárgyak világa, az ember alkotta világ talán az egyetlen, ahol lehetséges “hinni” egy műszaki leírásnak (ez már egy lapraszerelt bútor esetében megdől) De minden ami élő úgy van megálmodva hogy ne lehessen teljesen sem megismerni, sem megismételni.
Én értem, hogy nem kell kételkedni semmiben, hogy az asztal az asztal és a szék az szék, hogy a sok megtapasztaláson alapuló tudományt el kell fogadni, mert így haladunk “előre” ( ?) Igazából sehová sem haladunk, csak a tudathálóba vésik a tapasztalataikat azok, akik veszik a fáradságot a megtapasztalásra. De akkor is elgondolkodtató, hogy olyan dolgokról beszélünk, amihez nem értünk, olyan dolgok/emberek felett törünk pálcát, akit lehet sosem láttunk, csak valaki mondott valamit és jobb együtt bégetni a tömeggel, mint esetleg utána járni a valóságnak. Mert amúgy van-e értelme a mi nézőpontunkból bármilyen valóságnak? Változik valamit az életünk attól, hogy rádöbbenünk, hogy Pista nem is Pista, hanem Gizi? Kizárólag az ÉRDEKEINK SZERINT zümmögünk, és az érdekeink szerint ítéljük meg a világot. De az, hogy mi az ÉRDEKÜNK azt megint nem mi irányítjuk, hanem az a személyiségminta, amit a fizikai testünkben kódolva van.
Amikor elmegyek a plakát alatt, rosszul vagyok az embertől, mert “hallottam”, hogy miket csinált. Aztán elgondolkodom és elszégyellem magam. Én is birka vagyok…ez a programom. De egy tudatosba menetelő birka, aki igyekszik odafigyelni a gondolataira, ne változzanak üres szavakká, ne skandáljam azt amit a tömeg, legyek már ennyivel másabb. Mert az összes betegség és rossz érzés bennem abból ered, hogy valaki mondott valamit és én ezt a valamit magamba szívtam és elkezdett megbénítani általa a félelem.. Én nem akarok birka lenni, inkább valami kevésbé társas madár… 😀
Azért a plakátot leszedhetnék… Mert irritál.. Azért is, mert pont azzal szembesít, ami nem akarok lenni. ( sose feledjük, hogy a fekete bárány is birka…ugyanazt a szaros füvet legeli, amit a többiek otthagynak neki..légy inkább madár…és repülj szabadon a lélek szárnyán)
165 nappal Édesanyám hirtelen távozása , és 150 nappal a haláleseti és hagyatéki ügyintézés elindítása után a mai nappal lezárult az ügyintézési procedúra.
Nézőpont kérdése, hogy ez a 150 nap sok vagy kevés. Inkább szerencsés vagyok , hogy csak ennyi, de ha azt nézem, hogy Anyu bankja mennyire rugalmatlan, akkor sok. Mivel nem az ügyintézőn múlott ( mert ő nagyon aranyos és segítőkész volt) nem panaszkodom. Vége.
Reggel gyújtottam Anyu fája mellett egy mécsest és két füstölőt… Sűrűn szoktam, de vasárnaponta és ha valami konkrétan vele kapcsolatos, akkor mindig. Ő volt a család ügyintézője, nem veszem át ezt a szerepet. Itt a vége. Mindenki intézze a maga dolgát. Meg persze az enyémet..😁
A lelkileg nehezebb rész az még hátra van, az ingóságok összecsomagolása, az emlékek méltó helyének kialakítása, az ingatlan sorsa és a Papa mindennapi negativitásának közömbösítése elég kemény feladat marad, de hát pont tegnap állapítottam meg, hogy amíg teheti az ember nem él, amikor meg korlátokkal veszi tele magát, mert ezt diktálja a lénye, akkor meg úgy érzi, hogy halott.
Életemben először érzem, hogy kockázatot vállaltam, és nem tudni mi lesz a vége ennek a történetnek. Apám ezelőtt 30 évvel , amikor lehetőségem lett volna megvásárolni a házat, ami a szomszédjukba állt azt a kijelentést tette, hogy ne merjek a közelükbe költözni, örülnek ha jövök, de jobban ha megyek. Most – ha akkor mégis megveszem a házat- semmi változás nem lett volna az életünkben, csupán annyi, hogy 5 métert sétálok napi 30x, hogy megmentsem önmagától. Ez utóbbi is elég nagy hiba volt… megmenteni. Nem hagyni, hogy kivégezze magát, beleírni a sorsába azzal, hogy a nyakamba veszem és cipelem és ezzel kockára teszem a kapcsolatom a párommal és a gyerekeimmel. De ott a másik oldal… ha ez a történet rombolja le a várunk, akkor nem állt stabil alapon. Akkor nem kár érte… Egy biztos, én többet várat nem építek. És az is, hogy ha a családom kivet magából, akkor elmegyek és nem jövök vissza soha többé. Lezárok mindent és mindenkit és eltűnök a világ szeme elől, mert elbuktam. Újra és újra és újra…
Most innen megyünk tovább. Nem gondolkodom a holnapon. Locsolom a virágokat és etetem a kecskét…tekerem a kormánykereket és csak a Lajos láthatja a könnyeimet.. abszolút lényegtelenné váltam az Isten/ Teremtő/ az EGÉSZ számára ebben a földi világban. Kiüresedtem. Vége(m).
Egy nagy tanulság a hagyatéki ügyintézés után:
Aki még él és netán van családja, az tegyen már rendet az életében, hogy ne hagyjon maga után szart. Legyenek a papírjai egy helyen és legyen tiszta minden, legyen korrekt az örököseivel. Ne a közjegyzőnél tudják majd meg, hogy mennyi adósságot halmozott fel vagy azt hogy hány helyről jönnek majd még az utódai és a lehetséges örökösök. Azt hiszem ideje megírjam a memoárom, régen is volt feljegyzésem arról, hogy mire lehet számítani ha feldobom a gumipapucsot… Ezzel legalább annyit érünk el hogy egy dologgal kevesebbért utál minket majd a család…
A május szépen búcsúzott tőlünk tegnap Már könyveltem,hogy ma locsolni kell, mert b🤫szik esni az eső.
