Akárhogy is, azóta kezdett minden rohamosan változni bennem, amióta megengedtem nekem, hogy megtapasztaljam az Access Bars kezelést. Eltelt már kis idő, és amit biztosan kijelenthetek az az, hogy megszűnt bennem az ellenállás a jó dolgokkal szemben, és eltűnt belőlem a “félelem”. Először a halálfélelem, aztán a holnap kilátástalanságától búcsúztam.
A kezelés előtt már befogadtam de nem értettem az Abraham tanításokat. Ez a fajta nézőpont egyidős bennem a Szepes Mária Vörös Oroszlánja által vetett magokkal. Amiért az Abraham energia újra a figyelmem központjába került az az, hogy valószínűleg kapocslatba fogok velük kerülni nemsokára.
Egy érdekes három napon vagyok túl, ami nullára csökkentette az energiaszintem, de végül hatalmas megélésekkel lettem gazdagabb. A végletek között mozogtam, az emberi jóság magas rezgése és az alacsony, sötét rezgéstartomány egyenlítette ki egymást bennem, velem, általam, közvetlen és közvetve.
Konkrét esetet nem publikálhatok, nagyjából arról van szó, hogy önként indultam egy felmerült probléma megoldása után, ami meglepő módon első nap zöld utat kapott, majd mivel a folyamat több napot vett igénybe, a második napon az első nap lendülete átváltott a legmélyebb sötétségbe és magamra hagytak a megoldatlan problémával, amihez nem megoldást, hanem újabb feladatokat és ezzel problémákat csatoltak.
Abszolút tehetetlenül néztem az eseményeket, azonban a megszokott pánikom elmaradt, nem gondolkodtam azon, hogy most mi lesz, nem féltem, hogy ebből nekem lenne bajom, és nem érdekelt semmi- azaz a csónakom a sodrásban, irányba állva elkezdett csorogni lefelé, semmi más nem volt bennem, csak annyi, hogy ennek valahogy meg kell oldódnia…és pont. Ahogy a pont a mondat végére került, megjelent valaki aki ránézett a feladatból kinőtt problémára, és azt mondta, jó…megoldom, – dobott egy mosolyt, majd száz mosolyt- és ma megoldotta az egészet, amit két évig senki nem volt hajlandó!
Abban a pillanatban, amikor elfogadtam, hogy ez nem az én dolgom, én mindent megtettem és hiszem vagy nem, de meg kell oldódjon, jött valaki aki megoldotta.
Volt probléma az emberekkel is. Arrogáns, rossz poénokat dobáló, emberek elérték bennem a túlfeszült állapotot, átbillentettek a tűréshatáromon túlra, és sírva fakadtam az emberi rosszindulat megélésétől. Máskor nagyon megaláztam magam a könnyekkel, ma csak nekem a hisztis picsának mutatkozva lettek az életem filmjének szereplőiből csupán díszletek. Senkinek nincs joga velem úgy beszélni, ahogy én vele sose tettem… Ha én alázatos vagyok és tisztelettudó, velem nem bunkózhat, mert nem tárgyalunk.. nincs mit. Majd ha sikerül arra a 3 másodpercre annyira felemelkednie, hogy képessé váljon a jót jóval viszonozni, akkor lehet kommunikálni, addig csak annyit, amennyit a munkavégzéshez, a közös feladat megoldáshoz kell.
Ma megengedtem magamnak elengedni a holnapot, megélni a pillanatot és megtanulni nem árral szemben evezni. Jó érzés meglátni a jót mindenben. ( még magamban is)
Köszönöm ma Mindenkinek akitől sikerült kapnom segítséget vagy egy mosolyt…nagyon jól jött minden apró rezdülése. ❤
Lassan kettő hete, hogy engedtem magam legyőzni egy félelmem.
Ma mindenképpen Budapestre kellett utazzak, így a legkorábbi vonatot választva az utazáshoz, immár a MÁV-Volán támogatásával először díjmentesen ( jó sokat háborogtam a sok kifizetett jegy miatt, nem anyagi, hanem elvi okokból) és lám csak megvalósult ez a lehetőség is.
