Mindig mindennek az okát kutatom, mert érteni akarom.
Érteni akarom, hogy mi miért van, pedig elfogadni kellene , hiszen mindig minden úgy van, ahogyan lennie kell.
Ha a Sors(om) könyvében visszalapozgatok -vállalva a szembesítést a saját döntéseimmel- akkor láthatom, hogy honnan indulva és megérkezve milyen döntések egymásutánisága hozta létre a most állapotát, ám nem a döntéseken van a hangsúly, hanem azt nehéz tudomásul venni, hogy AKI MEGHOZTA EZEKET A DÖNTÉSEKET -CSAK- ENNYIRE VOLT KÉPES.
Akárhogy erőszakolom magam, én ennyire vagyok képes. Ezt a programot sorsolta nekem a gép, és ezzel kell dolgozzak, míg élek. Legyek bárhol, bárki, tegyek bárhol bármit, egyszerűen nincs más út, nincs más opció.
Hiába sóvárogtam gyereként mindig más életébe, és hiába volt, aki szívesen lett volna én, mindenkinek a saját útján kellett járni, mert esélytelen volt másnak lenni, mint amiknek teremtődtünk a programunk által, illetve a képességeink által.
Nem mondom, hogy nem lehetséges felülírni az a programot, hiszen a spirituális világ gyógyítói és tanítói pontosan ennek a programnak a felismerését és a kiaknázását próbálják megtanítani a változni vágyókkal. Van egy keret, amiből nem lehet kilépni. Van a fizikai testnek egy korlátja… Az értelmi képesség nem a lélek programja, hanem a test(agy) adottsága. Ahol a test “hibás”, ott a program változás nélkül fog lefutni, mivel nem lesz meg a változtatás szándéka sem. Változni csak az tud, aki tudatában van a határainak és annak, hogy valószínűleg nem ismeri még a saját képességeit sem, vagy túl sokan túl sok blokkot telepítettek az évek során a tudatába és nem képes hozzáférni a saját valóságához, így mások besugárzó programját teljesíti a sajátja helyett. Lásd a szülők berögzített mintái (életeken át, amiben nem hiszek, mert minden csak mozi…de nyilván a program futtatja az emlékeket is, amiket el lehet venni, de adni is lehet hamisakat, hiszen sokan elhiszik a családi történelmüket, és ennek akár utána is tudnak járni, de én hiszem, hogy minden tárgyi bizonyíték ellenére csupán a jelen van a megtanult múlt motívumainak emlékké formált lenyomataival, így ha tetszik bármikor kreálhatunk a gyerekeinknek más jelent egy fiktív múlt tudatba ültetésével, pont ahogy hol hősök, hol gyilkosok voltak elődjeink a nagy háborúk idejében… de ez a jelenben most azt hiszem lényegtelen. NEKEM.)
Azt mondtam sosem fogok befásulni semmibe, mert én kemény vagyok.
Hát a sosem teremtő erő…elfáradtam. Nincs kedvem az emberek világához. Túl sok érzést és érzelmet, gondolatot, véleményt, ellenállást és kilátástalanságot szívtam magamban az utóbbi 75 napban.
Elfelejtettem, hogy “empata” vagyok és a legrosszabb, ami velem történhet, hogy kontroll nélkül engedem magamnak érezni mások érzéseit egy adott esemény vagy helyzet kapcsán. Az sem lenne baj, ha érzem, csak elsősorban a saját érzéseim kellene figyelembe vennem és arra törekednem, hogy ne boruljon fel az egyensúly, mert ha elkezdem mások érdekeit a sajátom elé helyezni egyszer csak azt veszem észre, hogy nullára esik az energiaszintem és egy nagy vödör szarban lebegek, mert érdekes módon a “normális” emberek mind kihasználják azokat, akik törekednek arra, hogy körülöttük másoknak jó legyen. Hát ez is marha jól sikerült…
A nagy alázatosság szépen háttérbe szoríttatta velem az ÉNt és elfogyott az energia.
Megint…
Igazából teljesen jól élhetnénk a megváltozott életünkben is, ha én nem hagyom, hogy szegény apám látszólagos halálvárása kiszippantsa belőlem az életenergiát.
Ő profi abban, hogy kokettál a Kaszásszal , de olyan erős életösztön van benne, hogy amit a Halálnak ad energiát, azt másoktól szedi el… a sajátja köszöni pont elég arra, hogy minden reggel mosollyal a kis csontsovány arcán ébred, örül nekem majd átváltozik zombivá és elkezdi pocskondiázni maga körül a világot, mert ha másra nem is, arra mindenképp akar emlékezni, hogy semmi sem jó… ezt már pár éve profin míveli és pont ezzel zavarta el ebből a világból az anyut.
Szegény anyu, ha bármiről is eszembe jut , egyetlen érzés van bennem vele kapcsolatban, hogy nagyon nagyon szeretett volna még élni…sajnálom őt. Nem magam, én nem az önsajnálók társaságában vagyok jegyezve, akik az eltávozott családtagjukat holtukig siratják, hanem inkább azt látom, hogy aki távozott vajon időben tette, vagy előbb….vagy inkább később. Mert azok a földi embernek látszó energiagombócok, akik másokon élősködve elvesznek, és már nem tanít a létezésük csak rombol, nem valók a földi világba, mert elveszik az energiát azoktól akik még építenék azt.
Nem csak a papa ilyen energiarabló, aki nem talál semmi már ebben a világban, hanem én is éreztem, hogy ilyen leszek mint ő, ha nem erőszakolok magamba valami életcélt. Érdekes szembesülni azzal, hogy mennyire erős bennem az ellenállás és mennyire nem fogom fel, hogy nem szabad felvennem mások belső harcát, főleg nem kell hagynom, hogy az én energiámat ellenen fordítva saját magam kényszerítsem arra, hogy feladjam az egészet, amiért megküzdöttem.
De nálunk nem kimondottan a papa jelenléte okozza a problémát.
Ő csak rávilágított arra, hogy legnagyobb gond az, hogy én nem teszek meg értem semmit, amit megtehetnék, csak azt figyelem, hogy körülöttem mindenkinek jó legyen. Elveszett ebben a nagy figyelésben az ÉN lényege és nem csoda, hogy nem találtam életcélt azon kívül mások kiszolgáló egysége legyek.
Elfáradtam…
A jelen helyzetben is majdnem sikerült már megtalálni egy egyensúlyt, amiben talán lett volna valami remény arra, hogy fel tudom építeni benne azt a ÉN- PROGRAMOT ami valójában szívesen lennék, de megint felborulni látszik a “rend” és úgy tűnik mindaddig fel is fog, míg nem tudok kiállni egyszer magamért.
Majd lesz valahogy…
-
-
…mivel nagyon keveset alszom és nagyon sokat próbáltam egyensúlyozni
– teljesen feleslegesen, de hát mint tökéletes mérleg mi mást is tehetnék-
nagyon nagyon elfáradtam és megérkeztek az első testi tünetei a megváltozott helyzet feletti lázadásomnak.
Mivel nem engedhetem meg magamnak a fizikai amortizáció gyorsulását
a Belső hang, a Felsőbb Én Szelf, az Őrzők, a bennem lakó Isten 😛
tegnap csodát tett a hülye agyammal és hirtelen kiemelt önmagamból, szembe fordított azzal az “énnel” aki mint Sziszüphosz egy bazinagy (a múltbéli összeharácsolt nyomorúságos túldramatizált balfaszságokból kreált) sziklát görget a hegy csúcsa felé, abban a reményben, ha felér vele végre leteheti ezt a terhet, de mire felér a kő nyilván visszagurul, magával sodorva engem is és kezdődik minden elölről. Ennek semmi értelme.Én ezt a múltgöngyöleget már régen megfejtettem.
Egy feladatsor volt az adott tudatszinten elkövetett legjobb döntések folyamata, akkor is a legjobbak, ha most nagy f@szságnak tűnnek.