Tegnap nagy nap volt, a Papa birtokba vehette az új szobáját. Még van berendezési feladat, de már funkcionál . A tévé szól, az ágy a helyén, a kutyák kuckója is kialakítva. Szegény Apa hulla fáradt , rengeteget dolgozott a nyugalmáért. Remélem bejön.
Éjjel azonban a viharos szél és a vízszintesen szakadó eső betalált esni a nyitva hagyott ablakán, meg folyt minden irányból a tető alól is szinte minden helységben 🤣
Nem hiszem el, hogy rögtön az első éjszaka problémába ütközik szegény, hogy semmi sem mehet zökkenőmentesen. Bár szerintem úgy megy, csak ő másképp akarja látni. Lényeg,hogy ő visszaaludt, én nem .
Szerencsére nem láttam nagyobb kárt a virágaimban, sem a fákban, és azt hiszem ma locsolni sem kell 😁 A beázás meg majd megszárad. Ha egyszer nyerünk a valamin majd lesz új tető,addig van lavór..👌
A papa jó (szerintem jó) hangulatban ébredt, így kicsit nyugalmas lett a nyár indulása Tücsökfalván.
Reggel 5 után indultunk Budapestre,mert az én ma született Nagylányomnak dolga van, nem sokat aludtunk, és kocsival jöttünk fel (mert már nagyon menő vagyok csak rajtam kívül más ne legyen az úton) mert lusta disznó vagyok vonatozni azóta mióta rájöttem, hogy az Eteléig jó vagyok kocsival, rengeteg időt spórolunk vele. Onnan úgyis közlekedtetjük a tömegünk. Ha már fizeti a cég.
Már nem vonz Budapest. Már semmi sem vonz, amióta papázom azóta az ágyam vonz, semmit nem szeretnék, csak nyugodtan aludni. A buszon szoktam pihenőidőben a padlón megágyazva pihenni egy órát. Azzal vissza tudom tölteni a lemerül telepeim.
Túléltük a telet, a tavaszt…most jön a nyár. Rengeteg a munka otthon, rengeteg a feladat. De mindig jobb. Ha tetszik, ha nem azzal, hogy a papát magunkhoz vettük felfordult ugyan az életünk, de sokkal aktívabb, teremtőbb lett. Lehet érzelmileg kikészültünk, idegileg elfáradtunk, lehet olykor majdnem feladjuk, de depresszió helyett a környezetünk szépítésébe menekülünk. Szerencsések vagyunk ebben is. Hogy még fel tudjuk rángatni egymást a földről, és nem adjuk fel,vagy legalábbis nem egyszerre. Így mindig van aki segít felállni annak aki elfáradt. Nem érdemlek én ugyan ilyen családot, de nagyon hálás és büszke vagyok rájuk.
Június… nyár…semmi tervem.nincs…dolgozom végig és igyekszem talpon maradni.
Most itt ülök a mekiben a jó kis mandulatejes lattémmal, és próbálom megosztani a gondolataim. Mert nekem ez nagy segítség , terápia, tiszta kapcsolódás velem, bennem a külvilággal . Ez az egy dolog hiányzik nekem a Budapestből. Egy jó hajnali latte egy laptop és az írás miközben kint ébred a város ..valamelyik párhuzamos életem ilyen lehet…de lesz nekem pihenökuckóm hintaággyal a fák romjai között majd Tücsökfalván ahol ihatom a kávét és írhatok. 🤗
Szép napot Nekünk, szép szombatot, szép hétvégét, szép júniust, szép nyarat!
Régi vágyam vált valóra, amikor a minap felfedeztem, hogy fecskék repkednek az udvaromban, bár aggodalommal töltött el, hogy a nyitva hagyott garázs ajtaján is berepülnek.
A magasan futó tetőgerendán felfedeztem egy fészket és a fészekből kikandikáló csepp fekete fejecskét. (a képen épp nincs itthon)
Először pánik fogott el, hogy a zárt ajtó feletti apró résen hogy fognak közlekedni a fecskék ( gondolom, mint eddig, mert a fészek nem épül fel magától) aztán nagy pakolásba fogtunk, hogy a kocsi átkerülhessen a másik garázsba, ne legyen a fészek alatt kitéve a fecskekakinak 😆 ( és ne legyen vita ebből is, mert ami nem hiányzik ide pont a feszültség. Van belőle lízingelve mindenki számára bőven) Aztán Apát motiváltam a tavasztól őszig nyitva hagyható fecske-ablak kivágására az ajtón. Apa jó ember és a jó emberek szeretik a fecskéket így kivágta ..
Szóval bár a garázs is beázik mégis védett kis zugot választottak a kismadarak maguknak Tücsökfalván. És végre nekem is van fecském 🥰🤗🥰 Olyan megtisztelő, ha egy kis állat lakhelyet rendez be a közelünkben. Kevésbé igaz ez a patkányra, pedig ők is be vannak rendezkedve a szalma alatt 😛
Zajlik a papa szoba projekt. 87%-os készültségi fokon. Nem megy gyorsabban, a Fiúk dolgoznak, közben egyetemre járnak, mindenki ki van merülve a hirtelen jött feladatok sokaságától, de a cél energiát ad.