Szóval ma a szabad péntekemen kettőkor ( 1:30 amúgy) keltem, hogy a tőlünk 40 kilométerre eső vasútállomásig elrobogjak kocsival, a Nagylány egy ideje csak vonattal tud közlekedni, úgy is elég küzdelmesen, lelki támogatás neki , hogy nincs egyedül, ha bármi akad az úton. A vonat jobb mint az a busz, ami nem állt meg amikor bajban voltunk. Kicsit visszás, hogy pont egy buszvezető gyerekét kellett megszívatni, lehet egy életre ezzel, de pont a sorok írása közben fogyott el a Hold és indul lassan növekedésnek , elengedem ezt a sérelmet is itt a sínek között, a hajnali zakatolásban. ( A zakatolás asszem már csak képletes, mert ezek a szép kis motorvonatok már nem zakatolnak, nincs meg az a tipikus vonat feeling…tutu-tutu)
Szóval nekem ma dolgom van a szigeten. Gondolkodtam sokat, hogy valószínűleg maga a hely őriz valami olyan energiát, ami engem mindig “térdre” és alázatra kényszerít. S bár alázatos ember vagyok, mostanában egyre kevesebb helyen engedem magamnak, hogy ezt más is érezze, mivel az alázatos ember vagy hamutartó vagy lábtörlő a mai világban.
Azon is gondolkodtam, hogy valószínűleg még mindig nincs meg a kellő kontroll bennem az erőm felett, mert hajlamos vagyok gondolatban simán kivégezni bárkit, aki fölém emeli a bakancsát… Sajnos a megéléseim szerint, mindig olyan emberek próbálkoznak ezzel, akik valamiféle felsőbbrendűségi komplexustól lebegnek. Próbálom érteni az ő nézőpontjukat, de nem találok rá kellő magyarázatot, mi lenne az , amit embert ember fölé emelhet, ha nem a szeretet általi cselekvés képessége. De akinek ilyenje van, az nem emeli fel a lábát, és nem tapos, hanem lehajol és nyújtja a kezét.
A sok időben és helyben közeli baleset miatt nem szívesen autózom már, ezért egészen jó volt hajnali 2:30-kor elindulni kocsival, mert talán 4 járművel találkoztam az úton.
Kicsit vacilláltam, hogy van-e egyáltalán valaki, aki igénybe vesz egy 3:36-kor induló vonatot, és meglepődtem, hogy azért nem egyedül ültem rajta. Van valami jó ebben a hajnali utazásban. Nyugalom van. Se gyerek nem ordít, sem a gyerekkel nem ordítanak, se részeg ember nem garázdálkodik, aki ilyenkor megy annak dolga van.
Dunaújváros
Mondjuk azért minden útra jut valami “extra”. Most felszállt két hölgyemény, az egyik valamelyik pesti kórházban takarítja a műtőket. Pestig megtudtam, hogy műtét előtt úgy pörkölik az embert , mint a desznyót, milyen emberi csontdarabokat fogdosni a földön, és egyébként mi a feladata. Mindenképp jó hír, hogy ha úgy takarít, ahogy beszél, akkor a vírusok a műtőben nagyobb biztonságban vannak mint mi… 😀 😀 😀 – és mikor jött a jegyvizsgáló, bizony nem volt meg a bérlet. (há’ menjen tovább nyugodtan kalauz úr, majd meglesz, há’ nem is tudom, hova tettem, há’ akkor kérek inkább egy egész jegyet ,mert ezek a gecik otthon kilopták a pénztárcámból) – ezért nem leszek jegyvizsgáló. Én tuti leb@sznám az ilyeneket vonatról … 😀
Azért jöttem a legkorábbi vonattal, mert van némi kommunikálnivalóm Szent Margittal mielőtt hazaindulunk a Mercivel .
Gondolkodtam azon, hogy vajon miért pont oda járok vissza, ha lelki ügyem támad? Szent Margit élete, hite és tevékenysége egy ponton sem azonos az enyémmel, annyira távol áll tőlem az ” isten hit”, mégis pont egy ilyen hely lett az a hely, ahol képes vagyok csak lenni , elengedni, letenni olyan lelki csomagokat, amelyeket nem kell már tovább cipelni, mert felfedték a származásuk okát és helyét. Tudom, hogy ezt bárhol megtehetném.. Ha van/ volna Isten, nem kérné, hogy bárhova elinduljunk , hogy megtaláljuk. Az, hogy valaki mégis indul, az egyfajta “áldozat” részéről, legalábbis úgy érzékelem, hogy amíg mozgásomban nem vagyok korlátozva szükséges elmenni egy magányos sétára olyan környezetbe, ahol képes az test és a lélek is feltöltődni, és valami miatt a főváros szívében is megtaláltam meg ezt a helyet.