Mindig csodálkozom azon, hogy nem kaptam igazolást arról,
hogy értelmileg fogyatékos vagyok, mert nagyon messze állok a társadalom azon szintjétől, ahol a “normális” embereket jegyzik.
Őszintén mondom, hogy beszerezném a sárga könyvem, de ennek egyetlen akadálya miatt sajnos nem élvezhetem az “”előnyöket” amik a fogyatékossággal járnak,
mert ahhoz, hogy ezt igazolják, kell egy orvos, nekem évi szinten az az egy alkalom, amit az üzemorvos kitesz bőven SOKK… Így kénytelen vagyok elviselni a normális emberek közötti létezés kicsit sem felemelő pillanatait és nem élvezhetem a békénhagyás és a mai világ nagy “látszatelfogadásával” járó nyugalmat.Szóval.
Felébredtem pedig nem is aludtam.
Apám játszik velem.
Eljátssza az elesett öregembert,
közben nagyon is toppon van én figyel.
Figyeli mikor miért lehet megsértődni,
puffogni, megtagadni az ételt, megharagudni,
belekötni, elégedetlennek lenni.
Jó tükör.. ha tetszik, ha nem kurvára hasonlítok az apámra,
mert én is ezt csináltam évekig..
Semmi sem volt elég jó, és mindenki hibás volt, csak én nem.
Aztán mikor jött a nagy spiro rezgés, akkor a paci másik oldalára kerültem..
Én voltam a hibás mindenért. Az egóm jót szórakozott az önpusztítás lassú halált okozó programján, és én meg kellett, hogy állapítsam,
hogy milyen nyomorék is már ez a program, amit én itt mint Z73657292-es próbaverziós humanodroid futtatok,
lassan öngyilkolok a virtuális infúzióval bekötött negatív frekvenciákkal.
És mivel nem vagyok hatékony, mivel már majdnem rájöttem, hogy lehet lecsatlakozni erről a nyomorék rendszerről, idevarázsolja nekem édesanyám az ő távozásának gyorsítóját a drága férjét, gyereke apját, hogy az én csodálatos önmegismerő, felemelkedő, fényt termelő, másokat segítő rezgésemre sötét fátylat borítson és elzárjon a földiélet legfontosabb táplálékától a FÉNYtől.
HÁT NEM.Ezen pár apró megvilágosító gondolatfoszlánytól felpaprikázódva ébredvén
a nem alvásból új projektet kezdeményezek,
mert beleuntam, elfáradtam, elkezdtem nem emészteni az ételeket és csúnya sebes heges lett a fejem, pontosan mint sok sok éve, amikor is szintén mérgező kapcsolódásom volt.
Azon elhatározásra jutottam,
hogy nem engedélyezem nekem a negatív rezgést befogadni.
Amikor ezt eldöntöm, mindig megjelenik valaki, aki mint kedvenc növényem borostyánom rámtekeredve
igyekszik minden irányból megfojtani a saját negatív teremtésével,
de kértem életemben először egy jó kis sikosító védelmet a felsőbb Én energiahalomkupac Istenfoszlányától,
hogy aki nem építkezni jön és fejlődni vágyik, hanem lehúzni akar,
mert a mocskában unatkozik egyedül, az csússzon már le rólam, mint vizes szappan a kövön , és keressen a másokon fogást,
mert én megfogadtam, hogy a közeljövőben nem halhatok meg,
mert nem kívánok azzal a hajóval eltávozni innen, amin bármilyen, magát engem rokonnak tartó létező emléke utazik,
én egy másik hajóra vettem jegyet, pontosan arra, ami jó messzire elkerüli a földi dokkot, egy olyan dimenzióközi hajóra, amiről majd én is segíthetem az utazókat,
de nem kell elhagynom többet, mert az örök utazás örömére vágyom
és leszek segítő azon hajó fedélzetén, ami ide-oda szállítja a lelkeket a saját választásuk szerint 🙂
Nem hibázhatok többet…
Nincs több ejtőernyő a hátizsákomban…
Nem ugorhatom többé…
Nézőpontot váltok. Megint.
Egy olyan nézőpontot, amiből mindig látszik a FÉNY!
-
Pénteken elértem egy újabb mélypontot.
Persze nincsenek már olyan mélypontjaim,
ahol nincs legalább egy pislákoló mécses.
Az “új” járatomon
(igen, amit elvettem mástól az én spontán és jó döntésem miatt)
nyugalmasan telik az este a telephelyen, mert egymagamban lehetek,
és van idő gondolkodni az élet nagy dolgain két (busz)szőnyeg mosás között.Nyolc hete, hogy örökbefogadtam az apám.
Nem volt más opció.
Nem azért, mert bárki véleménye érdekelt volna ez ügyben,
vagy tartottam volna a megjegyzésektől,
ha azonnal egy szociális intézménybe dugom,
talán életemben először nem érdekel senki,
egyszerűen sosem tennék olyat, ami nekem rosszul esne…Csak egy dologgal nem számoltam.
Itt nem rólam van szó. Én nem vagyok olyan mint a szüleim.
Én végtelenül alázatos ember vagyok, aki sehol nem akar útban lenni,
aki nem akar probléma lenni,
akinek nem kell semmi csak évi szinten egy mázsa szotyola,
pár zsák kukorica meg széna, macska és kutya táp meg víz
…hogy etetni tudjam az állataim meg öntözni a virágokat ..semmi több.
Se ruha, se kaja, se figyelem, se pénz, se program…Engem úgy “neveltek” hogy soha nem mondhattam ki azt a szót a szüleim felé,
hogy NEM.
Nem hazudhattam ( de egész jól ment) de hazugságban éltünk.
És nem bírom tovább ennek a súlyát.
Nem akarok tovább önmagamnak is hazudni.Most hogy a papa is a házban van,
olyan szinten kell egyensúlyozni a család és közte,
amit nem bírok már.
Túl nagy kérésnek érezem hogy adják fel a megszokott életüket,
vagy legalábbis értsék meg mi miért van másképp most.Nálunk eddig mindenki ragaszkodott a saját kis nyugalmához,
csak egy valamit nem vettek észre.
Ehhez én mondtam le az enyémről.
Nyilván nem kívánta tőlem ezt senki,
viszont én annyira próbáltam kerülni a konfliktusokat,
hogy lehetséges, hogy azzal tartom szinten.Mire lett volna egy helyem a házban, ahol pihenhettem volna,
ahol a kutyáim nem zavarnak senkit, beköltözött az apám a kutyájával,
aki éjjel is aktív és ugat.
Bár partnernek látszik mindenki a családban,
mégis folyamatos a feszültség papa negatív hozzáállása
és a kutya viselkedése miatt.
Ez a feszültség hozta felszínre az én eddig szerepköröm valóságát.Úgy gondolom végtelenül szomorú,
hogy egy közösségben egy ember feláldozza magát a többi nyugalma érdekében
és pont arra kellett rádöbbenjek, hogy ezt az egész szituációt arra szánta a Sors,
hogy ezen most jól “elgondolkodjak”.Talán az utolsó pillanatban próbálja tudatosítani bennem Apa,
hogy nem vagyok egyedül ezzel a teherrel,
de Ő sem vette eddig észre, hogy a papa nélkül is én voltam,
aki (ön)feláldozta a valóságát, de most attól tartok,
hogy ezzel a felismerésével ő is túl nagy súlyt vesz a vállára.
Engem is próbál cipelni a saját terhei, vállalásai mellett, míg én meg cipelem a családot és az apámat.Apu harcol a helyzettel, de belül sejti, hogy nem fogjuk a házában magára hagyni
és ezen kívül egy opció van, ahol nem lehet vele a kutya.
Mindettől függetlenül nem valószínű, hogy megváltozna a viselkedése,
bár okos mégsem tartja kontroll alatt a gyilkos szavait.