Jelenleg 6 négyzetméter területen van, az ajtó a spejzba visz .Ezt a kis zugot magamnak csináltattam tavaly. Itt laktak a gyerekjátékok és a mesekönyveim. És itt tudtam pihenni, elvonulni amikor elfáradtam a világ dolgaitól. Körülbelül kettő hónapig volt itt a kis kuckóm, azóta a papa lakja. A ház közepén van ez a szobácska, nincs ablaka sem ajtaja.Mögötte van a spejz az összes konyhai cuccommal, mert igazából mini konyhám van, semmi nem fér bele. Főleg most, hogy ajtót kellett vágni rá, hogy legyen bejáratunk nekünk is ha elkészül a papa szobája, mert ott volt a bejárat.Zajlik a szigetelés az új helyen.A leendő szobája 17 négyzetméter, háromszor akkora mint a hely ahol most van. Itt van ablak és közvetlen udvarkapcsolat, hogy a kutyákat majd ki – be tudja engedni magához, ahogy most is napi ötvenszer. Lesz mozgástér, levegő, fény…ajtó, ablak privát szféra és a lényeg, hogy a kutyák is kényelmesen elférnek akkor is, ha nem akarnak a papa közelében lenni. Mert nem akarnak… de nekik sincs más opció.
A papának nem tetszik ez a helyzet (sem). Az ő nézőpontja szerint kilakoltatjuk, kizárjuk az életünkből azzal, hogy az amúgy folyosóról nyíló, a mellékhelységhez közelebb eső ( tehát nem késik el ha siet) kényelmes nagy szobába kerül a zajtól nem védhető, szellőtlen lyukból, amin keresztül nem tudok szabadon átjárni a spejzomba. Volt egy igazán csendes elbeszélgetésünk ezzel kapcsolatban. Éppen meg volt sértődve, mert útban állt az építkezési területen és nem akarták megütni véletlenül a tetőléccel és megkérték, hogy álljon arrébb. Ezen felhúzta magát és közölte, hogy inkább máshol lakna, mert itt ő mindenkinek útban van. Ekkor tartottunk a 139. napon, és időszerű volt újra elmagyarázni neki, hogy 139 napja megállás nélkül dolgozunk azon, hogy őt beintegráljuk a családunkba annak ellenére, hogy mindent elkövet azért, hogy ez részéről semmiképp ne következzen be. Nyilván már változott valamennyit, azonban arról nem tud leszokni, hogy a kutyákat ne parancsolja be a házba, akik aztán öt perc múlva visítva vonyítanak, mert kint kellene már ugatniuk a kapuban az utca összes kutyájával… Elmondtam a papának, hogy itt bizony nem fognak bent lakni a kutyák a télig, nem jöhetnek be, mert térdig járok a homokban és a csomókban hulló kutyaszőrben. A papa, aki minden nap megsértődik azon, hogy nem adok neki munkát, amit amúgy nem tud elvégezni, mert gyenge mint a harmatos libafos, nem óhajt összesöpörni vagy a kutyagumit összeszedni az udvaron, ez is rám marad… igazából semmit nem csinál, amivel könnyebb lenne az élet vele… Szóval szépen elmondtam újra, hogy nem börtöncella készül számára, hanem a szabadság és NEKEM szükségem van arra, hogy a saját házamban szabadon mozoghassak, legyen szekrényem , mert most egy pici szobába vagyunk zsúfolva és kupacban vannak a dolgaim, hogy a papa ruháinak legyen helye. És ha tetszik ha nem, ez így lesz. és mivel meg sem próbálja jól érezni magát idestova 25 éve, teljesen mindegy, hogy a a kis lyukban dünnyög, vagy a 17 négyzetmétert dünnyögi be. Tudom, hogy sokkal komfortosabb lesz és ha nem is fogja bevallani, akkor is jobb lesz neki úgy. Biztosan fel kell még majd fognia, hogy nem jöhet be a kutya onnantól hozzánk ( csak az enyém, mert ő 12 éve bent van velünk, de ő sem velünk alszikéjjel, mert van helye és mert csámcsog és horkol.)
Vissza van a festés, az álmennyezet, az elektromosság, a bútorok, a tévé antenna stb…ennyi az ára a szabadabb légzésnek és a kevesebb konfrontációnak.
Talán most, így 20 héttel anyu halála után tudtam elfogadni a saját döntésem, hogy apám hazahoztam. Mindenki elfáradt , belefáradt.
Minden negatívum ellenére most is azt mondom, ami az elejétől fogva megtapasztaltuk, hogy nagy hatással van ez a helyzet a családunkra. Megtapasztaljuk önmagunkat és egymást.
Vannak olyan megtapasztalásaim, amik megerősítenek az érzéseimben a családommal kapcsolatban. Igazából nem csalódtam, mert mindenki úgy reagál, ahogy számítottam, talán Apáról nem hittem, hogy ennyi tolerancia és szeretet van benne, mert elég nehezen mutatta eddig ki (irányomba), bár a tolerancia már erősen inog benne, többször is elhangzott az utóbbi időben már, hogy ha nem működik együtt a papa akkor mennie kell. Ezzel semmi gond nincs, talán annyi, hogy a papa innen a jelenlegi állapotában velem együtt menne. Ezt kell mérlegelnie a családnak. Én nem fogom magára hagyni. Képtelen vagyok rá, pont mint az anyám. Sokszor elkeseredem, sokszor elfog a pánik, mikor felfedezem , hogy ugyanazok a motívumok szerepelnek az életemben, mint az anyuéban. Nekem még nem kellene meghalnom, még van sok írni s fotóznivaló, még nyílnak a virágok, még vannak akik szeretnek annak ellenére is, hogy mostanság nincs energiám a kommunikációra, nem nyitok senkire, nem érdeklődöm, csak hangtalan ölelem a világot és szavak nélkül sugárzom át a hálám, hogy köszönöm, hogy vagytok!