Talán nem kell mindenre magyarázatot kreálni, hiszen minden magyarázat csak “megmagyarázása valaminek” ami általában elfedi az “igazságot”. Nekem ott jó. Jó nekem otthon is, Balatonban is, a buszban is, de biztosan kreálni fogok egy “házi oltárt” a fák között, ahol fizikai jelét adhatom annak, hogy képben vagyok azzal kapcsolatban, hogy valamiféleképpen tisztelnem illő Világot kreáló mennyi laboratórium munkatársait. Kb ennyi…
A Déli Pályaudvarról a metróval a Battyány térre mentem, bár nem ez volt a terv, mégis itt szállított ki a Belső hang és én végigyalogoltam a parton, megtekintettem a sötétbe burkolózó Parlamentet, ami olyan volt , mintha a sötét démonok hadiszállása lenne ( mondjuk az is) . A parti padokon lakók pihentek. A korai időponthoz képest elég sok ember mozgolódott már az utcán. Futók, kutyát sétáltatók vonultak a szigetre. Lent a szigeten minden bokorban lakik valaki. Nagyon lehangoló, hogy nehéz úgy fotót készíteni, hogy ne legyen benne valaki privát szférája . Odáig jutottam mire a kolostor romjához értem, hogy készítenem kell otthonra a fáim maradványai közé egy kis oltárt, ahol szépséges dolgok lesznek a Teremtésben való részvételünkért cserébe , hálából , köszönetből, szeretetből …
Szerencsére a sziget belseje felé már nem opció a lakhatás, és a romok között nem találtam senkit, aki igy kívánt volna részt venni abban a valamiben, amit itt és most nem tudok megfogalmazni.
Hoztam mécseseket, a gyógyító angyalok és a Hold füstölőjét, és nézem, ahogy a romok között felkel a Nap.
Körülöttem kismadarak. Cinegék, őszapók, csúszka, vörösbegy,galambok, harkály kopácsol a fejemre némi faháncsot, egy varjú figyel a falmaradvány tetejéről. Már csak a mókusokat várom.
Közben azokra gondolok, akiket szeretek. Egyenként, mindenkire jut idő… Hálás vagyok, hogy tudok szeretetet érezni, ha nem is tudom megadni amit tőlem várnak, nekem boldogság, hogy tudok csendben szeretettel lenni irántuk. És gondolok magamara is, hálát adni jöttem, hogy jöhettem és nem kívánok sokat , csak a legtöbbet, amit ember a Földön kívánhat. Egészséget és függetlenséget … Ebben a kettőben számomra minden benne van.
A Sors ugyebár…. A Sors úgy tűnik a B oldalon tartogat számomra még pár meglepetést. Hétfő óta nincs gyomorgörcsöm, érzékelem a negatív gondolatok érkezését, mivel megszoktam őket és sajnos ragaszkodom még hozzájuk, de nem tapadnak meg bennem, így furcsa, de nincs engedélyezve a gyomorideg. Remélem előbb vagy utóbb a negatív gondolatokat is sikerül elkerülni, még fel fel bukkannak, de mivel nem tudnak kapcsolódni , nincs bennem jelenleg olyan kapcsolódási felület, olyan energiarezgés, ami itt tudná tartani őket. Bevallom őszintén kicsit tartok attól, hogy mi a francot fogok kezdeni az életben, ha nincs semmi amitől állandóan rettegni vagy fájni akarok.
Igen itt lehet sorolni a politikát, a pénzt, a munkahelyet, az elmaradó barátokat, betegséget vagy halált okozó dolgokat, de ezek mind földi dolgok és akkor is vannak, ha beépülnek a tudatunkban, és akkor is ha nem. Vannak akiknek ez az életük, vannak azok a tudatszintek akiknek ezzel van dolguk, feladatuk, vagy ez okoz keserédes örömöt, de én sosem voltam “földi” nekem minden amit a fizikai emberek fontosnak tartanak idegen…
Jelenleg a legnagyobb bánatom az, hogy a kecském megharagudott rám, és nem áll szóba velem. A Lajosom vedlik és megfogtam egy lógó szőrcsomót a lábán, hogy leszedem erre úgy megsértődött, hogy hátat fordít. Ez igazán bánt.