Volt némi rálátásom arra, hogy mit művel anyuval.
Anyu annyira menekült volna, de ahogy én sem,
ő sem tudta magára hagyni,
mert egyikünk sem viszi szívesen a “gyilkos” címet.Pedig apám a gyilkos
Mindent megöl a benne forró keserűség ,
csak saját magát nem, mert száz körömmel ragaszkodik benne az élet.Vannak jobb napok.
Most, hogy tavaszodik – amit nem hittem, hogy megélek– és többet vagyunk kint,
.ő is kijön, próbál segíteni, de nem bírja,
amitől újra ideges lesz és ha ideges engem bánt,
mert a többieket nem zavarja látványosan a morgása.Ha nem vagyok otthon nem eszik rendes ételt.
Ha otthon vagyok harcolok vele, hogy egyen.
Direkt csinálja, Anyuval is ezt tette.
Ha jobb a kedve nem köt belém, de rendszerint dünnyög valamit,
amiről úgy gondolja, hogy bánt vele.
Elengedem a fülem mellett, nem veszem fel,
de a negatív rezgés eltalál olykor és akkor olyan gondolatokat hoz a
felszínre, amik miatt rettenetesen szégyellem magam.Eddig azért rettegtem, hogy apu miatt elveszítem a családom.
Most rájöttem, ha apu vagy bármi más miatt elveszítek valakit,
sosem tartozott hozzám.
A megváltozott időbeosztásom miatt van aki eltávolodott.
Már nem esek útba nincs bennem érdek. Vannak akik kitartanak.
Őket sem értem, mert igazából nincs bennem már semmi,
amit adni tudok másoknak.
Csak a nagy ürességem.Nincs bennem sok érzelem.
Figyelem az aput, keresem benne azt az apát,
aki mindent megtett valaha a lányáért. Hova tűnhetett el belőle a szeretet? Valamikor 8 éves koromban az anyu megölte benne.
Azóta csak egyensúlyozott. Miattam.
Korán felnőttem és nem volt esélyem sem megismerni ,
valójában kik is voltak a szüleim.Apu kimondatta velem, hogy mivé lettem ebben a majdnem ötven évben.
A társadalmi megítélés szintjén egy nulla vagyok.
Semmit nem tudok felmutatni,
most már a munkámban is csak egy “probléma” lettem.De emberileg, emberileg nagyon magas szinten lehetek,
mert annak ellenére ,hogy lassan nem marad semmi emberi érzelem bennem, végtelenül empatikus vagyok, aki akkor is nyom egy jó éjt puszit az utóbbi 8 hétben 10 évet öregedett apja homlokára, ha ő előtte tankkal zakatolt át a lelkemen.
Tudom, hogy azért teszi, hogy ne fájjon úgy a búcsúzás.
Nem tudja, hogy nem fog, de addig sok víz lefolyik még a Dunán..
…és lassan megöl a szégyen azért, mert nem marad belőlük más bennem
csak a az értelmezhetetlen életem és a csend.Olyan érdekes megélni, hogy minden kérdésemre megjön most a válasz.
Hogy mennyire jól látom én a világot,
hogy minden úgy van,hogy érzem,
ahogy a belső hang mondja.
De az is érdekes, hogy nem számolok még azzal,
hogy mások körülöttem változhatnak.
Hogy lehet, hogy egy -egy szituációban ők is találnak tanítást.
Míg tegnap úgy hittem magamra vagyok hagyva, ma van társam a bajban,
de míg tegnap nem akartam hinni, de tudtam,
hogy csak egy kód vagyok, mára tudom, hogy csak egy kód vagyok…
Nem csak én, mások is változnak és olyan jó, hogy van remény arra is, hogy aki. tegnap hagyott megszakadni, aki tegnap nem ölelt az ma kezét nyújtja és felemel. Igaz olyan is van, aki elfordul, mert probléma egy megrogyott asszonyt, anyát támogatni…
Nem haragudhatok semmiért.
Minden ami felém jön a saját életem teremtése,
és én igyekszem, hogy jobb legyen.
És igyekszem mindenkit elengedni, aki menni akar
és hálás lenni azért, hogy volt ..
És igyekszem örülni azoknak, akik még maradnak akkor is,
ha már mást nem tudok adni, csak magamat
-
… érdekes, hogy sosem volt ennyi hétköznapiság a blogomban, csak azóta írok a mindennapi kínjainkról ( ez nem igaz, nyilván minden szuper) amióta a “Sors” igy alakította az életünk.
Bár írom, hogy a Sors, de nem hiszem,
mert annyira nyilvánvalóvá vált, hogy magunk teremtjük a világunkat
és bele az összes megélnivalót,
hogy még szenvedni sem tudok úgy mélyből,
mert nem tehetem.
Én, aki a könyveket az utolsó fejezet utolsó 10 oldalán kezdi,
olyan vagyok, mint egy elfuserált mozigépész,
aki a NAGY FILM szalagjait véletlenül összekeveri és a végét előbb fűzi be,
mint ami sorba következne.
Egyszer pont a Keserű méz című filmet néztük asszem francia nyelven, hogy mindenképp olvasni kelljen, és 5 tekercsen volt a film, és harmadik után az ötödiket fűzték be, így kicsit előre szaladtunk a történetben.
Nos én is előre látok megint és tudom,
hogy most mi miért így alakult mindattól függetlenül,
hogy magunk teremtjük a holnapot a tegnapnak összecsomagolt anyagból….
Már szinte biztos vagyok benne, hogy nem létezik ez a világ sem,
csak egy jól szerkesztett program, ami újra és újra teremti magát az új megtapasztalásai által és az idő sem több mint eszköze annak,
hogy létrejöhessen benne a sokdimenziós világ,
a múlt, a jelen és a többirányú jövő
a mindenkori jelent megtapasztalásaink kivetítéseként.
Na de nem erről akartam írni.
Ma van fizetés nap és mivel én a hazugság lenne táppénz helyett a fizetésnélküli szabadságot választottam
( minden hozzáértő ember ellenzése ellenére)
ma nem kell várjam a munkabérátutalást.
TUDOM, hogy sokan vannak így, és azt is,
hogy zömmel nem saját elhatározásból,
hanem a ” SORS” kegyetlensége folytán vannak olyan helyzetben,
hogy nem jön a számlájukra munkabér.
Nekem ez az érzés új.
Tragédia.
Soha nem voltam kiszolgáltatva senkinek anyagilag,
akkor sem éreztem így amikor elcsesztem az életem
és elborított minket az adóság.
Az én döntésem volt abban a helyzetben,
aminek nem lehetett látni a végét,
vagyis én nem láthattam, lehet mások,
akik már voltak ilyen helyzetben látták.
Nem dolgoztam egy hónapot a munkahelyen,
helyette itthon napi 24 órában próbáltam megérteni,
hogy miért teremtettem magamnak és a környezetemnek ezt a helyzetet.
50 éves vagyok és van egy 82 éves apám,
aki nem mutat felém semmi kötődést.
Bölcs ember, aki most felvette a felejtés álarcát és úgy tesz,
mint aki nem emlékszik semmire. Pedig emlékszik, ez a legnagyobb baja.
A memóriánk nagyon jó, ez az egyetlen, amit sikerült jól megteremtenie a Tervezőnknek, hogy emlékezzünk mindenre, hogy aztán az emlékeinknek nevezett programból nagyon jól össze tudjuk rakni, hogy mit is ez az egész “ÉLET”… olyan szépen látszik, és annyira nem kölcsönöznek hozzá szavakat, hogy mindezt úgy adhassuk át, hogy általa többen is ébredhessenek.
Valahogy immunisak vagyunk arra a tudásra,
ami hozzáférést enged a Tervezés és a Teremtés tudatosságához.