A helyzet nagy tanító, de koránt sem tragikus. A tragédia az, hogy az ment el, aki még élt volna és az maradt, aki meg sem próbál örömöt találni a napjaiban. De az én életem koránt sem tragikus. Időm sincs arra, hogy gondolkodjak. A hétköznapokon dolgozom, vagy 15 óráig vagy 19:15-ig. Minden nap hajnali 3-kor kelek, szendvicsket készítek apának és ha Merci itthonról megy az egyetemre akkor neki is, aztán ellenőrzöm, hogy a papának van-e bora a hűtőben, lefőzök neki vagy 4 adag kávét, közben apának is adok egyet, mert ő is kel… kitöltöm a papa felesét , adok enni a macskáknak, mert ők mindig ennének… Ha tudom, hogy napközben nem tudok hazajönni akkor kiteszem a szénát a kecskéknek és a kukoricát a pipiknek…és már 4 óra, ki a buszhoz, és indul a nap.. Ha haza tudok ugrani, akkor a telepen alvó kocsimba be, onnan a boltba, onnan haza, a papának friss pékárú, de ő már evett állítása szerint, gyógyszerosztás, aztán én gyors megfőzök, kimos a gép egy adagot és máris dél vissza a buszba és műszak végéig munka van.. Ha este végzek akkor már kicsit kimerült vagyok, ha nem akkor tudok a papának sajtos rudat sütni úgy három naponta, mert fogy… Öntözés és egyéb házimunka.. fürdés…és azt sem tudom hol vagyok.. ( bezzeg a 142 nappal ezelőtt lófaszt nem csináltam..lusta dög voltam és motiválatlan) A papa csak hétvégén fürdik, teljes ágyruha cserével mert ruhát sem hajlandó cserélni fürdésig, és mindennek dohány szaga van. Ha tudom, akkor titokban cserélem a ruháit míg kimegy…ha nem akkor csak fürdéskor. Egyedül már nem tud ki be szállni a kádból így azt is segítséggel teszi, dünnyög, de nincs vita ezen. Szót fogad. Apa szokta megfodrászolni. Ha nincs a papán az idegroham, olyan mint egy kisgyerek. Normális kaját nem akar enni, úgy kell beleimádkozni a levest, húst nem eszik ( a kutya mindenképp jól jár) inkább rágcsál egész nap. Kekszet, puszedlit és a sós rudat, arra a fröccsöt…és a napi 10 kávét… szerintem a koffein tartja szinten az amúgy nem mérhető pulzusát.
142 napja pörgés van… most merültem ki.
A klíma a buszon megint megfújta a jobb tüdőm felett az izmokat, még köhögni is fáj. Nem gondolkodom, nem tervezem, viszont nagyon örülök mindennek, ami kedves és szép. A virágoknak, az örömöt hozó képeknek, a jó zenének. Egyre inkább értékelem az élet szép oldalát. Locsolgatom a virágaim még akkor is ha el sem bírom épp a teli kannát, ücsörgöm a kecskéknél és hagyom, hogy a Lajos beleakassz a szarvait a combomba játszásiból. Körülöttem annyi a tragédia, annyi a beteg ember, annyi a negatívum, hogy nekem egyszerűen nem lehet probléma a saját döntsem, hogy ameddig erőm engedni gondoskodjak arról az emberről akit apámnak választottam 50 emberi évvel ezelőtt. Ha elfogy az erőm, ha nem bírom már akkor segítséget fogok kérni, de addig míg bírom nem tehetem meg vele, hogy magára hagyom, akkor sem, ha kifelé nem tud mást kommunikálni csak fájdalmat. Ez az ő keresztje, ezt nem viszem helyette egy centit sem, majd lerakja ha eljön az ideje, nekem csak annyi a feladatom, hogy nem nyomorodom bele. A családom, nos a családom ugyanúgy kiszolgálom huszoniksz éve, mint az apám. A családom ezt nem tudom mennyire látja, vagy érzi át, de kürülbelül annyi a különbség köztük és apám között, hogy ők nem bántanak a szavaikkal, de ugyanúgy elfogadják a gondoskodást. Nem hiszem, hogy joga lenne bárkinek engem válaszút elé állítani, hogy ők vagy apám… Nyilván van egy határ és amíg kezelni tudom , addig ez a felállás marad, és a papa be fog állni a sorba, mert tudja, hogy nincs más választása. Vagy beáll vagy elköszön a kutyától és bevonul egy szociális intézménybe, ahol nem teszik a hűtőbe a bort, ha elfogy a másik, nem öntik ki a pálinkát a reggeli dohány mellé és nincs ott vele a családja, akit épp most nem becsül. Nem mondom, hogy nem keseredem el azon, hogy Apa egyre nehezebben viseli a papa értetlenségét. Hogy nem okoz pánikot bennem annak a pillanatnak a lehetősége, hogy döntenem kell és nem lehet jól dönteni. De hiszem, hogy ahogy eddig is, ezután is velem lesz az Univerzum és a maga idejében minden úgy fog történni ahogy kell , mint ahogy eddig is úgy történt, akkor is, ha vannak benne olyan motívumok amik fájdalmat okoznak sokáig. Minden helyzetben van valami, ami okkal van ott és minden helyzet épp egy másiktól “ment” meg.. így vagy úgy…
A mai feladataim teljesítése közben elautóztam a mezei margarétával díszített pipacsmező mellett és eszembe jutott, hogy anyunak egyetlen dolgot lehetett úgy vinni, hogy nem akarta kifizetni , a virágcsokor amit úgy szedtem neki. És mindig szedtem. Pipacs, margaréta és az eltéphetetlen szárú szarkaláb… Mire hazaértem alig maradt a pipacson szirom, de anyu mindig örült és a vázába rakta. Most magamnak szedem a virágot… Az anyu fája mellé nem lesz virágcsokor téve vázába, ez nem temető… Ez az élet… itt csak élő dolgok lehetnek, mert Szepes Marika néni megmondta és a csúnya urnafalon kicsit sem díszes kemény márványtábla is mely méltatlan hozzá , azt hirdeti, hogy AZ ÉLET ÖRÖK… És valóban.. az élet örök , örök tanulás a végtelenségbe…
Én hálás vagyok az anyunak, hogy mégis meglépte ezt. Az apámnak, hogy megismerhetem magam és a környezetem általa… Apának, hogy minden baromságom ellenére képes mellettem kitartani, a Gyerekeknek, hogy nem fordultak el, az Úton társaimnak, a Lelkem testvéreinek, az egy rezgésből származóknak, azoknak, akik itt vannak velem minden nap és tartják bennem a lelkeket, akik minden nyomorom ellenére kitartanak, nagyon hálás vagyok és nagyon köszönöm, hogy nem vagyok egyedül. Majd egyszer valahogy mindenkinek egyenként meg fogom hálálni.