Imádom megfigyelni az embereket, mire hogy reagálnak. Pont ma jártam úgy az Aldiban, hogy egy Apa- Fia páros állt mögöttünk és én szoktam poénkodni idegenekkel, de nekik ez nem jött be. Mikor felfedeztem, hogy itt a férfiegó felsőbbrendűségének nem tetszik az idióta nő hülye poénja jeleztem, hogy befejezem. Erre azt mondja nekem a pasi, hogy az jó lesz 😛 Ekkor figyeltem, magam, hogy lehet el fogok keseredni ezen, de nem tapadt meg az érzelem bennem, az egóm nem ugrott erre, csak megállapítottam, hogy jó savanyú a két pasi és úgy kell nekik, én akkor is jól fogom magam érezni és megtanulok nem megfájdulni egy pillanatra sem a szájhúzogatásától a besavanyodott világnak.
Szóval egészen felemelkedett a hangulatom, lehetséges ezért is tudtam elindulni életem második a Facebukkon hirdetett eseményére. Az első egy nyilvános fürdőzés volt a Vígadó téri szökőkútban ( nem most volt, jó régen ) , ami végül számomra inkább negatív megélés volt, mert nem szívesen látták az “idegeneket” de most nyilván egy kicsit más volt az irány, Mezítlábas túrán vettünk részt . Én szeretek túrázni, de a lábam nem szokott engem szeretni, plusz a jól megszokott kisebbrendűségi komplexusom miatt azt szoktam gondolni, hogy sehol nem látnak szívesen. Most eltekintettem a térdem alkalmatlanságától, meg attól, hogy nálam mindenki mindenben sokkal szebb, jobb, okosabb, magasabb rezgésű lehet és mit is keres itt ez a “buszsofőr”. Tök gáz, hogy ezek a degradáló gondolatok csak az én fejemben léteznek, még gázabb, hogy én magam vagyok, aki lealacsonyítom magam és a munkám pedig az egyik legutascentrikusabb ember vagyok, igaz ez nálunk nem opció, de én mindig is büszke voltam rá. Szóval újabb megvilágosodás után a cipőt le és a Nagylányommal követtük homokon , erdei ösvényen, tehénlepényen át a vezetőinket. Nem bántuk meg.
Nekem személyesen elég furcsa kapcsolatom van a paksi Ürgemezővel, kétféle érzelem váltakozik bennem, az egyik a fájdalom, amit a puszta, a homok, a sok szúrós növény okozott a Balaton selymességével szemben, Sosem tudtam elfogadni, hogy ide költöztünk a Bakonyból. A másik viszont a gyerekkori Robi barátommal és a szüleivel sokszor eltöltött idő amit a fenyvesben, az erdőben töltöttünk. Az összes fájdalom és öröm egyszerre jelent meg és került a helyére bennem minden ezen a túrán. Egy ideig mezítláb, aztán a murvás talajon az úri talp összes reflexpontját szarrá stimulálva ( bocsi, de csak becsúszott a szó 😛 ) már cipőben… Hálás vagyok ezért a megélésért.. és tényleg hogy lehet ez még ennél is jobb? 😀 😀 😀
avagy hogyan kerültem kapcsolatba az Access Bars-al?
Valamikor réges- régen, még a spirituális utam kezdetén, de már a mások tanításaiból megérkezve az önismeret poklának kapujában egyszer feltette a kérdést a Belső Hang, az Őrzők, hogy részt vennék-e különböző előadásokon, elmennék-e a spirituális oldalon munkálkodó gyógyítók világába, elindulnék-e egy másfajta úton.
Akkoriban ezt abszolút lehetetlennek tartottam. Én hogyan is hagynám el a komfortzónám, meg milyen dolog lenne ez kisgyermekes családanyaként?
Jártam magukat gyógyítónak mondó emberek közé, ahol számomra negatív energiákkal dolgoztak, és amikor elhagytam ezt a közösséget, masszív orrvérzés jelezte az összeröffenéseik időpontjait, olyan érzés volt, mintha az addig ott töltött idő alatt ezernyi polip tapadókorongos karja tapadt volna rám és szivattyúzta volna ki belőlem a feltűnően vidám és pozitív energiáimat. A távozásom után nem sokkal a közösség felbomlott.
Közben az önismeret útjára lépve, kizárólag a Belső hang utasításait követve haladtam az utamon, legyőzve a depresszió démonjait a saját kicsit sem barátságos módszeremmel, viszont állandóan ott lebegett az felkiáltójel, hogy külső segítségre volna szükségem, mert vannak “dolgok” amik felett- ha ciki, ha nem,de– nem vagyok képes úrrá lenni.