Szóval az anyu több hónapja teremtette magának a “megszabadulást” az apámtól, de szerintem nem igy képzelte. Én ezekből a jelekből annyit érzékeltem, hogy többször volt látomásom, hogy az úton, amin a kis házukhoz juthatunk jön egy mentőautó, majd egy fehér furgon. Mindig elállt a lélegzetem mikor meghallottam a mentő hangját, és láttam, hogy arra megy, amerre lakunk.
Mégis nagyon messze voltam , amikor ez a mentő valósággá vált azon az úton…
Hirtelen elkezdtem látni, hogy ezt az egész helyzetet mivel vonzottam be.
Nem volt kétséges, hogy miképp döntünk, nem volt kétséges, hogy nekem kell most -megint, mindig- helyt állnom, mert egyke vagyok és már nem is kérdéses, hogy miért lettem egyke és miért is akarok minél messzebb kerülni mindenkitől aki magát nekem rokonnak vallja.
Milliószor megjelent a gondolataimban, amikor azon Barátaimra gondoltam, akik
önként vagy nem önként vállalt rabságban vannak , mert ápolniuk, gondozniuk kell
a gyermekeiket, akiket magukra hagy az állam, a világ, hogy én nem lennék erre képes, én ennél sokkal önzőbb vagyok, nekem ez a fajta “rabság” egyenlő lenne a halállal és erre megteremtem magamnak a helyzetet, amiben valójában nincs is nagyobb probléma, csak egy ember, aki kokettál a halállal, aki minden nap elmondja, hogy semmi értelme itt lenni, akiben csak a kutya felé van némi érzelem, de már a kutyát is gyűlöli, mert a kutya is engem szeret.
Én magamról soha nem hittem, hogy képes vagyok feladni ( ha részlegesen is, bár az első nekifutásban még a felmondás is játszott kétségbeesésemben) az egyetlen dolgot,
ami mindenen képes volt átsegíteni, a munkámat.
De nem lehet elmenni az mellett, hogy naponta elmondtam, hogy nem érzem jól magam a munkában, hiába vagyok elfogadva vagy megtűrve, az a világ ami maradt (a helyijárat után) nem az én világom.
Nem tudtam megbecsülni a relatív kényelmes munkát,
és beleteremtettem ezt a “problémát” amit csak az idő fog megoldani,
mert a döntésem , hogy az idős szülőm ameddig képes vagyok rá magamnál tartom, olyan mint a gyerekvállalás, hogy hiába nem lett olyan a gyereked, amilyennek megálmodtad, nem viheted vissza, ez a “teher” ha édes ha keserű addig vivődik, míg vagy magától nem rakódik le vagy nem lépsz feléd, és nem rakod le magad a saját egészséged érdekében.
Ebben az egy hónapban- ami vagy 10 évet öregített rajtam– egyszer sem jutott eszembe, hogy azért van itt az apu, mert bárkinek el kellene számolnom azzal, hogy miért nem nyomtam be egy otthonba, ahol rövidebb idő alatt le tudta volna szervezi az útját ki ebből a világból, mint itt, ahol amennyire lehet igyekszem rávenni az étkezésre, a tisztálkodásra.
Meglepődöm magamon, hogy mekkora türelem van bennem, és azon is, hogy nagyon ritkán borulok ki, akkor is csak magamnak teszem, hiszem senkit nem “vádolhatok” a helyzetért, csakis magam.
Azt is tudom, hogy ez a helyzet a kis családunk összetartó erejét teszteli.
Vajon a többiek mit tanulnak ebből?
Én már tudom, hogy nem fogok megöregedni és magam a gyerekeimre hagyni.
Ebben már biztos vagyok. Én nem leszek ilyen “teher”, mert ha én a saját apám annak érzem az életemben, mert az alig megszerzett szabadságom most tőle tettem függővé, és nem fogom fel, hogy senki nem tudja azt elvenni, ami már az enyém, és bármikor dönthetek úgy, hogy elmegyek innen és magára hagyom az egész világot, de nem teszem, mert még bírom, mert van aki velem együtt viszi ezt a terhet, és ha úgy hozza a sors, hogy mégsem segít senki, akkor annak is megvan a maga tanítása számomra.
Most itt vagyok fizetés nélkül…
Kiszolgáltatott helyzet.
Soha nem volt így, most van.
Nem érzek semmit, csak megdöbbenést, hogy képes voltam így dönteni.
Átléptem a határaim és bár borzasztóan érzem magam, mert újra ott tartunk, hogy nem tervezhető a holnap, mégis végtelenül büszke lehetek, hogy egyáltalán képes voltam rá, tartson ez a helyzet bármeddig.
És el kell fogadjam, ha esetleg a döntésem terhével egyedül maradok.
Úgy érzem, hogy ennek ellenére soha nem maradok egyedül.
És talán ez a legnagyobb tanítás számomra most, hogy tudjam elfogadni azok jelenlétét akiknek szükségük van erre a megtapasztalásra, amit rajtam keresztül teremtett nekik a felsőbb én. ( Gondolok itt az egyetlen családomra is, akik még kitartanak, mindegy is meddig. Bizonyára mindenki úgy tesz és dönt ahogy neki a legnagyobb tanítás lesz az életében)
Örülök, hogy újra dolgozom ,
de most sem azért ahogy eddig sem, hogy fizetéskor pittyenjen a telefon,
hanem mert szükségem van az emberekre, akik fogadják a köszöntésem, a hülye poéjaim, a balfaszságom, a fáradt és meggyötört fejem, mert ott érzem, hogy nem vagyok értéktelen. Nekem ez számít, hogy adhassak, és az egyetlen hely –még itt az internet névtelensége előtt, ahol vannak akinek tetszik amit itt kreálok-, ahol értékelte valaki , hogy adtam magamól valamit, az a munkám volt.
Ha valakit sehol nem értékelnek, és önmagát nem tudja feltölteni egyfajta “jó” önértékeléssel, az elhervad, kiszárad, mint egy magára hagyott virág és elpusztul.
Ez van.
Vannak már olykor gyomorgörcstől mentes pillanatok és nagyon igyekszem, mert szeretném, ha az önmegsemmisítő folyamat, a betegség, nem találna rám , és ha egyszer mennem kell innen, magam dönthessek itt “lent” tudatosan erről és ne más. -
Tegnap este a hatodik hetes “hétforduló” alkalmából, illetve a tartósan velem maradt fullasztó, tüdőösszenyomó, gyomorgörccsel kötött házasságom alkalmából, és mert nem próbálok emlékezni, inkább csak sajnálom nagyon, hogy pont Ő ment el, akinek voltak álmai és tervei és szerette ( volna, mert várta, vágyta) az életnek azt a nyugalmasabbik részét, amiből az utóbbi években már alig jutott,
gyújtottam egy gyertyát és hálát adtam a Mindegyminek, hogy én még itt vagyok, és megpróbálhatom tartalmasabbá tenni a hátralévő időt, mindegy is, hogy az mennyi.
Pontosan egy hónapja léptem ki a rendszerből egy kis időre és negyedik napja vagyok benne újra.
Ha lehet fokozni a gyomorideget, akkor az megtörtént már az első munkanapom előtt, miután tartósan belém költözött a lelkiismertfurdalás azért, mert van akinek miattam most rossz.
Elgondolkodom amúgy azon, hogy én az utóbbi 28 évemben( ha megérem itt a március 1-et, a nem is tudom épp már melyik cég alkalmazásában) mennyi áldozatot hoztam már, és álltam félre, illetve nem vágytam semmit, nehogy valaki elől elvágyjam a “jó” dolgokat.
És most, hogy segítségre szorulok ( ami még sosem történt meg) – amit megint csak szégyellek- és van is aki segít, és ezért viszont nagyon hálás vagyok, úgy érzem, hogy összeomlik a világ.
Most önző módon magamról írok először.
Furcsa volt visszaállni a munkába. Vannak akiknek egy havi távollét természtes, nekem nem. Olyan, mintha évek estek volna ki. Rögtön világgá kellett menjek –egészen Kaposvárig- amit így utólag végülis nem bánok, mert egy viszonylag új busszal dolgozhattam, amivel tényleg öröm és kevésbé fáradságos a munka.