Legyen szép estétek…és legyetek egészségesek, mert az az egyetlen kincs a világon!
… gondolkodtam, hogy megosszam a “páp” mai véleményt az őt körülvevő világról, de úgy gondoltam, hogy édsanyám nyomdokaiba lépek, ha már az ő lelépés előtti tüneteit produkálom és jegyzetelem mindazt a szépséget amit kapok az édes jó apámtól. Semmi értelme ugyan , de ha megérem egyszer azt a pillanatot, hogy valamelyőnk a másik fájának ássa a gödröt, majd mellékelem mellé azokat a csodálatos szavakat, amelyek annak az embernek szánt, aki az ételt, a tiszta ruhát elé teszi .Nem nézem el, neki többé a csúnya szavakat, hanem kondicionálom magam vele. Nyilván nem egózom tőle, nem érint meg, nem foglalkozom vele, nem rögzítem belém, csak elteszem, ha esetleg egyszer dönteni kell majd, könnyebb legyen.
A lényeg az, hogy a pápuapó folyamatosan jelzi, hogy –inkább– haza akar menni, hogy “hagyj magamra” mert “amúgy is szarsz rá, hogy mi van velem“…
Szóval rájöttem, hogy nem az én büntetésem apám, hanem mi vagyunk neki a büntetés.. HAHAHAHA…meg is érdemli, hogy szenvedjen tőlünk, hogy ne érezze jól magát, mert megölte az anyámat. Szegény anyu.. néha szégyellem, hogy nem mentettem meg ettől a csodától, amit olyan lelkesen vett neki az anyja a nyolc lábú nyulakkal, mert a férfi szívéhez az gyomrán keresztül vezet az út ugyebár… Na ezért kell szervezkedni a gyerek mellé társat, hogy majd az unokáink szívjanak a mi döntéseink miatt ( hahaha).
Tudni kell, hogy apu igazából képes magát ellátni (kiveszi a kaját a hűtőből, de titokban, mintha lopnia kéne, meg simán megissza a borát, de azt is lopakodva, mintha anyu terrorban tartotta volna), csak egy cseléd kell mellé akit ugráltathat… akit baszogathat, csesztethet, fikázhat, megalázhat …Mivel nekem sok idő és negatív megélés átjárkálni hozzájuk, hogy átvigyem az ételt amit majd a kutya eszik, meghallgassam a szitkokat, azt, hogy milyen szar a világ, meg milyen tahó paraszt vagyok én, összekaparjam a földről, ha megleli az eldugott alkoholt, (ráadásul egyedül nem is tudok emelni a térdem miatt), meg megzsaroljon valamivel, sokkal egyszerűbb ha hazajöhetek és mindezt a nekem szánt szent átkozódást itt gyűjtöm be, majd szépen kipakolom a virágaim és az állatkáim között dalolászva.. Nekem kell, hogy itt legyen az “öreg” mert nekem így kényelmes, neki meg úgysem jó sehol.. Szóval önző dög is vagyok, de még csak most leszek az igazán…
ÁM MA miközben hallgattam, amit jobban járt volna, ha nem mondd ki, rájöttem, hogy itt a vége és innentől bizony nem érint meg mint “ember” és bár semmi nem változik látszólag, egyvalami igen, nem ő lesz az első a feladataim között és bizony minden nap szembesülni fog azzal, hogy élet igenis vidám és szép, és élni fogok, énekelni, táncolni akkor is, ha ha falra mászik attól, hogy más boldog.
De ha meglátom, hogy bántani meri a mama fáját, akkor viszont menni fog innen. A mama fája szent és sérthetetlen, az emlékét csak én bánthatom, de elmúlt bennem minden “fájdalom” már vele kapcsolatban. Az a kis fa gyönyörű és nemes a szív és kéz, ami gondozza . ❤
Tegnap rájöttem, vagyis szembesültem vele, hogy én mindenben a rosszat, a negatívumot látom, ami velem kapcsolatos, de ha másokról van szó, akkor csak a jót. Ma már sikerült megállítani a dünnyögést bennem ( ebben tutira az apámra hasonlítok 😛 ) és kicsit szégyenkezni magam előtt, hogy tényleg ennyire fasz vagyok.
De most úgy érzem, hogy megfordult a kocka és elég volt a megaláztatásból. Ennél tényleg sokkal több vagyok, és már tényleg senkinek nem érdekel a véleménye. Amikor kicsit felkapaszkodom, akkor szokott a család visszanyomni, de most az sem érdekel. Elég volt..
Tegnap olyan voltam mint az anyu….liftezett a gyomrom az idegtől ( csak én nem ittam rá frontinos pezsgőt) nem tudtam elfeküdni, mert megfulladtam volna. A vérnyomásom alig volt 89/ 47 ..mondom na b@szdmeg, itt van a vége? A végén még nem kap az agyam oxigént aztán jön a demencia. ( végülis ez sem rossz, attól nem én fogok szenvedni, hanem a család, akik tuti nem fognak úgy küzdeni velem mint én az apámmal… szóval itt most állj és minden legyen JÓ !)