Nem érzem jól magam és nem tudok kilépni ebből a helyzetből. Hiába akarok nézőpontot váltani, nem tudok szabadulni a halálfélelmemtől. Nem tudok felülemelkedni mások gonoszságán, hiába tudom, hogy nem nekem szól, hanem a saját maguk kivetítése rám. Mozdulatlanság, állandó fáradság, a bőség távoltartása, megfelelnivágyás (hiába az egyre jobban fejlődő tudatosság) önértékelési zavar, szolgalelkűség…
Ezek nekem problémák.
Mindezek ellenére kizárt dolognak tartottam, hogy én bárkitől, bármilyen irányból segítséget kérjek, rettegtem a kiszolgáltatott helyzettől. De nem csak a kiszolgáltatott helyzet zavart, hanem be kellett végre ismernem, hogy én nem akarok valójában változást, mert baromi lusta vagyok arra, hogy kilépjek a megszokásból, akkor is ha a megszokás egy hazugságokkal feldíszített trágyadomb.
Nem kértem segítséget, pedig karnyújtásnyira volt a megoldás.
Jó ideje követem nyomon egy kedves ismerősöm – Bea- tevékenységeit , és ezen tevékenységei által a saját életében bekövetkező változásokat, mégsem indultam meg, hogy kipróbáljam ezt a fajta technikát.
Azért nem, mert a néhai csoportban az energiákkal kontárkodó “gyógyító” rendszerint megbetegített, viszont pont ezért a (félre)vezetett meditációk alkalmával annyira passzív maradtam, hogy belémapplikálták a szégyenérzetet, a nyitottságom megélése ellenére azt, hogy én képtelen vagyok a spirituális úton közeledő segítséget befogadni.
A SORS, az ŐRZŐK mégis másképp döntöttek. A családból időpontot foglaltunk a Nagylányomnak, ám Ő nem tudott elmenni. Általában Ő az aki értem feláldozza magát. Szinte éreztem, hogy akkor nekem kell mennem, mert nekem viszont fontos, hogy ha valaki lefoglal egy időpontot, akkor jelenjen meg, mert mások elől veszi el a lehetőséget.
Őszintén szólva nagyon nehezen indultam el, a SORS , az ŐRZŐK szinte előre vetítette ezt az eseményt számomra, nem kerestem kifogást, tudtam, hogy itt az idő.
Bea nagyon aranyos , vidám, pozitív , életvidám, önmagában is gyógyítóenergiát sugárzó Ember, akinek a jelenléte már oldotta az ismeretlenbe érkező énem feszültségét.
Még mindig attól rettegtem, hogy meg fogok változni, és nem lehetek többé az önsajnálkozó , fájó, szolgalélek, mi lesz velem, ha mindent felrúgok és elindulok végre a vágyaim után és nem leszek csicskája többé a rajtam élősködő világnak?
Bea azért megnyugtatott, hogy a változás mindig az én jóváhagyásommal történik, azonban, hogy ki is az az ÉN, arra ugye csak akkor tudok válaszolni ha megtapasztalom az energiáimat.
Az Access Bars kezelés után elkezdtem megfigyelni magam, a gondolatokat, amiket beengedek, a nézőpontjaimat, hogy változik-e bennem valami, a hozzáállásom az élethez , a munkához, az emberekhez körülöttem. Úgy gondolom, hogy mindenképpen írnom kellett erről.
Úgy érzem magam, mint akit “átmostak” az univerzum energiájával, mintha minden csakrám életre kelt volna. A torokcsakrám már több mint 5 hete zár. Olykor fulladás szintjén. Megfojtottak már azok a gondolatok, amik állandóan súgják, hogy semmi sem jó úgy ahogy van, annak ellenére, hogy én akarom, hogy jó legyen és elfogadó vagyok. És megfojtott a kényszeres hallgatás, az, hogy sehol nem beszélhetek a problémáimról, hogy hallgatnom kell, mert ezt várják el tőlem.
Az első, ami szembetűnő volt, hogy nem fulladok. A gyomoridegem, ami a “minden” miatt van oldódni kezdett, azaz a szívcsakrám is hajlandó volt nyitni. Kettő nappal a kezelés után az első munkanapomon vagyok, ahol emberek között kell legyek. Jelenleg nincs bennem a kisebbrendűség jól megtanult érzése, nem gondolkodom az emberek viselkedésén és teszem amit jónak látok. Vidámabb, nyitottabb vagyok, keresem nagyon de nem találom magamban a “szegény Tündike” érzését.