Mától viszont visszatérve az őskorba, valaha szebb napokat látott Mercedes alattam a paci, én jobban szeretem a Credot ( a kollégák közül sokan nem így érzik) mert szerintem sokkal jobb vele lavírozni a közúton.
Pont azon “szórakoztam”, hogy mire megszokom a helyem,
jön valami ami miatt egy új közegben leszek váltó, avagy az utolsó ember…
Ez van.
/Itt jönne az a rész, hogy a drága jó kis helyijáratom, de nyilván ott volt a lehetőség átmenni a másik céghez, ám valaha még számított nekem a “hűség”./
Így én maradtam.
Egyszer nekem is lesz buszom és járatom.. 🙂
és nem leszek újra “problémás”…
Dolgozni jó.
Hiányoztak az emberek,
akiknek számít egy “jó reggelt”,
egy tiszta busz vagy egy mosoly..
Itthon minden más.
A Papa elvan.
Szerintem én túldramatizálom a helyzetet,
nem vicces, de vicc, hogy én vagyok,
aki még belül harcol és pánikol.
Sokáig azt hittem, hogy Apu elvárja, hogy olyan legyen minden,
mint Anyuval volt neki.
De nem vár semmit.
Néha beszól valamit, amivel úgy érzi gyilkolhat,
de rájöttem, hogy megszokás ez nála.
Anyuval szemben ezt alkalmazta,
de lehet nem neki szánta, csak belső harcokat folytat az Úrral,
meg az Édesanyjával, aki nem jön érte a megbeszélt minden éjszakában…
Amúgy elvan
. Ha nem vagyok itthon nem eszik,
de azt kamuzza, hogy evett.
Ha itthon vagyok, akkor én vagyok Ursula nővér,
aki erőszakos és akarata ellenére
rábírja az evésre.
Amúgy egész nap sajtos rudat eszeget és azzal tömi a kutyákat,
így azok szanaszéjjel hányják a házat a sok sütőporos cucctól,
én meg kétnaponta sütöm az utánpótlást egy kiló lisztekből..
Az alkolholról nem esik szó…
Apu nem buta, tudja, hogy milyen opciók vannak, ha elszabadulna a pokol.
Én nem szeretném, ha oda jutnánk.
Anyu távozása után nagyon sokat öregedett,
de ahogy megy az idő úgy szedi talán össze magát.
( a rokonaira még mindig nem kíváncsi. Mondtam neki, hogy hívjuk fel őket,
és beszéljen velük, mert engem zaklatnak és én hamarosan mindenkit letiltok,
mivel nem telefonálok senkivel, csak céges ügyben vagyok hajlandó felvenni a telefont.)
A családom nem panaszkodik a helyzetre.
Nem akarnak bántani ezzel.
Nekem sem kéne panaszkodni.
Nincs is mire,
de azért küzdök minden levegővételért még.
Biztosan nekik sem könnyű, de én vagyok a legfeszültebb.
Apa szinte minden nap jelzi valamilyen formában, hogy “NEM VAGY EGYEDÜL”,
ami arra enged következtetni, hogy láthatja, hogy mennyire nagy rajtam a súly,
a logisztika, a szervezés, hogy minden flottul menjen, és nagyon sokat segít, ami miatt megint csak pánikolok, mert nagyon sok a munkája és féltem őt ❤
A Merci is itthon van még, vizsgaidőszak van az egyetemen, ő is részt vesz a Papafelügyeletben és hála sokszor kiveszi a kezemből a “mit főzzek ma” terhét.
És számíthatok a Nagyfiamékra is, így tényleg nem vagyok egyedül, csak én annyira megszoktam, hogy magam vagyok, hogy nem nagyon tudok segítséget sem kérni,
sem elfogadni úgy, hogy ne érezzem magam miatta rosszul.
Emberileg mindannyian sokat változtunk a “tragédia” megélése óta. Kiben mit okozott. Sokkal inkább egymásért aggódunk, mint azon kesergünk, hogy Valaki már nincs velünk. Sokkal erősebbek lettek a kötéseink a szeretett emberekkel. Én úgy érzem, hogy figyelmesebbek és türelmesebbek lettünk , mert megéltük a hiányt.
De nem ülhetünk bele ebbe a hiányba. Bárkit is veszítünk el fizikailag, lélek szinten nincs hiány, nincs űr… Ott vagyunk az EGÉSZBEN és tesszük a dolgunk, mert aki maradt, annak még van. És elég szomorú, ha a valaki a hiányra hivatkozva megül és nem mozdulva várja a halált, azt helyett, hogy az helyett is élne, aki már nem teheti meg.
Mert ez a feladat… tenni, megélni, részt venni, kiállni benne önmagunkért, és kiállni mindenkiért és mindenért akit szeretünk. Megélni, örülni, mindenben meglátni a jót, és nem beleülni a rosszba, csak tudni, hogy mi az ami NEM és mi az ami IGEN.
Tudni hogy mit akarunk s mit nem. És nem hagyni, hogy mások kívülről ránk erőltessék azt ami NEM.. mert minden ami NEM az csökkenti a frekvenciánk, aztán egy szép estén nem lesz elegendő, hogy itt maradjunk ebben a játékban..
Nekünk még játszani kell tovább!
Ez a feladat..
-
Reggelente kétféle hangulatban indulhat a napunk.
Vagy csak gyomorideg alapszinten,
( ez akkor van amikor a Papa relatív jó hangulatban ébred, azaz elfogadja, hogy éjjel nem sikerült meghalnia, pedig nagyon akart)
vagy gyomorideg és totális közönybe meneküléssel,
sok kérdőjel és visszafogott átkok között.
( ez meg akkor van, amikor a Papa összetéveszt a Mamával
és elhord minden szarnak, fikázza a helyet amit én otthonomnak hívok,
és összehasonlító elemzést végez a szigorított börtön és a neki biztosított életkörülmények között- továbbra is az italon van a hangsúly- a börtön javára…)
Az utóbbi napokban ez utóbbit játsszuk.
Én vagyok a szar.
Vagy én vagyok, aki anyámat képviselem,
vagy anyám és a gyerekkorában elszenvedett sérelmeit okozóit.
Lényeg, hogy én vagyok, akit próbál arra ösztönözni,
hogy vessek véget a szenvedésének, ami neki ez az értelmetlen élet.
(amióta a rákból gyógyult, azóta folyamatosan amortizálja magát, és a környezetét, (pont 25 éve)… mások szívesen éltek volna még negatívumok, és mások lelki terrorizálása nélkül, de őket meg elviszik a felsőbb-Én látszólag idő előtt)
Ilyenkor elgondolkodom,
hogy vajon mit is tanít ez a helyzet nekem?
Meddig bírom nem felvenni a sértegetést,
meddig bírom durvább visszaszólás nélkül
( ma már nagyon rezgett a léc)
meddig bírom elviselni a házamban a feszültséget,
és meddig bírja a családom?
Vajon a Papának célja-e , hogy mindenki kinyírjon,
vagy csak önmagát akarja velem kinyíratni?
Mert elmondása alapján ahhoz gyáva, hogy önmagát nyírja ki… én meg lehet gyávaságból nem hagytam magára?
Nem így érzem, én inkább lehetnék büszke arra,
hogy annak ellenére, hogy tudtam mit vállalok,
mégis ezt az utat választottam.
Kérdés ugyan, hogy meddig és mikor döntök másképp,
mikor lesz erősebb az ÉN élni akarása
az állandó halállal való szembenézésnél,
ami a Papával együtt a házunkba költözött.
Elgondolkodtatott az is,
hogy lehet a gyávaságunknak tart tükröt?
Mert én minden helyzettől fosok már,
minden változásból a negatívumot vettem eddig észre,
és gyáva vagyok menni az álmaim után.