Mindennek örömére megérkezett a csomagom, amit a Kert és Otthonbolt Webáruházból rendeltem pár hete ( mivel Németországból rendelik jó sokat késett) a FoxPost automatába. És mivel megfogadtam, hogy mindenben a jót látom, megvicceltek “éngemet” megint a Teremtés Mennyei Kocsmájában…. Megyek oda az automatához, nyílik az ajtó és lám…nem tudom kivenni a csomagot, ugyanis azt konkrétan úgy rugdoshatta be a kedves futár, mert nem fért be. És beragadt… Az amúgy törékeny árút jelző szalag is utalt rá, hogy nem kéne feszegetni. Kurva nagy szerencséje van a futárnak, hogy nem sérültek a fa házikók, mert külöben golyói nélkül maradna. Nem vagyok feljelentgetős, nem fogok írni a FOXPOSTnak, de bekaphat a faszt azt ilyen nyomorék, akik szó szerint berugdos egy csomagot az amúgy kisebb fakkba mint a csomag.. IME A KÉPEK:
Apámtól nem fakadtam mostanában sírva, pedig volna miért, de ettől a látványtól komolyan összegyűlt a szememben a könny. Meggondolom, hogy rendelek-e egyáltalán valamit a FoxPost-os automatába eztán… Egy kis méhecske lakás és pillangó ház volt benne, már csak ők hiányoztak az idei “felesleges kiadások” listájáról a sok madárházikó mellől… Mert én nem ruhát veszek ha bántomba shoppingolok, hanem ilyen cuccokat meg virágot… ez van. Hogy minden legyen jó, ha a vége jó:
100 napja az új életünkben, avagy ez már nem új és úgy gondoltam 99 napig, hogy nem is élet. Aztán tegnapelőtt feldobott egy kihagyhatatlan ajánlatot a mi “energiagyógyítónk” és mivel tegnapelőtt kikiabált belőlem a HANG, hogy hahó ébredj, mert mindketten (sokan, az egész Világ) itt döglünk meg, mert én bizony egy olyan falakkal körülvett dobozba zártam magam, ami percről percre egyre szűkebb és nem sok hiányzott már, hogy összenyomjon, ezért újból megajándékoztuk magunkat egy bars kezeléssel, de ennek az asszem harmadik kezelésnek az ajándékairól még nem nyilatkozhatok, mert idő mire minden letisztul bennem, viszont annyit hadd mondjak el elöljáróban, ha nem mentem volna el tegnap, ma kicsit máshol ért volna a reggel…
100 napja vállaltam egy feladatot amiről annak ellenére, hogy tegnap tetőzött a konfliktus a házban továbbra is az a véleményem, hogy még mindig feladat és nem tehetem le addig a pillanatig míg a Belső Hang nem mondja, hogy MOST. Dolgom van ezzel a helyzettel. Hogy a környezetemnek mennyi dolga van ezzel végülis nem tudom, de az elmúlt három évtizedben egy percig sem éreztem úgy, hogy lenne értékem a családban és most van az a helyzet, amikor kiderül, hogy van vagy nincs és mehetek anyám házába élni az apámmal, mert többet ér a családnak a nyugalom mint én. Nem kell itt szépíteni semmit.
Amióta itt van az “Öreg” azóta még több toleranciát, még több önuralmat, még több elengedést, még több elfogadást tanultam. Egyik részről rendkívül sajnálom, másik részről viszont nem, mert jócskán rászolgált a kiszolgáltatott helyzetére. Sajnálom, mert mindent összevetve jó apa volt, csak az idő , az atomerőmű nyomása és az ebből következő alkoholizálás kisavazta belőle azt amiért valaha felnéztem rá.
Szégyellem, de hazudnék ha azt mondanám hiányzik az anyu. Szoktam rá gondolni, de nem hiányérzetem van, hanem baromira sajnálom, hogy még mielőtt élhetett volna ( apám nélkül amit annyira vágyott) elment.
Most van az első “ünnep” amikor senki asztalánál nem kellett kötelezően enni, amikor nem kell senki vitáját hallgatni, amikor nem mentünk gyomorideggel sehova, hanem vagyunk csak és mindenki csinálja azt ami neki tetszik a pihenőnapon.
Nem rossz dolog vendégül látni a családot, vagy vendégeskedni, de anyunak már teher volt és nagyon sokat veszekedtek és előttünk is ezt tették. Gyűlöltem éppen ezért az ünnepeket. Pont egy utasom, egy nagyon kedves fiatalember említett tegnap, hogy épp családi ebédre megy ahol beszélgetni kell a semmiről, és mennyire szeretne inkább ő és a családja valahol wellneselni inkább. Furcsa, hogy nekem mindig az volt a vágyam, hogy nagy családom legyen és nagy zajos, zsivajos együttevéses nevetéses ünnepeket legyenek, de ahogy ment az idő, akárhol voltunk, mindenhonnan menekülni kellett haza a mi kis csendes világunkba. Abba a csendesbe, amibe most belecsöppent egy papa és egy kutya, akik – ha nem is szándékosan- de jól felforgatták látszólag az életünket. Azért látszólag, mert igazából az egyetlen probléma az az , hogy a papa nem érti, hogy ebben a házban mindig csendnek kell lennie. Én már megtanultam, bár nagyon nehezemre esett, mert én a zenés, zsivajos életet szerettem, de Apa huszoniksz éve ragaszkodik a saját “csendjéhez” a nap 24 órájában. Ezt nem tudom most biztosítani és ebből adódik a konfliktus közte és a papa és köztem és mindenki között.. De mindenképp elgondolkodtató, hogy akkor én és az én világom hol van ebben a huszoniksz évben? 😀 Ugye… ez van. Az én világom a busz… ott ücsörgöm, hallgatom a zeném magamban és nem zavarok senkit 🙂 Ezért van, hogy mivel most nem vagyok a buszon, mert haza kell járnom, minimális az énidő, és fogy az energia. És ezért is jó, hogy megtapasztaltam ezt az bars technikát, mert ha hitetlen lennék is ott vannak a változások amik minden ilyen kezelés után új kapukat engednek nyitni a fejlődés spirálján…
Tegnap– a 99. nap -volt egy pillanat, amikor úgy éreztem, hogy összecsomagolom a papát , kutyákat macskákat és elmegyek. Túl nagy teher ez a családomnak. Látom, hogy nem bírják, de nekem nincs olyan opcióm, hogy “válasszak”, mert akit ilyet kérne tőlem, nem választható.