A Facebookon állandóan jelenlevő támadásokat is jobban kezelem, tehát ami nekem igazából blokk és probléma volt eddig az az önmagam elfogadása egy hozzám nem illő világban elkezdett oldódni és kezd körvonalazódni az az ÉN aki vágyom lenni, aki vagyok, de állandó háttérbe volt szorítva elsősorban inkább védekező pozícióba az elmúlt három évtized alatt. Nem félek attól, hogy engedem magam annak lenni, ami vagy aki valójában vagyok, mert nincs járhatóbb út, mint az “önmagunk útja” a Belső Hang segítségével, támogatásával…
Nekem “csak” ennyit adott az első Access Bars kezelés, és annyit ,hogy biztosan lesz még sok következő… A jóból sosem elég… És mindig lehet jobb! Köszönöm drága Bea!
A Nagylányt Azahriah koncertre fuvaroztuk minap, mivel hazafelé nem tud utazni , már nincs mivel így ennyiben tudja támogatni a család a programokat, hogy visszük-hozzuk. A Budapest Park kapunyitása és a koncert vége között mi is hasznosan töltöttük az időt Apával, mert végre sikerült elvinnem Őt a Gyermekvasútra, ahová évek óta szerettem volna, csak igen nehéz motiválni őt mindenféle kiruccanásra. Most “muszáj” volt jönnie, és hála a jó tömegközlekedésnek Budapesten, nem kellett sokat sétálnia sem. A Budapest Parktól ( A Közvágóhíd állomásról) a 2-es villamos végig vitt (majd program végén visszahozott) minket Pest Duna partján a Jászai Mari térig, ott elkerülte a figyelmem, hogy a jó 4-6-os pótlózik a Kálmiig , igy kicsit megcsúsztunk az idővel, de sikerült a ” csöcsrázó” – fogaskerekűvel feljutnunk végül a Széchenyi hegyre és elérni az utolsó előtti vonatot a Hűvösvölgyig. Nekünk a Gyermekvasút mindig kötelező program volt, amig a Mercivel jártunk fel csavarogni Pestre. Nekem az erdei vonal, a Mercinek a kis gyermek vasutasok tetszettek, ahogy olyan cukin ellátják a komoly feladatokat. Mindig megmelengeti a szívem, hogy az üzemeltetők meg tudták őrizni ezt a gyermekvasutat és ekkora élményt tudnak biztosítani mind a kis vasutasok mind pedig az utasok számára. Olyan rossz érzés, hogy szinte minden ilyet tönkretesznek központilag , ami az emberek számára örömöt , kikapcsolódást vagy feltöltődést tud okozni. Annyira jó érzés volt Apát végre elvinni és megmutatni neki is, hogy nekünk mi okozott a Budapestre járkálásban örömöt. A közel 6 órás szabadidőnkbe nem is nagyon fért bele más, mint ez a program, de ennek is nagyon örültem, hogy annyi év után végre így sikerült. A villamosút ,már sötétedés közben vitt vissza minket, így ha másképp nem is, de legalább a villamosról megcsodálhattuk a város esti fényeit és a rengeteg embert a Dunaparton , a sok -hatalmas tömeget vonzó- kirándulóhajót az esti fényekben a vízen.
Pár fotó:
A tömeg még kívül ..Nosztalgia villamos A dízel…Száguldás az erdőben Hűvösvölgyi végállomás Látkép a vonatból Amúgy szép, a többi politika…Villamos – egyszer lehet én is villamost fogok vezetni…😍A villamosról…Szintén…
Na és persze pár fotó az Azahriah és Desh koncertről a Merci jóvoltából.
Régebben jellemző volt rám, hogy nagyon lelkesen tettem különböző ígéreteket. Van egy olyan közmondás, hogy:
“Ha váratlan öröm ér, ne ígérj senkinek semmit; hirtelen haragodban pedig ne válaszolj senki levelére.
Aztán ahogy elhalványult bennem a lelkesedés vagy az öröm, elkezdett feszíteni az ígéret, majd többször előfordult, mint nem, hogy nem lett végül betartva. Rendszerint ezek találkozók voltak, amiket igyekeztem elkerülni végül. Ahogy haladtam előre (befelé) az önismeret útján, megtanultam nem ígérni senkinek semmit. Elfogadták, hogy nem találkozom , nem megyek, nem tartom már fontosnak minden irányba ezerszer elmondani, hogy külső ok nélkül elkezdem rosszul érezni magam ha nem a saját közegemben tartózkodom. Rosszul érzem magam más házában ezért találkozom, ha véletlenül mégis megígérem mert a becsületem jelenleg minden(ki)nél többet ér, semleges helyen. Más témában nincs ígérgetés, mert amit lehet azonnal intézek, amit nem az bukott dolog, mert mire sikerül kiviteleznem, addigra már azt sem érdekli akinek megígértem.