Szerencsére én egyik szülőmre sem hasonlítok,
remélem örökbe fogadtak,
mert ha bármelyik negatívnak megélt tulajdonságát észlelem magamon,
azonnal kivonulok a családom életéből,
mert én nem fogom ilyen megélésekkel tesztelni őket,
mint amit a Papa itt művel velem/ velünk…
Bizonyára neki is nagyon rossz ez az egész.
Nem ismeri fel és nem is fogja, hogy a saját teremtése,
hogy társa nélkül maradt. Idős is, más helyen kell élnie,
ki van szolgálva de egyben ki is van szolgáltatva.
Értem, hogy neki sem könnyű.
Értem a nézőpontjait, de nem osztom őket.
Értem, hogy unja az egészet, de nem én vagyok a kulcs számára.
Ha megértené az egész 82 évet, akkor dönthetne itt lent a sorsáról,
de míg tanulnia kell és tanítania a lényével, addig fent dönt az ÉN.
Most itt tartunk… egy hét múlva már újra a munka frontján kellene helyt állnom, amitől majdnem annyira tartok mint attól, hogy itthon kell maradjak
az én dimenziókapus, egykor vidám és magas rezgésű, most sötétségbe boruló kis putrimba, aminek kapuját soha többé nem lépheti senki, aki a halállal kokettál…
Mit kell tanulnom a helyzetből?
Mi a tanítás?
Mit nem látok még?
És vajon a Papának mit tanít a 25 év, amit a Halállal fekve és ébredve tölt?
Vajon miért azok élnek tovább,
akik nem akarnak és miért azok mennek el,
akiknek annyi tervük van még?
Vajon akit a Felsőbb én kisegít a rákból,
miért nem hálát ad, miért nem válik jobb emberré?
Vagy ha ennyire meg akarnak halni,
miért nem szállnak fel arra a vonatra amit először,
majd még sokszor küldenek önmagukért?
Mert gyávák szembenézni mindazzal,
amit majd akkor látnak, amikor lepereg előttük A FILM?
Így is úgy is le fog…aztán lehet visszajönni, és újrakezdeni…
De remélem ez egyszer nem egy helyre kerülünk.
Azt hiszem én kezdek bátor lenni.
És kezdem szeretni az életet..
És hálás vagyok mindenért, ami örömöt okoz,
és megköszönöm, de nem kérem már azt ami nem.
És kezdek megtanulni kiállni önmagamért.
És megtanulni azt mondani NEM, ha az IGEN veszélyt jelent mindarra,
amiért küzdöttem.
És kezdem érezni mit jelent ha valaki tud szeretni és mit, ha tudna, de nem képes rá,
hogy legyőzze a saját egóját, ami megtiltja neki,
hogy jól érezze magát, hogy szeressen,
hogy hálás legyen, hogy adjon, hogy elfogadjon.
Nincs bennem semmi érzés a hálán kívül, amit azok iránt érzek, akiknek jó a közelébe lenni, akik lehet többszáz kilométerről is,
de velem vannak.
Nem fájok, nem félek
…csak megfigyelek, megélek.
Erről szól a most az ötödik hét végén az “új’ életünkben.
-
Ajándékba kaptam egy kezelést Beától, nagyon hálás vagyok érte. Nem csak egy kezelésről szólt, hanem rólunk. Nem csak rólunk, hanem a Mindenről is, egyszerűen jó volt ott lenni a kezelés nélkül is 🙂
Az első kezelés után a legnagyobb változást a halálfélelmem elmúlása okozta. Közel két évtizede rettegtem a haláltól, vagyis attól inkább, hogy mekkora 💩t hagyok magam után a rámbízottakra, . Nem azonnal jönnek ezek a felismerések, hanem amikor jönnie kellene a negatív gondolathullámnak, vagy érzésnek, rezgésnek elmarad és feltűnik, ha valami nem olyan, mint amit megszoktam.
A mostani kezelés egy furcsa élethelyezben ért.
Változás, más energiák, fel-el-szabadulás a kötöttségektől, elvárásoktól, kényszerkapcsolatokból,
a szabadság már a kertkapuban furcsa rezgése mellett most határozott kérdés is volt bennem.
Feltettem ugyanis azt a kérdést, hogy miért vonzódom annyira ” A Budapest”-hez?
A tegnap megosztott kicsit hosszabb lélegzetvételű könyvrészletben ugyan volt egy utalás arra, hogy a városoknak is van egyfajta “csoportrezgése” és valószínűleg én ebből a városból származtatom magam annak ellenére, hogy ebben az életciklusomban, amit emberként itt töltök csak kórházban és vidámparkban voltam ott gyerekként. ( elég nagy a kontraszt, de a vidámpark mindig a kórházas kínzások feledtetésére volt, akárcsak a békebeli gesztenyepüré..)
A budapesti kérdésemre egy sárga falú magas polgári ház képe ugrott be, egy alagsori kocsma, füst, ital, titokzatosság…
Kíváncsian vártam, hogy vajon mit old ki majd belőlem ez a szenánsz és a mai napon megérkezett a válasz.
Megkérdezték tőlem ma is többen, hogy hogy vagyok, mi újság, hogy halad a papa-projekt?
A rám eddig jellemző rettegés a holnaptól elmaradt a válaszaimban, feltűnt- mert ordítanak a sorok- hogy azt válaszolom, hogy minden alakul, minden jó irányt vett.
Soha nem mertem semminek örülni mert mindig bennem volt a tudat, hogy ha most örülök, akkor holnap a nyakamba borul egy lavór 💩, de erre most én , az örök pesszimista nekiállok cinizmus és szarkazmus nélkül pozitív , hittel és a jóban való bizalommal töltött válaszokat irogatni!
Szentatyaúrteremtők! Hát mi van itten kérem?
Olyan érzésem támadt, mintha valóban én írnám a sorsom könyvét és ugyan ki olyan bátor, hogy bele merjen javítani az én szándékaimba, hogy igenis minden a kijelölt úton halad és mi csakis a jó irányba mehetünk, ahogy tettük eddig is.
Hol van hát az én jól megszokott állandó pánikolós, varjakat is megszégyenítő károgásom? Hol van a sok szar, negatívum, amit látni akartam eddig és miért írom azt, hogy minden jó, és hogy alakulunk annak ellenére, hogy szociofób lényem inkább a magányos önsajnálatot vágyja, mint a FÉNYT, a boldogságot és a haladást a szándékaink irányába?!
Egyszerűen nem tudok rossz dolgokra gondolni. Elmúlt ez a képességem, kivezetődött belőlem, mert gátolja a teremtésem, gátolja a Fényem szabad áramlását, gátolja a fejlődést. Miért is ne lenne minden jó? Aki már nincs fizikailag velünk, az beépült a lényünkbe valahányad rezgésével, így bennünk halad tovább velünk a célba. Aki még itt húzza az igát, az a saját vállalásaival megpakolt saját szekerét húzza és én nagyon éber vagyok, mert amikor épp titokban át akar pattintani az én kis szekerentyűmre egy adag terhet, én szépen megköszönöm, de most pakolgatom le az enyémeket és nincs fuvar visszafelére…én innen semmit nem akarok elvinni…én csak pakolok le, ki….mindent. És az üres helyekre nem kérek semmit… annyira jó az a megkönnyebbülés, amikor sikerült letenni néhány zsákot, hogy hülye az aki a saját megoldott problémái helyére felpakolja másét..
Mindenki vigye csak a sajátját és bár szívesen segítek lerakni, de ez nem egyenlő azzal, hogy én viszem tovább.
Az első kezelés után már sokkal befogadóbb voltam , most még fokozódott ez az érzés és kibővült egy nagyon intenzív bizalmi rezgéssel a MINDEN ÍGY VAN A LEGNAGYOBB RENDBEN lényegével. Olyan ez, mintha tudatába kerültem volna annak, hogy bármit is teszek, pontosan azt teszem amit tennem kell és én ezzel
a nem szándékos és mégis a legtudatosabb jelenléttel pontosan azt adom hozzá ehhez az létezéshez, amit kell.