Jóban-rosszban…. Vajon ha megbetegednék számíthatnék-e a családomra? Vagy én is teher lennék, mint a papa? Vajon mit tanultunk ebből a helyzetből?
A tegnapi konfliktus egy bars kezelés után közvetlenül ért. Pont akkor, amikor nagy nehezen lebontottam a falakat, mert ha nem bontom le, akkor észrevétlen bekebelez a depresszió… Tudvalevő, hogy aki azt mondja, hogy beteg, nem beteg, a beteg ember nem ismeri fel időben a betegségét, a diagnózist már a tünetek állítják fel. Nekem most is, mint mindig szerencsém van, mert a tünetek időben felébresztettek, talán sikerült, sőt nem is talán, hanem sikerült is megállítani a rombolást bennem. Sikerült felülkerekedni az elkeseredésen és a pánikon. Sikerült megállítani a helyzetből adódó önpusztító folyamatot. Elcsendesedtem. Nem kérdezek, nem vonok felelősségre, nem aggódom. Nem veszem fel mások feladatait, de teszem a dolgom, amit nekem szánt a Sors másokkal szemben. Nem harcolok. Nem akarok… csak engedek, megengedek, hagyom, had történjen ahogy kell. Csak jól történhet. Nem kell mindig sem beleírni, sem beleaggódni a holnapba. Most van.
100 nap .
Apám apja a most divatos “nárcisztikus” személyiség volt. Apám is az. Erőszakos, agresszív, makacs. Egyetlen (hazudok, mert kettő) élőlényt “szeret” , a kutyáját és az egyik én kutyám. A szeretete is agresszív. Halálra eteti őket. A kutyák esznek, és kihányják…és esznek és kihányják.. próbálnak túlélni. Mi meg takarítunk, meg főzünk, hogy legyen mit kihánynia a kutyának.
Megfejtettem, hogy egyre kevésbé vagyok toleráns az agresszív emberekkel szemben. Sehol sem viselem el őket, és ha apám majd egyszer elmegy ( és én még élek, legalább egy picit please !!!) akkor nem lesz több olyan emberszerű lény az Univerzumban, akinek elnézem azt, hogy így viselkedjen velem!
Én egyszerű lélek vagyok.. semmi másra nem vágyom, csak nyugalomra. És tegnap óta van elég energiám ahhoz, hogy ne vegyem fel azt a kesztyűt amit elém dobnak. Felesleges.. Ahogy ezt felismerik, hogy hiába dobálják, nem kardozunk tovább, abbahagyják. Én sem számolom tovább a napokat. Az élet-és benne mindenki– megy tovább.
A minap két vidám úriember utazott hazafelé velem az éjszakás műszakból, akiket a spirituális világ rejtelmeivel fárasztottam 🙂 Az egyik úr inkább szkeptikus volt ( tágra nyílt pupillákkal inkább fosott a témától 😛 , a másik viszont nagyon vevő volt rá. ( Előbb utóbb minden vonalon belefut valaki a nagy bölcsességeimbe, és már nem volt hiába a munkába menetel, bár lehetséges, hogy ők nem így érzik 😀 )
Valahogy szóba került, hogy HA ÚJRA 35 évesek lehetnénk…akkor mi is lenne. Nos visszapörgettem az idő kerekét, és 35 évesen már nem nagyon tudnék változtatni a jelenen, de egyetlen dolgot mindenképp megváltoztatnék, illetve a tegnapi naptól meg is változtattam, ha késő már, ha nem.
!NEM SZÓLNÉK( nem aggódnék) TÖBBET BELE A HOLNAPBA!
Ugyanis az összes elb@szottnak látszó (mert az is) / döntésem azért született, mert előre stresszeltem dolgokon. A legpitiánerebb történések, mikor valaki előre szervezkedik, hogy elkerüljön valamit, amit úgysem tud. Ugyanis a lapokat a Felsőbb Én Szelf programja “forgatja”. Egyszerűen megfogalmazva a SORS, ami nem más, mint az a “vállalás” amit az egésztől különváló Lélek teljesít ebben a fizikai világban. SENKI nem kerülheti el azt, amit vállalt, csak annak van A PROGRAM(ja) felett hatalma, aki ismeri azt.
Sokan ismerik azt az érzés, amikor a holnapba megbeszélnek egy találkozót, hirtelen felindulásból elkövetik ezt a nagy hibát ( nekem az 😀 ) és ahogy közeledik az időpont, már hidegrázás kerülgeti őket, és mint az igazmondó juhász, különféle hihetőnek ható hazugságokat próbálnak kitalálni, miért is nem aktuális a dolog. Aztán kamuznak egy nagyot, szénné égett fejjel várva a hatást, mire megszólal a másik fél, hogy amúgy pont akarta jelezni, hogy neki sem jó, de ha már Te lemondtad milyen ember is vagy, hogy nem tartod be az ígéreted.
A változást mindig a fejlődés táplálja. Minden változás “jó” mert minden változás mozdít, cselekvésre ösztönöz. Akkor is, ha ez a változás egy tragédia. Aki egy tragédia után még mindig ugyanabban a testben ébred, annak dolga van azzal a helyzettel amit maga köré teremtett, és mindenki másnak is, aki ennek a helyzetnek a szemtanúja, fültanúja, megélője vagy csak hallott róla, mert a szomszéd testvérének ismerőse hallotta, hogy valakivel történt.