Azonban van az ígéretnek még egy fajtája, amit nem fogok többet elkövetni, az pedig az amikor én kérek valakitől valamit. Például, hogy írjon, ha… vagy tegyen meg nekem bármit, mert amikor rendszerint azzal szembesülök, hogy nem teszik meg, hajlamos vagyok azt hinni, hogy kurvára nem vagyok fontos, de még kicsit sem számukra. Ami lehet igaz is.. Csak az én boldogság projektembe nem fér bele már a rossz érzés. Elfogadom és elfogadtatom, hogy én az a fajta lény vagyok, akivel akkor és ott lehet valamit kezdeni, ahol épp van a mostban, de nem létezik a holnap. Nem kérem, hogy holnap is legyél velem, mert lehet én sem leszek már itt. Most van. A most mindig tökéletes és a legnagyobb megteremthető jót tartalmazza, amire képesek vagyunk. Minden most egyre jobban teremtett, vagy “csak” ennyire voltunk képesek, de minden most minden pillanatában újrateremti önmagát… Törekszem rá, hogy mindig jobb önmagát. És nagyon hálás vagyok minden mostért, amit megoszthatok olyan Emberekkel, akikkel szeretetben vagyok. De nem kérem tőlük, hogy holnap is szeretetben legyenek, lehet nincs már kedvük hozzám, nem kell az ígéret semmilyen szinten. Amit valaki át akar adni, legyen az öröm vagy bánat, bármi amit neki fontos és én méltó vagyok rá, akkor úgyis megteszi.
Igen igen…megint kaptam egy pofont, illetve azt sem. Mert nem mentem utána. Visszatekintve a régi énemre az egyik leglúzerebb érzés az, ahogy kuncsorgok azért, hogy emberszámba vegyenek, kucsorgok figyelemért, kuncsorgok a szeretetért, kuncsorgok a bizalomért, mintha ez nem lenne alap, hiszen én “zsákfalu” vagyok, ami hozzám érkezik információ, csak ott tud távozni ahol bejött… Borzasztóan szégyellem ezt az érzést. Nem kell az ígéret semmilyen formája. ❤
Jó, hogy nem hittem, el, hogy nem tudok sodrással szemben evezni a kis kajakommal a Dunán… Igaz, hogy a part mellett szépen öregesen suhantam felfelé, ahol nincs nagy mozgása a víznek, de akkor is tudok evezni felfelé… Annyira vitt a Lelkem , nem tudott megállítani a Nap sem… Iszonyú piszkos volt a víz nem vágytam megmártózni benne, de az ott eltöltött 4 óra méltó búcsú volt az idei, gyorsan elsuhanó nyártól….
Indulás…I am….😁Szintén zenész az Úriember.. Érkezés.,.
2023-ban kétszer voltam a Balatonon. Egyszer sikerült az egész kis családnak együtt eltölteni pár órát Balatonakarattyán, és megtekinteni ott a naplementét. Jó kis program volt, bár nekem ott a víz akkor hidegnek bizonyult.
A második négy órát ma sikerült a vízben eltölteni, és most, hogy tegnapelőtt(vagy azelőtt) óta kötelezően boldogság van, nagyon óvatosan fogom megfogalmazni a mondanivalóm ezzel kapcsolatban is. Ezt a mai napot én akartam, igazából a családból senki sem.
Ennek ellenére velem tartott Apa és Merci. Azt hiszem életemben utoljára erőltettem rá az akaratom másokra. Nekem továbbra is feladat, hogy nem tudok egyedül boldog lenni, mindenképpen meg kell osszam ezt másokkal és kivel osszam meg, ha nem a családommal.
Nem részletezem, de ha nem a boldogság projektje futna itt nagy lendülettel, ma senki sem fürdött volna a Balatonban, mert az előtte nap lejátszott meccsek miatt a régi énem most sértődötten puffogna valahol a sarokban, de mivel vesztükre boldog vagyok épp, így nem volt más opció, jöttek és szenvedtek velem négy órát a magzatvízben, feltöltődve annak minden csodájával.
A Csopak strandot Merci találta az interneten. Magyarország legszebb strandjának nyilvánított strand méltó a nevére, valóban nagyon szépen karbantartott árnyékos és kisgyermek barát a strand. Aki már bejutott, az bent tényleg jól tudja érezni magát, ha akarja.