Mi lehet még ennél is jobb ezek után?
-
>>>A tegnapi posztom folytatásaként .. <<<
Egyre könnyebb a lelkem! Még a végén hálás lettem azért, hogy a jól megérdemelt “megélési tudatosság” szintjén végre nyílvánosan utasítottak el valahonnan, és meg tudtam tapasztalni azt az érzést, amikor rádöbbenek különböző olyan igazságokra, amik megrekesztenek a bőség vonzásában, a spirituális fejlődésben, a megélések mélységében.
Mindig rettegtem ettől a szituációtól, mert megalázónak éreztem,pedig az életben a legegyértelműbb iránymutató, ha valahol nem kell ott lennünk.
Ahol azt mondják NEM, ott nincs dolgunk. Menni kell tovább.
Mindennek oka van. Számomra a NEM elég egyszer. Nem erőlködöm.
Rossz férfi lennék a női nem szemszögéből, mert nekem az első NEM is elég ahhoz, hogy befejezzem amit elkezdtem.
Mint nő nyilván sokszor eljátszottam –illemből, ami a legjobb korlát ami létezhet- hogy “jaj nekem kell” és vártam hogy tukmálják tovább,hogy nagy kegyesen elfogadhassam, de Apában emberemre találtam,mert olyan mint Michelle az ellenállástól: csak egyszer mondja el 🤣🤫
Rájöttem még valamire.
Ha bőségre, gyarapodásra vágysz az életben, bármilyen területen, akkor olyan emberekkel vedd magad körül akiknek van az, ami neked kell. Anyagi bőség, tudás, egészség,…
Nem azért, hogy neked adják, hanem azért, mert ők nem lesznek irigyek a sikereid, a fejlődésed, a haladásod láttan, segítenek instrukciókkal, a példájukkal.
Életem során sokszor voltam olyan helyzetben, hogy szégyelltem amin van .
Szégyelltem , hogy az vagyok aki, mert ciki voltam. Ciki volt a munkám, az anyagi helyzetem, a gondolkodásom, aztán most világosodtam meg ezen a téren is, hogy nem velem van a baj, hanem azzal, hogy olyan emberek előtt szégyellem magam, akik irigyek csupán arra ami vagyok
Uff.
Én annyira tudok örülni mindenki csodájának, hogy szerencsére vannak olyan ismerőseim, barátaim akik szívesen megosztják a fejlődésük, a gondolataik, a csodáik, a tudásuk, mert tudják, hogy egy tulajdonság már biztosan nincs a programokban, az irigység.
🙏🙏🙏
A szegénységet teremtő ember irigy azokra akik tehetősek, így esélytelen a bőség számára, mert elítéli magában mindazokat, akik boldogulnak segítség nélkül is. Én is voltam ebben a szakaszban, de hála sikerrel tovább tudtam innen is lépni és minden szinten beindult a gyarapodás. ( Derékban látványosan is)🤣
Hálás vagyok !!!
❤️És köszönöm Mindenkinek aki velem tart az úton!❤️
-
Ma reggelig nem olvastam utána,
hogy mégis mit tartogat a képzett emberek szerint a mai Ikrek Telihold,
és még mielőtt utána olvastam volna szerettem volna publikálni az éjszakai gondolataim, aztán mégis előbb fértem hozzá az olvasás funkcióhoz, mint a nyugodt körülményekhez az íráshoz.Megdöbbentem azon,
hogy pontosan arról számolnak be a “tanult” asztrológusok,
mint az én megéléseim.
Ez nem azt jelenti, hogy ezáltal én is hitelessé váltam volna.
( nem is kell, mert a végtelen bizonytalanságimba egy valami biztos: nagyon nincs fantáziám, tehát bármit itt olvasol azt nem kitalálom, hanem belőlem vagy általam jön át az Univerzumból, én hiteles vagyok magam előtt sincs már kérdőjel ezzel kapcsolatban)
Először is eldöntöttem, hogy fizetéskor megint megveszem a WordPressen a reklámmentességet.
Igaz alig van olvasóm, de ha egy ember is téved ide olykor,
neki se kelljen már a gyomorforgató és undorító reklámokat olvasnia.
Már egy ideje fontolgattam és volt egy évem,
amikor megkíméltem magam ezektől a mocskoktól,
aztán mindig rám szakadt a lelki szegénység
és nem fordítottam erre figyelmet.Azon is morfondíroztam tegnap,
hogy annyira jó lenne valamit adni tudni az embereknek,
amivel jobbá tudnám tenni a napjaikat,
de nekem nincs semmim, sem tudásom,
sem kitartásom a tudás megszerzéséhez,
sem kézügyességem.
Volt idő mikor karácsonyra készítettem meglepiket,
de sajnos több helyről ezt a figyelmességet
nem kívánt kötelezettségnek érezték,
feszengtek azon, hogy hogy viszonozzák,
ami nekik is probléma volt, nekem meg főleg,
mert úgy gondolom, hogy azért adni,
mert kaptunk nem őszinte reakció hanem kényszer.
/Ismerem ezt a kényszert, mert ez neveltetésből adódik illetve abból a megtapasztalásból, hogy önzetlenül ritkán adnak az emberek,
inkább csak ha valamit akarnak érte,
lásd a buszon sokszor előfordult,
hogy előnyre akartak szert tenni az ajándékaikkal,
ebből mindig végtelen távolságtartás lett./
Nagyon elgondolkodtatott és sajnos elvette a kedvem a kreativizmustól.Szóval azon -is- gondolkodtam, hogy az ismerőseim között mindenkinek több van abból amit én adni tudok, így igazából nem nagyon van rám szükség.
Amiért mégis folytatni fogom a megosztásaim, az egy belső érzés, magamnak tartozom ezzel.
Néha sajnálom, hogy tök egyszerű aggyal vagyok szerelve
és nekem nincs sem lexikális tudásom,
sem nem volt affinitásom a közélet egyik témája iránt sem.
Igy nem lehetek “író”, mert az íróknak sokkal szélesebb a látószögük.
Sokkal nagyobb tudással bírnak, és ahhoz, hogy én összerakjak egy univerzumból érkező üzenetet van, hogy folyamatoson ellenőriznem kell az érkező
szavak jelentését, hogy beleillik-e egyáltalán a szövegbe, amit itt a virtuális lapra
iratnak le velem. Nem lehetnék előadó, mert nem tudok beszélni, szóban még jobban csapongok a témák között.
Nem lehetek fotós, mert vannak akik sokkal jobbak.
/ itt jegyezném meg, hogy van egy kedves ismerősöm- 😉 – aki roppant jól fotózik és
nagyon jó érzéke van a műalkotásokhoz is. Az egyik legutóbbi publikációjánál éreztem először, hogy felesleges dolog valakinek többször elmondani, hogy amit csinál mennyire jó és próbálkozzon ebbe az irányba mozdulni, mert szarik rá. Az is elgondolkodtatott, hogy miért is szarik rá, és teljesen egyszerű a magyarázat.
Mert én mondom. Amikor én a buszvezető, az egyszerű ember valakinek mondok valamit, amivel próbálom motiválni, egyszerűen kinevetnek és átnéznek rajtam. Ugyan miért is hallgatna rám bárki? Hiszen nincs “fizetett” hírnevem.
Amikor ugyanazt írom le, amit egy asztrológus, vagy egy “tanító”, “mester” akkor elsiklanak felette, és volt aki képes volt a saját szavaim egy híres ember nevével fémjelezve továbbítani a világ felé
Rájöttem, hogy a saját kishitűségem az oka mindennek. Amikor leírom, hogy én csak egy buszvezető vagyok, akkor magam minősítem “le” magam, holott én A BUSZVEZETŐ vagyok aki mindenét erre a szakmátlan szakmára tette fel,
ahol a letöbbet adhatja magából a fizikai életben fizikai emberek számára.