Azon is gondolkodtam, hogy miféle dolog ez a KARMA? Ha valaki “bűnös” az attól válik azzá, hogy önmagát elítéli. Hiába van a földi igazságszolgáltatás, ha én úgy gondolom, hogy amit elkövettem arra szükség volt és újra megtenném teljesen felesleges a büntetés, mert nem éri el a célját. Büntetni azt kellene, aki érti, hogy miért, őt meg már nem kell, mert elég ha érti… Tehát ha én valakit megölök ebben az életemben akkor ha engem a következőben ezért megölnek nem sokra megy velem az Univerzum, mert az ÉN nem tudja, hogy amúgy azért lett kipattintva, mert ő is ezt tette, bár egy gyilkosság karmikus visszacsatolása nem egy gyilkosság lehet, hanem azok fájdalmának megélése, akiket ezzel a tettel megérintettünk, DE ha azt nézzük, hogy minden SORSSZERŰ azaz eleve elrendelt és kikerülhetetlen akkor a KARMA mint olyan nem létezik. Ha nekem ölnöm kell, az sorsszerű és ölni is fogok.
Maga a “büntetés” nem is létező dolog az Univerzumban. Mert minden tanítás. A “büntetést” magát az ember találta fel. A társadalmi normáktól ( amiket megint az ember hoz létre) való eltérés az ellenőrzés alatt tartott egységből való kiválás “ellen” van a büntetés, mert aki nem igazodik az veszélyes, mert aki nem igazodik az többféle valóságot képes látni egy idő után és ez az ember alkotta egységre veszélyes, viszont a fejlődést sosem az egység produkálja, hanem azok akik nem hajlandók elfogadni, hogy egy út van csak, a kitaposott… Még mindig a fán lennénk ha nem lett volna egy két renitens, aki lemászott onnan… ( nem hiszek az evolúcióban, mert hülyeség… nem voltunk sosem majmok, egy jól programozott, de nem hibamentes rendszer termékei vagyunk, olykor lehetséges is észlelni ha zavar támad a Teremtésben…De vicces, ahogy az ember keresi a teremtése útját módját, nem fogja megtudni az igazságot, mert ahogy kitudódik le fog állni a vetítés és vége ennek a mozinak.) Tehát azt hiszem nem hiszek a KARMÁBAN sem. Inkább hiszem, hogy minden úgy van ahogy lennie kell. És nem kell elébe menni a történéseknek, mert lemaradunk a lényegről a nagy átszervezésben, a végeredmény meg úgyis ugyanaz. Minden meg kell élni a maga idejében. A fájdalmat is, de az örömöt, a hálát is. A megélések nyitják az újabb kapukat. Amíg egy megélés-terv mögött nincs pipa, addig az újra nem nyithatunk. Van aki egész életében egy kapu előtt áll, mert az összes energiáját arra pazarolja, hogy erővel nyitogasson kapukat, de akármit tesz, mindig ugyanaz előtt fog állni. MIÉRT VAGYOK EBBEN A HELYZETBEN? MIT KELL MEGTAPASZTALNOM? MIT KELL MEGÉLNEM? A kérdést elég feltenni a válasz megjelenik, az egy dolog, hogy sokszor nem merjük kimondani. Pedig a valóság útja az egyetlen ami járható, ha olykor kicsit pokolinak hat is.
Bundáskenyér, citromos tea…tegnap vágytam rá és nem vette el az étvágyam a jövőből érkező képsor, ami a mostban a nyugalmunkra tör, de a jövőben szépen elférünk majd egymást mellett… Meg is sütöttem és jót ettem belőle ! A Papa is megetette vele a kutyákat, mert addig nem fogyott míg ki voltak csukva, hogy ne zavarják meg az étkezést. Nem harcolok már senkivel. Mindennapos felesleges vita. Mindenki azt csinál, amit akar. Tudom, hogy nem kerülhetem ki a konfliktusokat, de azt is hogy nem kell beléjük dögleni. Ma van 84 napja, hogy megtapasztaljuk, milyen volt édesanyám élete az utóbbi hónapokban, években. Valószínű, hogy nagyon sokat tanultunk már ebből és még mindig van mit. Ha nem lenne ez az itthoni helyzet ez a sok feladat, aminek soha nem érünk a végére akkor most azon aggódnék, hogy vajon meddig lesz munkám , mit keveregnek- kavarognak a Nagyok, mikor mondják, hogy vagy átmész más cégekhez vagy viszontlátásra. Belegondolok, hogy annyira sorsszerű volt eddig is minden. Egyvalami viszont biztos, és ez igaz mind az itthoni mind a munkahelyi változásokra: CSAK AZT TESZEM AMIT A LELKEM HANGJA, A BELSŐ HANG UTASÍT! Mert egyetlen igaz út, a SORS, a Felsőbb ÉN által vállalt program van, amit minden áron teljesíteni kell. Ugyanis nincs más út. HA AZ EMBER MEGTAGADJA ÖNMAGÁT– avagy a saját programjából kilépve mást akar- EGY MÁSIK PROGRAM FOGJA IRÁNYÍTANI, AMI NEM Ő. A mi világunkban mindent PROGRAM irányít, úgyhogy ha megjelenik Morpheusz, hogy kivigyen ebből jól vigyázz, mert nem kivisz, csak átvisz, egy másikba.. AZ LÉGY AKI VÁGYSZ LENNI, amit a Belső Hang diktál. HA gyógyítani, tanítani segíteni érzed hivatva magad, tedd azt! Ha ölnöd kell? Ölj… Nem tagadhatod meg, mert bármi is vagy másokhoz úgy teszel hozzá a megélhetőséged által és így fejlődik tovább az EGÉSZ a mindenki mindenkinek megélése és ezáltal megértése és elfogadása által.
🍁soulleaderdemon🍄 