Itt van minden ami egy család balatoni strandolásához szükséges. Nekem alap, hogy legyen árnyék, bár nekünk tök felesleges mások elől helyet foglalni, mert nem töltünk több időt a víz mellett, mint amennyit benne tartózkodunk és vagy eszünk valamit vagy nem, majd elindulunk haza. Mivel nincs még kisgyerek a családban, aki miatt maradni kellene egész napra, igazából mi soha nem vagyunk egy fürdő helyen sem többet mint 4-5 óra.
A Balatonon nem szoktunk fizetős strandra járni. Siófokon is a szabad partszakaszon szoktunk ücsörögni a bokáig érő vízbe, meg mostanság a pár órára inkább Akarattya a cél, mert jó az a partszakasz. De már nem jellemző a hűtőtáskás kiköltözés, a parton fekve rejtvényfejtős, kötelező :” gyere ki a vízből, mertúszóhártyák nőnek az ujjaid közé” felszólítás, mint amikor gyerek voltam. Ma kerestem a “strandfeelinget”. Időben mentünk (nyitásra) hogy legyen parkolóhely, és árnyék… A lépcsőközeli nagy fa alá középre becuccolva jó helyet kaptunk a cuccainknak, rögtön egy vadkacsa jelent meg, aki nem volt tisztában a bejáratnál kihelyezett táblával, miszerint nem tesz jót a gyomrának a sok otthonról hozott szendvics, amit odacsipegetnek elé a lelkes strandolók.
Mi is lelkesen etettük szerencsétlen kacsát, akin látszott, hogy “soha nem etette senki” és nem is értettük, hogy jutott eszébe mégis minden törölköző mellett megállni és sóvárogva figyelni, ahogy az emberszerű lények nyelik a falatokat. Tudjuk amúgy jól, hogy nyilván a kacsáknak nem emberi eledel való, nekünk sem való…ő is megpusztul majd tőle, meg mi is idővel, így nem lehetett ellenállni a kis koldusnak. ÁM nem sokáig tartott a tiltott tevékenység, mert jött a szomszéd parcellát elfedő komoly tekintetű kedves idős úr ( magyarul vén buzi) a kedves idős feleségével ( Szégyellem, de a hülye vén kurva) és közölte, hogy ne etessük a kacsát, mert oda fog szarni a fűre. Ezért ez a két kedves idős ember arra tette fel a nyugdíjas életét, hogy a rendetlen embereket és kacsákat helyre igazgatja. A víz melletti padon ülve, a vízből a partja sétáló szemtelen kacsacsodákat visszaterelte a vízbe (oda lehet szarni). Gondoltunk is rá, hogy a kacsának nem lehet, de nekünk szabad-e a fűre kakkantani, az elfogyasztott szendvics után. Nyilván nem etettük többet a kacsát, de a kacsa sem nagyon foglalkozott az emberrel, simán sétálgatott a törölközők közti füvön, nem kakkantott oda egyik lopott falat után sem. Pedig mutattuk neki, hogy melyik az a törölköző, melynek lelkes kacsapásztora épp nem figyel… 😉
A víz csodálatos… Magzatvíz… Nem tudom, hogy idén lejutok-e még, mert kajakkal a fertőzést kiheverő Dombori megtekintése is cél lett volna, csak közben elmúlt a nyár. De azt hiszem megpróbálkozom a Duna part menti vizével, ha nem visz el a sodrás, akár evezhetek felfelé is, bár a busz klímája a torkom mellett szétcseszte a vállizületem is, elég nehezen húzom vele a vízben az evezőt…
De a Balaton..akkor is a Balaton… Olyan, mintha a Teremtők, amikor megalkottak minket, a testünk víz tartalékait onnan töltötték volna fel. Ha valaki kellő időt tud benne tölteni, elengedve minden bánatát, úgy feltöltődik, és megtisztul , hogy ha elég bölcs és jól használja ezt az energiát, hatalmasat tud előre lépni vele… Bizonyára ilyen a Tenget, az Óceán, de nyilván maga a Vén Duna is, ha valaki együtt tud rezegni vele. Talán az egész Mindenség, melynek a részei vagyunk egy nagy “vízből” származik, hogy nekünk a vizes közeg mindig otthont, egységet, csodát jelent és minden megvilágosodásunk valahol a vizes közeggel való érintkezés előzi meg.
🍁soulleaderdemon🍄 