ÉN MAGAM VAGYOK AKI LEHÚZOM MAGAM… nagyszerű/
Én egyszerűen szeretek az emberek között lenni vezetgetni a buszt és jó hangulatot szolgáltatni a szürkés hétköznapokban. Ám a mai világban erre már nincs igény, a jelenlegi járataimon lehetőség se nagyon.
Lehet vége van. Más az irány… majd kiadja magát, már nem kutatom.És rövidke bevezetőm után elérkeztem az IKREK HOLD hatásához, amit anélkül éltem meg, hogy tudtam volna, hogy ezt hozza a mai TELIHOLD.
Olyan szituációk tömkelege ér mostanában el, amire régebben tömény aggodalommal reagáltam. Feltűnt, hogy elengedtem az aggodalmaim a holnappal kapcsolatban.
Az is feltűnt, hogy nem akarok beleszólni már senki életébe.
A Gyermekeim döntéseit eddig pánikkal reagáltam, most jött el az ideje, hogy szépen óvatosan kivonulok az életükből , legalábbis az aggodalmaimmal mindenképpen.
Én sem hallgattam az szüleimre, igaz meg is bántam sokszor, ők sem hallgatnak rám,
bár nem is kérdeznek, így valószínűleg nincs is igényük arra a “tudásra” vagy inkább tapasztalatra, ami nekünk van a sok viszontagságos év megélése után.
Mivel nagyon nehéz nézni, ha valaki a másfajta nézőpontja, de inkább jelenleg még tapasztalatlansága miatt látszólag rossz döntéseket akar hozni, elkezdtem foglalkozni a saját életemmel, ahogy szokták is javasolni.
Generációról generációra változik az értékrend.
Míg a mi generációnkat meg lehet szakítani és elvenni a magánéletét , úgy az új generációk jogot formálnak erre.
A mai TELIHOLD körüli energiák hatása alatt:
Én nem tudok és nem is akarok már mások fejével gondolkodni, sem látni , sem megélni így úgy érzem mindenkit elengedtem és hagyom megtapasztalni a világot a saját megélései által.
Ez tőlem nem megszokott, de hatalmas lépés.
Nyugodt vagyok és nem gondolok a holnappal.
A cselekvéseimben aktívabb lettem.
Elfogadom a MOST adta lehetőségeket,
de nyitott vagyok az új dolgokra.
Elégedettséget érzem a sorsommal kapcsolatban.
Örülök mindennek.
Nem kell keresnem mert mindenben látom a szépet.
Boldogságot érzek.
Hálát érzek.
Szeretetet is érzek .
Önbizalmat érzek.
Nem zavar az ego jelenléte, másoké sem.
Viszont ami nekem nem okoz örömöt, azt nem teszem.
Köszönöm, jól vagyok!
Köszönöm, hogy vagy, itt vagy !
BOLDOG MOSTOT NEKÜNK!
-
A spirituális világra nyitott családban születtem. Ez nem jelenti a tudás birtoklását, inkább azt, hogy lehetőség látszik a fejlődésre. Legalább a vallás terén nyitottak vagyunk
Amikor kezdett látszódni a gyermekkor vége, megnőtt bennem az érdeklődés a másik világok iránt, de kevés figyelmet kapott, a válaszútnál én a fizikai élet megpróbáltatásait választottam az EGOm vezényletével.
Az internetnek hála a fizikai valóság széles és túlszabályozott, korlátokkal, akadályokkal, dogmákkal, kőbevésett irányokkal tarkított kátyús sztrádája mellett futni kezdett a lelki út keskeny ösvénye. Sokszor , egyre többször osontam át az ismerősnek tűnő de mégis ismeretlen csapásra, ami minden rajta haladó után elrejtei a megtapasztalás labnyomait , hogy minden rajta haladót a saját megélései ösztönözzön. Irt az ötvenedik előtt egy laza évvel már nem kívánok visszatérni a kitaposott útra
Több tucat könyvet elolvastam az Ösvény tudóitól, mégsem történt látványos változás.
Minden földi poklot bejártam. Hiába volt minden okosság, bölcsület, mindig visszatértem a fájdalom és félelem világába. A mostanában emlegetett tanító entitásokkal is kapcsolatban voltam. Mégis…a fizikai környezetemben a többség elvárta, hogy vele azonos szinten küzdelmes életet éljek. Megdöbbentő dolog visszatekinteni az állandóan panaszkodó, önsajnáló, sebgyártó és nyalogató , depresszióba zuhanó, a jövőt mumusnak megélő énemre És megdöbbentő, hogy olyan emberekkel tartottam fent kapcsolatot, akik bennem félelmet ébresztettek.
Anraham energiacsoport tanításait továbbító Louise L.Hay egyik könyve illetve annak hanganyaga döbbentett rá arra, hogy mennyi berögzített gondolat akadályozza meg az embert abban, hogy azzá váljon akivé csak szeretne, aki/ami a feladata itt a Földön.
Távol álljon tőlem az, hogy az őseim okoljam azokért a mondatokért, amelyek gondolatkorlátokat emeltek körém, hiszen ez a kondíció már ki tudja hány generáció keresztül .
Valóban igaz, most már megélés szintre emelkedett bennem, hogy a gondolatok teremtik a következő pillanatot. Valóban azzá válunk akinek mondjuk magukat.
Valóban rosszul fogalmazzunk, amikor a hónapban helyezzük a változás reményét ,mert ezzel az örök holnapban tartjuk.
Valóban szegény keserű kövér munkanélküli vagy teremtésképtelen, meddő, magányos és beteg marad az, akinek a fejében a nekünk csak ennyi jut(hat), nem vagyok gazdag, nincs pénzem, szar az,életem, ronda vagyok, beteg vagyok, lúzer vagyok, szerencsétlen vagyok visszhangzik.
A szülők motivációs gondolatai sem a jó irányt erősítették a ” nem tanulsz utcát fogsz söpörni” , a ” lusta, trehány disznó” a “putriban fogsz élni” , a “terhes leszel kitaposom belőled” , “semmire sem vagy jó” , “dagadt disznó” “hülye vagy mint apád” ésatöbbi amit hallani lehetett itt-ott.
Nem értem, hogy miért nem fogtam előbb fel a segítő szavakat? Azt sem, hogy miért nem köszöntek el tőlem azok akik nem annyira negatívak mint én, s azt sem, hogy én miért nem köszönök még el azoktól,akik csak dünnyögni, károgni, félni, fájni elégedetlenkedni tanítanak?
Úgy döntöttem, hogy mától bevállalom teljesen önmagam. Csupán egyetlen dolog maradjon meg életem végéig, a publikálás képessége és vágya, hogy megoszthassam az utat, a depresszióból kiemelkedve a felemelkedésig.
Mert az ember a példáján át válik hiteles megélő-tanitóvá.. S bár ennek a világnak nem kellenek az értékeim, én büszke maradok arra, hogy hiteles, tiszta nyitott lapokkal játszom.
🙏❤️🙏
Nem könnyű a kritikus emberek között felvállalni mindazt ami vagyok.Eddig tartottam attól hogy egyedül maradok, mára viszont tudom, hogy egyedül is jobb, mint megrekedve valahol
🤗
Most Pesten vagyok
Várakozom, s míg várakozom beültem az Astoriánál a mekibe egy fahéjas keksz ízű lattéra. Nézem az utca forgalmát a borús novemberi reggelen és utolér a sokat vágyott érzés, valahonnan mélyről, a füstös zajos kávéház rezgése, az újság mögött reggeli kávét kortyoló világ.
De miért csak 49 évesen lett számomra tudatos a út , és az úton végtelen lehetőség arra, hogy azzá legyek,ami valójában mindig is voltam?
🍁soulleaderdemon🍄 